Címke: Leválás

leszokás

Kiút a függőségből 1. rész

Az előző két blogbejegyzésemben a függők (alkoholisták, drogosok, gyógyszer és számítógépfügők, munkamániások, stb) családjáról és párválasztási szokásairól írtam. Ebben és a következő bejegyzésemben pedig arról szólok részletesen, hogy mik szükségesek ahhoz, hogy megmenekülhessünk szenvedélyeink rabságából.

Mi segít a gyógyulásban?

Ha az ember alacsonyabb rendűnek érzi önmagát, képtelen jól érezni magát a bőrében. Aki ezt el sem ismeri, annak nincs mi ellen küzdenie. A bizonytalanság és a gátlások, az önmagunkkal kapcsolatos kételkedés nem múlik el attól, hogy felismerjük mindezt. Sőt, előfordul hogy minden ami ellen küzdünk, megerősödik. Teljes külső függetlenség ugyan nem létezik, de az ember érezheti magát teljesen szabadnak és szuverénnek. Az tud azonban boldog lenni, aki megismeri önmagát és elfogadja a negatív tulajdonságait is! Szégyenteljes érzés nem önmagunkat adni, míg boldoggá tesz azt érezni és azt mondani, ami valóban a sajátunk. A függőségek gyógyításában tehát a kisebbrendűségi érzés megváltoztatása a legfőbb feladat. Ehhez fontos hogy legyen egy olyan hely, ahol megvédik a függőt, ahol biztonságban érzi magát. Ahol mindent kimondhat, minden kínzó érzéstől és körülménytől megszabadulhat. Kockázatok nélkül levetkőzheti a gátlásait.

Függőség: természetes érzés, vagy betegség?

Érdemes tudni, hogy a korai bevésődés következménye a függőség: mindannyiunknak szüksége van arra az érzésre kisgyermekként, hogy szüleink vártak ránk, szeretnek bennünket és megvédenek minket. Ha ez az ősbizalom nem alapozódik meg, akkor előbb-utóbb kialakul valamiféle függőség. Akinél hiányzik az ősbizalom, az egész életében támaszt keres. Amit önmaga nem képes egyedül megtalálni. Fontos azt hangsúlyoznunk, hogy a függőség érzése alapvetően nem káros, hiszen a kisgyermeknek az életben maradáshoz szüksége van a szüleire, ezért a gyermekek mindent megtesznek ha szüleiknek segítségre van szükségük. Rengeteg felnőtt fél attól, hogy elveszíti a szüleit. Ez csak akkor változik meg, ha valaki más lép a szülők helyére és átvállalja a függő személyiségű emberért a felelősséget. Ilyenkor kialakul azonban egy újabb függőség. Az érzelmi függés jele, hogy átvesszük szüleink értékrendjét és véleményét anélkül, hogy megkérdőjeleznénk azt. Az érintettek persze legtöbbször azt hiszik, hogy saját meggyőződéseikről beszélek és nem veszik észre hogy sokkal inkább a szüleiktől átvett nézetek között vergődnek. A szülő véleményétől való függés különösen akkor hátrányos, ha az leértékeli vagy megszégyeníti a gyermeket.

Mi szükséges a gyógyuláshoz?

A gyógyuláshoz tehát szükséges az hogy ezek az emberek átmenetileg megszakítsák a kapcsolatukat a domináns szüleikkel. Enélkül a függő személyiségű emberek képtelenek reálisan látni őket. Tudnunk kell azt is, hogy a függetlenséggel kapcsolatban óriási szorongás van a függőkben. Ha az ember személyes határait gyermekként megsértik és ezt a határátlépést rendszeresen elkövetik akkor annak az lesz a következménye, hogy túlzottan kiszolgáltatottnak érzi majd magát másoknak. Nem mer érvényt szerezni a saját álláspontjának, vagy megvédeni magát. Mások kritikáját megsemmisítőnek éli meg. A függetlenné váláshoz tehát meg kell ismernünk saját sebezhető, belső önmagunkat! Mindemellett kifejleszteni a védekező képességeket. Akkor fogják ugyanis csak tisztelni mások az embert, ha az érdekeit védelmezni és képviselni tudja.

