Címke: traumaátadás

Hogyan váljak önmagammá?

Hogyan válhatok önmagammá?

Akár tudomást veszünk róla, akár nem, mindannyiunknak megvan a maga története. Ezt akkor tudjuk tudatosan alakítani, ha ismerjük. Fontos tehát feltárni és átgondolni a saját múltunkkal és hozzátartozóinkkal kapcsolatos viszonyunkat. Ez ugyanis meghatározza a jelen viszonyulásainkat. Fontos szembenéznünk a múltunkkal kapcsolatos hiányérzettel, bűntudattal. Amíg nem ismerjük meg saját gyökereinket, addig legfeljebb halvány sejtéseink lehetnek arról, kik vagyunk és miért azt az életet éljük, amit élünk. A transzgenerációs elmélet szerint soha nem látott őseink szenvedései befolyásolják a mi sorsunk alakulását. Erről szól az önismeret, önmagunk megtalálása, egy tudatosabb, a saját szándékainkat és céljainkat tükröző életút kialakítása.

A saját sorsunkkal való szembenézés és az összefüggések megismerése tehát alapvető céljaink eléréséhez és a változtatáshoz. Szükséges kimondanunk, helyre tennünk azt, hogy milyen volt gyermekként a sorsunk. Meglátni mi mindent tettünk meg azért, hogy szüleinket meggyőzzük arról, szerethetők vagyunk. Az önismeret segít egyensúlyt teremteni értelem és érzelem között. Kialakítani egy jó közérzetet annak ellenére, ami a múltban velünk történt. Megérteni, hogy szüleink drámái hogyan nyomják rá béklyójukat a mi életünkre és eszközöket ad a változtatáshoz.

Kora gyermekkori tapasztalataink hatása a személyiségünkre


Érdemes megismerni születésünk körülményeit. Ma már a legtöbben tudják, hogy fejlődésünk a gének és a környezet kölcsönhatásában zajlik. A legelső környezet, amivel kapcsolatba kerülünk, édesanyánk teste. A magzat már itt is reagál a különféle ingerekre. Ha az anya jól érzi magát, a magzat boldogsághormonokban fürdik, ha feszült, részesül a stresszhormonokból. Ezek a sejtszintű tapasztalatok bár megfogalmazhatatlanok, hatással vannak későbbi életünkre. Nem véletlen, hogy a szorongó, vagy depressziós anyák gyermekei nagyobb valószínűséggel szenvednek majd ilyen tünetektől.


Minden gyermek szempontjából alapvető, hogy a szülei pozitív érzéseket tápláljanak iránta, sőt, jónak lássák őt. Ezt a képet ugyanis a gyermek felnőve belsővé teszi önmagáról. Így fog később önmagára gondolni.

Példák arra, amikor nehezített a család helyzete

A nem várt gyerekek lassabban fejlődnek és érzékenyebben a különféle betegségekre, valamint a mentális problémákra is. Kutatások igazolták, hogy a nem kívánt gyerekek gyakrabban keverednek futó kalandokba és nagyobb arányban válnak el, mint kívánt társaik. A kezdeti szeretethiány rányomhatja bélyegét az egész életükre, ha nem dolgozzák fel azokat a hiányokat, melyekben részük volt. Ennek tünete lehet például, ha képtelenek vagyunk küzdeni, vagy kiállni önmagukért. Hanem dolgozzuk fel az elutasítottság élményét, továbbadhatjuk ezt a gyermekeinknek is. Igazolt tény az is, hogy a nem kívánt gyerekek több bántalmazást szenvednek el a családjukban, mint a többiek. A bántalmazott gyerekek egyharmada pedig maga is bántalmazó szülővé válik felnőttként.
Szintén nehézséget okozhat, ha szüleink más nemű gyermeket vártak. Nem mindegy az sem, milyen eszközökkel közvetítették felénk az elvárásaikat. Ha nem ismerjük meg ennek történetét, egész életünkben problémáink lehetnek a saját nemiségünkkel. Minél korábbi egy sérülés, annál tovább tart előcsalogatni, majd felülírni az emiatt berögződött káros mintázatokat.

Vannak olyan gyermekek, akiknek szüleik már meg születésük előtt bizonyos feladatokat szántak, például azt, hogy a szülők házasságát egyben tartsa, vagy hogy a szülő beteljesületlen álmát megvalósítsa. Sok családban megfigyelhető, hogy a kislány már picike korában szépségversenyekre jár, vagy a kisfiúnak akkor is fociznia kell, ha semmi labdaérzéke. A szülők azt hiszik, hogy ami számukra boldogságot okoz, az a gyermeküknek is jó. Gyakran kiderül azonban, hogy ez épp ellenkezőleg van. Mire szülővé vállunk rengeteg frusztrációt halmozhatunk fel saját életünkben. Ha nem dolgozunk önismeretünkön, annak könnyen a gyermekünkkel való kapcsolatunk láthatja kárát. Hiszen feldolgozatlan frusztrációink hatására feltételezzük, hogy neki is az a jó, ami nekünk az lett volna. A szülő-gyermek kapcsolatban alapvető, hogy szülőként bízzunk a belső iránytűnkben, hiszen csakis így taníthatjuk meg őt arra, hogy hallgasson a megérzéseire. Segíthetünk neki döntések meghozásában, szempontjainkkal, ne akarjuk azonban befolyásolni. Gyermekünk valódi szükségleteit neki kell a legjobban ismernie! Szülőként nekünk a támogatás a feladatunk.

A múlt nyomában
Múltunk meghatározza a jelenünket és a jövőnket

Különösen nehéz kezdet, ha egy család elveszíti gyermekét és utána egy következő gyermeket vállal. A szülők könnyen belevetíthetik ugyanis a halott gyermekkel kapcsolatos elvárásaikat másik gyermekükbe, akinek így bűntudat lesz az osztályrésze. Az elhunyt gyermeket gyakran idealizálják. Az így felcseperedő gyermekeknek különösen nehézzé válhat a bensőséges kapcsolatok kialakítása, vagy akár maga a gyermekvállalás. Gyakran megfigyelhetjük, hogy ezek a „helyettesítő gyerekek” maguk is keresik a pusztulás lehetőségét. Tudattalanul azt élik meg, hogy nincs joguk az élethez, képtelenek önálló identitást kialakítani. Egy gyermek elvesztése nemcsak a szülők személyiségét, hanem a család rendszerét is átformálja. Az élők mellett lesz egy hiányzó tag is. Minél inkább feldolgozatlan a veszteség, annál jobban torzul életben maradók egymással való kapcsolata.
Az örökbefogadott gyermekek dilemmája is hasonló. Náluk a kimondatlan elvárások kapcsán nagyobb valószínűséggel alakul ki valamilyen pszichés zavar, a bűntudat gyakoribb. Szintén nehéz helyzetet teremt, ha egy beteg gyerek van a családban, aki nagyobb figyelmet igényel a szülőktől. Az egészségestől így gyakran ösztönösen elvárják, hogy kettejük helyett teljesítsen. Ezáltal csökkentse szülei frusztrációját és aggodalmait.

Testvérkapcsolatokkal összefüggésbe hozható problémák


A testvér sorrend is jelentősen meghatározza azt, hogy a szülők hogyan bánnak gyermekükkel.
Itt fontos szempont a korkülönbség és a gyermek neme is.
Fontos kimondani, hogy a szülők mindig másként bánnak gyermekeikkel, ami nem is feltétlenül probléma, hiszen nincs két olyan ember, akinek egyforma szükségletei volnának. Fontos azonban az empátia és az önismeret. Hiszen mindannyian belevisszük saját családunkba a születési családunk megtapasztalásait. Annál meghatározóbb mindez, minél kevesebbet foglalkozunk vele.
Egykének lenni sem feltétlenül egyszerű, hiszen ebben az esetben neki egyedül kell megfelelnie az összes – sokszor akár ellentmondó – szülői elvárásnak. Ilyen esetekben a leválás is nehezebb lehet a szülőkhöz fűződő szoros és kizárólagos viszony miatt.

