Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezzel kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt