Címke: Trauma

A testünk nem felejt – a traumák fizikai hatásai

Mióta világ a világ, az emberek természeti és egyéb katasztrófákat élnek túl. Saját életünkben is megélünk erőszakot, cserbenhagyást. Ezek a traumatikus tapasztalatok nyomot hagynak a lelkünkben és testi lenyomatokat is okoznak. Károsítják az örömérzésünket és az intimitás átélésére való képességünket. Átírják génjeinket, negatívan befolyásolják immunrendszerünk működését. Ráadásul a trauma nem csak arra van hatással, aki közvetlenül érintett benne, hanem a körülötte élőkre is.

A trauma hatása a viselkedésünkre és az agyunkra

Nem nehéz elképzelni, hogy a harcmezőről hazatérő katonák dührohamaitól az egész családjuk szenved, a poszttraumás stressz zavarban szenvedő férfiak párjai hajlamosabbak a depresszióra és hogy a depressziós nők gyermekeinek nagyobb esélyük van rá, hogy szorongó felnőtté váljanak.

A trauma természetéből fakadóan kibírhatatlan, ezért az elszenvedője megpróbálja kitörölni az elméjéből. A traumatúlélők próbálnak úgy tenni, mintha mi sem történt volna és szeretnének továbblépni. Ez rengeteg energiát emészt fel. Gyakran szégyenérzetet, gyengeségtől való félelmet élnek meg, miközben szeretnének túllépni a traumán. Agyunknak az a része, amely a túlélésünkért felelős, azonban emlékszik. A stresszes élmény meggyengíti azokat az agyterületeket, melyek a saját testünk érzékeléséért felelősek.

A friss kutatások rengeteg információval szolgálnak arra nézve, hogy hogyan csökkenthetőek a traumák hatásai. Az egyik a testünkkel való újrakapcsolódáson keresztül vezet, és magában foglalja azt, hogy tudatosítjuk és megértjük a velünk történteket: feldolgozzuk a traumákhoz kapcsolódó emlékeket, érzéseket. A másik út olyan gyógyszerek szedése, melyen kikapcsolják bennünk a nem helyénvaló vészreakciót. A harmadik pedig lehetővé teszi, hogy a test olyan tapasztalatokat éljen át, amelyek zsigeri szinten ellentmondanak a traumák nyomán keletkező tehetetlenség érzésnek.

Gyógyulás a traumából?


Minden trauma egyéni, ezért a legtöbb esetben a három út kombinációjára van szükség.

Szenvedésünk legnagyobb forrásai azok a hazugságok, melyeket önmagunknak mesélünk. A trauma túlélők pontosan tudják, milyen gyötrelmes szembenézni a valósággal. Valójában nem akarjuk tudni, min megy keresztül egy katona a harcmezőn, nem akarjuk tudni hány gyereket molesztálnak a szülei, vagy hány embert vernek meg az éjszaka közepén idegenek. Abban a hitben akarjuk ringatni magunkat, hogy az életünk biztonságos, hogy szeretteink megóvnak minket a bajtól.

A trauma egész életünkre beveszi magát az elménkbe és bármilyen hang, illat, vagy kép, amely valamennyire emlékeztet az eredetire, ugyanolyan bénulttá és dühössé tehet bennünket. Sokszor hónapokig tart mire az ember képessé válik arra, hogy beszéljen a fájdalmairól. A trauma azonban mindig megnehezíti a meghitt kapcsolódást másokkal.

Óriási bizalomra és bátorságra van szükség ahhoz, hogy meg tudjuk engedni magunknak az emlékezést és szembenézzünk a fájdalmas dolgokkal. A legtöbb túlélőnek szégyen érzése van azzal kapcsolatban, amit tett, vagy nem tett az esemény kapcsán. A traumatizált emberek a mentális rugalmasság hiányától szenvednek. Nem tudnak elképzelni a maguk számára egy jobb jövőt.

Hogyan él egy traumatizált személy?

A traumatizált emberek a normálisnál sokkal intenzívebb stressz válaszokat adnak azután is, hogy a veszély elmúlt. Sokan arra panaszkodnak, hogy egyfajta üresség érzés önti el őket, amikor nem dühösek, vagy nincsenek kényszerítő körülmények között, esetleg nem űznek valamilyen veszélyes hobbit.

Utóbbit nevezzük traumás újrajátszásnak, amely egy feldolgozási kísérlet arra, hogy a traumatizált személy irányítást nyerjen a fájdalmas helyzet fölött. Azonban ez nem lehet sikeres, csak további fájdalomhoz és önutánathoz vezet. Valójában elősegíti a trauma rögzülését. Erős érzelmek gátolhatják ugyanis a fájdalom érzést, ami amiatt van, hogy az agyban morfin szerű anyagok szabadulnak fel. Sok traumatizált ember esetében a stresszhelyzetek hasonló módon enyhítik az alapszorongást.

A traumafeldolgozás első lépése, hogy képesek legyünk biztonságos környezetet teremteni, hogy kapcsolódjunk olyan emberekhez, közösségekhez, melyek elfogadnak bennünket. A nyelv teszi lehetővé számunkra, hogy változtassunk önmagunkon és kapcsolódjunk másokhoz azáltal, hogy közöljük tapasztalatainkat. A dolgok közös értelemben vett jelentésének megtalálása szintén oldja feszültségünket.

Milyen hatása van a fel nem dolgozott traumának?

A trauma és annak hatása legtöbbször korántsem egyértelmű! A legtöbb páciens, aki terápiába jelentkezik, furcsa panaszokkal küzd, gyakran megfogalmazni sem tudja, mi bántja. Például retteg a férfiaktól, vagy megmagyarázhatatlan dühkitörései vannak. Ezek látszólag semmiféle traumához nem kötődnek, időt kell hagyni arra, hogy a tünetek mögött meghúzódó valóság feltárulhasson.

A traumatúlélőknek a terápia segítségével először támogatásra es elfogadásra kell találniuk, hogy képesek legyenek szembenézni azzal, ami a bizalmatlanságukat, szégyenüket, dühüket táplálja. Nagyon gyakori az úgynevezett konverziós reakció, amely során a páciens valamely testrészeinek működőképességét veszíti el, ezáltal juttatja kifejezésre belső konfliktusait. Ne gondoljuk, hogy ezt puszta hiszti! Egy vizsgálat kimutatta, hogy a vérfertőzésen átesett nők esetében a sejtek arányai megváltoznak. Az úgynevezett CD 45 sejtek az immunrendszer memória sejtjei, amelyek sejtszinten kódolják a traumát. Emiatt nehezen tudnak különbséget tenni biztonságérzet és veszély között.

Ha sokat dolgozunk traumatúlélőkkel, világossá válik számunkra, hogy sajátos módon látják a világot. Ennek megértéséhez szükséges tudnunk, hogy gyerekként mindannyian saját családunk univerzumában létezünk, ahogy a szülő tekint miránk, úgy tekintünk mi is önmagunkra. Ha szeretettel és gyengédséggel vesznek bennünket körül a szüleink, akkor ez lesz számunkra természetes. Ha később olyasvalakivel akadunk össze, aki rosszul bánik velünk, felháborodunk.

Ha azonban bántalmazást, vagy mellőzöttséget kell gyermekként átélünk, én érzésünket a megvetés és a megalázottság jellemzi. Később sem ismerjük fel amikor valaki rosszul bánik velünk. A terápia tehát segít abban, hogy pozitívabban álljunk önmagunkhoz és a világot is másként lássuk. Ne érezzük veszélyben magunkat olyankor, amikor nincs okunk rá. A kötődéskutatók bebizonyították, hogy a legkorábbi gondozóink alakítják, hogy agyunk miként érzékeli a valóságot, kire számíthatunk, ki fog cserbenhagyni.

Mitől függ, hogy látjuk a körülöttünk levő világot?

Ezek a belső térképek az idő során rendkívül stabilak, egy mély szerelmi kapcsolat vagy egy gyermek születése sokkal biztonságosabbá teheti kötődési stílusunkat, mert megtaníthatja nekünk hogyan szeressünk.