Fontos tudnunk, hogy reakcióinkat szubjektív valóságunk határozza meg, különösen feszült helyzetekben. Amennyiben gyerekként nem kaptunk számunkra elegendő szülői figyelmet, könnyen előfordulhat, hogy felnőttkorukban elköteleződésre képtelen férfiakat, vagy érzelemmentes nőket gyűjtünk magunk köré.
Az ikreknek különösen nehéz lehet a saját identitásuk kialakítása, hiszen a szülők gyakran egyformán bánnak velük. Könnyen beleragadhatnak egy kölcsönösen függő kapcsolati rendszerbe.

Hogyan adódik át a lelki trauma generációról generációra?

Fontos megismernünk felmenőink traumáit annál inkább, minél kevésbé beszélnek róluk. A háborút átélő nemzedékek gyakran komoly lelki sérülésekkel térnek haza. A fronton átélt borzalmak a katonák egész további életére, sőt gyerekeik és családjuk életére is hatással vannak. A pszichés trauma ugyanis nem elfelejthető, nem kitörölhető és nem tehető semmissé. Ha nem dolgozunk ennek feldolgozásán, a múlt utódaink zsigereiben él majd tovább. Hogy miért? Azért, mert amikor valami fenyegetés ér minket, a szimpatikus idegrendszer izgalmi állapotba kapcsolva mozgósítja a szervezetünket. Egyetlen pillanat alatt bekapcsolnak az ősi védőmechanizmusok: minden szervünk akcióba lép a túlélés érdekében.
Traumaként hathat ránk bármilyen helyzet, amikor azt érezzük, elveszítjük az irányításunkat az események felett. Ez különféle érzéseket, például kiszolgáltatottságot, félelmet vált ki belőlünk, ami sejtszinten rögzül. Feldolgozás nélkül a veszély megszűnése után is így marad. Amikor traumatikus helyzetet élünk át, önvédelmi rendszerünk aktiválódik és a veszély elmúltával sem nyugszik meg automatikusan. Ennek tünete lehet, hogy feszültebbnek érezzük magunkat, éjszaka rosszul alszunk. Ezek a tünetek bár igen kellemetlenek, túlélésünket segítik. Ezek segítségével tudjuk ugyanis túlélési stratégiánkat átadni utódainknak. Fontos kiemelnünk azonban, hogy a fenyegetettség állapotában gondolkodásunk szétesik: az információk a szavak nélküli tudat szintre hatolnak, ahol testi érzetek, töredezett képek és emlékfoszlányok formájában védődnek bele elménkbe. Éppen ezért olyan nehéz (sokszor lehetetlen) beszélni életük legfájdalmasabb emlékeiről.
Az ismétlési kényszer segítségével próbálja meg elménk feldolgozni a történteket. Ez azt jelenti, hogy amikor egy családban a generáció nem dolgozza fel saját nehézségeit, átadja azt utódainak. Így újra meg újra megismétlik a feldolgozatlan traumákat. Ha megismerjük szüleink, nagyszüleink szenvedéstörténetét, ráébredtünk mennyi veszteség és fájdalom halmozódott fel bennük. Minél kevesebbet tudunk arról, mi mindenen mentek keresztül felmenőink, annál nagyobb eséllyel ismételjük meg az ő traumáikat a saját életünkben és adjuk tovább a gyermekeinknek ezeket. Érdemes tudni, hogy vannak úgynevezett kollektív traumák is. Ilyen például egy földrengés, egy árvíz, vagy a háború. Legtöbben mégsem a külvilágban sérülünk, hanem a saját családunkban a fentebb leírtak miatt.

Felhasznált irodalom:


Orvos-Tóth N. (2018) Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

a traumák "öröklődnek"

Hogyan adjuk át saját fájdalmas veszteségeinket a gyermekeinknek?

Az orvostudomány sokat tud arról, miként öröklődnek a fizikai tulajodságaink (pl. szemszín, testmagasság, a különféle genetikai eredetű betegségek), arról már kevesebbet, hogy a lelki tulajdonságaink (például kitartás, barátságosság) hogyan alakulnak ki, mennyiben genetikai eredetűek. Az pedig, hogy az élményeink mennyire öröklődnek, csak az utóbbi években került a kutatások középpontjába, annak ellenére, hogy a pszichoterapeuták tapasztalata évtizedek óta alátámasztja ezt a jelenséget. Élményeink öröklődését nevezzük transzgenerációs hatásnak. Egészen pontosan azt, mikor saját múltunkban történt tarumáinkat, negatív érzéseinket annélkül adjuk át a gyermekeinknek, hogy észre vennénk azt. Nem kell, hogy beszéljünk ezekről, sőt, ha meg sem említjük őket, még súlyosabb terhet jelentenek. Fontos előre tisztázni hogy az elhallgatás a legtöbbször nem tudatos, hanem abból fakad, hogy fájó emlékeinkkel sokszor képtelenek vagyunk egymagunk megküzdeni, szembenézni. Mivel nem tudunk/merünk segítséget kérni, nem marad más út, mint eltemetni magunkban ezeket a veszteségeket. Hiszen ezek puszta említése is sajgó sebeket tépne fel.

Amiről képtelenek vagyunk beszélni…

 

Mi okoz traumát?

Bármiféle veszteség traumát jelenthet, amit nem tudunk kezelni, kellőképpen megmunkálni saját érzelmi erőforrásaink segítségével. Vannak olyan életesemények, melyek mindenképpen megterhelőek, ilyen például a szülő korai halála a gyermek számára, a holokauszt, vetélés, testvérhalál, öngyilkosság stb. Érdekes, hogy szülővé válásunk automatikusan mobilizálja gyermekkori élményeinket, amik ezáltal tudatossá tehetővé, feldolgozhatóvá válhatnak (megfelelő érzelmi munka, önismereti folyamat által). Ha ez nem történik meg, a trauma átadódik utódainknak, akár több generáción át. Könnyen megmagyarázható, hogy már az édesanyánk méhében átélt élmények fizikai szinten befolyásolnak bennünket (az anygai hormonok közvetítésével), a felnövekedésünkkel ez a hatás egyre inkább “pusztán” lelki jellegű lesz.
Ezek a fel nem dolgozott traumák sok generáción át hatnak anélkül, hogy a családtagok akár tudnának annak a másiknak a létezéséről, aki a veszteséget valójában elszenvedte. Akár ötödik-hatodik generáció is átélheti, amit elődei nem voltak képesek feldolgozni csak éppen más-más esemény kapcsán.  A holokauszt során megélt halálfélelem például akár egy szülés alatt vagy egy baleset kapcsán is megjelenhet, elemi erővel hatva ránk. Vagy akár egy munkahelyi konfliktus, esetleg egzisztenciális nehézség kapcsán is újraélhetjük a korábban fel nem dolgozott trauma okozta kilátástalanságot, tehetetlenség érzést. Pusztán az emóciónk hevessége és megszüntethetetlensége utal arra, hogy ennek gyökerei nem a jelenben, hanem sokkal inkább a múltunkban, pontosabban a családi múltunkban keresendők.

Mit kezdünk a fájdalommal?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mi lehet a magyarázat?

Mint fentebb írtuk, a kutatások gyerekcipőben járnak a traumaátadás pontos mechanizmusaival kapcsolatban, annak ellenére, hogy empirikusan (tapasztalati alapon) évtizedek óta dolgoznak a pszichológusok ezzel a problémával. A pszichoanalízis régóta használja a tudattalan fogalmát, ennek egy speciális formája a családi tudattalan. Ez nem más, mint megfogalmazhatatlan érzéseink, élményeink összessége, melyeket mindennapi gesztusaink által közlünk, ezáltal pedig észrevétlenül „örökítünk” át. A családi közösség korábban élt tagjainak sorsa automatikusan ismétlődik meg az utódokban, akár testi tünetket is okozva.  (Ez talán elsőre meglepően hangzik, mégis kutatások igazolják, hogy az éhező hollandok unokái négyszeres valószínűséggel betegedtek meg cukorbetegségben. Drogot fogyasztó szülők gyermekeinél pedig kimutatható volt az ezzel kapcsolatos anyagcsere-változás annak ellenére is, hogy ők maguk sosem használtak tudatmódosító szereket.)

A legszorosabb kapocs…

Gyermekként ugyanis szimbiotikus kapcsolatban vagyunk szüleinkkel, érzelmileg és fizikailag is szoros kapocs van közöttünk. Empátiánk segítségével olyan dolgokat is megérzünk, amiről még a másik ember sem tud: szeretteink érzelmi állapotaira automatikusan ráhangolódunk. Átvesszük így egymás félelmeit, tulajdonságait, motivációit, képét a világ működéséről. A legérdekesebb ebben, hogy ezeket hétköznapi gesztusaink, közléseink (elejtett fél szavaink) közvetítik, melyek teljesen ösztönösek, ezért tehát nem, vagy csak csekély mértékben kontrollálhatók. Az élmény adódik tehát tovább, a feldolgozásra váró fájdalom, amely sokféle élethelyzetben megnyilvánulhat.

Mit tehetünk ez ellen?

A legfontosabb, amit szülőként gyermekünkért tehetünk, hogy mindent megteszünk saját testi-lelki jóllétünkért, mintát mutatva ezzel a következő generációk számára. Amennyiben érezzük, hogy múltunkban fájdalmas pontok vannak, vagy a jelen nehézségei viselnek meg minket túlzottan, ne várjunk az önismereti munkával (ez különösebb ok nélkül is ajánlható bárkinek, aki szeretné megérteni, reálisabban látni saját magát és másokat), vagy akár a pszichoterápiával. Szükséges végiggondolni, megérteni nehézségeinket, hogy valóban múltként tekinthessünk a korábbi történésekre. Ne várjuk azt, hogy az idő gyógyítsa be a sebeinket, a családi lélek ugyanis nem felejt. Fontos tehát megélni és átgondolni a fájdalmas érzéseinket, ha kell, szakember segítségével feltérképezni, átdolgozni szüleinktől kapott a nehézségeinket. Érdemes tudni, hogy minden szülőt két alapvető motiváció mozgat. Hogy a jó dolgokat továbbadja, a negatív élményektől pedig amennyire lehet megóvja gyermekét (pl máshogyan nevelje, mint ahogyan a szülei vele tették).

Önmagunkhoz is jónak kell lennünk, hogy szeretteinkhez azok lehessünk.

Fontos meglátnunk, hogy ezek az elképzelések gyakran ellentmondanak egymásnak. Szülői nehézségeink fejlődési feladatokat jelezhetnek. Érdemes tehát odafigyelni, mi az amit nehezen viselünk el másokban, ami gyermekünkkel kapcsolatban leginkább felidegesít. Valószínűleg nekünk is dolgunk van ezekkel a tulajdonságokkal, ezért hatnak ránk ilyen erővel. Felnőtt éltünk folyamatos alkalmazkodást igényel saját, szeretteink és mások, sőt a társadalom elvárásaival, igényeivel szemben is. Ha érzelmileg elég erősek vagyunk, jól tudunk keresgélni a megoldásmódok között és jó esetben van mellettünk egy társ is aki, aki segítségül szolgálhat a gyermekneveléssel kapcsolatos helyzetek megoldásában.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt