Címke: Szülői hibák

párkapcsolat, szülővé válás, kötödés

Hogyan függ össze a párkapcsolatunk azzal, milyen szülővé válunk?

Korábbi blogcikkeimben részletesen volt szó a kötődési stílusokról. Arról, hogy befolyásolja kötődési mintázatunk azt, hogyan működik a szex, tartós lesz-e a párkapcsolat, mennyit veszekszünk a partnerünkkel? Jelen írásunkban arra térek ki, miként hat kötődési stílusunk és párkapcsolatunk minősége a szülői szerepünkre.

Gyermeknevelés a kötődés szemszögéből

A gyermekek számára nagyon fontos, hogy a családjukat biztonságos kikötőnek élhessék meg. Tudják jól érezni magukat otthon, a szülőkkel bensőséges kapcsolatot ápoljanak. Ha szükségük van az iránymutatásra, bármikor fordulhassanak felmenőikhez. Ez biztosítja számunkra a stabil alapot az életben való elinduláshoz. Ebből a szempontból pedig alapvető a szülők egymáshoz fűződő szeretetteljes, bensőséges kapcsolata. A szülők kiegyensúlyozottsága és a jó konfliktuskezelés. Ez megalapozza a gyermekek lelki egészségét, érzelmekre és stresszhelyzetekre való reagálását. Ráadásul követendő mintát ad a számukra a mély, kötődésen és őszinteségen alapuló emberi kapcsolatokra.

A biztonságosan kötődő családokban felcseperedő gyermekek érdeklődők, empatikusak, rugalmasan reagálnak az élet kihívásaira.

A gyermek mindig hat a szülőre

Fontos szem előtt tartanunk, hogy jó esetben szülőként mi is fejlődünk gyermekeinktől kapott tapasztalatok és szeretet által. Fontos, hogy kövessük figyelemmel a gyermekünk életét, problémáit, hiszen azok számunkra is lényegesek. Kiderül belőle, hogyan él meg minket utódunk, könnyen ráláthatunk vakfoltjainkra a gyermekünk viselkedése és nehézségei által.

A gyermekvállalás alapvetően megváltoztatja a párkapcsolatunkat

Egy párkapcsolatban feltenni a kérdést kedvesünknek, hogy gondoltál-e már arra, hogy egyszer gyermekeid legyenek, automatikusan sebezhetővé tesz bennünket. Azáltal azonban, hogy egy új vágyunkat mutatjuk meg, egy mélyebb kötelék alakulhat ki köztünk a partnerünkkel.

Hogyan befolyásolja a múlt azt, hogyan szeretünk?

Azt a módot, ahogy továbbadjuk a szeretetünket gyermekeinknek jelentősen befolyásolja az, hogy mi milyen tapasztalatokat szereztünk gyermekkorunkban. Hogyan gondoskodtak rólunk a szüleink? Mennyit beszéltek az emócióikról, ki tudták-e mutatni szeretetüket az irányunkban. Ez egyezett-e a mi szeretetnyelvünkkel, elvárásainkkal? Amennyiben tapasztalataink nem voltak jók, nehéz lehet arra az elhatározásra jutnunk, hogy gyermeket vállaljunk. Az is felvállalható, ha a gyermektelenség mellett döntünk. Életünk így is teljes lehet. Nagyon gyakori az is, hogy akik sok mindent nélkülöztek gyermekként, nagyon korán vágynak gyermekre. Emögött az áll, hogy tudattalanul be akarják bizonyítani, hogy ők jobban csinálják majd, mint a szüleik. A görcsös akarás azonban nem feltétlenül vezet jóra.

Azt, hogy hogyan viselkedünk a gyermekünkkel, az önmagunkról alkotott képünk határozza meg. Ha pozitívan tekintünk önmagunkra, tisztában vagyunk gyengeségeinkkel és bízunk képességeinkben, könnyebb lehet számunkra gyermekünket is pozitívan látni. Akkor sem kell kétségbe esnünk, ha ez nem így van, önmagunk fejlesztésébe sosem késő belefogni!

Ahhoz, hogy jó szülők legyünk, jól kell tudnunk alkalmazkodni

A gyermeknevelés azzal jár, hogy folyamatosan kezelnünk kell a váratlan helyzeteket. Minden gyermek a maga sajátos módján fejlődik, szülőként pedig az a dolgunk, hogy lépést tartsunk vele. Figyelembe vegyük mire van szüksége, s mindemellett kezeljük a saját és párkapcsolatunk igényeit is. Ahhoz, hogy ez gördülékenyen menjen, fontos számba vennünk mik azok a dolgok, amiket ugyanúgy szeretnénk csinálni, mint a szüleink. Mik azok, amiket teljesen másképpen. Ha ismerjük a saját érzékeny pontjainkat, kötődési sérüléseinket (igen, ilyenek mindenkinek vannak) az óriási segítséget jelent a gyermeknevelésben (is).

A szülő-gyermek kapcsolat ösztönösen is működhet, mégsem érdemes itt megállni

Kötődési rendszer a gyermekben és a szülőben is automatikusan aktiválódik, hiszen előbb-utóbb minden szülőben megjelenik az a vágy, hogy gondoskodjon a gyermekéről. A gondoskodási rendszer alapja pedig az a biztonság, melyet párkapcsolatunk nyújt. Fontos azonban a gondoskodás mellett az is, hogy gyermekünknek megfelelő önállóságot biztosíthassuk. Ha folyton ölben tartjuk, nem engedjük, hogy felfedezze a külvilágot, nem fog megfelelően fejlődni. Nagyon lényeges hogyan reagálunk a gyermek jelzéseire. Fontos, hogy ráhangolódjunk az igényeire. Ehhez pedig jól kell ismerünk és kezelnünk a saját érzéseinket! Hiszen, ha a baba sír, mi is automatikusan kellemetlen érzéseket élünk át. Ha felvesszük és azonnal vigasztaljuk, mi is átélünk egy hasonló érzést, mint amit ő. Ezt valamelyest csillapítva kell visszatükröznünk és meg fogalmazzunk ahhoz, hogy a gyermek megnyugodjon, elfogadva érezze magát.

Sokszor nem is értjük, mi baja a gyermeknek és ez nagyon frusztráló! Amikor a kicsi végre megnyugszik, mi magunk is ellazulhatunk. Amennyiben ez nem sikerül, stresszesek leszünk. Idővel elbizonytalanodhatunk szülői alkalmasságunkban. Ha valaki szenved, azt kétféle reakciót válthat ki: együttérzést, valamint ellenérzést és zavart. Az emberekben többnyire mindkét érzés egyszerre van jelen! Kötődési stílusunktól függ, hogy melyik kerekedik felül. Segítünk, vagy elutasítóan reagálunk.

Szülőszerep és kötődési stílus

Amennyiben szorongóan kötődők vagyunk, a gyermek viselkedése túl heves reakciókat vált ki belőlünk. Túlértékeljük a rá váró veszélyeket, fokozottan aggódunk, ha leesik a mászókáról. Amikor a baba sír, az olyan heves érzelmeket vált ki belőlünk, hogy nem tudunk a gyermek igényeire adekvát módon reagálni. Muszáj először megnyugodtunk, s csak ezután segíteni a gyereknek. Ahhoz, hogy neki segíthessünk, előbb kiegyensúlyozottnak kell lennünk!

A szorongó kötődésű szülők nagy érzelmi közelséget és gondoskodást nyújtanak, de kevésbé ösztönzik gyermeküket arra, hogy önálló legyen. Könnyen túlzottan rátelepedhetnek.

 Az elkerülőn kötődő szülőknek sok nehézséget okoz a gondoskodás, melyet legtöbbször észre sem vesznek. Inkább távolságot tartanak a gyerek érzéseitől és kevés együttérzést mutatnak. A gyermek sebezhetőségében ugyanis saját sebezhetőségüket látják viszont. A szülői szerep kötelesség a számukra, éppen ezért kritikusak a gyermekekkel szemben. Gyakran feladatközpontúak és szeretnek ellenőrzést gyakorolni a kicsi felett. A szeretet kimutatása kevésbé megy könnyen számukra.

Ha biztonságosan kötődőek vagyunk, kevésbé esik nehezünkre reagálni, ha a gyermek sír. Sok erőtartalékunk van szeretetből és együttérzésből. Jól ráérzünk arra, hogy a gyermeknek mikor van szüksége önállóságra és mikor közelségre. Közben saját érzelmeinket is kontrolláljuk. A biztonságosan kötődő szülők kedvesen viselkednek gyermekükkel, támogatják és segítik őket még a függetlenedés kérdéseiben is.

Változtatni sosem késő!

Amennyiben tudatosítjuk saját kötődési stílusunkat, lehetőségünk adódik a változtatásra. Fontos tudni, hogy a kötődési stílusok megváltoztatásában az élő, támogató kapcsolatoknak van a legnagyobb szerepe, ezért a legjobb segítség, ha felvesszük a kapcsolatot egy terapeutával. Adjunk esélyt önmagunknak, hogy megtanuljunk másként reagálni, mint korábban. Kérjünk támogatást és szeretetet partnerünktől! Ez pozitív hatással lesz a szülői szerepünkre is!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Wagenaar, K (2018) Hogyan legyek boldog veled? A párkapcsolat megjavítása az érzelmekre fókuszáló terápia módszerével. Ursus Libris. Budapest

Share Button
Twitter
Facebook

A testvérkapcsolatokról röviden

Nem is gondolnánk mennyire meghatároz bennünket az, hogy a családunkba hányadik gyermekként születtünk bele. Megalapozza a felnőttekkel való kapcsolatunkat és a testvéreinkhez fűződő viszonyunkat is. Hosszútávon egész személyiségfejlődésünkre kihat. Már egy pár hetes csecsemő is megkülönbözteti testvérét a többi embertől másként viselkedik vele. A testvérek könnyen ráhangolódnak egymás érzelmi állapotára. A gyermekkoromban rögzült mintákat pedig saját gyerekeinknek is továbbadjuk.

A jó testvér kapcsolat óriási erőforrás lehet a családalapítás után. Gyakran a testvérek közötti szövetség olyan erős, hogy az életünk végéig megmarad. Ez megterhelő életesemények átélése során óriási erőforrás. Sokan nem gondolnák, de igaz: a testvér kapcsolatban megtanult dinamikák a párkapcsolatokban is visszaköszönnek.

Személyiségvonásainkat is meghatározza, első, vagy sokadik gyermekként jövünk a világra. Fontos tudni, hogy a testvérkapcsolat a leghosszabb szoros rokoni kapcsolatunk. Ha a szülő távol van, akkor a nagy testvér enyhíti a kicsi fájdalmát. Könnyű azonban sérülni ebben. Hiszen ilyenkor úgynvezett parentifikáció, magyarul szülősítés jöhet létre. Azokban a családokban, ahol a szülők szűkös erőforrásokkal rendelkeznek (pl kevés az idejük, vagy érzelmileg kevéssé elérhetők) ott a testvérkapcsolatok szerepe még jobban megnő.

Mit taníthat számunkra a testvérkapcsolat?

Olyan fontos készségeket tanulhatunk a testvér-kapcsolatunk által, hogy hogyan tudunk meg osztozni dolgokon. Hogyan támogassuk egymást? Mitől érezzük magunkat biztonságban? Hogyan lehetünk egyszerre egymás lelki társai és ellenfelei (a szülők figyelméért folytatott harcban) is?

18 hónapos kortól az önvédelem vágya felerősödik, megindul a testvérek közti civakodás. Gyakran pusztán azért kapnak össze, mert a szülők figyelméért vetélkednek. Nem ritka hogy valamelyik gyermek bajba sodorja önmagát hogy, megkapja ezt!

Ha gyermekkorunkban megaláztatások értek bennünket testvéreinktől, az nagyon mélyen meghatároz minket, felnőttkorunkra is kihat. Tartós párkapcsolatunkban újra előjönnek ezek a gyermekkori minták! Itt is megjelenik hogy hogyan tanultuk meg a konfliktus kezelést. Szüleink milyen stratégiákkal rendelkeztek a megegyezésre. Hiszen a felcseperedés alapvető mechanizmusai a mintakövetés és a szülőkkel való azonosulás!  

Hogyan hat a család milyensége a testvérkapcsolatokra?

A testvérek közötti összefogás 6-14 éves kor körül erősödik fel. Ilyenkor a jó testvérek egymást támogatják, ha kell, összefognak a szülők ellen. A jó szülő-gyermek kapcsolat ismérve ebben az életkorban, hogy a gyerek mer alkudozni. Ettől vitakészsége fejlődik! Ilyenkor sajátítják el a gyermekek a férfi és női szerepeket is. Ha jó a testvérek közötti viszony: jól megy a konfliktuskezelés, az növeli a gyermekek érzelmi intelligenciáját.

Bizonyos kutatók összefüggésbe hozták az anya gyermek kapcsolatot és az ebben megélt biztonságos kötődést a testvérek közötti konfliktusok számával és a bizonytalan kötődéssel. Bizonytalan kötődés esetén stresszhelyzetben felnőtt életünk során is aktiválódnak a negatív minták. Könnyen kialakulhat a bizonytalan, sőt, ellenséges légkör. Amennyiben jó a testvérkapcsolat, az bizonyos szempontból pótolhatja a szülőkkel kapcsolatban megélt hiányosságokat.

Ha család határai túl merevek, vagy összemosódottak, a gyermek nehezebben kapcsolódik a kortársaihoz. Előfordulhat, hogy túl adakozó vagy éppenséggel önző, agresszív viselkedés rögzül nála. Nehézzé válik számára a konfliktuskezelés és a közös szabályok kialakítása.

A születési sorrend hatása a különféle személyiségvonásokra

Az elsőszülöttek és az egykék általában fölényre törekszenek. Több figyelmet kapnak, mint kisebb testvéreik. Minél kisebb a korkülönbség a gyermekek között, annál nagyobb köztük a rivalizáció. Az elsőszülöttek rendszerint könnyebben vállalnak felelősséget, nagyobb teljesítményt várnak el önmaguktól, gyakran bűntudatosak, szorongóbbak. Hiszen amikor ők kicsik, a szülők még rutintalannak számítanak a gyermeknevelésben. Amikor a második gyermek bekerül a családba, a nagyobbik gyermek viselkedése drasztikusan megváltozik. Jobban függ szülei elismerésétől, spontaneitása lecsökken. Jobban hasonlítja önmagát testvéréhez, melyet a szülőknek fontos leállítania. Ha ez nem történik meg, a gyermekek között fokozódhat az agresszió.

A másodszülöttek versengőbbek, kikövetelik maguknak a figyelmet. Le akarják győzni nagyobb testvérünket, akire felnéznek. A legkisebbek rendszerint ügyetlenebbek, gyávábbak.

A középső gyermekek alkalmazkodóbbak, jó szervező készséggel rendelkeznek. Összetartják a családot. Rendszerint jó szociális készséggel rendelkeznek, nyitottak. Könnyen ismerkednek.

 A középső gyermekek gyakran közvetítő szerepet játszanak a szülői és a gyermek alrendszer között. Általában magabiztosabbak, mint az elsőszülöttek, de nehezebben tudnak alkalmazkodni. Felnőve azonban jó házastársakká válnak konfliktuskezelési képességeik miatt. Lázadóbbak, mint az elsőszülöttek. Idegen társaságban jól boldogulnak. Rendszerint szókimondó, akaratos személyiségek. A legkisebbek rendszerint magasabb érzelmi intelligenciával rendelkeznek, jól értik mások szándékait.

Fontos tudni, hogy minden emberben megvan a hatalomvágy és a felsőbbrendűségi érzése, nem mindegy azonban hogy ez mennyire urallja a viselkedést, hogyan nyilvánul meg a társas helyzetekben.

Mire figyeljünk?

Jó hatású a gyermeknek lehetősége van döntenie bizonyos dolgokban és ezekért megtanul felelősséget vállalni. Fontos, hogy szülőként az adott gyermek korábbi állapotához viszonyítsunk és ne az idősebb, vagy másik testvér testvérhez hasonlítsuk. Csak a valódi teljesítményt ismerjük el!
Gyakori, hogy a családban a gyermekek békéltető szerepet vesznek fel. Ebben az esetben bevonulnak a szülők párkapcsolatába, ami érzelmileg túlterheli őket. Ilyenkor túl korán kell szülő szeretet játszaniuk, bűntudatuk van, amiért nem tudnak egyszerre mindkét szülővel jóban lenni. Felnőttként ezért gyakran feljogosítva érzik magukat a másik fölötti irányításra. Ezekben az esetekben a szülők érzelmileg kihasználják a gyermeket annélkül, hogy észrevennék. Ez megnehezíti a szülővel való egészséges mértékű azonosulást és fenntart egyfajta erős dühöt. Nehézzé válik a saját identitás meghatározása a gyermek számára, még felnőttkorban is.
Hasonlóképp megterhelő a gyermeknek hogyha a szülő túl sok mindenbe beavatja. Hosszútávon ennek az lesz a hatása, hogy a gyermek nem igényli az intimitást, fél ettől. Ennek feloldása csak kitartó önismereti munka segítségével lehetséges.

Mint láthatjuk a testvérsorrendben elfoglalt hely és a családi kapcsolatok dimaikája jelentősen befolyásolja a személyiségfejlődésünket. Ha vannak testvéreink, több lehetőségünk adódik begyakorolni az osztozkodást és a konfliktuskezelést. Akármilyen élményekkel gazdagodunk is családunkban, ha szembenézünk a nehézségekkel, kedvező változásokat érhetünk el. A testvárkapcsolatok még felnőtt korban is javíthatók!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Hammer Zsuzsanna ‘Testvérkapcsolatok pszichológiája’. A Magyar Családterápiás Egyesület workshopja 2019.02.19-én

Hogyan válhatok önmagammá?

Akár tudomást veszünk róla, akár nem, mindannyiunknak megvan a maga története. Ezt akkor tudjuk tudatosan alakítani, ha ismerjük. Fontos tehát feltárni és átgondolni a saját múltunkkal és hozzátartozóinkkal kapcsolatos viszonyunkat. Ez ugyanis meghatározza a jelen viszonyulásainkat. Fontos szembenéznünk a múltunkkal kapcsolatos hiányérzettel, bűntudattal. Amíg nem ismerjük meg saját gyökereinket, addig legfeljebb halvány sejtéseink lehetnek arról, kik vagyunk és miért azt az életet éljük, amit élünk. A transzgenerációs elmélet szerint soha nem látott őseink szenvedései befolyásolják a mi sorsunk alakulását. Erről szól az önismeret, önmagunk megtalálása, egy tudatosabb, a saját szándékainkat és céljainkat tükröző életút kialakítása.

A saját sorsunkkal való szembenézés és az összefüggések megismerése tehát alapvető céljaink eléréséhez és a változtatáshoz. Szükséges kimondanunk, helyre tennünk azt, hogy milyen volt gyermekként a sorsunk. Meglátni mi mindent tettünk meg azért, hogy szüleinket meggyőzzük arról, szerethetők vagyunk. Az önismeret segít egyensúlyt teremteni értelem és érzelem között. Kialakítani egy jó közérzetet annak ellenére, ami a múltban velünk történt. Megérteni, hogy szüleink drámái hogyan nyomják rá béklyójukat a mi életünkre és eszközöket ad a változtatáshoz.

Kora gyermekkori tapasztalataink hatása a személyiségünkre


Érdemes megismerni születésünk körülményeit. Ma már a legtöbben tudják, hogy fejlődésünk a gének és a környezet kölcsönhatásában zajlik. A legelső környezet, amivel kapcsolatba kerülünk, édesanyánk teste. A magzat már itt is reagál a különféle ingerekre. Ha az anya jól érzi magát, a magzat boldogsághormonokban fürdik, ha feszült, részesül a stresszhormonokból. Ezek a sejtszintű tapasztalatok bár megfogalmazhatatlanok, hatással vannak későbbi életünkre. Nem véletlen, hogy a szorongó, vagy depressziós anyák gyermekei nagyobb valószínűséggel szenvednek majd ilyen tünetektől.


Minden gyermek szempontjából alapvető, hogy a szülei pozitív érzéseket tápláljanak iránta, sőt, jónak lássák őt. Ezt a képet ugyanis a gyermek felnőve belsővé teszi önmagáról. Így fog később önmagára gondolni.

Példák arra, amikor nehezített a család helyzete

A nem várt gyerekek lassabban fejlődnek és érzékenyebben a különféle betegségekre, valamint a mentális problémákra is. Kutatások igazolták, hogy a nem kívánt gyerekek gyakrabban keverednek futó kalandokba és nagyobb arányban válnak el, mint kívánt társaik. A kezdeti szeretethiány rányomhatja bélyegét az egész életükre, ha nem dolgozzák fel azokat a hiányokat, melyekben részük volt. Ennek tünete lehet például, ha képtelenek vagyunk küzdeni, vagy kiállni önmagukért. Hanem dolgozzuk fel az elutasítottság élményét, továbbadhatjuk ezt a gyermekeinknek is. Igazolt tény az is, hogy a nem kívánt gyerekek több bántalmazást szenvednek el a családjukban, mint a többiek. A bántalmazott gyerekek egyharmada pedig maga is bántalmazó szülővé válik felnőttként.
Szintén nehézséget okozhat, ha szüleink más nemű gyermeket vártak. Nem mindegy az sem, milyen eszközökkel közvetítették felénk az elvárásaikat. Ha nem ismerjük meg ennek történetét, egész életünkben problémáink lehetnek a saját nemiségünkkel. Minél korábbi egy sérülés, annál tovább tart előcsalogatni, majd felülírni az emiatt berögződött káros mintázatokat.

Vannak olyan gyermekek, akiknek szüleik már meg születésük előtt bizonyos feladatokat szántak, például azt, hogy a szülők házasságát egyben tartsa, vagy hogy a szülő beteljesületlen álmát megvalósítsa. Sok családban megfigyelhető, hogy a kislány már picike korában szépségversenyekre jár, vagy a kisfiúnak akkor is fociznia kell, ha semmi labdaérzéke. A szülők azt hiszik, hogy ami számukra boldogságot okoz, az a gyermeküknek is jó. Gyakran kiderül azonban, hogy ez épp ellenkezőleg van. Mire szülővé vállunk rengeteg frusztrációt halmozhatunk fel saját életünkben. Ha nem dolgozunk önismeretünkön, annak könnyen a gyermekünkkel való kapcsolatunk láthatja kárát. Hiszen feldolgozatlan frusztrációink hatására feltételezzük, hogy neki is az a jó, ami nekünk az lett volna. A szülő-gyermek kapcsolatban alapvető, hogy szülőként bízzunk a belső iránytűnkben, hiszen csakis így taníthatjuk meg őt arra, hogy hallgasson a megérzéseire. Segíthetünk neki döntések meghozásában, szempontjainkkal, ne akarjuk azonban befolyásolni. Gyermekünk valódi szükségleteit neki kell a legjobban ismernie! Szülőként nekünk a támogatás a feladatunk.

A múlt nyomában
Múltunk meghatározza a jelenünket és a jövőnket

Különösen nehéz kezdet, ha egy család elveszíti gyermekét és utána egy következő gyermeket vállal. A szülők könnyen belevetíthetik ugyanis a halott gyermekkel kapcsolatos elvárásaikat másik gyermekükbe, akinek így bűntudat lesz az osztályrésze. Az elhunyt gyermeket gyakran idealizálják. Az így felcseperedő gyermekeknek különösen nehézzé válhat a bensőséges kapcsolatok kialakítása, vagy akár maga a gyermekvállalás. Gyakran megfigyelhetjük, hogy ezek a „helyettesítő gyerekek” maguk is keresik a pusztulás lehetőségét. Tudattalanul azt élik meg, hogy nincs joguk az élethez, képtelenek önálló identitást kialakítani. Egy gyermek elvesztése nemcsak a szülők személyiségét, hanem a család rendszerét is átformálja. Az élők mellett lesz egy hiányzó tag is. Minél inkább feldolgozatlan a veszteség, annál jobban torzul életben maradók egymással való kapcsolata.
Az örökbefogadott gyermekek dilemmája is hasonló. Náluk a kimondatlan elvárások kapcsán nagyobb valószínűséggel alakul ki valamilyen pszichés zavar, a bűntudat gyakoribb. Szintén nehéz helyzetet teremt, ha egy beteg gyerek van a családban, aki nagyobb figyelmet igényel a szülőktől. Az egészségestől így gyakran ösztönösen elvárják, hogy kettejük helyett teljesítsen. Ezáltal csökkentse szülei frusztrációját és aggodalmait.

Testvérkapcsolatokkal összefüggésbe hozható problémák


A testvér sorrend is jelentősen meghatározza azt, hogy a szülők hogyan bánnak gyermekükkel.
Itt fontos szempont a korkülönbség és a gyermek neme is.
Fontos kimondani, hogy a szülők mindig másként bánnak gyermekeikkel, ami nem is feltétlenül probléma, hiszen nincs két olyan ember, akinek egyforma szükségletei volnának. Fontos azonban az empátia és az önismeret. Hiszen mindannyian belevisszük saját családunkba a születési családunk megtapasztalásait. Annál meghatározóbb mindez, minél kevesebbet foglalkozunk vele.
Egykének lenni sem feltétlenül egyszerű, hiszen ebben az esetben neki egyedül kell megfelelnie az összes – sokszor akár ellentmondó – szülői elvárásnak. Ilyen esetekben a leválás is nehezebb lehet a szülőkhöz fűződő szoros és kizárólagos viszony miatt.

Fontos tudnunk, hogy reakcióinkat szubjektív valóságunk határozza meg, különösen feszült helyzetekben. Amennyiben gyerekként nem kaptunk számunkra elegendő szülői figyelmet, könnyen előfordulhat, hogy felnőttkorukban elköteleződésre képtelen férfiakat, vagy érzelemmentes nőket gyűjtünk magunk köré.
Az ikreknek különösen nehéz lehet a saját identitásuk kialakítása, hiszen a szülők gyakran egyformán bánnak velük. Könnyen beleragadhatnak egy kölcsönösen függő kapcsolati rendszerbe.

Hogyan adódik át a lelki trauma generációról generációra?

Fontos megismernünk felmenőink traumáit annál inkább, minél kevésbé beszélnek róluk. A háborút átélő nemzedékek gyakran komoly lelki sérülésekkel térnek haza. A fronton átélt borzalmak a katonák egész további életére, sőt gyerekeik és családjuk életére is hatással vannak. A pszichés trauma ugyanis nem elfelejthető, nem kitörölhető és nem tehető semmissé. Ha nem dolgozunk ennek feldolgozásán, a múlt utódaink zsigereiben él majd tovább. Hogy miért? Azért, mert amikor valami fenyegetés ér minket, a szimpatikus idegrendszer izgalmi állapotba kapcsolva mozgósítja a szervezetünket. Egyetlen pillanat alatt bekapcsolnak az ősi védőmechanizmusok: minden szervünk akcióba lép a túlélés érdekében.
Traumaként hathat ránk bármilyen helyzet, amikor azt érezzük, elveszítjük az irányításunkat az események felett. Ez különféle érzéseket, például kiszolgáltatottságot, félelmet vált ki belőlünk, ami sejtszinten rögzül. Feldolgozás nélkül a veszély megszűnése után is így marad. Amikor traumatikus helyzetet élünk át, önvédelmi rendszerünk aktiválódik és a veszély elmúltával sem nyugszik meg automatikusan. Ennek tünete lehet, hogy feszültebbnek érezzük magunkat, éjszaka rosszul alszunk. Ezek a tünetek bár igen kellemetlenek, túlélésünket segítik. Ezek segítségével tudjuk ugyanis túlélési stratégiánkat átadni utódainknak. Fontos kiemelnünk azonban, hogy a fenyegetettség állapotában gondolkodásunk szétesik: az információk a szavak nélküli tudat szintre hatolnak, ahol testi érzetek, töredezett képek és emlékfoszlányok formájában védődnek bele elménkbe. Éppen ezért olyan nehéz (sokszor lehetetlen) beszélni életük legfájdalmasabb emlékeiről.
Az ismétlési kényszer segítségével próbálja meg elménk feldolgozni a történteket. Ez azt jelenti, hogy amikor egy családban a generáció nem dolgozza fel saját nehézségeit, átadja azt utódainak. Így újra meg újra megismétlik a feldolgozatlan traumákat. Ha megismerjük szüleink, nagyszüleink szenvedéstörténetét, ráébredtünk mennyi veszteség és fájdalom halmozódott fel bennük. Minél kevesebbet tudunk arról, mi mindenen mentek keresztül felmenőink, annál nagyobb eséllyel ismételjük meg az ő traumáikat a saját életünkben és adjuk tovább a gyermekeinknek ezeket. Érdemes tudni, hogy vannak úgynevezett kollektív traumák is. Ilyen például egy földrengés, egy árvíz, vagy a háború. Legtöbben mégsem a külvilágban sérülünk, hanem a saját családunkban a fentebb leírtak miatt.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Orvos-Tóth N. (2018) Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

A rosszalkodás lélektana… az értő nevelés alapjai

Előző blogbejegyzésemben részletesen kifejtettem, milyen nehéz helyzetekkel találkozhatunk a gyermeknevelés során, milyen szempontokat érdemes figyelembe vennünk ezek megoldásánál. Ebben az írásban néhány hétköznapi helyzetre adható reakciókat mutatok be.

Sokan vannak, akik nehezen találják meg az arany középutat a gyermeknevelésben. Folyton visszautasítják gyermeküket, vagy mindent megengednek neki. Számukra jó stratégia lehet a feltételes igen. Például ahelyett, hogy azt mondanánk hogy ma már nincs idő mesélni, felajánlhatjuk, hogy elolvashatunk egy másik mesét holnap. Nem az a lényeg hogy elvi kérdést csináljunk a nemet mondásból, hanem hogy megértsük segítenünk kell a gyermekeinknek felismerni a határokat. Ennek célja, hogy idővel önmaguk is egyre jobban rálépjenek majd a fékre, amikor szükséges.

Mit üzen a helytelen viselkedés?

A fegyelmezés arra is ösztönzi a gyermeket hogy magába nézzen, figyelembe vegye mások érzéseit. Segíti a gyermekeket, hogy nehéz (helyes) döntéseket hozzanak még akkor is, amikor vágyaik szerint máshogy döntenének. Csemetéink ugyanis a helytelen viselkedésen keresztül közlik velünk, hogy min kell dolgozniuk. Az úgynevezett proaktív nevelés azt jelenti, hogy figyelünk azokra a jelekre amik bejósolják, hogy érzelmi kitörés következik. Így megelőző lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Például néhány perccel az indulás előtt közölhetjük a gyermekünkkel hogy távozni készülünk a játszótérről. Amikor látjuk, hogy kezd megéhezni, akkor rögtön ennivalót adunk neki. Jó ha tudjuk, hogyha a gyermekek éhesek, magányosak, fáradtak akkor nem észszerűen viselkednek.

Hogyan taníthatjuk meg a helyes viselkedést?

Ha már bekövetkezett a helytelen viselkedés, akkor mielőtt nevelni próbálnánk csemeténket, először kapcsolódnunk kell hozzá érzelmileg. Értsük meg mi zajlik benne – ez fejleszti a prefrontális kérget és segít a gyakorlatba átültetni azokat a társas készségeket, amelyeket szeretnék gyermekünkben kifejleszteni. Például hogy tiszteljük a másik mentális világát. Saját különbözőségünket megtartva kapcsolódjunk hozzá. Ez úgynevezett integrációs idegrostokat fejleszt ki az agyunkban. Sokan úgy kezelik a hisztirohamokat, hogy tudomást sem vesznek róluk. Ez azonban egy segélykérés a gyermek felől. A hiszti azt mutatja, hogy hiányzik gyermekünkből azt önmaga irányítására és megnyugtatására való képesség. Ha pedig ennyire zaklatott, akkor valójában szüksége van rá, hogy mellette legyünk és támogatást, vigaszt nyújtsunk neki. A kapcsolódás feloldja a konfliktusokat, fejleszti a gyermeket és megerősíti a szülő-gyermek viszonyt. Ezzel szemben, ha nem reagálunk, könnyen bizonytalan kötődés alakulhat ki. Ne gondoljuk, hogy ezt túlzásba lehet vinni! Az elkényeztetés akkor történik, amikor a gyermek úgy érzi hogy joga van megkapni azt amit akar, pontosan akkor és pontosan úgy, ahogyan ő akarja és hogy mindenhez könnyedén hozzá kell jutnia. Ha a gyermekünknek segítünk amikor bajban van, az korántsem elkényeztetés. Megmutathatjuk nekik, hogyan lehet jól kezelni a frusztráló helyzeteket. Ha gyermek hisztizni kezd egy kis játékautóért, akkor választhatunk: ha a vágyai azonnali kielégítése mellett döntünk, a könnyebbik utat választjuk. Ha azt mondjuk, nekünk is tetszik ez a kis autó, de most nem engedhetjük meg magunknak, akkor az együttérzés mellett határokat is szabunk. A valódi önbizalom és alkalmasság érzése nem abból fakad, hogy sikerül megszereznünk azt amire vágyunk, hanem abból amit önerőből megvalósítottunk és elsajátítottunk.

Ha osztozunk a gyermek fájdalmában, sok mindent megtaníthatunk neki. Lehetőséget adunk arra, hogy gyakorolja mi az, amit megtehet és mi az amit nem. Segítünk neki megkülönböztetni, hogy mi az elvárás adott helyzetben. Miután a gyermek lehiggadt, megkezdhetjük a viselkedésének formálását. Például elmagyarázhatjuk neki, hogy a csúszda mindenkié. Megkérhetjük, hogy próbáljon meg valahogyan megosztozni a többiekkel. Ha ez mégsem sikerül, akkor érdemes keresnünk egy másik elfoglaltságot. Ilyenkor is felkínálhatunk a gyermekünknek alternatívákat: például „Magadtól jössz a kocsihoz, vagy odavigyelek?” Azzal, hogy határokat szabunk a számára, közöljük az elvárásainkat. Ha ráhangolódunk a gyermekünk belső világra, megértjük, meghalljuk, azzal azt közvetítjük, hogy szeretjük és elfogadjuk őt. Ne higgyük, hogy ezt üres dicséretekkel elérhetjük! A gyerek úgyis érzi, amit mi érzünk, ezért ha nem jön őszintén, inkább ne mondjunk semmit!

Ne feledjük, a gyermekünknek az érzelmileg felfokozott pillanatokban van a legnagyobb szüksége a velünk való kapcsolatra!

A fegyelmezés módjának megválasztásakor tekintetbe kell vennünk a gyermek temperamentumát, életkorát és az adott körülményeket. Az ebben az írásban megfogalmazott megközelítéseket mindig saját nevelési stílusunkhoz igazítsuk!

Nem probléma ha nem abban a pillanatban reagálunk, ahogy észleljük a problémát! Egy néhány éves gyermek már emlékszik arra, hogy mi történt egy nappal korábban. Ne próbáljuk meg mindenáron megóvni gyermekünket a tettei következményeitől! Ha az iskolában felejtette a holmiját, ne rohanjunk érte eszeveszettül. Van amikor jobb döntés, hogy ha hagyjuk hogy a gyermek megtapasztalja a tetteinek következményeit, mintha kihúznánk őt a csávából. Ne feledjük azonban, hogy mi az adott gyermekünket neveljük ebben a bizonyos pillanatban! Ebben sokat segít, ha nem aggódjuk túl a történéseket.

Mit tegyünk szülőként?

Szülőként az a dolgunk, hogy feltétel nélküli szeretetet és nyugodt jelenlétet nyújtsunk a gyermekeinknek még akkor is, amikor a legrosszabb formájukat hozzák. Sőt, kiváltképpen akkor. Ez tökéletesen összefér azzal, hogy több felelősséget várunk tőlük a döntéseikért. Odafigyelünk a saját szükségleteinkre, vágyainkra és múltbéli tapasztalatainkra, amelyek gátolhatnak minket abban, hogy képesek legyünk pillanatról pillanatra jó döntéseket hozni a gyermeknevelésben. Ha sikeresen kapcsolódtunk a nehéz helyzetben gyermekünkhöz, a következő lépés hogy keressük a miérteket. Viselkedésének okait (nagyobb gyermeknél kérdezzük is meg). Legyünk kíváncsiak a gyermekünk motivációira! Tegyük fel magunknak további kérdéseket: „Mit akar ezzel?” „Mit próbál közölni?” Ha megfelelően akarjuk kezelni a gyermekünk viselkedését, meg kell értenünk a miérteket. Ha kizárólag a viselkedésre fordítjuk figyelmünket, akkor mellőzzük a kiváltó okok megvizsgálását és csak a tünetre koncentrálunk.

Hogyan teremtsünk kapcsolatot a rosszalkodás után gyermekünkkel?

A rosszalkodás azonban mindig válaszreakció valamire, amit túl nagy kihívást jelent a gyermeknek. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi áll a viselkedésének hátterében előbb vagy utóbb válaszokat fogunk kapni a kérdéseinkre. Persze nem a gyermekünk fogja megindokolni ezt, hanem mi magunk fogjuk összerakni a kis mozaik darabkákat. Először meg kell nyugtatni, hadd érezze hogy mellette állunk: meg kell őt erősítenünk abban, hogy szeretjük akkor is, ha jelenleg egy rossz döntést hozott. Ettől megnyílik felénk, lehetőségünk lesz meghallgatni az indítékait. Ezután jöhet, hogy kedvesen, de határozottan visszatükrözzük, hogy helytelenítjük a viselkedését. A testi érintés gyakran nagyon hatékony nyugtató: a legnehezebb pillanatokban is segíthet kapcsolódni egymáshoz. Jó, ha gyermekkel azonos szemmagasságban helyezkedünk el és nyugalmat közvetítő testtartást veszünk fel. Szavaink empátiát fejezzenek ki. Célunk, hogy nyugalmat teremtsünk. Ha verbális és nonverbális üzenetünk ellentmond egymásnak, akkor a gyermekünk az utóbbinak fog hinni. Hiába próbálunk tehát nyugalmat sugározni, ha legbelül szétrobbanunk a dühtől. Fontos megerősíteni gyermekünket abban, hogy értjük és elismerjük amit érez, talán ha a helyében volnánk mi is ugyanúgy éreznénk. Ettől megtanul megnyugodni és jobb döntéseket hozni. Tulajdonképpen elméje kinyílik arra, hogy meghallgassa azt, amit tanítani szeretnénk neki. Amikor megmondjuk gyermekeinknek, hogy hogyan érezzék, vagy ne érezzék magukat, gyakorlatilag semmibe vesszük őket. A drámamentes fegyelmezés lényege, hogy a gyermek viselkedésére nemet mondunk, de az érzéseit elismerjük! Például így: „Biztosan nehéz időszakon mész most keresztül!” Amikor a gyermek sértődött vagy csalódott, a felsőbb agyterületek nem működnek. Előfordul, hogy a beszéd csak tovább súlyosbítja a problémát! A hallottak visszatükrözése azonban segíthet gyermekünknek azt érezni, hogy megértettük, nem hibáztatjuk. „Megértem, hogy dühös lettél, én is utálom amikor valaki így kötekszik velem!” Minden gyermeknek szüksége van a figyelemre!

Hogyan fejlesszük gyermekünk érzelmi intelligenciáját?

A leghatékonyabban akkor bírjuk munkára a felsőbb agyterületeket, amikor mi kérjük meg a gyermekünket, hogy ő maga gondolja át a helyzetet és figyeljen arra, hogy mit él át a másik. Tehát nem mondjuk meg a gyermeknek, hogy mit kellene csinálnia, hanem lehetőséget biztosítunk a számára azzal kapcsolatban, hogy ő maga gondolja át azt. Például így: „Tudod hogyan nevezik azt, amikor elveszünk valamit, ami nem a miénk? Gondoltad hogy az eladó néni a boltban a saját pénzéből vette a zsírkrétát hogy a boltjában árusíthassa?” Meg kell tanítanunk a gyermeket akkor is helyesen cselekedni, amikor az nem könnyű! Segíthetünk neki kigondolni, hogy hogyan juttassuk vissza az eltulajdonított tárgyat a tulajdonosához. Ne feledjük, célunk azt hogy a gyermekünk megtapasztalja a természetes következményeit a rossz döntésnek. A természetes bűntudatot és azt, hogy jóvá kell tennie a tettét. Az önkontroll és az etikus magatartás alapja, hogy összekapcsoljuk a negatív érzéseinket azzal, hogy rosszat tettünk. Ehhez fontos, hogy a gyermekünk nyugodt és fogékony tudatállapotban legyen. Amikor mindenki ideges, jobb inkább azt mondani: „Most túl dühösek vagyunk, ahhoz hogy hatékonyan tudjunk beszélgetni, ezért inkább majd később megbeszéljük” Ne legyünk a szabályokban túl merevek, alkalmazzuk ezeket rugalmasan, ha lehetséges. Ha például hirtelen betoppan a nagymama holott még ő nem írta meg a leckét köthetünk egy új alkut erre vonatkozóan. Időnként adhatunk második esélyt. Végül is a fegyelmezés készségfejlesztésről szól. Lehetünk következetesek úgy is, hogy közben rugalmasak és nyitottak maradunk.

A drámamentes nevelés következménye, hogy gyermekünk empatikus lesz önmagával és másokkal szemben is. Az érzelmi intelligencia alapja pedig, ha gyermekünk képes megfigyelni a benne zajló élményeket és azt hogy milyen hatással vannak rá a tapasztalatai. Jó ha meg tudja fogalmazni, mitől van kiborulva. Ha gyermekünk túlzottan izgatott, akkor megpróbálhatjuk őt kizökkenteni ebből az állapotból azzal, hogy emlékeztetjük rá milyen volt amikor korábban egy hasonló szituációt megoldott. Ha gyermekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak bízni benne, hogy egy konfliktus után mindig nyugalom és kikapcsolódás következik. Azzal hogy minél hamarabb, minél őszintébben és szeretetteljesebben rendbe hozzuk a dolgokat, azt az üzenetet közvetítjük a csemeténknek, hogy a kapcsolatunk sokkal fontosabb annál, mint ami a konfliktust okozta.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Siegel, D., Bryson, T. P. (2015) Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozásra. Ursus Libris

Hogyan neveljük gyermekünket szelíd, mégis hatékony módszerekkel?

A fegyelmezés az egyik legszeretetteljesebb és leggondoskodóbb dolog lehet, amit gyermekünkért teszünk. Bár maga a szó negatív érzelmekkel társul, valójában a nevelés eszközei lehetnek csak elítélendők, a gyermek elméjének, viselkedésének formálása igenis fontos szülői feladat. Hiszen jó ha együttműködésre is tanítjuk őt mindamellett, hogy sok-sok szeretetet adunk neki. Hogyan érdemes gyermeket nevelnünk szelíd, de hatékony módszerek segítségével?

Mi a gyermeknevelés célja? Hogyan készíthetjük fel csemeténket hatékonyan az életre?

A nevelés tehát magában foglalja a közös problémamegoldás és az elfogadható viselkedés oktatását. Jó esetben segít kifejleszteni gyermekeinkben azokat a képességeket, amelyek segítségével rugalmasan tudják kezelni a rájuk váró kihívásokat, megfelelően levezethetik az őket érő frusztrációkat. El tudják viselni az érzelmi viharokat, képesek lesznek jó döntéseket hozni és uralkodni magukon.

Miért rosszalkodnak a gyerekek?

Amikor gyermekünk rosszalkodik, akkor nem mindegy, hogy hogyan reagálunk erre! Minden nevelési helyzet más és más, ezért nem lehet jól működő általánosságokat megfogalmazni. Érdemes azonban szem előtt tartanunk, hogy éppen akkor van a legnagyobb szüksége a velünk való kapcsolatra a fiatalnak, amikor rosszalkodik. Vagy amikor dühös, csapkod, vagy hisztizik. Az oda nem illő viselkedés mindig egyfajta segélykiáltás a gyermek részéről, ami azt jelzi, ott és akkor képtelen uralkodni az érzésein, vagy képtelen megfelelő döntést hozni a saját viselkedéséről. Ilyenkor segítsünk neki először lenyugodni és csak azután próbáljuk meg a viselkedését átformálni. Ehhez alapvető fontosságú, hogy mi magunk is higgadtak legyünk! Világosan át kell gondolnunk, mit akarunk valójában elérni. Rövid távon megfelelő viselkedést (megbüntetjük, vagy felelősségre vonjuk), vagy ki építünk egy hosszú távra szóló, belső agyi struktúrát, ami jobb kapcsolati készségeket és szelídebb viselkedést eredményez (növeljük a gyermek érzelmi intelligenciáját). Amennyiben utóbbit választjuk, akkor több kérdést is fel kell tennünk magunknak mielőtt reagálnánk! Az első, hogy miért is tette ezt a gyermekünk? Mit érezhetett? Mit gondolhatott? A második, hogy mit akarok most tanítani neki? Talán az önkontrollról, vagy az osztozkodás fontosságáról kell adnom neki információkat? Milyen leckét szándékozom tanítani az adott probléma helyzet kapcsán? A harmadik kérdés, hogy hogyan tehetem ezt meg a leghatékonyabban?

Szülőként sokszor észrevétlenül is elvárjuk, hogy a gyermek „felnőttesen” viselkedjen

Sok esetben a gyermek döntése/helytelen viselkedése természetes büntetéseket von maga után (pl. ha nem eszik, éhes lesz) és így anélkül is megtanulhatja a leckét, hogy nekünk be kellene avatkoznunk. Más esetekben sokkal hatékonyabb és szeretetteljesebb mód, ha segítünk a gyermeknek megérteni azt, hogy mi miért történik vele. A gyermekek rendszerint nem azért rendeznek hiszti rohamot, mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy elérjék céljaikat, hanem egyszerűen még képtelenek kordában tartani az érzelmi állapotukat. Elszabadulnak az indulataik. Más szóval gyermekünk helytelen viselkedése gyakran azt jelzi, hogy bízik bennünk és biztonságban érzi magát velünk, ezért ki meri engedni magából azt, ami nyomasztja. Jó azonban, ha megtanulja a csalódottságát szavakkal kifejezni ahelyett, hogy törni vagy zúzni kezdene dühében. Mivel minden fegyelmezési helyzet más és más, mindig alaposan át kell gondolnunk, hogy a gyermeknek mit miért tett. Nem elég tehát pusztán a szobájába küldeni. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ami az egyik nevelési helyzetben beválik, egy másik helyzetben eredménytelen stratégia lehet.

Miért ne üssünk vagy kiabáljunk, ha legszívesebben megtennénk?

A kiabálás és az elfenekelés minden esetben helytelen módszerek. Fájdalmat okoznak, félelmet keltenek, melynek hatására stresszhormon (kortizol) termelődik az agyban ami gátolja annak egészséges fejlődését. A kemény büntetés valójában olyan agyi elváltozásokhoz vezethet, mint például az idegi kapcsolatok, vagy akár a teljes agysejtek elhalása. Ráadásul a gyermekünk dühös is lesz ránk, amiért bántottuk. Amennyiben rákiáltunk, lehet, hogy azt sem fogja meghallani, megérteni hogy mi a nevelő szándékunk. Sokkal hatékonyabb, ha megpróbálunk higgadtak maradni és miután megvigasztaltuk, meg kérdezzük mi motiválta arra, hogy például utálatosan viselkedjen a testvérével. Megkérhetjük, hogy tegye valahogyan jóvá ezt. A szülő pozitív viselkedésének megtapasztalása által elkezdenek az agyában új kapcsolatok kialakulni. Megtanulja, hogy ha valamit elrontott, azt rendbe kell hoznia. Ez az érzelmi stabilitás (a helytelen viselkedése során is feléje mutatott szeretetünk, elfogadásunk, szelíd iránymutatásunk) az alapja annak, hogy a fokozott feszültség ellenére is tudjon problémákat megoldani. Képes legyen megnyugodni egy nagyobb megpróbáltatás után. Megtanulja használni az agyát ahelyett, hogy indulatból reagálna. Ez képezi az érzelmi intelligencia alapját. Minél együttérzőbbek tudunk ugyanis lenni önmagunkkal, annál együttérzőbbek lehetünk gyermekeinkkel, vagy másokkal.

Milyen értékeket érdemes szülőként képviselnünk?

Jó, ha gyermekeink számárra a nyugalom és az önuralom, valamint az őszinteség modelljeiként szolgálunk. Természetesen nem probléma, ha néha elszakad a cérna, hiszen emberek vagyunk. Ilyenkor azonban mondjuk el mit érzünk és minél előbb kezeljük a gyermekünk ezzel kapcsolatos kellemetlen érzéseit is. Foglalkozzunk hatékonyan saját nehézségeinkkel! Ezekért ne hibáztassuk a gyermekünket!
Érdemes tudnunk, hogy a felsőbb agyterületek optimális környezeti hatások mellett is csak a húszas életévek közepére fejlődnek ki teljesen. Ezért ne várjuk tőlük azt, hogy mindig megbízhatóan működő logikával és érzelmi egyensúllyal rendelkezzenek. A gyermekek sokszor ösztönösen reagálnak! A felső agyterületek, melyek folyamatosan fejlődnek felelősek a tervezés, a döntéshozatal, az érzelmek szabályozása, a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség, az empátia és az erkölcsösség kialakulásáért. Minden egyes konfliktushelyzettel sokat tehetünk azonban ennek az agyterületnek az éréséért. A gyermekeinkkel együttműködve segíthetjük őket hozzá a probléma megértéséhez és a jó döntések meghozatalához.
Azzal, ha időnként szülőként beszélünk az érzéseinkről, jobb érzelmi intelligenciát fejleszthetünk ki a gyermekünknél. Ez ugyanis segít nekik jobban megfigyelni és megérteni a saját érzelmeiket (és másokét is). Ha tiszteletet tanúsítunk a gyermekünk iránt, empátiával fordulunk felé, akkor segítjük a felső agyterületek kialakulását, hiszen biztonságban érzi magát és emiatt jobban képes a gondolkodásra összpontosítani. A szülői hibák is rendkívül értékesek lehetnek a gyermekünk számára! Segítségükkel ugyanis megtaníthatjuk nekik, hogyan vállaljuk a felelősséget a történtekért, amennyiben mi magunk is helyrehozzuk a dolgokat. Ha egy gyermek azon aggódik, hogy hibát fog elkövetni és ezzel boldogtalanná teszi a szüleit, vagy megbüntetik, akkor nagyobb valószínűséggel hibázik. Ráadásul nem fejlődhetnek a felső agy területei sem. Ehhez ugyanis feltétlenül szükséges, hogy egymásra figyeljünk és együttérezzünk a másikkal! A drámamentes fegyelmezés tehát fejleszti gyermekünk agyát. Az, ahogyan a gyermekeinkkel kommunikálunk amikor azok feldúltak jelentősen befolyásolja, hogy hogyan fejlődnek az agytekervényeik és ebből következően azt is, hogy milyen emberré válnak majd felnőtt korukban.

Milyen nevelési célokat érdemes kitűznünk?

Ahány ember, annyiféle értékrend és ez így is van rendjén. Lehet a nevelés egyik célja, hogy gyermekünk jobban megértse önmagát, empatikusabbá váljon és képes legyen önállóan is jó döntéseket hozni. Amikor tehát helytelenül viselkedik, azt egy lehetőségnek kell tekintenünk a tanításra. Fontos készségek fejlesztésére használhatjuk, vagy annak megtanítására, mennyire fontos az egészséges határok kijelölése. Különösen fontos ez a korai életévekben, amikor az agy szabályozásért felelős idegpályái kialakulnak. Ezzel lelkiismeretének kialakulását is elősegítjük.

Következő blogbejegyzésemben folytatom a drámamentes nevelés témáját. Tipikus nevelési/gondozási helyzeteket és ezekben alkalmazható szempontokat, lehetséges megoldásokat fogok leírni. Március 21-én várom vissza szeretettel!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Siegel, D., Bryson, T. P. (2015) Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozásra. Ursus Libris

A gyermekkori bántalmazás hosszú távú következményei

Jelen írásomban a gyermekkori el nem fogadottság („baj van velem”) élmény kapcsolatát vizsgálom a felnőttkorban jelentkező depresszióval és testi betegségekkel. Az ember előbb utóbb belebetegszik, ha elhiszi, hogy azt érzi, amit éreznie kellene és fáradhatatlanul próbálja nem azt érezni, amit tilos éreznie. Ezen kívül a saját gyerekeivel fizetteti meg a számlát, akik projekciós felületként szolgálnak a fel nem vállalt érzelmek számára. Nagyon gyakori, hogy testünk betegséggel reagál arra, ha tagadjuk a gyermekkori bántalmazást, vagy elhanyagolást, nem ismerjük el az ezzel kapcsolatos valódi érzelmeinket. A szeretet érzés azonban spontán kialakul, ha nem kényszerítjük rá magunkat.

Hogyan fogadjuk el önmagunkat?

Önmagunk elfogadásához az út azon keresztül vezet, hogy nem fojtjuk el negatív érzéseinket és megbarátkozunk saját valódi élettörténetünkkel. Érdemes tudnunk azt, hogy minél kevesebb szeretetet kap egy gyermek, minél többször semmibe veszik a nevelői, annál jobban fog felnőtt korában is a szüleitől és azok helyettesítőitől (pl. drogoktól, alkoholtól) függni. Ez elménk normális reakciója, hiszen ott marad lelkünkben az űr, amely arra vár, hogy betöltsék. Minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb azonban ez. Sőt, lehetetlenség másoktól megkaptunk azt, amire vágyunk. Önmagunknak kell tennünk érte, hogy megismerjük és megszeressük önmagunkat. Ehhez szeretnünk kell azt a gyermeket is, akik valaha voltunk. Aki sok mindent megélt. Ha elnyomjuk erős érzéseinket, akkor a depresszióra jellemző fáradtság jelentkezik. Sokszor a legfájdalmasabb testi betegség is könnyebben elfogadható, mint lelkünk igazsága. Ideje azonban komolyan vennünk a gyermekkori bántásokat és azok következményeit. Olyannak kell látnunk szüleinket, amilyenek akkor voltak, amikor kisgyermekként bántak velük. Meg kell válnunk a belsővé vált szülőktől, akik bennünk folytatják tovább a romboló munkát! Csak így tudjuk tisztelni önmagunkat! Ahhoz, hogy a megfélemlítésen és testi erőszakon alapuló nevelést megállíthassuk, úgy kell látnunk a bántalmazót, amilyen valójában. Ez azért nem könnyű mert mindenki, akit gyermekként bántalmaztak a túlélése érdekében azt a hozzáállást vette fel, hogy a külső tényezőket jónak, míg önmagát rossznak lássa. Mivel a gyermek teljes mértékben függ szüleitől, muszáj őket idealizálnia. Ha megverik, túlélése érdekében azt kell gondolnia, hogy valami rosszat tett és megérdemelte az agressziót. Felnőttként úgy tudjuk ezt feldolgozni, ha a bántás teljes igazságát megismerjük és az ezzel járó érzelmeinket szabadjára engedjük. Ez az egyetlen hatékony ellenszere az ismétlési kényszernek.

Miért lesz a lelki fájdalomból testi tünet?

A testünk igazságunk őrzője, mivel önmagában hordozza életünk minden tapasztalatát. Tüneteink segítségével arra kényszerít bennünket, hogy összhangba kerüljünk a bennünk élő elhanyagolt, vagy megalázott gyermekkel. A legtöbb szülő nem szánt szándékkal bántalmazza gyermekét, leginkább az együttérzés és a tudatosság képessége hiányzik belőle, ezért a saját érzelmei okát a gyermekben találja meg. („Jaj, de felidegesített ez a vásott kölök!”) Elfelejtik azonban, hogy a saját érzéseinkért mi magunk (és a saját történetünk) is épp úgy okolhatóak vagyunk, mint a körülmények, vagy a másik fél. Társadalmunkban ráadásul az agresszió nagyon elfogadott: a különféle filmek hősként ábrázolják a bántalmazó figurákat. Emellett sajnos sok pszichológus is valamilyen szülőfigura szolgálatában áll. Ezért nem tudja kliensét sem hozzá segíteni az autonómiához. Csaknem az összes társadalmi intézmény részt vesz az igazság elől való menekülésben, hiszen ezeket is emberek vezetik.
A legtöbb ember számára már a gyermekkor szó is szorongást okoz, ezért nagyon sokan feljogosítva érzik magukat a szülői hatalommal való visszaélésre. Felmentik azt a szülőt, aki rákiabál a gyermekére, vagy lekever neki egy pofont. Ráadásul a múlt nem megváltoztatható, ami nagy nyomást jelent. A korábbi bántalmazások azonban elkerülhetetlenül ismétlési kényszerben érnek véget, ha nem gondoljuk át alaposan saját szenvedésünk történetét. A megvert, megalázott gyermekek, akik mellett nem állt védő figura később nagy türelmet gyakorolnak a szülő figurák okozta borzalmakkal szemben. Feltűnő közömbösséggel viszonyulnak a bántalmazott gyermekek szenvedéséhez. A megkínzott gyermek ezen kívül benne marad a zavarodottságban és túlterheltségben, ezért egész életében képtelen lesz felnőni. A függőség azonban kedvez a további gyűlöletnek. Ezt könnyű elfojtani, ilyenkor az ártatlanok elleni agresszióban tör utat magának. Sokan vannak, akik nem tagadják a saját gyermekkoruk nehézségeit. Más dolog azonban panaszkodni a szüleinkre, mint komolyan venni a tényeket és megélni az ezzel kapcsolatos szenvedésünket. Utóbbi felébreszti az egykori gyermek félelmét a büntetéstől, ezért legtöbben inkább elfojtva hagyják a legkorábbi érzéseiket és nem néznek szembe az igazsággal. Ez igaz sajnos a terapeutákra is. Utalnak ugyan az agresszió tilos voltára, de mégsem képesek arra, hogy ne alkalmazkodjanak mások elvárásaihoz és felmentik az agresszív szülőket.

Milyen lelki következményei vannak a gyermekkori elhanyagolásnak?

A bennünk lévő gátak azonban annak a történetnek az eredményei, amelyet a lehető legjobban meg kell ismernünk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor könnyen előfordulhat, hogy csak akkor leszünk képesek örömet érezni, ha egyúttal fájdalmat is okozunk önmagunknak. Az is gyakori, hogy valaki annyira blokkolja magában a negatív érzéseket, hogy ezzel a pozitívakról is le kell mondania. Sok terapeuta úgy gondolja, hogy a gyermeknek meg kell bocsátania a szüleitől elszenvedett bántalmazást, ez azonban korántsem olyan egyértelműen egészséges. Ha meggyőzöm magamat arról, hogy mást érezzek, mint amit valójában érzek, az testi tüneteket okozhat. Ha erőnek erejével próbálok szeretni valakit, aki károsan befolyásolta az életemet, akkor lemondok a saját magammal való hűségről. Az embernek azonban szüksége van a valódi önmagára! A szüleinket sem kényszeríthetjük rá a szeretetre. Vannak olyan szülők, akik csak a gyermekeik álarcán keresztül tudnak élni. Ha a gyermek felnőve leteszi az álarcot, akkor azt mondják nekik „bárcsak olyan lennél, mint amilyen voltál”. De miért is akarjuk becsapni magunkat? Az, hogy a szüleink hogyan alakítják a velünk való kapcsolatukat, nem rajtunk múlik. Arra azonban van esélyünk, hogy a saját testükkel és a gyermekeinkkel őszinték legyünk….

A bántalmazás nélküli életről

Azok az emberek, akiknek gyermekkorukban megadatott a szeretet és a megértés, együtt tudnak élni a saját igazságaikkal és ki tudják bontakoztatni a képességeiket, amikkel saját gyermekeiket tudják nevelni. Ők nem használják a megalázást (bűntudatkeltés, leszólás) és a pofont nevelő eszköznek. A megbocsátás álarca sokszor segít elfedni és felerősíteni a gyűlöletet, amit a szüleink iránt érzünk. Ez azonban testileg betegít meg. Amennyiben azonban ezt tudatosan megéljük és kifejezzük, akkor nem lehet ránk ilyen hatással. Felnőttként már csak olyan helyzetbe ragadunk bele, amelyben nem tudjuk szabadon kifejezni az érzéseinket. Ha azonban már kisgyermekként el kellett távolodnunk valódi érzéseitől, személyiségünk függővé válik. Nem az a kérdés, hogy megszakítjuk-e szüleinkkel a kapcsolatot vagy sem, a megoldás mindig mibennünk van. Előfordulhat, hogy azt érezzük, hogy csak a kapcsolat megszüntetése segít igazságosan bánni a saját szükségleteinkkel. Régi sebeink csak akkor tudnak begyógyulni, ha az egykori áldozat eldönti, hogy megváltozik, és mostantól tisztelni fogja önmagát, feladja a gyermeki elvárásait. A szülők ugyanis nem fognak automatikusan megváltozni a gyermekük új viselkedése által. Ameddig tagadjuk a korai sérülésből fakadó fájdalmunkat, addig az egészségünkkel fogjuk megfizetni ennek árát, vagy gyermekünkön fogunk észrevétlenül revansot venni. Igen gyakori, hogy valaki mindenben a jót akarja csak meglátni, hogy ne kelljen félnie a negatív érzésektől. Ez egy jó túlélési stratégia lehet átmenetileg, hosszú távon azonban nagy ára van.

Hogyan változtathatunk?

Először is jó, ha egy szakavatott segítővel átgondoljuk a régi szenvedéseinket, majd elkezdjük máshogy kezelni a szüleinket. Akár ki is mondhatunk olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tehettünk meg, ennek hatására a szüleik is bocsánatot kérhetnek. A kapcsolat rendezését azonban nem szabad siettetni! Előbb szabadjára kell engednünk erős érzelmeinket! Testünk egyértelműen visszaemlékszik a korábbi bántalmazásokra, ezért komolyan kell vennünk az üzeneteit. Nem kell hazugságra kényszeríteni önmagukat és ennek árát depresszióval megfizetni! Csak akkor leszünk képesek tisztelni önmagunkat, ha komolyan vesszük valódi érzelmeinket. A látszólagos jókedvet sokan kábítószerrel, vagy alkohollal tudják csak fenntartani. A függőség azonban csak tovább rombolja egészségünket. Semmilyen hálával és áldozattal nem tartozunk azoknak a szülőknek, akik súlyosan megsebeztek bennünket! Ezt az idealizált szülőknek szánjuk, akik csak a fantáziánkban léteznek.
A kikényszerített szeretet valójában a gyűlölet álarca. Hiszen az álságos kommunikáción alapuló kapcsolatok képtelenek a változásra. A valódi kapcsolat létrejötte csak akkor lehetséges, ha mindkét félnek sikerül szabadjára engednie az érzéseit. Ha félelem nélkül meg tudják osztani ezeket egymással. A megbocsátásról szóló prédikáció tehát haszontalan, sőt veszélyes is, mert eltakarja az ismétlési kényszert. Negatív érzéseink tehát a testünk által küldött fontos jelzések. Ha ezeket az üzeneteket figyelmen kívül hagyjuk, akkor a testünknek új üzenetet kell küldenie, melynek ára akár a testi-lelki egészségünk is lehet.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Miller, A (2017) A test kiáltása. A szülői bántás hosszú távú következményei. Ursus Libris

Válás után: a szülői elidegenítésről

A gyermekelhelyezési konfliktus érzelmileg igen megterhelő, ráadásul sokszor az egyik fél annyira haragszik a másikra, hogy a gyermek és a másik szülő kapcsolatában próbál meg bosszút állni. Mi az a szülői elidegenítés? Milyen jelekből ismerhető fel és mit tehetünk ellene?

Mi az a szülői elidegenítés?

A szülői elidegenítés azt jelenti az egyik szülő olyan viselkedési formákat alkalmaz, amelyik elősegítik azt, hogy a gyermek elutasítsa a másik szülőt. A gyermek szempontjából nincsen annak jelentősége, hogy az elidegenítő szülő tudatosan, vagy szándék nélkül viselkedik így. Sokszor a gyermekvédelmi rendszer és gyámhivatal munkatársai sincsenek tisztában azzal, hogy egy házasság felbomlásáért nem mindig mindkét fél egyformán felelős, ezért gyakran észrevétlenül is az elidegenítő szülőnek kedveznek a válás során.

Mik az elidegenítő szülő céljai?

Az elidegenítő szülő szándéka, hogy lelki távolságot hozzon létre a gyermek és a célszülő között. A szülőben a gyermek viselkedése miatt érzett fájdalmat növelje. Konfliktust gerjesztenek apa/anya és fia/lánya között. A gyermek és önmaguk között az azonosulás (egymáshoz való hasonlóság) érzéseket növeljék. A legtöbbször az a szülő van előnyben, aki a legtöbb időt tölti a gyermekkel.

Hogyan érik el ezt?

Az elidegenítő szülők sokféle stratégiát választanak ilyen például a másik szülő becsmérlése, vagy lejáratása, a gyermekkel való kapcsolattartás akadályozása vagy a kommunikáció jelképes akadályozása (amikor eltünteti a fényképit, vagy nem beszél a másik szülőről) További stratégia, hogy amikor a gyermek a célszűrőre gondol, megfosztja őt a szeretettől és elismerésről.

Ezzel a gyermek figyelmét magára vonja. Az is elidegenítés, amikor a gyermeknek azt mondják, hogy a másik szülő nem szereti, vagy ha azt erőltetik, hogy válasszon a két szülő közül. Elidegenítés továbbá, hogy ha bizalmas, rá nem tartozó információkat közlünk a gyermekkel (pl. okot adunk arra, hogy haragudhasson rá a gyermek). Elidegenítésnek számít továbbá, ha gyermeket a másik szülő utáni kémkedéssel bízzák meg, vagy titoktartásra kérik meg. Például ne mondd el apának, hogy nyaralni megyünk. A másik szülőnek is joga van a gyermekével kapcsolatos tájékoztatáshoz. Szintén kedvezőtlen a gyermek lelki világára nézve, ha a mostoha szülőt anyának, vagy apának kell szólítania, illetve hogyha a valódi szülőt a keresztnevén kell szólítania. A gyermekre vonatkozó orvosi, tanulmányi, közösségi információk visszatartása is elidegenítésnek számít. Az elidegenítő szülői magatartása megerősíti a gyermeket abban a hitében, hogy kizárólag az elidegenítő szülő viselkedése a tiszteletre méltó és a másik szülő szabályai, kérdései nem számítanak.

Milyen jelei vannak az elidegenített szülő szindrómának?

A gyermek viselkedésében az alábbi tünetek jelzik, hogy valamelyik szülő megpróbálja a másik ellen hangolni a csemetéjét.
A gyermek tiszteletlenül beszél, az egyik szülővel vagy nem vesz róla tudomást. Nem ismeri el a szülő pozitív tulajdonságait, vagy a kellemes közös emlékekre nem emlékszik. Legfeljebb banális dolgokkal indokolja, hogy miért nem találkozik a célszülővel. A gyermek állítja, hogy az elidegenítő szülőnek nem volt szerepe a szülők kapcsolatának megromlásában. A gyermek figyelmen kívül hagyja, hogy bántó viselkedése milyen hatással van a célszülőre. A gyermek olyan szavakat vagy mondatokat használ, amelyeket nem is igazából ért, eltaszítja magától, vagy rossz hírbe hozza az egyik szülőjét és/vagy az ő családtagjait.

A kapcsolat megszakadása jelentős veszteség minden gyermek és célszülő számára!

Milyen házastárs a jövőbeni elidegenítő szülő?

Az elidegenítő szülők általában nagyon ügyesen leplezik azt a képességüket, hogy másokat irányítanak. Alattomos emberek, akik képesek a természetes viselkedést megjátszani (ennek oka gyakran valamilyen pszichés betegség). Hazudnak, amikor valamilyen nyilvánvaló ellentmondással szembesítik őket. Felhasználják a másik fél gyengeségeit és bizonytalanságait. Szívesen élnek a kritizálás, megvetés, hárítás és időhúzás eszközeivel. A családon belüli testi-lelki erőszak jellemzi őket, hiszen rendszerint felsőbbrendűnek érzik magukat. Nem tisztelik mások jogait és érzéseit. Az a személy, aki a saját igényeit fontosabbnak gondolja másokénál, kísértést érez arra, hogy a gyerekeivel is szorosabb kapcsolata legyen, mint a másik szülőnek. Ráadásul a saját gyermeke igényeire sincsen tekintettel. A gyermek megfosztása a másik szülőtől ugyanis csakis az elidegenítő szülő érdekeit szolgálja! Sajnálatos módon a gyermekvédelmi rendszer sokszor nem tudja ezt megakadályozni és az elidegenítő szülő a közösséget is maga mellé állítja a hazugságaival.

Mi az, ami segíthet a megbékélésben?

Ha a gyermeknek több lehetősége van megfigyelni, hogy más családokban hogyan viselkednek, lassan elkezdheti megkérdőjelezni a saját családja történetét. Ha a kedvelt szülő túlzottan ellenőrzővé, vagy keménnyé válik a gyermekkel és megmutatja a valódi bosszúálló személyiségét, a gyermek máshogy láthatja a történteket. Gyakran megtörténik, hogy egy felnőtt elidegenített gyermek házasságot köt egy elidegenítő szülővel és megtapasztalja szülői elidegenítést a másik oldalról. Segítség lehet, ha bírósági határozat segítségével a gyermeknek lehetősége van megtapasztalni az elutasított szülőt: megismeri, hogy nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek beállították. A szülővé válás, tanulmányok végzése vagy más életesemények szintén felébreszthetik a vágyat, hogy az elidegenített szülővel felvegyük a kapcsolatot. A pszichoterápia is gyakran segít, hiszen egy harmadik féllel folytatott beszélgetések során megkérdőjelezik a korábbi, családról szóló feltételezéseiket. Nagyon hasznos, ha egy megbízható rokon ösztönzi a gyermeket arra, hogy kérdőjelezze meg a véleményét az elutasított szőlőről. Ha a gyermek tanúja a kedvelt szülő kegyetlen bánásmódjának másokkal, rájöhet, hogy a célszülő is áldozat lehetett. Ha saját gyermeke lesz, felismeri annak fontosságát, hogy mindkét szülőre szükség van a gyermek jó fejlődése és kellemes közérzete szempontjából.

Mit tehetünk, hogy felvegyük a kapcsolatunkat az elidegenített felnőtt gyermekünkkel?

Próbáljuk meg megérteni az elidegenítést a gyermekünk szempontjából!

Gondoljuk át, milyen üzeneteket kaphatott rólunk? Mely viselkedésünk lehetett az, ami támogatta ezt a negatív üzenetet? A gyermeknek minden bizonnyal van egy magyarázata kapcsolat megszakadására. Ezt kell megértenünk ahhoz, hogy közös nyelvet találjunk vele! Írjunk neki egy levelet, amiben kapcsolódni tudunk a gyermekünk látásmódjához! Megszólításunk legyen kedves, ismerjük el a kapcsolat megszakítását és mondjuk el hogy vágyunk a helyzet javítására. Ismerjük e az ezzel okozott fájdalmat és haragot. Próbáljuk meg kitalálni, hogy mi bántja a gyermekünket. Például “nagyon szeretném megértetni az érzéseidet, hogy közelebb kerülhessek hozzád” javasoljuk, hogy ossza meg velünk a szempontjait akár írásban, telefonon, személyesen vagy akár egy terapeutánál. Jó hatású lehet, ha fel tudunk idézni egy korábbi pozitív közös élményt, melyre gyermekünk is emlékszik. Levelet befejezéseként említsük meg, hogy bennünket bármikor elérhet. Ne legyenek túl nagy elvárásaink, ha gyermekünk hajlandó is megosztani velünk a saját nézőpontját elképzelhető, hogy egy goromba levelet küld válaszként. Ez azonban mégis egy párbeszéd kezdete lehet, hiszen választhatunk rá szeretettel és megértéssel.

Szülőként ne adjuk fel a reményt, próbálkozzunk kitartóan a kapcsolatfelvétellel

Nagyon gyakran a folyamatos elutasítások ellenére a célszülők nem adják fel, mert a gyermek iránt érzett szeretet erősebb, mint a gyermek ellenségessége miatt érzett fájdalom. Bár a gyermek nem válaszol a hívásokra, továbbra is keresik, elmennek az iskolai eseményekre, e-maileket, sms-eket, vagy ajándékokat küldenek neki. Annak ellenére, hogy a gyermekek ellenségesen kezelik őket, a szülők kitartanak és a kapcsolat egy idő után újra éled. Ennek ellenére látni a gyermekünk fájdalmát mérhetetlen szenvedést okoz! A közeledés során nagyon fontos tiszteletben tartanunk a gyermek tempóját. Fontos, hogy a célszülőnek legyen egy cselekvési terve, melyhez minden nap tartja magát. Ha nem adjuk fel a reményt, a kapcsolatunk előbb-utóbb újra fog éledni elidegenített gyermekünkkel! Az ide vezető úton kérjünk bátran szakszerű segítséget.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Baker, A.J.L., Fine, P.R. (2016) A szülői elidegenítésről. A remény és a gyógyulás útján. Kalliopé Kiadó

Mit él meg az, aki érzelmileg éretlen szülő mellett nő fel?

Érzelmileg éretlen szülő mellett felnőni magányos megtapasztalás, melyet gyermekként ráadásul még nem is tudunk szavakba önteni. Gyakran az utal vissza erre, hogy a kliensek felnőve is belső ürességre panaszkodnak. Klinikai munkám során tapasztalom, hogy az alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező szülők mellett felnőtt személyek tartanak az erős érzelmektől, lelkiállapotukat talán a fájdalmas szó írja le legjobban. Vonakodnak segítséget kérni, másokkal bizalmatlanok. Ez sokszor azért alakul ki, mert a nem kellőképpen kiegyensúlyozott szülő dühössé válik, ha gyermekét felzaklatja valami. Tehetetlensége miatt érzet haragját pedig gyermekébe vetíti. Így a gyermek hamar megtanulja, hogy csakis önmagára számíthat. Érzelmeit szégyelli. Mások igényeit rendszerint a sajátja elé helyezi és semmit sem vár el cserébe. Bűntudata van negatív érzései miatt, vagy eleve megtanulta, hogy bármiféle érzelem kimutatása a gyengeség jele. Párkapcsolataiban és baráti viszonyaiban is olyan partnereket választ, akik kihasználják. Az önismeret hiánya vagy a múltbéli fájó emlékek elfojtása (esetleg megtagadása) miatt pedig a múlt megismétli önmagát.

Az érzelmileg éretlen családokban tehát a gyerek megtanulja, hogy meg kell felelnie a szülők (és a világ) elvárásainak, ezért egy szerep személyiséget alakít ki. Szülőként folyton visszajelzéseket adunk gyermekeinknek, hiszen a gyermekek minden megnyilvánulásunkból leszűrik az érzelmeinket. Viszonyulásainkkal ezért észrevétlenül is formáljuk a viselkedésüket. Nem is kell kimondanunk a gondolatainkat, a gyerek akkor is érezni fogja, ha csalódottak vagyunk, amelyre viselkedésével reagál majd. Ha például kétségbeesünk, amikor gyermekünk szomorú, a fiatal megtanulja hogy negatív érzéseit elrejtse, ezzel biztosítva a szülő kiegyensúlyozott(abb) lelki állapotát. Jól oda kell tehát figyelnünk, ha azt éreztük, nem kaptunk elég feltétel nélküli elfogadást gyerekként, vagy ha a tágabb családunkban valamilyen lelki betegség, függőség vagy esetleg öngyilkosság van. A tudatosság az egyetlen út, ami segít jó szülővé válnunk, megadni a gyermekeinknek az érzelmi biztonságot és támogatást, melyre az egészséges lelki fejlődésükhöz szükségük van.

Mi az az érzelmi érettség?

Az érzelmi érettség alatt azt értem, hogy a szülő megfelelően rá tudjon hangolódni csecsemője szükségleteire, azokat kielégítse. Később megtanulja őt úgy támogatni, empatikusan megérteni hogy közben saját és társa, valamint a tágabb szociális környezet igényelit, valamint a társadalom elvárásait is figyelembe veszi. Érzelmeit nyíltan kifejezi, élvezi a bensőséges kapcsolatokat. Felméri viselkedésének hatását másokra, képes elvont módon, objektíven gondolkodni önmagáról és a világról, közben kapcsolatait ápolni.
Természetesen mindenkivel előfordul, hogy fáradtság, betegség, vagy valamilyen tartós stresszhatás (trauma) hatására kevésbé integrált (érett) módon viselkedik. Ez természetes. Ebben az írásban azonban a tartósan éretlen viselkedés hatásait részletezem.

Milyen jelekből tudhatjuk, hogy szüleink érzelmileg kellőképpen érettek voltak-e?

Tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket/mérlegeljük az állításokat és válaszoljunk rájuk elfogulatlanul. Gondoljuk végig mind az anyai, mind az apai oldalt.

Mennyire nyitott mások véleményére? El tudja fogadni a különbözőséget, vagy meg akar győzni arról, hogy ugyan azt gondoljuk, amit ő?
Általában kiegyensúlyozott, vagy gyakran válik indulatossá?
Hibáztat-e másokat?
Először cselekszik és utána gondolkodik?
Beszámol-e a saját bizonytalanságáról?
Kielégíti-e a saját igényeit, vagy ezt másoktól várja el?
Függ-e mások megerősítésétől?
Nagy figyelmet igényel?
Igaz-e rá, hogy gyakran gyerekesen viselkedik, de ezt nem veszi észre.
Kerüli a szoros, intim kapcsolatokat?
Igényeit nem fejezi ki nyíltan. Mások befolyásolásával igyekszik elérni, amit akar.
Viselkedése következetlen.
Intenzív, de felszínes érzelmek jellemzik.
Nincsenek ambivalens érzései.
Önmegvalósításra képtelen. (Vagy meg sem próbálta a saját útját járni.)
Gyakran ünneprontó.
Mindent szó szerint vesz. Stressz esetén nehézséget jelent számára az elvont gondolkodás.
Ha zaklatott, felidegesít másokat is.

A fent taglalt kérdések az érzelmi éretlenség jelei, így ha több jellemző illik a felmenőnkre, akkor feltételezhetjük, hogy ebből fakadóan adódhatnak nehézségeink. Szüleink érzelmi érettségének tisztázása azért is fontos, hogy tisztázzuk velük és a kapcsolatunkkal kapcsolatos elvárásainkat. Ha mi magunk is szülők vagyunk, érdemes szem előtt tartanunk még valamit: Először a saját érzelmeinkkel kell szülőként tisztában lennünk, csakis utána lehetünk képesek a gyermekünk igényeire ráhangolódni!

Milyen a kapcsolatunk a szüleinkkel?

Gondoljuk végig, mennyire igazak ránk az alábbi állítások.

Nehézkes a párbeszéd, a kommunikáció egyoldalúnak tűnik.
A harag nem kifejezhető.
Passzív-agresszív viselkedés jellemző.
Nem tesz erőfeszítést, hogy megértse a másik nézőpontját.
Érzelmi igényeit nem mondja ki.
Nehéz adni neki.
Gondolatolvasást vár el, vagy érzelmileg zsarol, ha valami nem a kedve szerint zajlik.
Azonnal megbocsátást vár el egy bocsánatkérés után.
Összeolvadás, nem pedig valódi közelség jellemzi.
Irányítani akarja mások viselkedését.

Milyen érzelmileg éretlen szülő típusok léteznek?

Általánosságban elmondható, hogy az érzelmileg éretlen szülő kapcsolatát a gyermekével az érzékenység/érzéketlenség, elfogadás/elutasítás, együttműködés/beavatkozás és elérhetőség/figyelmen kívül hagyás szempontjából lehet jól leírni. Ezek mentén a dimenziók mentén 4 szülőtípust különíthetünk el. Ennek végpontjai súlyos pszichés problémákat jeleznek, gyakoribbak azonban az átmenetek.

Az érzelmes szülő kiszámíthatatlan, erős szorongás jellemzi, ezért a gyermekének képtelen biztos támaszt nyújtani. Bár a külvilág felé fegyelmezett a viselkedése, intim igényeit a manipuláció segítségével elégíti ki. Gyermekei gyakran áldozat típusok, mert azt tanulják szüleiktől, hogy a saját vágyukat a másikénak kell alárendelni.
A céltudatos szülők mindig elfoglaltak és határozottak, igyekeznek mindent tökéletesebbé tenni maguk körül. Ennek érdekében gyerekeikkel gyakran kemények és elutasítóak, mindenbe beleszólnak. Vizsgáztatják és minősítik őket.
A passzív szülő gyakran a háttérbe húzódik, a többi típussal ellentétben egyáltalán nem agresszív. Akkor sem lép azonban, ha a partnere elhanyagolja, vagy bántalmazza a gyereket. A heves érzelmekre ugyanis visszahúzódással válaszol. A problémákat elbagatellizálja, gyakran a könnyebb utat választja (ha lehetősége adódik, elhagyja a családot). Nem állít megfelelő korlátokat és nem ad elég útmutatást a gyermekének.
Az elutasító szülők nem vágynak intim kapcsolatra, jobban szeretik ha békén hagyják őket. A szülők kívánságai irányítják a család életét, keveset vannak együtt. Fizikai bántalmazásra hajlamos ez a szülőtípus.

Hogyan reagál a gyermek az érzelmileg éretlen szülőre?

A gyermekek megtanulják, milyen szerepet várnak el tőlük a szüleik és igyekeznek a viselkedésükkel a kedvükre tenni, teljesíteni ez elvárásaikat. Mivel a szülőnek kielégítetlen érzelmi igényei vannak, próbálja ezeket a gyermek kielégíteni. Ezért azonban sokszor nem jár köszönet. Saját énjük elnyomása mellett gyógyító fantáziákat találnak ki a gyerekek, ami arról szól, mitől javulhatna a helyzet. Mikor áll vissza a világ rendje és fogja a szülő az ő érzelmi szükségleteiket kielégíteni. Ez megadja az erőt a nehéz helyzet átvészeléséhez, de egyúttal hamis illúziót is jelent. Sokan hiszik hogy kellő kitartással meg tudják változtatni az embereket maguk körül. A gyógyító fantáziák azonban nem működnek. Például sok gyerek azt gondolja, hogy ha érzelmileg elérhetetlen pl. depressziós anyja végre jól lesz, majd élheti a saját életét. Ez azonban sosem következik be, de a gyermek háttérbe szorítja saját vágyait, hogy a szülőn segíteni próbáljon. A gyógyító fantáziák forrása, hogy tudattalanul mindannyian vágyunk arra, hogy végre megkapjuk szüleinktől azt a szeretetet és elfogadást, amire mindig is szükségünk lett volna. Az érzelmileg éretlen szülő gyakran ráerősít a gyermeke szorongására, hogy azt érezhesse, valakinek végre szüksége van rá. Van, hogy a szülő azért szólja le a gyermekét, hogy hozzá képest erősnek érezhesse magát. Igen gyakori, hogy a szülő nem képes valamilyen érzelmet például haragot megélni, ezért azt a gyerekébe vetíti. Ezért pedig egy természetes reakció miatt is önzőnek, vagy tiszteletlennek címkézi őt. Sokszor tapasztalom, hogy a szülő-gyermek kapcsolat annyira kimerítő, hogy a felnőtt férfi vagy nő számára már nem is jut energia a párkapcsolat kialakítására.