A gyermekkori bántalmazást, vagy elhanyagolást elszenvedett felnőttek tehát bármikor elsajátíthatják az intimitás és a kölcsönös bizalom érzését. Ezzel szemben egy korábban teljesen ép gyermekkori kapcsolati térkép is annyira eltorzulhat egy traumatikus élmény hatására, hogy minden útvonalát újra kelljen rajzolni. Mindenkire másként hatnak a traumatikus élmények.

A világról alkotott térképünk az érzelmi agyba kódolódik. Ha változtatni szeretnénk rajta, újra kell alakítanunk az idegrendszerünk ezen részét, melynek leghatékonyabb eszköze a pszichoterápia.

A legtöbb trauma túlélő számára a bizalmatlanság és önutálat megnehezíti a kapcsolódást. Abban a pillanatban, hogy tehetetlennek érezzük magunkat, hajlamossá válunk arra, hogy a régi térképeinket aktiváljuk. A változás akkor áll be, amikor megtanuljuk uralni az érzelmi agyunkat. Csak akkor tudunk megbarátkozni a régi térképeinket változatlan módon fenntartó érzelmeinkkel, ha megtanuljuk elviselni azt, ami bennünk zajlik.

Ha családban történik bántalmazás, az a gyermek számára azért is elviselhetetlen, mert az életben maradásához szükséges a szülők közelsége. A gyermek ezért megtanul felejteni és engedelmesen viselkedni.  A gyermekek ugyanis nem választhatják meg, hogy kik legyenek a szülei, ahogy azt sem tudják feldolgozni, hogy a szülők túl depressziósak vagy gondatlanok. Nincs más választásuk, mint hogy alkalmazkodjanak az elviselhetetlenhez, ezért inkább arra összpontosítják az energiájukat, hogy ne gondoljanak a történtekre és ne érezzék a szenvedést.

Disszociációnak nevezzük azt a jelenséget, amikor az ember a túlélése érdekében kikapcsolja érzelmeit. Ráadásul a rettegés növeli a kötődés iránti igénytakkor is, hogyha a vigasz forrása a rettegés forrása is egyben. Ez a magyarázata annak, hogy a családon belüli erőszak áldozatai gyakran fedezik a bántalmazójukat.

Ha elvész az emlék, elvész vele a személyiségünk egy része is…

Ahhoz, hogy tudjuk kik vagyunk, tudnunk kell kik voltunk régebben, merre tartunk. Ahhoz, hogy tudjuk, mi a valós, meg kell figyelnünk és helyesen azonosítanunk azt, amit magunk körül látunk. Alapvető, hogy tudunk-e bízni az emlékeinkben és meg kell tudnunk különböztetni őket a képzeletünktől.

A legtöbb ember élénk álomtevékenységet folytat. Ezekben megjelennek nappali körülmények között felkavaró események, vagy korábbi traumák nyomai.

A trauma általában nem elbeszélhető történetként tárolódik el. Az emlékek inkább emlékbetörésként térnek vissza képek és élménytöredékek formájában. Emlékezetünk a túlélés eszköze. A túlélés vágya és a regenerálódás iránti igény hajtja az embereket a terápiába, ahol megtanulnak újra kapcsolódni legbelsőbb valóságukhoz.

Felhasznált irodalom:

Van der Kolk, B (2020) A test mindent számon tart. Az agy, az elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban. Ursus Libris. Budapest

Hogyan válhatok önmagammá?

Akár tudomást veszünk róla, akár nem, mindannyiunknak megvan a maga története. Ezt akkor tudjuk tudatosan alakítani, ha ismerjük. Fontos tehát feltárni és átgondolni a saját múltunkkal és hozzátartozóinkkal kapcsolatos viszonyunkat. Ez ugyanis meghatározza a jelen viszonyulásainkat. Fontos szembenéznünk a múltunkkal kapcsolatos hiányérzettel, bűntudattal. Amíg nem ismerjük meg saját gyökereinket, addig legfeljebb halvány sejtéseink lehetnek arról, kik vagyunk és miért azt az életet éljük, amit élünk. A transzgenerációs elmélet szerint soha nem látott őseink szenvedései befolyásolják a mi sorsunk alakulását. Erről szól az önismeret, önmagunk megtalálása, egy tudatosabb, a saját szándékainkat és céljainkat tükröző életút kialakítása.

A saját sorsunkkal való szembenézés és az összefüggések megismerése tehát alapvető céljaink eléréséhez és a változtatáshoz. Szükséges kimondanunk, helyre tennünk azt, hogy milyen volt gyermekként a sorsunk. Meglátni mi mindent tettünk meg azért, hogy szüleinket meggyőzzük arról, szerethetők vagyunk. Az önismeret segít egyensúlyt teremteni értelem és érzelem között. Kialakítani egy jó közérzetet annak ellenére, ami a múltban velünk történt. Megérteni, hogy szüleink drámái hogyan nyomják rá béklyójukat a mi életünkre és eszközöket ad a változtatáshoz.

Kora gyermekkori tapasztalataink hatása a személyiségünkre


Érdemes megismerni születésünk körülményeit. Ma már a legtöbben tudják, hogy fejlődésünk a gének és a környezet kölcsönhatásában zajlik. A legelső környezet, amivel kapcsolatba kerülünk, édesanyánk teste. A magzat már itt is reagál a különféle ingerekre. Ha az anya jól érzi magát, a magzat boldogsághormonokban fürdik, ha feszült, részesül a stresszhormonokból. Ezek a sejtszintű tapasztalatok bár megfogalmazhatatlanok, hatással vannak későbbi életünkre. Nem véletlen, hogy a szorongó, vagy depressziós anyák gyermekei nagyobb valószínűséggel szenvednek majd ilyen tünetektől.


Minden gyermek szempontjából alapvető, hogy a szülei pozitív érzéseket tápláljanak iránta, sőt, jónak lássák őt. Ezt a képet ugyanis a gyermek felnőve belsővé teszi önmagáról. Így fog később önmagára gondolni.

Példák arra, amikor nehezített a család helyzete

A nem várt gyerekek lassabban fejlődnek és érzékenyebben a különféle betegségekre, valamint a mentális problémákra is. Kutatások igazolták, hogy a nem kívánt gyerekek gyakrabban keverednek futó kalandokba és nagyobb arányban válnak el, mint kívánt társaik. A kezdeti szeretethiány rányomhatja bélyegét az egész életükre, ha nem dolgozzák fel azokat a hiányokat, melyekben részük volt. Ennek tünete lehet például, ha képtelenek vagyunk küzdeni, vagy kiállni önmagukért. Hanem dolgozzuk fel az elutasítottság élményét, továbbadhatjuk ezt a gyermekeinknek is. Igazolt tény az is, hogy a nem kívánt gyerekek több bántalmazást szenvednek el a családjukban, mint a többiek. A bántalmazott gyerekek egyharmada pedig maga is bántalmazó szülővé válik felnőttként.
Szintén nehézséget okozhat, ha szüleink más nemű gyermeket vártak. Nem mindegy az sem, milyen eszközökkel közvetítették felénk az elvárásaikat. Ha nem ismerjük meg ennek történetét, egész életünkben problémáink lehetnek a saját nemiségünkkel. Minél korábbi egy sérülés, annál tovább tart előcsalogatni, majd felülírni az emiatt berögződött káros mintázatokat.

Vannak olyan gyermekek, akiknek szüleik már meg születésük előtt bizonyos feladatokat szántak, például azt, hogy a szülők házasságát egyben tartsa, vagy hogy a szülő beteljesületlen álmát megvalósítsa. Sok családban megfigyelhető, hogy a kislány már picike korában szépségversenyekre jár, vagy a kisfiúnak akkor is fociznia kell, ha semmi labdaérzéke. A szülők azt hiszik, hogy ami számukra boldogságot okoz, az a gyermeküknek is jó. Gyakran kiderül azonban, hogy ez épp ellenkezőleg van. Mire szülővé vállunk rengeteg frusztrációt halmozhatunk fel saját életünkben. Ha nem dolgozunk önismeretünkön, annak könnyen a gyermekünkkel való kapcsolatunk láthatja kárát. Hiszen feldolgozatlan frusztrációink hatására feltételezzük, hogy neki is az a jó, ami nekünk az lett volna. A szülő-gyermek kapcsolatban alapvető, hogy szülőként bízzunk a belső iránytűnkben, hiszen csakis így taníthatjuk meg őt arra, hogy hallgasson a megérzéseire. Segíthetünk neki döntések meghozásában, szempontjainkkal, ne akarjuk azonban befolyásolni. Gyermekünk valódi szükségleteit neki kell a legjobban ismernie! Szülőként nekünk a támogatás a feladatunk.

A múlt nyomában
Múltunk meghatározza a jelenünket és a jövőnket

Különösen nehéz kezdet, ha egy család elveszíti gyermekét és utána egy következő gyermeket vállal. A szülők könnyen belevetíthetik ugyanis a halott gyermekkel kapcsolatos elvárásaikat másik gyermekükbe, akinek így bűntudat lesz az osztályrésze. Az elhunyt gyermeket gyakran idealizálják. Az így felcseperedő gyermekeknek különösen nehézzé válhat a bensőséges kapcsolatok kialakítása, vagy akár maga a gyermekvállalás. Gyakran megfigyelhetjük, hogy ezek a „helyettesítő gyerekek” maguk is keresik a pusztulás lehetőségét. Tudattalanul azt élik meg, hogy nincs joguk az élethez, képtelenek önálló identitást kialakítani. Egy gyermek elvesztése nemcsak a szülők személyiségét, hanem a család rendszerét is átformálja. Az élők mellett lesz egy hiányzó tag is. Minél inkább feldolgozatlan a veszteség, annál jobban torzul életben maradók egymással való kapcsolata.
Az örökbefogadott gyermekek dilemmája is hasonló. Náluk a kimondatlan elvárások kapcsán nagyobb valószínűséggel alakul ki valamilyen pszichés zavar, a bűntudat gyakoribb. Szintén nehéz helyzetet teremt, ha egy beteg gyerek van a családban, aki nagyobb figyelmet igényel a szülőktől. Az egészségestől így gyakran ösztönösen elvárják, hogy kettejük helyett teljesítsen. Ezáltal csökkentse szülei frusztrációját és aggodalmait.

Testvérkapcsolatokkal összefüggésbe hozható problémák


A testvér sorrend is jelentősen meghatározza azt, hogy a szülők hogyan bánnak gyermekükkel.
Itt fontos szempont a korkülönbség és a gyermek neme is.
Fontos kimondani, hogy a szülők mindig másként bánnak gyermekeikkel, ami nem is feltétlenül probléma, hiszen nincs két olyan ember, akinek egyforma szükségletei volnának. Fontos azonban az empátia és az önismeret. Hiszen mindannyian belevisszük saját családunkba a születési családunk megtapasztalásait. Annál meghatározóbb mindez, minél kevesebbet foglalkozunk vele.
Egykének lenni sem feltétlenül egyszerű, hiszen ebben az esetben neki egyedül kell megfelelnie az összes – sokszor akár ellentmondó – szülői elvárásnak. Ilyen esetekben a leválás is nehezebb lehet a szülőkhöz fűződő szoros és kizárólagos viszony miatt.

Fontos tudnunk, hogy reakcióinkat szubjektív valóságunk határozza meg, különösen feszült helyzetekben. Amennyiben gyerekként nem kaptunk számunkra elegendő szülői figyelmet, könnyen előfordulhat, hogy felnőttkorukban elköteleződésre képtelen férfiakat, vagy érzelemmentes nőket gyűjtünk magunk köré.
Az ikreknek különösen nehéz lehet a saját identitásuk kialakítása, hiszen a szülők gyakran egyformán bánnak velük. Könnyen beleragadhatnak egy kölcsönösen függő kapcsolati rendszerbe.

Hogyan adódik át a lelki trauma generációról generációra?

Fontos megismernünk felmenőink traumáit annál inkább, minél kevésbé beszélnek róluk. A háborút átélő nemzedékek gyakran komoly lelki sérülésekkel térnek haza. A fronton átélt borzalmak a katonák egész további életére, sőt gyerekeik és családjuk életére is hatással vannak. A pszichés trauma ugyanis nem elfelejthető, nem kitörölhető és nem tehető semmissé. Ha nem dolgozunk ennek feldolgozásán, a múlt utódaink zsigereiben él majd tovább. Hogy miért? Azért, mert amikor valami fenyegetés ér minket, a szimpatikus idegrendszer izgalmi állapotba kapcsolva mozgósítja a szervezetünket. Egyetlen pillanat alatt bekapcsolnak az ősi védőmechanizmusok: minden szervünk akcióba lép a túlélés érdekében.
Traumaként hathat ránk bármilyen helyzet, amikor azt érezzük, elveszítjük az irányításunkat az események felett. Ez különféle érzéseket, például kiszolgáltatottságot, félelmet vált ki belőlünk, ami sejtszinten rögzül. Feldolgozás nélkül a veszély megszűnése után is így marad. Amikor traumatikus helyzetet élünk át, önvédelmi rendszerünk aktiválódik és a veszély elmúltával sem nyugszik meg automatikusan. Ennek tünete lehet, hogy feszültebbnek érezzük magunkat, éjszaka rosszul alszunk. Ezek a tünetek bár igen kellemetlenek, túlélésünket segítik. Ezek segítségével tudjuk ugyanis túlélési stratégiánkat átadni utódainknak. Fontos kiemelnünk azonban, hogy a fenyegetettség állapotában gondolkodásunk szétesik: az információk a szavak nélküli tudat szintre hatolnak, ahol testi érzetek, töredezett képek és emlékfoszlányok formájában védődnek bele elménkbe. Éppen ezért olyan nehéz (sokszor lehetetlen) beszélni életük legfájdalmasabb emlékeiről.
Az ismétlési kényszer segítségével próbálja meg elménk feldolgozni a történteket. Ez azt jelenti, hogy amikor egy családban a generáció nem dolgozza fel saját nehézségeit, átadja azt utódainak. Így újra meg újra megismétlik a feldolgozatlan traumákat. Ha megismerjük szüleink, nagyszüleink szenvedéstörténetét, ráébredtünk mennyi veszteség és fájdalom halmozódott fel bennük. Minél kevesebbet tudunk arról, mi mindenen mentek keresztül felmenőink, annál nagyobb eséllyel ismételjük meg az ő traumáikat a saját életünkben és adjuk tovább a gyermekeinknek ezeket. Érdemes tudni, hogy vannak úgynevezett kollektív traumák is. Ilyen például egy földrengés, egy árvíz, vagy a háború. Legtöbben mégsem a külvilágban sérülünk, hanem a saját családunkban a fentebb leírtak miatt.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Orvos-Tóth N. (2018) Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

Amit kevesen tudnak a krónikus fájdalomról

Az általános orvosi gyakorlatban a sebesülés mértékével arányosan ítélik meg a fájdalom súlyosságát (pl. az égési felület nagyságával és mélységi fokával). Ha a látható nyomok meggyógyultak és a fájdalom továbbra is fennáll, akkor a hagyományos orvosi szemlélet nem ad magyarázatot ezekre. Tehetetlenségében a legtöbb orvos szimulánsnak bélyegzi az ilyen beteget és fájdalomcsillapítót, vagy nyugtatót ír fel neki. Pedig érdemes tudnunk, hogy évente a népesség 15%-ának van hagyományos orvosi eszközökkel nem kimutatható fájdalma. Ez pedig semmivel sem lebecsülendőbb, mint például a sebesülések, vagy különféle betegségek által okozott panaszok, melyet krónikus fájdalom szindróma okoz.

Mi az a krónikus fájdalom?

A krónikus fájdalom szindróma több mint három hónapja fennálló testi fájdalmat jelent. Az akut fájdalomtól a krónikus fájdalom abban különbözik, hogy míg előbbinek fontos fiziológiai funkciója van (jelzi, ha valami baj van, mert például megvágjuk magunkat), addig a krónikus fájdalom szindrómánál a fájdalom nem figyelmeztet semmire, hiszen az ember tudja, hogy mi a baja. Az idegrendszer az akut fájdalomnál észleli a fájdalmat, utána pedig negatív visszacsatolás keletkezik, melynek hatására a központi idegrendszer csökkenti a fájdalomérzést. A krónikus fájdalom szindrómánál ez a mechanizmus nem hatékony. Ezek bármilyen területen jelenkezhetnek, a leggyakoribbak azonban a hát- és fejfájások.

Hogyan képeződik le a fájdalom az agyban?

Agyunkat 5 modalitásban (tapintás látás, hallás, szaglás, ízlelés) folyamatosan érik ingerek, melyek az agykéreg megfelelő területére érkező ingerületeket szolgáltatnak. Amikor egy inger eléri az agykérget, akkor a hozzá tartozó idegsejthálózat „tüzelni kezd” (aktiválódik). A korábban nem érzett ingerek hatására az idegsejt hálózatok átalakulnak, kibővülnek. Ha sokszor érzünk egy ingert, akkor az idegsejthálózat megfelelő részei közötti kapcsolat megerősödik. Fájdalom esetén ezt nevezzük fájdalom emlékezetnek. Mivel az agyi idegsejt hálózatnak egyszerre több része is aktiválódhat, az agyunk összetett tárgyakat vagy folyamatokat is képes belső képpé, például gondolattá alakítani. A fájdalmas ingerek által agyunkban (többek között) megváltozik az agyunkban az idegsejtek felszínének elektromos töltése, melyet EEG-vel lehet kimutatni. A fájdalmas inger és a fájdalom agyi markereinek megjelenése között kevesebb, mint a másodperc egyharmad része telik el.

Hogyan hat a fájdalom érzése a testünkre?

Az agyba jutott jelek nem csak az idegsejt-hálózatok tüzelését váltják ki, hanem géneket is aktiválnak. A gyakran használt idegsejthálózatok ezért egyre erősebben tüzelnek. Ezt cikkünk végén idézett forrásunk krónikus hátfájdalomban szenvedő betegeken vizsgálta. Az egészséges kontrollszemélyekhez képest a krónikus fájdalomban szenvedő betegek ugyan olyan fájdalmas ingerre nagyobb szenvedéssel reagáltak, melynek magyarázata a fentebb részletezett működés. A hosszan tartó fájdalom tehát megváltoztatja az agyi idegsejt hálózatokat, ezáltal az új fájdalmas ingereket is erősebben észleljük. Ennek magyarázata a fájdalom emlékezet. Ezek a fájdalom emlékek hosszú időn át szunnyadhatnak, amíg nem okoznak semmilyen panaszt. Egy akár évtizedekkel későbbi súlyos lelki stressz azonban aktiválhatja azokat.

Egy 42 éves tanítónő kliens krónikus hátfájásban szenvedett, melynek nem volt semmilyen hagyományos orvosi eszközzel kimutatható oka. Pszichoterápia során feltárható volt, hogy gyermekként szülei a hátát verték. Egy munkahelyi konfliktus lobbantotta be nála azt a testi érzést, amely a korábbi trauma feldolgozása kapcsán elmúlt. A fájdalom-emlék azonban nem szűnt meg, hanem ismét alvó állapotba került. Egy másik kliens katonabörtönbéli kínzásai keltek ismét életre egy másik traumatikus esemény kapcsán. (Az eset elolvasható a könyvben, erre itt most nem térnék ki)

Mivel előzhető meg a krónikus fájdalom?

A szerző nagy hangsúlyt fektetne minden intenzív és hosszan tartó fájdalmas kezelésre, ugyanis ezek megnövelik a későbbi krónikus fájdalom előfordulásának valószínűségét. A gyermekek testi fenyítése, illetve az altatásban végzett műtéti beavatkozások is figyelmet kapnak. Az agyi fájdalomközponton túl ugyanis a gerincvelőnek is van külön fájdalom emlékezete. A nagy fájdalommal járó műtétek (például végtag amputáció) tehát akkor is bevésődhet az idegi hálózatba, ha arról semmiféle tudatosan felidézhető emlékünk nincs.

A fájdalom érzelmi oldala…

Aki vágta már el a kezét korábban, az át tudja érezni egy másik ember fájdalmát, ha végignézi azt. Az empátia hatására ugyan azok az agyterületek aktiválódnak, amik akkor aktiválódnának, ha mi magunk vágnánk el a kezünket, bár mi „csak” érzelmi fájdalmat élünk meg. Ezért a jelenségért a gyrus cinguli nevű agyterület úgynevezett tükörneuronjai felelősek (ezt úgynevezett funkcionális mágnesesrezonancia vizsgálat segítségével lehet kimutatni). Ez a jelenség magyarázza azt is, hogy miért okoz poszttraumás stresszt, ha egy súlyos balesetet, vagy szerettünk halálát nézzük végig. A cinguláris terület egyébként az érzelmi intelligencia központja. Ezt a mechenizmust egy érdekes kísérlettel igazolták. Éber állapotban végzett agyműtét során (amikor a beteg nem érez fájdalmat) az orvos először a betegnek majd magának okozott fájdalmat egy tűvel. Igazolhatóvá vált, hogy a beteg cinguláris kéregben bizonyos idegsejtek akkor is tüzeltek, amikor ő maga semmit sem érezhetett, de látta a közelében levő szakember fájdalmát.
Az érzelmi fájdalomemlékezet is okozhat fizikai fájdalmat. Erre forrásunk egy konkrét példát hoz. Egy negyvennégy éves mérnök rendszeres szívtáji fájdalmak miatt kereste fel orvosát, melyre a legalaposabb szervi kivizsgálás sem tudott magyarázattal szolgálni. A pszichoterápiás kezelés feltárta a tünetet kiváltó traumákat: a beteg édesapja a szeme előtt hunyt el szívrohamban gyermekkorában. Ezt az emléket pedig aktuálisan az édesanyja elvesztése aktiválta.

A krónikus fájdalom és a fájdalomtól való rettegés kapcsolatáról

Nemcsak egy másik emberen látott fájdalmas érzések válthatnak ki aktivitást a cinguláris agykéregben, hanem különféle érzelmek és gondolatok is. Ilyen például a fájdalomtól való félelem is. Az orvosok régen megfigyelték már, hogy krónikus fájdalom szindrómában igen gyakori, hogy a beteg fájdalmai anélkül szűnnek meg, hogy ez feltűnne neki. Hirtelen észreveszi ezt, de az jut eszébe, hogy ez ismét jelentkezni fog és egycsapásra vissza is tér a fájdalom.

A traumák hatása a génekre: a trauma utáni stressz zavar

Egy benyomás képes pusztán az érzelmi intenzitása miatt agyi „heget” (nyomokat) okozni. Ezt a jelenséget meg kell vizsgálnunk közelebbről ahhoz, hogy megértsük a traumatikus események egészségre gyakorolt hatásait. Egy terápiás kliens esetén keresztül mutatjuk ezt be. Egy negyvenes éveiben járó gyógyszerész rémálmok miatt keresett kezelést. Ezekben egy hét évvel korábbi autóbaleset utolsó pillanata idéződött fel. Ez önhibáján kívül történt, de igen súlyos anyagi és egészségügyi következményekkel járt a számára. A poszttraumás stressz zavar igen gyakori és gyakran fel nem ismert egészségügyi probléma, melynek tünetei az alvászavarok, az érzelmi ingerlékenység, szorongás vagy pánikszerű állapotok és a hirtelen ötlettől vezérelt öngyilkossági gondolatok. Rendszerint napközben is jelentkeznek a rémképek (nem csak rémálmok formájában) és a figyelem összpontosításának nehézségei is előfordulnak. Nem ritka az elkerülő viselkedés és az érdeklődés elvesztése sem. A balesetet, súlyos testi bántalmazást, vagy megerőszakolást átélt emberek 45-65%-ának maradnak ilyen tünetei. Ha valaki „csak szemtanúja” ezeknek az eseményeknek, ennek valószínűsége mindössze 7%. A teljes népesség 8%-a szenved élete során poszttraumás stressz zavarban.

Mi jelent traumát az agynak?

Traumának nevezzük azt az érzelmileg megterelő helyzetet, melyből az ember nem tud elmenekülni. Erre adott tipikus lelki reakció, az úgynevezett disszociáció. Ez azt jelenti, hogy a páciens úgy érzi, mintha elvált volna a saját testétől, mintha kívülről látná önmagát. Az érzelmileg, vagy testileg túlzottan fájó, számunkra feldolgozhatatlan események kibírásának stratégiája ez, melynek azonban nagy ára van. Az agy idegsejthálózatai megjelenítik és tárolják a külvilágból az öt érzékszervünkön keresztül érkező ingereket. Az agy a külső képet belsővé fordítja a megfelelő idegsejtcsoportok egyszerre történő aktivációjának segítségével. A korábbi kellemetlen élményeink az amygdalában tárolódnak, ami a veszélyes tapasztalatainkat tárolja és az eredetihez hasonló veszélyhelyzetben az egész szervezetet képes aktiválni. Úgynevezett veszélygéneket hoznak működésbe. Az agytörzset és a hipotalamuszt a másodperc törtrésez alatt mozgósítja. A hormonális stressztengelyt CRH és kortizol kiválasztására serkenti. Ez a testi reakció teszi lehetővé a szervezet számára azt a különleges erőfeszítést, ami a helyzettel való megküzdést, vagy az ebből való minél gyorsabb elmenekülést szolgálja. Traumahelyzetben azonban nincs kiút! A trauma kapcsán tehát teljes kontrollvesztést szenved el az ember, ami beleég az amygdala emlékezetébe. Ezáltal a vészjelző sejtek válaszkészsége fokozódik, másrészt megerősödnek az idegsejtek közti kapcsolatok, melyek a stresszel összefüggő hormonok kiválasztásáért felelősek. Ez pedig fenntart egy fokozott érzékenységet. Ezt PET segítségével ki is lehet mutatni. A fentiekből következik, hogy a trauma minél korábban következik be, és minél később érkezik a segítség, annál súlyosabb károkkal kell szembe néznünk. A fenti reakciók egyébként tudat alatt is működnek, nem szükséges tehát a veszélyhelyzet tudatosítása a fiziológiai változások létrejöttéhez.

A trauma a gének aktivitását is megváltoztatja

A trauma által elszenvedett lelki élmények a központi stresszgén aktiválásán keresztül hatnak a génstruktúránkra. A CRH termelése ugyanis normál esetben nagyobb kortizol szinttel jár, poszttraumás stressz zavarnál azonban a kortizol szint alacsonyabb. A súlyos trauma hatására tehát összeomlik a stressztengely megszokott működése. A kezeletlen PTSD hatására pedig agyunk is károsodik. Ha ugyanis nem kerül sor idejében a pszichoterápiára, akkor járulékos neurobiológiai következmények lépnek fel. Egy éven belül csökkenni kezd az idegsejtek tömege és száma azokban a területekben (hippokampuszban), melyek szerepet játszanak az emlékezeti funkciókban.
Igen lényeges tehát a trauma utáni azonnali segítségnyújtás, melyet bízzunk szakemberre. A szakszerűtlen beavatkozás (túl korai vagy nem kellőképpen óvatos konfrontáció a fájdalmas érzésekkel) ugyanis akár újra traumatizálódáshoz is vezethet. A PTSD a traumát követően hónapokkal, vagy akár évekkel később is felléphet.
A disszociáció (ha nem dolgozzák fel az ezt kiváltó traumát) akár állandósulhat, mint stresszkezelő mechanizmus, aminek hatására a beteg társas kapcsolatai károsodnak. Akár önálló betegséggé válhat (pl valóságtól való teljes eltávolodás) Előfordulhatnak olyan lelki állapotok is, amikor valaki disszociáció miatt nem emlékszik impulzív, akár öncsonkítással, vagy mások bántalmazásával kapcsolatos cselekedeteire. A disszociáció állandósulása azzal magyarázható, hogy ez olyan géneket aktivál, melyek hatékony fájdalomcsillapító anyagokat szabadítanak fel pl. endorfinokat, endogén opiátokat. Ez pedig gyakran borderline személyiségzavarban, falásrohamokban (nőknél) vagy törvénybe ütköző cselekedetekben (férfiaknál) csúcsosodik ki.

A korai gyermekévek tapasztalatai kikövezik az utat a későbbi testi és lelki folyamatoknak. Ahogy itt is írtuk a korai szerető anyai törődés megvédi a csecsemő stresszgénjeit attól, hogy felnőttkorban túl aktívan reagáljanak. Gyermek és fiatalkorban alakulnak ugyanis azok az idegsejthálózatok, melyek később is mehgatározzák, milyennek éli meg és hogyan értelmezi az ember a környezetét, miképpen alakítja a társas kapcsolatait. Ezen túl pedig a fájdalmas testi-lelki élmények megfelelő feldolgozása létfontosságú.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Felhasznált irodalom:

Bauer, J. (2011) A testünk nem felejt. Kapcsolataink és életmódunk hatásai génjeink és idegrendszerünk működésére. Ursus Libris. Budapest

Hogyan adjuk át saját fájdalmas veszteségeinket a gyermekeinknek?

Az orvostudomány sokat tud arról, miként öröklődnek a fizikai tulajodságaink (pl. szemszín, testmagasság, a különféle genetikai eredetű betegségek), arról már kevesebbet, hogy a lelki tulajdonságaink (például kitartás, barátságosság) hogyan alakulnak ki, mennyiben genetikai eredetűek. Az pedig, hogy az élményeink mennyire öröklődnek, csak az utóbbi években került a kutatások középpontjába, annak ellenére, hogy a pszichoterapeuták tapasztalata évtizedek óta alátámasztja ezt a jelenséget. Élményeink öröklődését nevezzük transzgenerációs hatásnak. Egészen pontosan azt, mikor saját múltunkban történt tarumáinkat, negatív érzéseinket annélkül adjuk át a gyermekeinknek, hogy észre vennénk azt. Nem kell, hogy beszéljünk ezekről, sőt, ha meg sem említjük őket, még súlyosabb terhet jelentenek. Fontos előre tisztázni hogy az elhallgatás a legtöbbször nem tudatos, hanem abból fakad, hogy fájó emlékeinkkel sokszor képtelenek vagyunk egymagunk megküzdeni, szembenézni. Mivel nem tudunk/merünk segítséget kérni, nem marad más út, mint eltemetni magunkban ezeket a veszteségeket. Hiszen ezek puszta említése is sajgó sebeket tépne fel.

Mi okoz traumát?

Bármiféle veszteség traumát jelenthet, amit nem tudunk kezelni, kellőképpen megmunkálni saját érzelmi erőforrásaink segítségével. Vannak olyan életesemények, melyek mindenképpen megterhelőek, ilyen például a szülő korai halála a gyermek számára, a holokauszt, vetélés, testvérhalál, öngyilkosság stb. Érdekes, hogy szülővé válásunk automatikusan mobilizálja gyermekkori élményeinket, amik ezáltal tudatossá tehetővé, feldolgozhatóvá válhatnak (megfelelő érzelmi munka, önismereti folyamat által). Ha ez nem történik meg, a trauma átadódik utódainknak, akár több generáción át. Könnyen megmagyarázható, hogy már az édesanyánk méhében átélt élmények fizikai szinten befolyásolnak bennünket (az anygai hormonok közvetítésével), a felnövekedésünkkel ez a hatás egyre inkább “pusztán” lelki jellegű lesz.
Ezek a fel nem dolgozott traumák sok generáción át hatnak anélkül, hogy a családtagok akár tudnának annak a másiknak a létezéséről, aki a veszteséget valójában elszenvedte. Akár ötödik-hatodik generáció is átélheti, amit elődei nem voltak képesek feldolgozni csak éppen más-más esemény kapcsán.  A holokauszt során megélt halálfélelem például akár egy szülés alatt vagy egy baleset kapcsán is megjelenhet, elemi erővel hatva ránk. Vagy akár egy munkahelyi konfliktus, esetleg egzisztenciális nehézség kapcsán is újraélhetjük a korábban fel nem dolgozott trauma okozta kilátástalanságot, tehetetlenség érzést. Pusztán az emóciónk hevessége és megszüntethetetlensége utal arra, hogy ennek gyökerei nem a jelenben, hanem sokkal inkább a múltunkban, pontosabban a családi múltunkban keresendők.

Mi lehet a magyarázat?

Mint fentebb írtuk, a kutatások gyerekcipőben járnak a traumaátadás pontos mechanizmusaival kapcsolatban, annak ellenére, hogy empirikusan (tapasztalati alapon) évtizedek óta dolgoznak a pszichológusok ezzel a problémával. A pszichoanalízis régóta használja a tudattalan fogalmát, ennek egy speciális formája a családi tudattalan. Ez nem más, mint megfogalmazhatatlan érzéseink, élményeink összessége, melyeket mindennapi gesztusaink által közlünk, ezáltal pedig észrevétlenül „örökítünk” át. A családi közösség korábban élt tagjainak sorsa automatikusan ismétlődik meg az utódokban, akár testi tünetket is okozva.  (Ez talán elsőre meglepően hangzik, mégis kutatások igazolják, hogy az éhező hollandok unokái négyszeres valószínűséggel betegedtek meg cukorbetegségben. Drogot fogyasztó szülők gyermekeinél pedig kimutatható volt az ezzel kapcsolatos anyagcsere-változás annak ellenére is, hogy ők maguk sosem használtak tudatmódosító szereket.)

Gyermekként ugyanis szimbiotikus kapcsolatban vagyunk szüleinkkel, érzelmileg és fizikailag is szoros kapocs van közöttünk. Empátiánk segítségével olyan dolgokat is megérzünk, amiről még a másik ember sem tud: szeretteink érzelmi állapotaira automatikusan ráhangolódunk. Átvesszük így egymás félelmeit, tulajdonságait, motivációit, képét a világ működéséről. A legérdekesebb ebben, hogy ezeket hétköznapi gesztusaink, közléseink (elejtett fél szavaink) közvetítik, melyek teljesen ösztönösek, ezért tehát nem, vagy csak csekély mértékben kontrollálhatók. Az élmény adódik tehát tovább, a feldolgozásra váró fájdalom, amely sokféle élethelyzetben megnyilvánulhat.

Mit tehetünk ez ellen?

A legfontosabb, amit szülőként gyermekünkért tehetünk, hogy mindent megteszünk saját testi-lelki jóllétünkért, mintát mutatva ezzel a következő generációk számára. Amennyiben érezzük, hogy múltunkban fájdalmas pontok vannak, vagy a jelen nehézségei viselnek meg minket túlzottan, ne várjunk az önismereti munkával (ez különösebb ok nélkül is ajánlható bárkinek, aki szeretné megérteni, reálisabban látni saját magát és másokat), vagy akár a pszichoterápiával. Szükséges végiggondolni, megérteni nehézségeinket, hogy valóban múltként tekinthessünk a korábbi történésekre. Ne várjuk azt, hogy az idő gyógyítsa be a sebeinket, a családi lélek ugyanis nem felejt. Fontos tehát megélni és átgondolni a fájdalmas érzéseinket, ha kell, szakember segítségével feltérképezni, átdolgozni szüleinktől kapott a nehézségeinket. Érdemes tudni, hogy minden szülőt két alapvető motiváció mozgat. Hogy a jó dolgokat továbbadja, a negatív élményektől pedig amennyire lehet megóvja gyermekét (pl máshogyan nevelje, mint ahogyan a szülei vele tették).

Önmagunkhoz is jónak kell lennünk, hogy szeretteinkhez azok lehessünk.

Fontos meglátnunk, hogy ezek az elképzelések gyakran ellentmondanak egymásnak. Szülői nehézségeink fejlődési feladatokat jelezhetnek. Érdemes tehát odafigyelni, mi az amit nehezen viselünk el másokban, ami gyermekünkkel kapcsolatban leginkább felidegesít. Valószínűleg nekünk is dolgunk van ezekkel a tulajdonságokkal, ezért hatnak ránk ilyen erővel. Felnőtt éltünk folyamatos alkalmazkodást igényel saját, szeretteink és mások, sőt a társadalom elvárásaival, igényeivel szemben is. Ha érzelmileg elég erősek vagyunk, jól tudunk keresgélni a megoldásmódok között és jó esetben van mellettünk egy társ is aki, aki segítségül szolgálhat a gyermekneveléssel kapcsolatos helyzetek megoldásában.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

Elégedetlen a párkapcsolatával? Ne a párját okolja!

Egy kedves olvasóm, Tímea javaslatára legfrissebb blogbejegyzésem témája hogy hogyan hat későbbi életünkre, ha gyermekkorunkban nem eléggé elfogadó és támogató légkör vett minket körül.

Hogyan hat a gyermekére ráhangolódni képtelen szülő?

Ennek a jelenségnek megértéséhez fontos részletekbe menően végiggondolnunk, milyen folyamatok zajlanak egy kisgyermekben, ha bántalmazó, vagy elhanyagoló környezetben nő fel. A szülő feladata alapvetően, hogy ráhangolódjon csecsemője szükségelteire és kielégítse azokat. Ahogy a gyermek cseperedik, jó esetben egyre nagyobb hangsúlyt kap a szülő és a gyermek elvárásainak kimondása és összeegyeztetése is. Mi történik azonban akkor, ha a szülő (bármilyen oknál fogva) képtelen megfelelően reagálni a gyermek szükségleteire, feszültségét kiabálással vagy tettlegességgel vezeti le? Nem kell szélsőséges dolgokra gondolni, elég ha büntetésként a szülő a gyermek kezére csap. Ez akkor is káros, ha a gyermeknek nem fáj, hiszen a legjelentéktelenebb agresszió is feszültséget szül a gyermekben, amit le kell vezetnie. Ez sokféle módon megnyilvánulhat. Töri-zúzza a játékait, közösségben verekszik vagy önmagát bántja. Minden gyermek alapvető szükséglete a biztonság, melyet szülei biztosítanak a számára. A gyermeknek tehát nagy szüksége van a szüleire, a törődésükre, ezért képtelen rájuk haragudni. Ha ők bántják, azért is önmagára neheztel. A gyermek olyannak látja magát, amilyennek szerettei gondolják őt. Ezzel azonosul. A tettlegességért és a kiabálásért (ebben az esetben mindegy hogy vele, vagy a két szülő egymással ordít) saját magát okolja, hogy ezáltal szüleit felmentse, továbbra is tiszta szívvel tudja őket szeretni. A családi konfliktusok hatása tehát a gyermek saját magáról kialakított negatív képe, önbizalomhiánya. Szintén igen káros, ha a gyermek sírni látja a szülőt, úgy érzi, az képtelen elbírni az őt érő megterhelések súlyát. Ebben az esetben a fiatal szó nélkül a szülő segítségére siet, hogy ezzel a saját biztonságát is biztosítsa. Hosszú távon azonban nagy árat fizet ezért, hiszen nem tudja megélni a gondtalan gyermek szerepét: megtanulja, hogy fel kell adnia saját vágyait mások érdekében (kialakul egy úgynevezett hamis self), így élete elő lesz huzalozva a boldogtalanságra. Mások kihasználják, hiszen nem tudja képviselni (gyakran felismerni sem) saját érzéseit. Természetessé válnak számára a kínos érzések, megtanulja, hogy nem kontrollálhatja a saját életét. Sőt, a traumatikus eseményekért saját magát okolja (Például azért erőszakolták meg, mert kihívóan öltözött fel. Azért verték meg, mert rossz volt. Egyértelmű, hogy sokkal többet kell dolgoznia a munkahelyén, mint másoknak.) Sodródik és egyre több rossz érzést gyűjt, melyeknek talán nincs is tudatában, hiszen számára ez a hétköznapok természetes velejárója. Így aztán nyugodt szívvel adja tovább saját gyermekének is e szerencsétlen mintát.

Hogyan nyilvánul ez meg?

A gyermek szükségleteire nem kellőképpen ráhangolódni képes szülő tehát olyan sebeket okoz gyermeke lelkében, melyek begyógyításához szakember segítsége szükséges, hiszen az elhanyagolást vagy bántalmazást elszenvedő fél, gyakran nincs is tudatában az általa megélt traumáknak. A túlzottan fájó emlékeket biztonságosabb „elfeledni”. Számára gyakran természetes, hogy megverték, megerőszakolták hiszen kiérdemelte.  Mindennapjai része a bűntudat, a meg nem felelés érzése. Nagy valószínűséggel képtelen lesz intim, bensőséges kapcsolatok kialakítására, hiszen a figyelmet, ami minden gyermeknek járna, nem kapta meg, így továbbadni sem tudja. Képtelen lesz megnyílni, bezárkózik, hogy így óvja magát ösztönösen a további sérülésektől. Persze a másik véglet is gyakori, amikor valaki annyira vágyik a szeretete, hogy válogatás nélkül kötődik. Mindenkit azonnal a bizalmába fogad, sok csalódásnak téve ki magát ezzel. A fenti problematika talaján kialakulhat egy agresszív, másokat megérteni képtelen személyiség is. Ahogyan a címben utaltam már rá, olyan is sokszor adódik, hogy egy jól működő kapcsolatban az egyik fél mindenre túlérzékenyen reagál. Saját, korábbi sérelmeit vetítve a párkapcsolatába. (Például ha a másikat véletlenül nem tudja elérni telefonon, rögtön a legrosszabbra gondol, elindul az „elhagytak forgatókönyv”.) A lelkileg sérült gyermek felnőve olyan kapcsolatot is választhat, melyben továbbra is ő lesz a gyámolító. (Például egy alkoholista vagy pszichés gonddal küzdő társ mellett.)

Mi a megoldás?

Mint láthatjuk a gyermekkori sérülések sokféle módon nyilvánulhatnak meg. Részben emiatt, kezelésük is egyéni. Közös pont ebben, hogy a múltban átélt (gyakran elfojtott, tudatosan nem felidézhető) traumát felszínre kell hozni és minél alaposabban körüljárni. A terápia biztonságos közegében megindul ezek feldolgozása és integrálása a személy élettörténetébe. Ezáltal elérhetővé válik egy jobb közérzet, a kiegyensúlyozottabb személyközi kapcsolatok és a hatékonyabb konfliktuskezelés.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

A meddőség lelki okai és ezek kezelése

Ahogy írásom első részében már említettem ma Magyarországon a meddőség vizsgálatának  egyik legelhanyagoltabb tényezője a párkapcsolat minősége annak ellenére, hogy mindez döntő tényező a teherbeesés bekövetkezése és annak egészséges kihordása szempontjából. Az utódnevelés egyik leglényegesebb evolúciós apektusa hogy a férfi mennyi energiát fektet gyermeke nevelésébe, melynek legfőbb mutatója a párkapcsolat minősége és biztonságossága. A sikeres reprodukcióhoz tehát szükséges, hogy a pár tagjai közt szilárd kötődés alakuljon ki: a nő hűséges legyen, a férfi pedig hajlandó legyen energiát fordítani az utód felnevelésére (és ezt a nő is így lássa). Több kutatás is igazolta az érzelmi biztonság szerepét nemcsak a teherbeesés, hanem az utód megfelelő kihordása tekintetében is. A nem házasságban élő nők körében a koraszülés jóval gyakoribb, ezen túl nagyobb a kis súlyú újszülöttek aránya is.

Ahogy előző cikkemben már említettem a fokozott szorongáskészség oka is a korai kötődési kapcsolat minőségében keresendő. Első tapasztalatunk a gondoskodásról szolgál alapul minden későbbi érzelmi kapcsolathoz, így többek közt a házastárshoz való kapcsolódás modellje is. Bowlby kötődéselmélete szerint az egészséges csecsemőkben 8-9 hónapos kor környékén kialakul egy biológiailag megalapozott, erős kötődés az állandó gondviselő felé, melynek alapja, hogy a csecsemő szükségleteit az késlekedés nélkül kielégítse. Ezután a gondviselőtől való szeparáció intenzív szorongást vált ki, de a biztonságosan kötődő gyermek stresszhelyzetben keresi a gondviselő közelségét és menedéknek tekinti őt minden fenyegetéssel szemben (tehát gondozója minden körülmények közt meg tudja őt nyugtatni).

Ha ez a kötődés nem alakul ki, bizonytalan kötődési stílusról beszélhetünk, melynek két altípusa az elkerülő és az ambivalens kötődés. Közös vonásuk, hogy az ilyen kötődési stílussal jellemezhető személyek stresszhelyzetben nem keresik a szoros kapcsolatot másokkal. Az elkerülő személyek ezen túl hajlamosak tagadni negatív érzéseiket annak ellenére, hogy pszichofiziológiai mérések szerint  rejtett szorongást élnek át. Hajlanak a kapcsolat idealizálására, vágynak ugyan az extrém közelségre, de félnek a veszteségtől és a megszégyenüléstől. A párkapcsolattól elsősorban infantilis szexuális igényeiket (babusgatás, simogatás) várják kielégülni.
Az elkerülő kötődési típusba tartozó emberek félnek az intimitástól és az elköteleződéstől. Bizalmatlanok, sőt, ellenségesek, negatív érzéseiket azonban gyakran tagadják vagy elfojtják. Nem bírják a túlzott közelséget, fontos számukra a saját autonómiájuk, teljesítményük és egyéni céljaik. Megemlítendő hogy a bizonytalan kötődési stílusok evolúciós szempontból a mostoha környezethez való alkalmazkodás következményei, melynek következtében a személy később zavarokat fog mutatni a szociális kötődési viselkedésben valamit a párkapcsolatok kialakításában és fenntartásában.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kötődést nem csak az elsődleges gondozóval (többnyire anyával) megélt tapasztalatok, hanem az későbbi gyermekkorban átélt érzelmek is befolyásolják. Például a szülők válása, vagy feszültséggel teli házassága is hathat a gyermek későbbi kötődési mintázatára és ezen keresztül a bekövetkező terhesség kimenetelére. Kutatások igazolták, hogy azok a nők, akiket anyjuk egyedül nevelt, kétszer olyan gyakran vetélnek el, vagy szülnek éretlen gyermeket mint hagyományos családban felnövő társaik.

Bár a kötődési stílusunk alapvetően meghatározza kapcsolatainkat, mégis kiemelném, hogy a későbbi tapasztalatok módosíthatják a korán berögzült mintákat, pszichoterápia segítségével kapcsolataink jobbá (evolúciós szempontból is sikeresebbé) tehetőek. A meddőségben szerepet játszó korai traumák hatása is ily módon csökkenthető, a stressz levezetéséhez pedig különféle relaxációs technikák taníthatóak a hölgyek számára. Fontos tehát hogy a meddőség orvosi kezelése mellett a lelki tényezők szerepe se szoruljon a háttérbe, hiszen a meddőségi kezelések önmagukban is szorongást, depressziót okozhatnak, ami így tovább nehezíti a teherbe esést.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Hogyan segíthetünk gyermekünknek a gyászban?

Közeleg a halottak napja, amikor mindannyian megemlékezünk azokról a szeretteinkről, akik már nem lehetnek velünk. Kimegyünk a temetőbe, virágot, koszorút, mécsest viszünk a sírokra, miközben előtörnek belőlünk a régi emlékek. Ez gyakran fájdalmas érzés egy felnőtt számára is, de vajon hogyan élik meg mindezt a gyerekek? Miben más  a gyermekgyász, és hogyan segíthetjük őket szeretteik elvesztésének feldolgozásában?

A gyermek gyászát nagyban befolyásolja, hogy mit lát a számára fontos felnőttektől, mik a család szokásai a gyásszal kapcsolatban. A szülők gyakran bizonytalanok benne, hogyan közöljék gyermekükkel a veszteséget, hosszú betegség esetén bevigyék-e a gyermeket a kórházba, elvigyék-e őt a temetésre, mert nem tudják mit tud a halálról, mennyit ért belőle gyermekük.

Hogyan éli meg a gyermek a gyászt?

Már a még beszélni sem tudó gyermek gyermek is érzékeli a változást, a családi egyensúly felborulását: viselkedésük megváltozik. A kettő és öt év közötti gyermekek azt gondolják, hogy a halál visszafordítható. Öttől kilenc éves korig a gyerekek azt képzelik, hogy egy személy jön el a haldoklóért és a csoda megmentheti a pusztulástól. Kilenc éves kortól a gyermek elképzelése a halálról és gyászolásának folyamata is egyre jobban hasonlít a felnőttekéhez. Ebben a korban a gyerekek gyakran támogatják a szenvedő felnőttet, hogy visszaállítsák annak lelki egyensúlyát, amire nekik is nagy szükségük van.
Egy René Spitz nevű pszichoanalitikus szerző hívta fel rá a figyelmet, hogy az első életévben az anya (gondozó) hiánya mennyire személyiségromboló hatású.
A szeretet tárgyának elvesztésére adott reakció és a gyászfolyamat kimenetele függ a gyermek szellemi-lelki képességeitől – melyet életkora, fejlettségi szintje és lelki alkata befolyásol -, a szereptől, melyet az elhunyt betöltött az életében a veszteség körülményeitől és az ezt megelőző életeseményektől. A haláleset után a gyermekek jellegzetes fantáziatevékenységet mutatnak, melyben a trauma újraélésének és elhárításának törekvése figyelhető meg.

Gyermekeknél gyakran nem a viselkedésben, hanem sokkal inkább az álmokban, játék közben nyilvánul meg a szeretett személy miatt érzett fájdalom. Ezt testi tünetek például étvágytalanság, gyomorproblémák, fejfájás, székrekedés is jelezhetik. Megjelenhet dadogás, elmagányosodás, dacosság formájában is A sikeres gyászfolyamat az elvesztett szülővel való azonosulással zárul le. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat. A gyászoló azonosulhat magával a halállal, az elvesztett személy betegségével vagy tulajdonságaival, például arckifejezések, beszédfordulatok, személyiségvonások vagy akár testalkat átvételével is. Nem ritka, hogy a gyermek az elvesztett szülőt túlidealizálja, szerepét a családban átveszi.

A gyászfolyamat elakadása okozta tüneteket leginkább az életkor befolyásolja. Kisgyermekkorban leginkább vizelet és széklettartási problémát és dadogást, iskoláskorban teljesítményromlást, szorongást, depressziót és különféle testi tüneteket, valamint minden életkorban viselkedészavart okozhat.

Hogyan segíthetünk?

A gyermek gyászának segítése során erősítenünk kell azokat a képességeket, melyek segítik Őt a veszteséggel való megküzdésben, támogatják a halállal kapcsolatos érzések feldolgozását. Fontos kiemelni, hogy a szülő minta az érzelmek feldolgozásához, ezért meg kell engednie magának, hogy ő is sírjon, szenvedjen, hogy a gyermek se maradjon egyedül saját érzéseivel. Az elhunytra emlékezni, utána vágyakozni kell tárgyak és fényképek segítségével. Csak akkor lesz képes a gyermek az elvesztett személy egy részével azonosulni, ha már telítődött az emlékezéssel. Az óvodáskorú gyerekekben felmerül, hogy ellenséges indulatai okozták a szeretett személy halálát, erről beszélgetni kell a gyermekkel. Segíti a gyász folyamatát, ha a környezet és a körülmények változatlanok maradnak illetve van egy fix gondozó a környezetben, aki felé a felszabaduló érzelmek, indulatok fordulhatnak. Ha a halált hosszas betegség előzi meg, fenn kell tartani a kommunikáció lehetőségét a gyermekkel. Jó hatású, ha a gyermek rajzai segítségével üzenhet a haldoklónak. A temetésre és a temetőbe való ellátogatás pedig segíti a halál reális elfogadását.

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Öngyilkosság-sorozat Székesfehérváron, szakértői szemmel

Tragikus módon az elmúlt három hónapban négy fiatal is megpróbálta városunkban saját életét eldobni. 2013. november végén egy 17 éves székesfehérvári gimnazista fiú ugrott ki egy Cserepes közben levő 8. emeleti lakás ablakából. December 15-én az Árpád Szakképző Iskola diákja, Márk és társa Kiscséripuszta megállóhely közelében a vonatsínekre feküdtek. 2014. január 7-én pedig a szintén 17 éves Krisztián ugrott le az imént említett szakközépiskolában a belső aula 3. emeletéről öngyilkossági szándékkal. Utóbbi tragédiáról többet lehetett olvasni, hallani: a társak szekírozásáról, a fiú visszahúzódó természetéről, egyes források az iskola és a tanárok felelősségét is felvetik. Mindenkit megérint a fiatalok öngyilkossági szándéka, de legtöbben csak a fejünket fogva értetlenkedünk. Érdemes lenne tehát a történtek mögé nézni és többet megtudni az öngyilkos viselkedésről és a mögötte meghúzódó okokról.

Mit kell tudni az öngyilkosságról?

Az öngyilkosság sajnos egyre növekvő tendenciát mutat, serdülőkorban a 2—3. leggyakoribb haláloknak számít. Ezek a tettek lehetnek impulzív jellegűek (hirtelen felindulásból elkövetettek, bár ezt több szakmai forrás vitatja) vagy elhúzódó krízisállapot végét jelenthetik. Ilyenkor is van egy kiváltó ok a háttérben, de ez többnyire nem kirívó. A tényleges cselekvést gyakran megelőzi egy segítségkérés, ún. „cry for help”, amit nagyon komolyan kell vennünk. Kutatások tudatos és nem tudatos, indirekt jelzések egész skáláját tárták fel (pl a halálvágy verbalizálása, búcsúlevél, végrendelkezés, gyógyszerek gyűjtögetése), amelyeket az öngyilkosjelölt közvetlen környezetének lead. Az ún „preszuicidális állapot” időben nagyon változó lehet. Sokszor szinte pillanatnyi reakcióként, váratlanul jelenik meg az öngyilkosság. Figyelmeztető jelek lehetnek a személy nagyfokú beszűkülése, szorongása, gondolkodásának, viselkedésének elsivárosodása, uniformizálódása. Ilyenkor a dolgokat negatívan látja, az elgondolásainak ellentmondó információkat nem veszi észre, az öngyilkosságot mint kiutat látja, erről fantáziál. A kapcsolatok elvesznek, a személy bezárkózik gondjaival, holott vágyik egyfajta intim közelségre, szeretné a számára fontos személyt/személyeket kisajátítani. Az értékrend beszűkül, az eddig jó érzést okozó dolgok elvesztik jelentőségüket, az agresszió elfojtódik, saját maga felé fordul.

Milyen lelki tényezők állhatnak az öngyilkosság mögött?

Freud befelé fordított agresszióként értelmezte az öngyilkosságot. Az egyén a szeretet korábbi tárgyát magába vetítve „kívánja megölni”. Gyerekkori fantázia is újraéledhet: majd meghalok és akkor a szeretteim sirathatnak. Büntetés is lehet, a szeretetet nem viszonzó, elhagyó szeretett személynek. Az elkövető a benne lévő képet öli meg önmagával együtt. Lehet mögötte egyfajta nárcisztikus sérelem is, valamilyen vágy meghiúsulása, kudarc után.

A szuicidum rizikóját növeli (többek közt) a korábbi kísérlet, a családi kapcsolatok problémája, a negatív életesemények, a magány, de biológiai faktorok is hozzájárulnak (szerotonin és szérum koleszterin szint eltérések). Az alkohol, dohányzás és drog használat is növeli a szuicidum előfordulásának valószínűségét. Nagyon lényeges kiemelni a modell hatását, ami különösen gyermek és serdülőkorban érdekes. Ha a fiatal közvetlen környezetében vagy akár a médiában hasonló viselkedést lát, probléma megoldási módnak, menekülési útvonalnak gondolhatja az öngyilkosságot. Bálványozott személyek, sztárok öngyilkossága után „járvány” törhet ki. Például Goethe: Az ifjú Werther szenvedései c. regénye után, de Elvis Presley is hatással volt „követőire”.

Mit tehetünk az öngyilkosság ellen?

Éppen ezért nagyon fontos a megelőzés, hogy figyeljünk egymásra és ha baj van, keressünk segítséget. Bár sokan még mindig „cikinek” tartják, hogy pszichológushoz forduljanak, de még így is kellemesebb, mint azzal a tudattal élni, hogy esetleg tehettünk volna valamit…

További pszichológiai tartalmakat keres? Látogasson el Facebook és Instagram oldalamra, és iratkozzon fel YouTube-csatornámra is, ahol rendszeresen osztok meg új videókat.

Habis Melinda klinikai és mentálhigiénés szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Ez az írás megjelent a Pszichológuskereső oldalon is:
http://pszichologuskereso.hu/blog/ongyilkossag-sorozat-szekesfehervaron-szakertoi-szemmel