A változás útján

Amikor a függő személyiség szerkezetű ember változni kezd, jellegzetes ellenállással találja magát szembe a családjában. A körülötte élő emberek megszokták már, hogy feláldozza magát alkalmazkodik ezért a környezet ellen fog állni a változásnak. Újra és újra megpróbálják majd manipulálni, hogy minden olyan legyen, mint régen. A függők terápiájában ezért a leghatékonyabb az addiktológiai/rehabilitációs osztályos kezelés. Ennek során az új közösségben a függőnek lehetősége van begyakorolni az új viselkedésmódokat. A szakemberek gyakran tapasztalják hogy a klinikán lezajló pozitív fejlődés a hazatérés után visszaesik, a függők újra az alkoholban, vagy más szerekben keresnek vigaszt.

A belső szabadság elengedhetetlen…

A függőségtől és a kisebbrendűségi érzésektől való megszabaduláshoz szükséges, hogy megszüntessük a gondolkodásunk korlátait és olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek valójában. A korai években a szüleinktől elszenvedett érzelmi kizsákmányolás az oka a belső szabadság hiányának. Gyakran segít, hogyha egy levél formájában megfogalmazzuk álláspontunkat a szüleink felé. Tudomásul kell vennünk, hogy az emberek megismétlik gyermekkori drámájukat akkor is, ha ennek nincsenek tudatában. Más kérdés, hogy felnőttként más módon nyilvánul meg ez. Bár a szereplők mások, a téma ugyanaz marad. A felnőttkori konfliktusok sokszor nagyobb szenvedést okoznak mint a gyermekkoriak.

A függőségek és a pszichoszomatikus megbetegedések sokszor olyan gondokra utalnak melyeket nem akarunk felismerni!

A nehézségek legyőzéséhez azonban feltétlenül szükséges hogy megértsük saját személyes drámákat és ezt pszichoterápia segítségével feldolgozzuk. Ha tetszik, ha nem, már kora gyermekkorunkban megírják életünk forgatókönyvét, ami a férfi-nő és a szülő-gyermek kapcsolatokat illeti. A szülők feltétel nélküli szeretetére minden embernek szüksége van. Ez elengedhetetlen a gyermek egészséges testi-lelki fejlődéséhez. A szülő-gyermek kapcsolat megoldatlan konfliktusai olyan érzelmi sebeket okoznak, amelyeket ha nem sikerül a szülővel rendezni, az ember tudattalanul olyan társat választ magának, akivel ezt újra megpróbálhatja. Például a lány az iszákos apját nem tudta megmenteni, ezért most megpróbálja részeges férjét ki gyógyítani az alkoholizmusból. Ha valaki a szüleitől nem kapott kellő mennyiségű/minőségű szeretetet és elismerést, az ösztönösen olyan partnert talál, akitől ugyanúgy nem kaphatja ezt meg. Akit a szülei függő szerepben tartottak az olyan partnert keres magának, aki uralkodik felette és mindent elintéz neki.

Drasztikus változások kellenek

A függőségtől való megszabaduláshoz sajnos csak radikális változások útján lehet eljutni: le kell válni a domináns szülőkről, ahhoz hogy önálló életet élhessünk. Gyász nélkül tehát a gyógyulás elképzelhetetlen. Aki felismerte a saját történetét az tudja hogy mekkora erőknek volt kiszolgáltatva és hogy ennek következményeképpen mennyire meg kellett sérülnie. Fontos hogy a haragunk kifejeződése juttathassuk. Aki dühében sír az utána nem könnyebbül meg, hanem még rosszabbul érzi majd magát. A valódi gyászmunka ismérve hogy utána jobban érzi magát az ember. Ez szükséges ahhoz, hogy az ember megtanuljon kiegyezni a sorsával. Óriási bátorság kell ehhez a lelki munkához! A terápiás közösség (osztály, AA csoport) feladata tehát a bátorítás illetve az, hogy reális tükröt tartson a függő elé. A társak körében történő tanulásra azért van szükség, hogy a függő érzelmileg is utolérje a valódi életkorát. A függők terápiája évekig eltart, mivel ezek az emberek nagyon alkalmazkodók és barátságosak, nem mutatják ki a foguk fehérjét még a klinikán sem. Itt is a függő viselkedésmintákra rendezkednek be, ezért ha nem kapnak kritikát úgy érezhetik, hogy haladnak. Ehhez azonban szükséges kibontakoztatnunk a csakis miránk jellemző destruktív viselkedésmintázatokat. Ez után lehet csak megváltoztatni ezt a dinamikát. A függők alapvető problémája a saját szükségleteik elhanyagolása. Önértékelésüket gyakran azáltal próbálják meg stabilizálni, hogy folyton elérhetőek mások számára. Boldogok ha segíthetnek, de legbelül üresnek és értéktelennek érzik magukat. A terápiás kezelés csak akkor lehet sikeres, ha fel lehet ismerni ennek a viselkedésnek a romboló hatását és meg lehet változtatni azt.

A terápia első része tehát mindig a megvilágosodásé: meg kell értenünk a saját drámákat az érzelmi kizsákmányolásunkat. Miután tudatosultak bennünk a nehézségeink és ezek összefüggései, akkor a hiányosságainkra is jobban rálátunk. Ilyenkor a páciensnek elismerésre van szüksége, mert ez biztosítja számára a motivációt a további változáshoz. A függőség dinamikája más utakat is követhet. Nagyon gyakori az is, hogy a függők túlzottan pozitív módon látják önmagukat és a legnagyobb lelki nyugalommal helyezik a saját szükségleteiket a többieké elé. Nehezen fogadják el a valóságot. Ebben az esetben is szükség van azonban a hitelessé válásra. Arra, hogy beismerjük saját gyengeségeinket. Ettől szabadabbak és magabiztosabbak leszünk. Minden függő és családtagja számára elengedhetetlen, hogy a személyisége árnyékban levő oldalával is foglalkozzon. Itt találjuk meg ugyanis azokat a dolgokat, melyekre szükségünk van a gyógyuláshoz. Még a legfélénkebb embernek is szüksége van néha az uralkodó és erőszakos fellépésre, melyet ha mi magunk nem merünk megtenni, akkor majd olyan partnert választunk aki hajlamos erre.

Következő cikkemben a függőségből való kilábalást kísérő belső változásokkal fogok részletesebben foglalkozni. Augusztus 21-én várom vissza szeretettel!

Felhasznált irodalom:

Heinz-Peter Röhr (2014) Kiút a függőségből. Ha gúzsba köt a családi háttér. Ursus Libris

Idős szülő

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezze kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

idős 2

Párból család?

Előző írásomban azzal foglalkoztam milyen szükségszerű változások történnek egy párkapcsolatban az évek során, mi kell ahhoz, hogy az hosszú távon is működőképessé váljon. Mostani cikksorozatomban arról szeretnék írni, hogyan alakulhat ez a tartós szövetség valódi családdá, ennek milyen nehézségei adódnak, illetve hogyan juthatunk túl ezeken. Mint a leírásból látható lesz ezek a változások szükségszerűen kisebb-nagyobb konfliktusokkal, ún. normatív krízisekkel (Komlósi, 1989) járnak, melyek megoldása a további fejlődés, együtt maradás kulcsa. Egy párkapcsolatban tehát folytonos változások zajlanak, az egyének belső szükségelteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Minden egyes életciklus szükségszerűen változásokat:, veszteségeket és új viselkedésmintákat, a kapcsolat működésének átalakulását hozza magával.

A megismerkedés és a kapcsolat stabilizálódásának buktatói

Mikor két felnőtt ember összetalálkozik szerencsés ha már megtörtént a szülőkről való (érzelmi) leválás, velük egy új fajta szimmetrikus kapcsolat alakult ki és megszilárdult mindét fél autonómiája (tehát önálló életvitelre képesek, reális képpel és gyakorlattal rendelkeznek abban, miből és hogyan fognak megélni.) Fontos, hogy mindkét fél lelkileg kiegyensúlyozott legyen, pozitívan élje meg az intimitást, kapcsolatuk kiteljesedhessen a szexualitásban is. Mire a kezdeti lángolás alábbhagy, meg kell erősödnie a párkapcsolatnak, hogy a pár tagjai elköteleződhessenek egymás mellett. Ezt hagyományosan házasságkötésükkel pecsételhetik meg. Ezzel együtt jár az együttélés időszaka, melyben a felek az eltérő elképzeléseikből egy közös szabályrendszert alakítanak ki, melyben az egyéni szükségleteik összehangolása, kölcsönös alkalmazkodás (természetesen az egyéni identitás megtartása mellett) zajlik. Ebben nagy hangsúlyt kap a kommunikáció, ahogy azt már korábbi írásomban is kifejtettem. A párkapcsolat mellett való elköteleződés több fontos veszteséggel is jár, például ezzel együtt jár a más nőkről (vagy éppen férfiakról), korlátlan szabadságról és a gyermeki felelőtlenségről való lemondás. Amikor tartósan együtt élünk valakivel, megismerjük a másik barátait, családját, kapcsolatrendszerének tagjává válunk. Gyakran okoz problémát a partnerek közt a társ családjába való beilleszkedés, amely a pár tagjai között optimális rugalmasságot és jó kommunikációt igényel.

Vállaljunk-e gyermeket?

A gyermekvállalás egy nehéz, felelősségteljes döntés minden család életében, melynek meghozatalát megnehezíti, ha a pár egyik, vagy mindkét tagjának túlzottan konfliktusos a kapcsolata a szüleivel, vagy ha gyermekkorában különböző (még mindig feldolgozatlan) traumák érték. A gyermek világrajövetele addig nem tapasztalt felelősséget ró a felnőtt személyiségre, ami sokféle problémát okozhat. A párkapcsolatnak szükségszerűen át kell alakulnia, hiszen a korábbi egyensúlyt egy új élet bontja meg: ki kell alakulnia a szülő szerepnek. Egy újszülött gondozása nagy testi-lelki terhet jelent, melyet az anya gyakran egyedül kénytelen cipelni. Az első időszak nehézségeihez tartozik a csecsemővel való összehangolódás, ami az anyának is új feladat. (Ennek az életszakasznak a nehézségeiről korábbi írásomban részletesebben ejtettem szót.) Fontos, hogy minden családtag kellőképpen empatikus legyen a másikkal szemben, az édesapa megértse, hogy az anya-gyermek szimbiózis a csemete túlélését szolgálja, támogassa ebben az édesanyát. Az apa és az anya szerep is nagy lemondásokkal jár ebben az időszakban, melyért a gyermek iránt érzett szeretet és a korábbi, párként megélt pozitív élmények kárpótolhatnak. Ennek a szimbiotikus, drasztikus lemondásokkal járó időszaknak a gyermek 1-1,5 éves korára mindenképpen változnia kell, hogy a párkapcsolat ne sérüljön. Az utód érkezése mindemellett megváltoztatja a pár szüleivel és tágabb családjával való kapcsolatainak rendszerét is, amely további nehézségek forrása lehet. Fontos, hogy a párkapcsolat és a felek személyisége is stabil legyen, hogy ezt a krízist megfelelő módon tudják kezelni. Egy gyermek (különösen az első gyermek) születése tehát mindenképpen óriási változást, intenzív alkalmazkodást igényel a pár tagjaitól. A szülő szerepben megélt bizonytalanság és ki nem beszélt konfliktusok pedig eltávolíthatják a pár tagjait. Fontos, hogy ezt időben felismerjük és tegyünk ellene. Ha szükséges, ne szégyelljünk segítséget kérni.

Következő írásomban a kisgyermeket nevelő család nehézségeiről fogok beszélni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párból család