A szerep-én ráadásul nem lehet egy bensőséges párkapcsolat alapja, mert hiányzik belőle a hitelesség és a mélység. Ezen túl még az is probléma vele, hogy senki sem képes a végtelenségig elfojtani a saját vágyait, azok előbb-utóbb így, vagy úgy előbukkannak.

Hogyan reagálnak a gyermekek az érzelmileg éretlen szülőre felnőttként? Mit tehetünk felnőve, hogy megszabaduljunk a szüleinkkel való megterhelő kapcsolat rabságából és végre önmagunk lehessünk? Erről szól majd a következő blogbejegyzésem. Szeptember 21-ikén várom vissza vele szeretettel!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Lindsay C. Gibson (2017) Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

Hogyan értsünk szót serdülő gyermekünkkel?

Ha végigsétálunk az utcán azt látjuk hogy, a legtöbb fiatal még egymás társaságában is a mobilján lóg. Mivel a fiatalok gyakran használnak okos eszközöket, ezek megváltoztatják az általuk használt kifejezéseket, szóhasználatot. A kortársak közt bevett dolog, hogy szlenges kifejezésekkel értetik meg magukat. Emellett a gyakori írásos kommunikáció miatt (pl messenger használata) megjelennek a lerövidített kifejezések, melyek az idősebb generáció számára legtöbbször megfejthetetlenek, vagy csak igen nehezen dekódolhatóak. Milyen félreértések és konfliktusok adódhatnak ebből? Mi segíthet megérteni és megoldani ezeket?

Mit él meg a szülő, amikor serdül a gyermeke?

Egy szülő számára korántsem könnyű kérdés, hogyan értsen szót a kamasz gyermekével, hiszen ez az életkor egészséges esetben a folyamatos lázadásról és a határok feszegetéséről szól. (Tételezzük fel, hogy az ennél fiatalabb gyermeknek a szülők csak nagyon kevés kütyünyomkodást engedélyeznek, mert tudják, hogy az a gyermekben függőséget okoz.) Ez már önmagában is megterhelheti a szülők idegrendszerét és akkor ott vannak még azok a fura kifejezések is… Érezhetjük, úgy mintha külön bolygón élnénk a gyermekünkkel. Érdemes ilyenkor visszagondolni saját kamaszkorunkra, hogy előcsalogathassuk magunkból a megértő és támogató szülőt. (Ha nekünk nem engedték meg a határok feszegetését a saját szüleink, erre bűntudatkeltéssel vagy büntetéssel reagáltak, akkor kifejezetten nehéz lehet nekünk saját gyermekünk kamaszodása.) Teljesen normális, hogy a fiatal nyíltan és élesen fogalmazza meg a véleményét a szülei életmódjával és párkapcsolatával szemben. Ilyenkor fontos, hogy szülőként higgadtak maradjunk és elgondolkodjunk a csemeténk visszajelzésén. A gyermek viselkedése legtöbbször az egész család működését tükrözi, ezért sokat tanulhatunk belőle.

Ha nem értjük, mit akar a gyermekünk közölni, egészen nyugodtan kérdezzünk vissza. Nem csak a közölt információ maga fontos, hanem a mögöttes motivációk, érzések is. Kérdezzünk rá ezekre is bátran! Ha mi magunk is nyíltan beszélünk az érzéseinkről gyermekünk nem fogja ezt rossz néven venni. A kamaszkor emellett a határok újra teremtéséről is szól, ezért legyünk rugalmasak. A nagyszülők számára még nehezebb lehet empátiát gyakorolni a fiatallal. Érdemes ilyenkor elbeszélgetni a serdülő vágyairól, hogy jobban megérthessük őt. Tévhit, hogy a kamaszok nem vágynak a figyelemre. Inkább arról van szó, hogy megváltozik a viselkedésük, nekünk szülőknek és nagyszülőknek még toleránsabbnak és figyelmesebbnek kell lennünk velük.

A nyelvi változás az iskolán belül is nehézségeket okozhat…

Vannak olyan intézmények, melyekben a generációs különbségek és a konzervatív hozzáállás miatt szintén kiütköznek a kommunikáció sajátosságaiból adódó konfliktusok. Nagyon fontos ilyenkor a tanár hozzáállása. Mennyire van rugalmasság ebben a közegben, vagy várnak el feltétel nélküli alkalmazkodást a gyermekektől? Van-e lehetőség négyszemközti beszélgetésre a nevelőkkel? Hogyan kezelik a tanár diák és diák-diák konfliktusokat?

Mi a helyzet a káromkodással?

Sok szülőtől hallom, hogy rossz néven veszik a gyermekük káromkodását, megharagszanak, ha a csemetéjük olyan viselkedést mutat, ami számukra nem elfogadható. Ilyen esetben érdemes azt szem előtt tartanunk, hogy a káromkodásssal rengeteg feszültségtől lehet megszabadulni és ha az ember megfelelően alkalmazza akkor egy ártatlan megoldás lehet a minket ért frusztráció levezetésére (nem egymás nyílt sértegetéséről beszélek!) Ezen túl pedig minden embernek szüksége van arra, hogy hibázhasson, megtapasztalja képességei és vágyai korlátait, a következményekből pedig következtetéseket szűrjön le a saját maga számára. Bár szülőként nem könnyű látnunk, hogy csemeténk „a vesztébe rohan”, bízzunk benne és önmagunkban. Ha a kapcsolatunk eddig bizalmas és jó volt, elég ha támogatóan állunk mellette továbbra is, segítünk neki az esetleges kudarc feldolgozásában. A korábban meg nem oldott családi konfliktusokat, ki nem mondott problémákat azonban a kamaszkor általában felszínre hozza, ezért legyünk figyelmesek!

Hogyan viselkedjünk a kamaszunkkal?

Ahogy fentebb is írtuk, a serdülőkor a konfliktusok időszaka. Szülőként nem mindig könnyű elviselni, ahogy gyermekünk feszegeti a határokat, de ez szükséges ahhoz, hogy érzelmileg stabil, érett felnőtt váljék belőle. Engedjük eltávolodni, de ne hagyjuk magára! Tévhit, hogy a serdülők magányra vágynak. Persze, ez is elképzelhető, de ilyenkor is tartsuk nyitva a szemünket. Dacból vonul-e el, megbántottuk-e vagy egyszerűen egyedül szeretné éppen rendezni a gondolatait? Legyünk továbbra is nyitottak, hogy ha nehézsége adódik, megkereshessen (amennyiben kapcsolatuk korábban kellőképpen bizalmas volt, meg fogja tenni) Beszélgessünk vele, érdeklődjünk róla. Támogassuk a szárnypróbálgatásait, de az ésszerű határok továbbra is kellenek. Legyen világos, hogy milyen szabályai vannak az együttélésünknek (pl. ha éjszaka jön meg, nem zajong). Ne engedjük a lógást az iskolából, a kötelességeinek tegyen eleget, hiszen ez az ő felelőssége. Ha otthon hagyja a felszerelését, ne vigyük utána, amennyiben önállóságra szeretnénk nevelni őt. Vegyük be őt is a kevésbé életbe vágó szabályok kialakításába, értsük meg a vágyait, szempontjait! Ne csak mi várjuk el az alkalmazkodást, hanem legyünk mi is rugalmasak. Kezeljük őt partnerként a saját élete irányításában, engedjünk neki a képességeinek megfelelően egyre nagyobb kontrollt.

Mire figyeljünk oda szülőként?

Kamaszkorban különösen fontos, hogy milyen példát mutatunk. Legkésőbb serdülőkorban kiéleződik, mi magunk hogyan szeretnénk élni és hogyan élünk valójában, mások szerint. Egy lelkileg egészséges serdülő felhívja a figyelmünket a hiteltelenségünkre, gyengeségeinkre. Próbájuk ezt megértően, türelmesen és a saját fejlődési lehetőségünk szem előtt tartásával szemlélni. Minden nehézség egyben lehetőség is a változtatásra. Ne hagyjuk hogy az egónk megakadályozza ezt, eltávolítson a csemeténktől és fogadjuk higgadtan a kritikát. Hogyan kezeljük a konfliktusokat? Ha mi szülőként könnyen elvesztjük a türelmünket, a gyermekünktől sem várhatjuk el a higgadtságot! Ilyen esetben ne lepődjünk meg, ha a gyermekünk ajtó csapkodását kell elszenvednünk. Nekünk, szülőknek és nagyszülőknek kell minden esetben példát mutatnunk. Fontos, hogy a kamasz gyerekünk mindig tudja és érezze, hogy fontos nekünk. Ha el is zárkózik vagy elutasít minket, nem veszti el a támogatásunkat. Ha össze is veszünk, nem haragszunk örökké. Éljük meg és mutassuk ki a pozitív és a negatív érzéseinket is. Ebben az életszakaszban még nem olyan egyértelmű, hogy a harag és a szeretet megférnek egymás mellett. Éreztessük, hogy mindig készen állunk, ha szüksége van ránk. Fogadjuk el az új határokat (ne menjünk be a szobájába kopogás nélkül, ha hallgassuk ki a telefonbeszélgetését), tiszteljük az intim szféráját!
Ahogy gyermekünk változik, nekünk is változnunk kell. A gyermek növekedésével a korábbi családi hagyományok is átalakulnak. Viseljük higgadtan ha nem akar már velünk nyaralni, vagy máshogy szeretné tölteni a szabadidejét. Ne szóljuk le a hobbiját, legyünk nyitottak akkor is, ha minket az kevéssé vonz. Olyasmiről beszélgessünk vele, ami őt érdekli. Vonuljunk vissza, engedjünk teret, hogy kibontakozhasson. Inkább kérdezzük meg az ő véleményét a dolgokról, minthogy ráerőltessük a saját álláspontunkat. Ha valamiben elakad, nagyobb segítség neki, ha jó tanácsok helyett inkább megosztjuk vele azt, hogy ennyi idősen milyen hasonló gondokkal küzdöttünk, és miként lendültünk túl rajta. A kamasz gyermek általában nem a mindentudó, bölcs prédikátorra vágyik, hanem az emberi szülőjére, aki partnerként kezeli őt.

Mit él meg a serdülő?

Teljesen normális, hogy a serdülő több időt tölt a barátaival, osztálytársaival. Ha nem szimpatikusak nekünk a haverjai, akkor is ismerjük meg őket, tudjuk meg mit szeret bennük. Ha tiltani próbáljuk, azzal csak felesleges ellenállást szülnénk. Ha bízunk benne, előbb utóbb úgyis rájön, kikkel érzi jól magát. Ha a családunk kellőképpen támogató, de lehetőséget adj az egyéniség megőrzésére is, akkor azok nem a drogos, vagy alkoholfüggő kortársai lesznek. Ne akarjuk ellenőrizni őt, mert ezzel csak erősítjük a szorongását. A serdülőkor egyébként is nehéz sok testi-lelki változást hoz magával. Teljesen normális, hogy sokszor elbizonytalanodik, kétségbeesik a serdülő, legyünk ilyenkor mellette, érdeklődjünk arról, mi történik vele, benne. Ha kamasz gyermekünk szerelme/választottja nem tetszik nekünk, próbáljuk azt is nyitottan kezelni. Gondolkodjunk el mi taszít benne minket. Kérdezzük meg gyermekünket, ő milyennek látja. Érdekes megtapasztalás lehet összevetni a kettőt. Figyeljünk oda hogyan dicsérünk. A kamaszok megérzik a hamisságot!

A kamaszkor során normálisak lehetnek a drasztikus viselkedések, de ha egy problémás, vagy szélsőséges viselkedés elhúzódik, keressünk fel pszichológust és kérjük ki a véleményét.

Mit segíthet a szülőnek?

Serdülőkor támában javaslom korábbi blogbejegyzéseim átolvasását is.

Segítség, serdül a gyermekem!

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Alkohol és drog serdülőkorban … mitől függ hogy “kinő-e” belőle a csemeténk?

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

Segítség, tehetségesen sportol a gyerekem!

Talán sokakban felmerül a kérdés, hogy miért is lehet az nehéz, ha jól sportol (vagy a tanulásban, zenében, vagy az élet más területén) tehetséges a gyermeke. Érdemes azonban belegondolnunk, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogyan támogathatjuk a gyermekünket leginkább abban, hogy a jó adottságait minél jobban kibontakoztathassa. Hogyan tudunk olyan körülményeket teremteni, amik egyaránt szolgálják a gyermek egészséges testi-lelki fejlődését és a sikeres sportkarriert egyaránt. Természetesen erre is igaz, hogy minden gyermek és minden szülő-gyermek kapcsolat más és más, ezért az igények eltérők, érdemes azonban az alább felsorolt szempontokat megfontolnunk.

Ha gyermekünk versenyszerűen sportol akkor érezhetjük, hogy napjainkban egyre nagyobb a teljesítménykényszer, az emiatt érzett nyomás a fiatalokon egyre erőteljesebb és ez életkortól függetlenül igaz. A gyerekek szoros napirend szerint élnek, kevés idő jut a pihenésre. A szülőnek fontos szerep jut abban, hogy segítsen a kevéske szabadidőt beosztani, folyamatosan fontossági sorrendet felállítani az iskola, az edzések és az egyéb teendők között. A szülők számára is nagy megterhelés az élsport, rengeteg időt, energiát és pénzt öl abba egy szülő, hogy gyermekének a legmegfelelőbb lehetőségeket biztosítsa. Ráadásul egy meccs vagy verseny mindenkiből érzelmeket vált ki. Érdemes tehát odafigyelnünk szülőként, hogy mit kommunikálunk észrevétlenül a gyermekünk számára. Mindannyian csalódottak vagyunk egy vereség után és sok múlik azon, hogy hogyan kezeljük ezt. A gyermeknek ugyanis éreznie kell, hogy a szeretetünk nem függ a sportban nyújtott teljesítményétől, feltétel nélkül ugyan úgy elismerjük akkor is, ha nem jönnek az elvárt eredmények. Ehhez fontos a szülő önismerete, hogy észrevegye saját rejtett motivációit, vágyait és viselkedése gyermekére gyakorolt hatását. Ha szülőként mi szerettünk volna sportolni, vagy jól ment valamilyen sportág, de egy sérülés vagy más ok miatt abba kellett hagynunk, akkor észrevétlenül is nyomást gyakorolhatunk emiatt a csemeténkre.

Milyen árulkodó jelei lehetnek annak, hogy a szülő túlzottan motivált, emiatt negatívan hat a gyermeke teljesítményére?

A legtöbb szülő jó szándékból, a saját elképzelései szerint támogatóan viselkedik gyermekével, észrevétlen azonban sok elvárást tehetünk a vállukra. Segítő megnyilvánulásainkat a gyermek félreértheti, észrevétlenül is fájdalmat okozhatunk vele. Különösen akkor igaz ez, ha gyermekként mi nem kaptunk elég támogatást a szüleinktől, vagy nem volt lehetőségünk megvalósítani az álmainkat. Sok szülő tagadja, hogy ezek a múltbeli élmények hatással vannak rá. Érdemes azonban tudnunk, hogy a gyermekünk fejlődésével újra és újra ösztönösen aktiválódnak bennünk azok az élmények, melyeket mi éltünk meg amikor annyi idősek voltunk, amennyi a gyermekünk éppen. A gyereket összezavarja, ha szavainkkal biztatjuk, de a viselkedésünk elvárást tükröz. Hiába mondjuk hogy nem baj a vereség, ha legbelül szomorúak vagyunk miatta. Ha dolgozunk az önismeretünkön, akkor olyan hatást tudunk gyakorolni a gyerekünkre, amilyet szeretnénk. Nyugodtan kérdezzük meg más szülőktől, vagy a gyerekünktől hogy milyennek érzi a viselkedésünket. Magunkat csak mások tükrében látjuk ugyanis reálisan! Meséljük el az emlékeinket a mi gyermekkorunkból. Nekünk milyen élmény volt a sport. Ha azt vesszük észre, hogy túlzott átéléssel beszélünk, akkor a gyermek ezt érezni fogja és ez félelmet kelthet benne. Rá nehezedő elvárásként élheti meg.

Mik a konkrét jelek?
A szülő részéről…

Gyakran előfordul hogy a szülő tudatosan vagy észrevétlenül arra vágyik, hogy élsportoló váljék a gyerekéből. Érdemes azonban tudatosítanunk, hogy a tehetséges gyerekek kis része lesz csak híres focista (ez természetesen más sportágakra is igaz) és valójában a mozgás élvezete, a csapathoz való tartozás vágya kellene hogy alapvetően meghatározza a gyermek közérzetét az elért eredmény helyett.
Nagy a kihívás, hogy gyermekünket másokéhoz hasonlítsuk, ez azonban lelkileg nem jó hatású. Bár legtöbbször motiválni szeretnénk vele, a hatása éppen ellentétes. Jobb ha önmagához viszonyítjuk a gyermeket, az elért eredmény helyett a teljesítménybe fektetett energiát, erőfeszítést értékeljük. Ezzel biztatjuk őt fejlődésre, hogy minden edzésen a saját képességei korlátatit győzze le, ne csak az ellenfelet (abból ugyanis mindig jöhet erősebb, arra nem tud hatni és ez nem is szükséges a sikerhez). Gyanús, hogy a szülőnek fontosabb a gyerek sikere, mind magának a gyereknek, hogyha a rossz teljesítményt sokáig emlegeti. A gyerek sikerét a sajátjának éli meg, önmagára vonatkoztatja (többes számban beszél a győzelemről „győztünk”). Biztatja gyermekét hogy edzzen még többet, otthon is folyton a sportról szeretne beszélni. Megengedi, hogy sérülten is játsszon a gyerek, gyakran tanácsokat ad a játékához. Jobban élvezi a meccset, mint a csemetéje. A vereség után ideges, kevésbé mutatja ki szeretetét. Kritikus az edzővel. Bekiabál a versenyen. Eltiltja a gyereket más tevékenységektől. A kudarc miatt másokat okol.

A gyerek részéről…

Sportpszichológus bevonására lehet szükség, ha a gyermek szorong az eredmény miatt. Nem szívesen jár edzésre, meccsre. Sokat szabálytalankodik, káromkodik. Másra hárítja a kudarcért érzett felelősséget. Lehet hogy egy gyerek nagyon tehetséges például a vívásban, de más sportágban nagyobb örömet találna. Ilyenkor lehet, hogy jobb átgondolni, érdemes-e végigszenvedni az edzéseket, versenyeket. A tehetség ugyanis a sikerhez kevés.

Hogyan tudunk biztatóan hatni a gyerekre szülőként?

Érdemes tudni, hogy a legtöbb gyereknek minimális biztatás is elég. Érdeklődjünk finoman milyennek élte meg a mérkőzést. Persze nem közvetlenül a verseny után, akkor ugyanis kell egy kis idő, mire az érzelmek lecsillapodnak. Később higgadt fejjel kielemezhetjük a mérkőzést, ha a gyermek igényli. Az erőfeszítéséért mindig dicsérjük meg, ne az eredménytől függjön a véleményünk. Éreztessük, hogy akkor is büszkék vagyunk rá, ha éppen nem ért el sikert. Vannak gyerekek akik jobban tudnak teljesíteni ha a szülő nem figyeli őket a pálya mellett. Ilyenkor csak távolról kövessük az eseményeket. Beszélgessünk más szülőkkel. Jó hatású ha példát mutatunk gyermekünk számára a sportszerű viselkedésből: gratuláljunk az ellenfél szüleinek gyermekük jó teljesítményéhez. Köszönjük meg az edző(k) munkáját! Ha bajunk van az edzővel, azt lehetőleg vele négyszemközt beszéljük meg. (Ha kritizáljuk a gyermek előtt az edzőjét, azzal akaratlanul az Ő önbizalmát, saját teljesítményébe vetett hitét ássuk alá.) Beszélgessünk a tv-ben látott sporteseményekről. Pozitív és negatív véleményünket is fejtsük ki, indokoljuk meg. Mondjuk el a gyermekünknek, milyen volt, amikor mi is hasonló helyzetben voltunk, vereséget szenvedtünk el. Nem baj, ha nem kezeltük ezt jól, az együttérzésünk kimutatása fontosabb. Ráadásul ha kevésbé pozitív reakciónkról számolunk be, azzal azt is megtanítjuk neki, hogy, nem szégyen ezeket felvállalni, sőt a hibáinkból okulni is lehet

Szülőként akkor támogatjuk legjobban gyermekünket, ha az első számú szurkolói leszünk.

 

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Gyömbér N., Kovács K., Ruzits É. (2016) Gyermeklélek sportcipőben. Noran libro: Budapest

Segítség, hazudik a gyerekem!

Bármely szülővel előfordulhat (és rendszerint elő is fordul) hogy hazugságon kapja a gyermekét. Érdemes tehát előre átgondolnunk mi állhat a gyermeki füllentések hátterében és mit tehetünk azért, hogy őszinteségre neveljük a csemeténket.

Mi van a gyermeki fünnetések mögtt?

Képzeljük el, hogy a gyermekünk óvodai zsákjában vagy az otthoni játékos dobozban észreveszünk egy idegen játékot. Mit érdemes tenni ilyenkor? Mindenképp érdemes megkérdezni, honnan van, ha nekünk nem ismerős. Elképzelhető, hogy ajándékba kapta, de jó esetben egy gyermek ezt elújságolja a szülőnek a többi, nap közben vele történő, számára izgalmas (vagy éppen nyomasztó) dologgal együtt. Ha feszültté válunk, amikor kiderül, hogy gyermekünk ellopta a tárgyat, akkor megakadályozzuk, hogy az utódunk őszinte legyen velünk, megtaníthassuk Őt a becsületességre. Ezért érdemes megpróbálni megőrizni a hidegvérünket és szem előtt tartanunk, hogy a gyermeknevelés egy olyan feladat, ami napról napra új kihívás elé állít bennünket szülőket. A gyermekek, ahogy cseperednek egyre több mindent ismernek meg a világból és egyre több mindenre vágynak, de az eszköztáruk még nem elég fejlett ezek megvalósításához, a kívánt tárgy megszerzéséhez. Érdemes tehát finoman megtudnunk a gyermek motivációját. Körültekintően megfogalmaznunk a kérdéseinket.  Például „Nagyon aranyos ez a kis plüssmackó, igaz? Nekem is tetszik. Elkérted a játékot, mielőtt betetted a zsákba?” Ez a stratégia iskolás korban és később is jól működik. Ahelyett, hogy serdülő gyermekünket fenyegetnénk, hogy megbukik, ha nem tanul az érettségire, indulatmentesen (!) megkérdezhetjük tőle, hogyan tervezi a felkészülést, mikor szeretne nekilátni a munkának. Ez igaz más ígéretek betartására vagy feladatok elvégzésére is. A szemrehányásnál sokkal célravezetőbb, ha a gyermekünk belátására próbálunk hatni. Motiváljuk Őt arra, hogy ha akar valamit, akkor tennie kell érte, hogy elérje azt. Mindeközben vegye figyelembe mások érzéseit és képviselje a sajátjait. „Tudod, ha Bandi keresi a mackóját és nem találja, nagyon szomorú lesz.”

Sok gyerek azért nem mondja meg az igazat, mert fél a büntetéstől, megszégyenüléstől, vagy a tette más következményétől.

Ebben az esetben érdemes átgondolnunk, hogy szülőként milyen nevelési elveket követünk, milyen eszközeink vannak a szabályok betartatására. A büntetés általában rontja a gyermek önbizalmát, ráadásul nem kínál helyes alternatívát sem a gyermek számára. Ha tehát beállítjuk őt a sarokba, vagy eltiltjuk a számítógépezéstől, azzal csak magunkra haragítjuk. Ha nem segítünk neki azzal, hogy elmondjuk, milyen viselkedést tartunk kívánatosnak egy ilyen helyzetben, nem várhatjuk el, hogy magától megoldja azt. Ráadásul a szülő-gyermek kapcsolatot, a belénk vetett bizalmát is észrevétlenül romboljuk a büntetéssel. Nem várhatjuk el, hogy a csemeténk őszinte legyen velünk, ha cserébe pusztán megtorlást alkalmazunk! Persze ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek a tettének következményei. Az elcsent mackót vissza kell adni és elkérni. Ha minket túl szigorúan vagy bűntudatkeltés segítségével neveltek, előfordulhat hogy szégyelljük a hazugságot. Nem szabad, hogy a gyermekünk viselkedése miatt túlzottan kellemetlenül érezzük magunkat. Példát kell mutatnunk a gyermek számára a negatív érzések elviselésével. Fejezzük ki, hogy értékeljük az őszinteségét és segíteni fogunk neki kijavítani a hibát, amit elkövetett!

Mit tehetünk szülőként, hogy őszinteségre neveljük a gyermekünket?

Ne akarjunk mindent egyszerre megtanítani neki (főleg ha még kicsi). Elég lehet, ha értékeljük az őszinteségét. (Például “Nehéz néha elmondani az igazságot, ugye?”) Aztán érdemes lehet fokozni az empátiáját (ha például bántott valakit, de tagadja, vagy nem akar bocsánatot kérni, akkor segítsünk neki a másik helyébe képzelni magát). Mit érezne akkor, ha vele tennének hasonlót? Közösen gondoljuk át, mit lehet tenni, ha már elkövettünk egy hibát. Ha elég türelmesek vagyunk (és a gyermekünk már iskoláskorú, vagy annál idősebb) önmagától is rájöhet, mi a teendő, csak vele kell lennünk amíg végiggondolja ezt. Empátiánk és jelenlétünk a legtöbbször önmagában is elég egy egészséges gyermek számára ahhoz, hogy meg tudja oldani ezt a konfliktushelyzetet.

Előfordul, hogy a gyermek nem akar valójában füllenteni, de meggondolatlan volt, vagy a kortársai rávették. Próbáljunk meg a gyermekünk helyébe képzelni magunkat. Még ha nem is értünk egyet a viselkedésével, hallgassuk végig az egész történetet! Lehet, hogy már meg is bánta amit tett és maga is jóvátenné valahogy, ha tudná, csak szégyelli, vagy más ok miatt képtelen erre.

Normális az, hogy a gyermek néha fantáziál, összemossa a valóságot a vágyaival! Óvodáscsoportokban igen gyakori, hogy ártalmatlan füllentések hangzanak el a gyermekek közt. („Nekem van egy igazi pónim.”) Minél elégedetlenebb valaki a saját életével, gyakran annál nagyobb a szerepe a képzeletbeli, vagy virtuális világnak. Ilyen esetben is érdemes megérteni a kívánságokat, elbeszélgetni a csemeténkkel a vágyairól, félelmeiről. Talán azért szeretne Ő is pónit, hogy könnyebben teremthessen kapcsolatot egy másik kislánnyal. Ha tudjuk mi van a füllentés mögött, könnyebb segítenünk elérni a vágyott dolgot. Ha pónit nem is tudunk venni, de meghívhatjuk például a barátját, vagy szervezhetünk valamilyen vele közös programot, ezzel segítve a barátkozásukat.

Mi mennyire vagyunk őszinték?

Ha tapintatból rendszeresen nem mondjuk meg az igazságot a szomszéd néninek a frizurájáról, vagy a szeretteinknek, akkor nem várhatjuk el, hogy kisgyermekünk őszinte legyen velünk. Már a legfiatalabb gyermek is mrgérzi az őszintétlenséget, hiteltelenséget! Ha tévedünk, ismerjük el, kérjünk bocsánatot és javítsuk ki a hibánkat. Ne kerüljük el a konfrontációt. Merjünk a vágyainkról és a rossz érzéseinkről is beszélni a gyermek előtt, hogy ő se féljen ezektől. Ha látja, hogy mi megbeszéljük a párunkkal a problémákat, megkérdezzük csemeténktől hogy milyen élményei voltak aznap, el fogja mondani azt is, ami nehéz a számára. A kapcsolatunk bizalmas és bensőséges lesz. A meggondolatlanságból fakadó hibák pedig kijavíthatóak. Mutassunk példát viselkedésünkkel!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Hogyan hat a gyermekkorunk a szerelmi életünkre?

Ahogy az előző írásomból kiderül, a nehéz gyermekkor, a  nem kielégítő szülővel való kapcsolatok  automatikusan rányomják bélyegüket közérzetünkre és az emberi kapcsolatainkban való viselkedésünkre is (ami ezáltal rögzíti a problémát és a továbbiakban is elégedetlenné tehet bennünket).


Hogyan történik mindez pontosan? Mit tehetünk ellene?


Szocializációnak nevezzük azt a folyamatot, melyen keresztül már egészen csecsemőkorunktól kezdve elsajátítjuk, hogyan lássuk a világot, miként viszonyuljunk egymáshoz, hogyan kezeljük szükségleteinket, milyen elvárásokat támasszunk saját magunkkal és másokkal szemben. Ez minden családban egyedi, a gyermek-szülő kölcsönhatásától függ. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a folyamatok automatikusan mennek végbe, hétköznapi cselekvések és közlések által. Ezeknek csak egy kicsiny része megfogalmazható vagy tudatos. A család egyúttal a saját múltjából fakadó elvárások és hagyományok melett a társadalmi normákat is közvetíti. Például milyen viselkedés várható el egy férfitól vagy nőtől, milyen értékek fontosak “egy rendes ember” számára. Hogyan kell viselkednünk a boltban, nyilvános helyen stb.

Akár akarjuk, akár nem, az eredeti családunk ösztönösen hat ránk.  

– A szüleinkkel való bensőséges (meleg, támogató) vagy éppen felszínes kapcsolat meghatározza, hogy felnőttként a társunktól milyen távolságban érezzük jól magunkat. Ha szüleinkkel kapcsolat nem volt kellőképpen bensőséges (számunkra megfelelő), gyakran gondot okoz számunkra az intimitás. Ez gyakran szexuális, vagy bizalmi problémák formájában jelenik meg a  felnőtt párkapcsolatokban. Előfordul, hogy bár vágyunk a közelségre, mégis képtelenek vagyunk azt hosszú távon is élvezni. Gyakori példa erre, hogy hétvégén folyton összekapunk a párunkkal, a nyaralások vagy az ünnepek általában rosszul sikerülnek.


– Igen lényeges szempont a szüleinkkel való kapcsolatunk biztonságossága. Ha felmenőnk megígért nekünk valamit azt betartotta? A belső biztonságérzetet abból tanuljuk meg, gondozóink hogyan kezelték saját és mások érzelmeit, indulatait. Reagáltak-e a szükségleteinkre csecsemőként (vagy hagytak sírni, nem etettek meg, amikor éhesek voltunk, esetleg túl sokáig hagytak magunkra). Ha nem megfelelően hangolódtak rá vágyainkra (meg kell látnunk, hogy ez teljesen szubjektív), észrevétlenül is belénk vésődhetett, hogy csak addig érezzük jól magunkat, amíg a másik kézzel fogható közelségben van. Erre jó példa ha valaki, ha képtelen társát telefonon elérni, rögtön megcsalásra gondol vagy ha a pár az első jelentősebb vitára szakítással reagál.


– Hogyan gondolkodunk magunkról és másokról? A különbségeket vagy a hasonlóságokat, a közelséget vagy a távolságot hangsúlyozzuk? A negatív vagy a pozitív tulajdonságokat emeljük ki? Egyedül érezzük magunkat a legjobban vagy másokkal? Ha utóbbi, kikkel? Ha szükségünk van valamire megoldjuk egymagunk, vagy merünk segítséget kérni? Ha nincs otthon cukor elgyalogolunk a boltba vagy átkopogtatunk a szomszédba?


– Hogyan kezelték a gyermekkori hiszijeinket, indulatkitöréseinket? Ha a szülő nem tud mit kezdeni a saját dühével vagy síró csemetéjével, az könnyen megtanulhatja, hogy a rossz dolgokról nem lehet beszélni, hiszen azért legfeljebb elutasítást kaphat. Így tehát felnőttként olyan kapcsolatokba sodródik, melyben nem érzi jól magát. Nem ritka, hogy valaki a párjától várja, hogy kitalálja igényeit, hiszen kimondani képtelen azokat. Ezzel biztosítva (tudattalanul) saját maga számára a folyamatos frusztrációt.


– Mikor totyogóként fel akartuk fedezni a szobát majd később az egész világot, mit mondtak nekünk? Az eleséstől, csalódástól féltettek vagy biztattak minket? A kapcsolat kontrolláló vagy autonómiát támogató volta meghatározza, hogy mennyire merünk a másiktól távol merészkedni. Ha egy kapcsolatban vagyunk elvárjuk, hogy életünket csak a másik töltse be, vagy megőrizhetjük eredeti elfoglaltságainkat, kapcsolatrendszerünket? Bízunk abban, ha a párunk nincs velünk, attól még visszatér és távolléte alatt nem csal meg minket?


Hogyan kell a másikkal együttműködni? Mit lehet kommunikálni? Sok családban előfordul, hogy csak a jó dolgokat hangsúlyozzák, osztják meg egymással, az indulatokat, nehéz eseményeket a szülők elhallgatják a gyermek elől. A konfliktushelyzeteket “nem a gyerek előtt beszélik meg” vagy  tabuk vannak. (Például a veszteségekről nem beszélnek.) Ezáltal a gyermek egyfajta burokban nő fel, felnőttként képtelen lesz megbirkózni az élet nehézségeivel. Nyilván az is káros, ha a csemete folyton perlekedő felmenőket lát, de érdemes ebben is megtalálni az arany középutat. Mit kezdünk egy nehéz élethelyzettel? Munkahelyi gondok esetén a párunkkal vagy a gyerekünkkel veszekszünk, elmegyünk a barátainkhoz vagy alkoholba folytjuk bánatunkat?

– A hétköznapi rutin is biztonságot ad a gyermek számára. Hogy vagyunk mi együtt családként? Mit szeretünk csinálni? Hogyan telnek a hétköznapjaink? Mi történik lefekvés előtt vagy eszünk-e együtt, ha igen, milyen szabályok vonatkoznak erre? Mit kezdünk magunkkal és egymással a szabadidőnkben?


Egyértelmű, hogy férfi és nő más mintát hoz  a kapcsolatba és mást vár el a társától. Ha ezek átgondolhatóak majd kimondódnak, nagy könnyebbség lehet a közös élet kialakításához.


Mit tehetünk hogy jól érezzük magunkat a párkapcsolatunkban?

Fontos megérteni, honnan jövünk, milyen kimondott és kimondatlan értékeket viselkedésmintákat hozunk otthonról, érzelmileg leválni a szüleinkről (reálisan szemlélni őket érdemeikkel és hibáikkal együtt). Meglátni, hogyan hatnak (hatottak) egymásra a felmenőink. Milyen generációkon átadódó problémák vannak a családunkban? Ha ismerjük magunkat, jobban rálátunk párkapcsolatunkra is. Érdemes egymással a múlt fontos eseményeiről beszélgetni, kidolgozni, nekünk párként milyen értékek számítanak. Megnézni hogyan hatunk mi egymásra. Miből adódnak leginkább félreértéseink? Mivel bántjuk meg egymást? Hogyan reagálunk egy feszült helyzetben? Hogyan éljük meg a hétköznapok nehézségeit? Ha gyermekeink vannak, az Ő viselkedésük is tükröt tart számunkra, nem csak szülőként, hanem emberként is.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Lámpalázas? Segítünk megszabadulni tőle!

Szeptember van, elkezdődött az iskola, eljött a felelések és számonkérések, prezentációk ideje. A legtöbb embert félelemmel tölti el, ha több ember előtt kell megszólalnia. Ennek oka, hogy ilyenkor ösztönösen is szeretnénk tetszeni a hallgatóságnak, tudat alatt tartunk tőle, mit szólnak majd  mások a mondandónkhoz. Mit tehetünk hogy leküzdjük félelmünket és a legjobb tudásunk szerint álljunk helyt?


A lámpaláz, a mások előtt való leblokkolás legtöbbször összefüggésben áll a kishitűséggel, az önbizalomhiánnyal. A félelemmel, hogy nem fogunk megfelelni másoknak, ami gyakran összefügg azzal, ahogyan velünk bántak gyermekként. Az, hogy az édesanyánk sokszor megdicsért minket, még nem jelenti azt, hogy megfelelő magabiztosságra tettünk szert. Nagyon fontos tehát, szülőként hogyan fejezzük ki véleményünket, meg merjük-e fogalmazni nemtetszésünket, vagy inkább hamis bókokkal halmozzuk el gyermekünket. Ha például nem tetszik nekünk az, amit a gyermekünk rajzolt, őszintén vállaljuk fel a véleményünket: ne akarjuk mindenáron biztatni. Nyugodtan mondjuk el neki, hogy ez most nem sikerült szépre, de tegyük hozzá, hogy bízunk benne, a következő jobban fog neki sikerülni: ez csak gyakorlás kérdése. Ezek a korai tapasztalatok felnőttként zsigeri szinten hatnak ránk, befolyásolják viselkedésünket. Nagyon fontos tehát, hogyan bántak velünk a szüleink, ahogy az is, mi hogyan viselkedünk a gyermekeinkkel.

Küzdjük le a lámpalázat! De hogyan is csináljuk?
Első tippünk, hogy engedjük meg magunknak, hogy féljünk! Az emberek többsége nem született előadóművésznek. Nem szégyen az, ha néha bakizunk, ettől csak emberinek fognak minket látni. Akár meg is fogalmazhatjuk zavarunkat a mondanivalónk elején, valószínűleg megértő pillantásokat kapunk majd cserébe az őszinteségünkért. Ez segíthet túllendülni a kezdeti nehézségen, belemélyülni abba, amit valójában mondani szeretnénk.

Készüljünk fel!
Ha fontos vizsga, prezentáció, előadás, tárgyalás előtt állunk, biztosnak kell lennünk benne, hogy mindent megtettünk a sikeres szereplésért. Készüljön hát fel laposan! Amikor kiáll, próbáljon meg ne arra gondolni, mit szólnak mások vagy hogy néz ki. A lámpaláz ellen a legjobb fegyver, ha tudja: profin felkészült. Ezért előző nap gondoljuk végig miről szeretnénk beszélni és írjunk róla vázlatot (ebbe szükség esetén bármikor belenézhetünk)!

Ne motyogjunk!
Általában azok az emberek motyognak a bajszuk alatt, akik nem biztosak abban, amit éppen mondanak. Ha halkan mormolunk, akkor könnyen felidegesítünk ezzel másokat, ráadásul van esély arra, hogy elismételtetik velünk a mondandónkat. Ettől azonban csak még kínosabban éreznénk  magunkat, próbáljuk hát megelőzni ezt: érthető hangerővel, lassan beszélni.


Keressünk fogást!
Sokan nem tudnak mit kezdeni a kezeikkel, amikor mások elé kell kiállniuk, ha tehát tartunk ettől érdemes ezt is előre átgondolni. Segíthet, ha a jegyzetet, vagy más tárgyat tart a kezében.

Tartsunk szemkontaktust!
Ha valaki izgul, hajlamos „belemenekülni” a mondandójába, a jegyzeteit bújni, amitől karót nyeltnek tűnik, messziről látszik, hogy szorong. Fontos, hogy próbáljunk meg szemkontaktust tartani a közönséggel. A hallgatóságban biztosan akad néhány szimpatikus ember, akire nem esik nehezünkre ránézni. Ne akarjunk mindenáron jó benyomást kelteni! Elég, ha önmagunkat adjuk!

Próbáljuk el!
Ha lehetséges, ismerje meg a helyszínt, ahol szerepelnie kell. Próbálja meg a hallgatóságot úgy elképzelni, mint kedves ismerősöket, akik nyitottan és pozitívan viszonyulnak Önhöz – az esetek nagy részében ez egyébként valóban így van. Sokat segíthet ha egy családtaggal vagy baráttal elpróbálja a helyzetet. Kérjen tőlük őszinte visszajelzést, hogy kijavíthassa az esetleges hibákat!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezzel kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 2. rész

 Az előző írásomban részletesen szóltam arról, milyen fontos a gyermekek egészséges lelki fejlődéséhez a szülő felől érkező gondoskodás, feltétel nélküli szeretet és az ezáltal a gyermek felé sugározott biztonság. Hiszen ez teremti meg a későbbi kiegyensúlyozottság, érzelmi önállóság alapjait. Lényeges azonban kiemelni, hogy a szeretet zászlaja alatt se essünk át a ló túloldalára (ezt hajlamosak az elfoglaltabb, lelkiismeret-furdalással küzdő szülők megtenni), ne engedjük, hogy életünket hosszútávon a gyerek irányítsa. Nyilvánvaló, hogy egy újszülött szükségleteire elengedhetetlenül rá kell hangolódnunk, de ennek idővel változnia kell. Törekedjünk arra, hogy olyan (napi)rendet alakítsunk ki, ami a szülő és gyermeke számára egyaránt elfogadható. Ezt a szülő és ne a gyerek diktálja. Evidensnek tűnik, mégsem az, hogy a gyerek még nem tudja, mire van szüksége, ezért a rá vonatkozó szabályokat nekünk kell meghoznunk. Mégis sokszor egy fárasztó, stresszes munkanap végén ráhagyjuk gyermekünkre, hogy a tv előtt egyen, akkor feküdjön, amikor szeretne, csak hogy a hisztit elkerüljük. Talán a lelkiismeretünket próbáljunk megnyugtatni, amiért keveset vagyunk vele, nem figyelünk rá eléggé, azért teszünk ilyen kedvezményeket. Fontos azonban tisztázni, hogy a gyermek számára nagyon lényegesek a szabályok, melyekhez alkalmazkodniuk kell, ez ad nekik biztonságot egy folyton változó világban.

     Könnyen azt gondolhatjuk (hiszen minden médiumból ez árad felénk), hogy akkor tesszük boldoggá a gyermekünket, ha folyton kedvére teszünk, nem tesszük ki semmiféle frusztrációnak. Ez azonban nagy tévedés, gyermekünknek olyan erős és következetes szülőre van szüksége, akire felnézhet, aki mellett biztonságban érezheti magát. Ki ne ismerné a dackorszakot, hogy milyen hiszti tud kerekedni egy-egy apróságból? Minden szülő tapasztalta már, hogy a gyermekek ösztönösen harcolnak a hatalomért, irányításért. Ez akaratuk fejlődésével magyarázható, teljesen természetes és egészséges folyamat. Lényeges azonban tisztázni, hogy a szülőnek csak akkor lesz tekintélye, gyermekünk csak akkor lesz engedelmes, ha következetesek maradunk, betartatjuk velük a korábban lefektetett regulákat. Ezt elvben a legtöbb szülő tudja, de mégis kinek van kedve egy végigrobotolt nap után „apróságokon” harcolni? Érdemes ilyenkor erőt venni magunkon és utolsó energiánkkal kezünkbe venni az irányítást és bármilyen nehéz is, következetesnek maradni! A túl nagy hatalommal rendelkező gyermek ugyanis hosszú távon indulatos, haragos, szorongó és bizonytalan lesz. Ezen túlmenően pedig a gyerek megérzi gyengeségünket és élni fog vele a továbbiakban is: még több hatalomért küzd majd. Bármilyen viselkedéssel ér célt, az megerősítődik és a továbbiakban egyre gyakrabban ismétlődik majd. Annak ellenére ösztönösen keresi minden (lelkileg többnyire egészséges) gyerek az irányítást, hogy ezzel a hatalommal ő még nem tud élni. Sőt, ha ráhagyjuk, a súlya alatt összeroppan. Tehát lényeges, hogy a döntés mindig a szülő kezében legyen. Persze életkorának megfelelően adhatunk (és jó ha adunk!) a gyermekünknek választási lehetőségeket, például eldöntheti, hogy melyik pólót vagy desszertet szeretné, de azt hogy téli vagy nyári ruhát vesz fel a hidegben, mikor fekszik le vagy megy-e óvodába, ne ő szabja meg. Ez maradjon a mi felelősségünk.

Neveléséről szóló cikksorozatom utolsó részélben arról lesz majd szó, hogyan vívhatjuk ki, hogy gyermekeink tiszteljenek minket, mitől lesznek sikeresek a gyermekközösségben majd később, felnőttkorukban is.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 1. rész

Szülőnek lenni felemelő boldogság, de nehéz feladat is egyben, bár erről az oldaláról ritkábban ejtünk szót: sok kihívással kell szembenéznünk, ha anyává-apává válunk. Számot kell vetnünk önmagunkkal, ismernünk kell a világot, gyermekünket és „családi hagyományainkat” is, hogy valóban jól csinálhassuk. Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, együttműködni képes, tisztelettudó gyereket? Mivel teszünk jót neki? Erről a témáról igen keveset olvashatunk, annak ellenére, hogy egy újdonsült szülő élete többnyire csupa bizonytalanság. 3 részes cikksorozatomban ehhez próbálok támpontot nyújtani.

Milyen a jó szülő?

Egy D. Winnicott nevű gyermekpszichiáter vezette be az „elég jó anya” ill. az „elég jó szülő” fogalmát a múlt század közepén, hogy leszámoljon az addig a szülőkre tett felelősséggel, ami minden felnőttkori pszichés betegség forrásaként a korai szülő-gyermek kapcsolatot jelölte meg. Az elég jó azt jelenti, sok szempontból megfelelő, kielégítő a gyerek számára. Tehát nem szükséges a tökéletesség miatt szorongani, gyermekünk egészségéhez, ennél kevesebb is elég. Számoljunk hát le a bűntudattal! Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz hogy gyermekét a lehető legjobban nevelje, különben nem olvasná most ezt az írást.

A szülőség tehát viszonyfogalom, ami mindig csak az adott gyerekkel együtt érvényes. A szülőnek a saját gyerekére kell ráhangolódnia úgy, hogy közben saját magával is azonos maradjon, ne tagadja meg tartósan saját vágyait és elképzeléseit. A szülő-gyermek kapcsolat folyamatosan változik a gyermek korának növekedésével: áthelyeződnek benne a hangsúlyok, de legfontosabb, hogy a szülő a saját és gyermeke igényeit is állandóan szeme előtt tartsa, ebben egyensúlyt találjon. Viselkedésünknek az odaadáson túl hitelesnek is kell lennie, hiszen a gyerek megérzi az őszintétlenséget, mártíromságot. Ha „túl sok áldozatot” hozunk gyermekünkért, biztosak lehetünk benne, hogy valahol észrevétlenül „visszavesszük” majd az árát, ami egyikünknek sem lesz jó. Lelkileg egészséges gyereket tehát csak egy többnyire kiegyensúlyozott szülő tud nevelni.

Milyen az egészséges szülő – gyermek kapcsolat?

Fontos, hogy ki honnan, milyen családból jött, – milyen szülői mintákat örököltünk, mit láttunk otthon, hogy tudatosan ugyanolyanok vagy mások szeretnénk lenni, mint saját szüleink voltak. Lényegesek az előzetes elképzeléseink, de alkalmazkodnunk is kell a baba igényeihez, megtalálni önmagunkat a szülő szerepben.
Bár az előbb megemlítettem, hogy minden gyermek egyéni és ezért másféle bánásmódot igényel a legoptimálisabb testi-lelki fejlődéshez, az „elég jó szülőséghez” van néhány evidensnek tűnő aranyszabály. Ahhoz, hogy egy csecsemőből a világban jól boldoguló, intelligens felnőtt váljon, szüleinek biztosítania kell számára a megfelelő biztonságot adó, inger-gazdag, szerető környezetet.
Ehhez alapvető fontosságú a kötődés, ami a szülőhöz való testi közelségen, a gyermek szükségleteinek kielégítésén alapul. Manapság divatosak a különféle hordozókendők, mei-tai-ok: a nyűgös csecsemőt valóban megnyugtatja anyja közelsége, de fontos, hogy mások meggyőződése ellenére csak akkor csináljuk, ha mi magunk is jónak, hosszú távon is elfogadhatónak érezzük mindezt, gerincünk is sokáig bírja a ránehezedő plusz kilókat. Enélkül is lehetünk jó szülők, a lényeg csak annyi, hogy ne hagyjuk a csecsemőt magára, ha sír, mielőbb nyugtassuk meg.

Mitől lesz lelkileg egészséges a gyermek?

Tisztáznunk kell, hogy a hétköznapi logika ellenére csak akkor lesz gyermekünk önálló, ha érzelmileg mindig támaszkodhat anyjára (apjára, gondozójára), akkor meri majd később felfedezni a világot és benne saját magát. Kutatások igazolták, hogy ha azonnal reagálunk a gyermek sírására, később jobb lesz a stressz-tűrő képessége. Tehát minél több szeretetet, figyelmet kap kicsiként, annál kiegyensúlyozottabbá válik felnőtt korára. Ahogy az eddigiekből látható, a gyerek számára létfontosságú az elfogadó, meleg érzelmi kapcsolat, a mai rohanó világban azonban a felnőtteket érő stressz sajnos igen gyakran továbbítódik a gyerek felé. Például indokolatlan veszekedés, kötekedés formájában. A gyerek pedig könnyen magára veszi a szülők konfliktusát, ettől elbizonytalanodik abban, vajon tényleg szeretik-e. Tudnunk kell, hogy a bizonytalanság, a szeretet hiánya egy kisgyermek számára egyenlő a megsemmisüléssel! Gyakori megoldás, amikor az együtt töltött idő hiányát ajándékokkal próbálja meg ellensúlyozni a problémából valamit megérző szülő. A nevelő ilyenkor maga helyett ad valami kézzelfoghatót, s ezzel észrevétlenül vezeti bele a gyereket az eldobható, felcserélhető értékekkel teli fogyasztói társadalomba. Lényeges, hogy szem előtt tartsuk hogy gyermekünknek nem ajándékokra, hanem rá irányuló figyelemre, együtt töltött időre van mindenek előtt szüksége az egészséges lelki fejlődéshez.

Következő cikkemben arról beszélek majd, hogy milyen hibákat kell elkerülnünk elfoglalt szülőként, hogyan tudunk együttműködésre képes gyermeket nevelni.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta