Pszichológus válaszol

Tisztelt Doktornő!
A problémám a következő: Van egy 9 éves kapcsolatom, van egy 8 éves gyerekünk. Hát igen, elég korán jött, így nem volt időnk egymást megismerni, közös élményeket szerezni stb. Egy gyerekkel összecsiszolódni pedig nem gyerekjáték. Nem is nagyon sikerült. Párom megálmodott magának egy tökéletes családot, a tökéletesen van a hangsúly, mivel ő olyan életet akart mint a magazinokban. Mindenki mindig boldog, a gyerek nem hisztizik, minden a helyén stb. Ez a való világban lehetetlen. Elismerem, hogy neki sem volt könnyű, mert sokat dolgozott értünk, de amíg én évekig nem bántottam volna meg egy szóval sem, pedig én is voltam fáradt, kimerült a gyerek mellett, addig nála néhány hónappal a gyerek születése után elkezdődött, hogy gyakorlatilag alig lépett be az ajtón, már a hibáimat kereste. Mindene a gyerek volt, de annyira hogy szinte már levegőt sem mertem venni, amíg a gyerek meg nem kapta amire szüksége volt. Egy pillanatot sem várhatott, nem hagyhattam magára, nehogy elessen (nem mintha egy anya nem vigyázna amúgy is a gyerekére), de közben vezessem a háztartást is. Kikapcsolódásra sosem volt lehetőségem.( Neki sem, mert tényleg sokat dolgozott, hétvégén is.) Emiatt a hozzáállása miatt csak még inkább rágörcsöltem a dologra, néha úgy érzem egy terhet csinált nekem az anyaságból. Nem jártunk sehová, és egy idő után már amúgy sem akartam emberek közé menni. Olyan volt mint egy kiképző tiszt. Úgy gondolta, hogy majd tökéletes házvezetőnőt, anyát, meg nőt farag belőlem. Hát én jól beleroppantam ebbe a nagy átalakításban. Évekig azt hallgattam, hogy miben nem vagyok jó, nem vagyok olyan mint lennem kellene. Ha szólni mertem, akkor rögtön lehurrogott azzal, de ez a normális, nekem nincs igazam. Ha a gyerek hisztizett, akkor azért is én voltam a hibás. Azért elevenebb mint az átlag, mert én nem neveltem elég jól. Nem is azért meg ő teljesen elkényeztette abban a kevés időben amíg otthon volt, és a gyerek is hallgathatta, hogy anyja milyen szerencsétlen. Teljesen elvesztettem a hitelemet a gyerek előtt. Persze ő mások előtt egy tökéletes ember. Meg persze idegileg is ki vagyok készülve. Állandóan csak azon rettegtem, hogy ha hazajön már megint mibe fog belekötni. A mások előtt mosolygást már nagyon begyakoroltam, még ha nem is őszinte, mindig van egy másnap amikor menni kell tovább és semmi nem számít. Csak sajnos már érzem a súlyát a sok elfojtott sérelemnek, bánatnak. Közben édesanyám rákos lett, és ekkor döbbentem rá, hogy pont ugyanazon az úton haladok amin ő. Édesapám alkoholista volt, nem volt könnyű vele élni. Gyerekként én is folyton korlátozva voltam, (csak azért is ha nem ötöst kaptam) úgyhogy már hiába vagyok a harmincas éveim közepén, hihetetlen, hogy mennyire félénk és zárkózott vagyok. Hát csöbörből, vödörbe kerültem. Talán ezért is tűrtem évekig. Azt akartam, hogy valaki szeressen, és ahhoz erre van szükség. De közben meg saját magamat nem szerettem. A tipikus hibákat követtem el, csak azzal foglalkoztam, hogy valaki szeressen, de azzal nem, hogy mi lesz ha a pasival nem jön össze. Néha jobb pillanataimban próbálkoztam a kitörés lehetőségére felkészülni, visszamentem tanulni, új munkahelyet kerestem. De ekkor jöttek a féltékenységi rohamok. Szörnyű érzés, ha még szólni sem merek férfihoz, még a munkahelyen munka ügyben is alig, nehogy a párom megtudja. Ha korán értem haza az volt a baj, ha 15 perccel később akkor az. Persze közben a gyereket is elhoztam az oviból, suliból.
Odáig jutottunk, hogy a beteg anyám előtt is képes volt rendszeresen az én tökéletlenségemet sorolni. Amíg régen a gyerek előtt ő szidott engem, én inkább nem vágtam neki vissza, ne halljon még többet a gyerek, az évek folyamán már engem sem érdekelt. Végül úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, és elegem van. Nem élhet így a gyerekem. Hát a szokásos dolgok kezdődtek, elpereli tőlem a gyereket, zsarolás. Több hónap huza-vona után végre leesett nála, hogy ez nem csak egy hiszti nálam, ami majd elmúlik, és megváltozott. Legalábbis próbálkozik. Amíg nem az ő lelke fájt, addig nem tudta, hogy másnak is van olyan. Azóta a panaszkodását, sirámait hallgatom. Tényleg igyekszik. Olyan mintha ő most lett volna szerelmes, és eddig nem is volt. Persze néha érzékelhető a háttérben, hogy ennyire senki nem tud megváltozni, ez csak a felszín. A szexuális életünk a nullával egyenlő, ami engem örömmel tölt el, mivel végre végett vetettem, a hagyom magam, mert egy nőnek ez a kötelessége szexnek.
De sajnos ott a gyerekünk, aki most kapott egy kicsit többet végre az apjából. Néha kifejezetten lelkiismeret furdalásom van, hogy ő próbálkozik, én pedig nem tudok neki megbocsátani. Nem érti, hogy az egy dolog, hogy ő megváltozik, de közben meg én hogy összetörtem, amíg ide eljutott. Nem fognak csak úgy visszatérni az elmúlt érzelmeim, a vágy.
Annyira vágytam régen a gyengédségre, amit sosem kaptam meg, hogy már egyáltalán nem igénylem tőle. Sosem volt otthon, és már úgy megszoktam, hogy nem tudok vele mit kezdeni, ha otthon van. Úgy érzem magam mintha kalitkában lennék mellette. Ahogy tapasztaltam nála a párkapcsolat azt jelenti, hogy az egyén megszűnik létezni, és már csak a mi van. Olyan mintha uralkodnának rajtam, vagy csak beképzelem magamnak?
Most úgy érzem ahhoz, hogy összeszedjem magam, feldolgozzam a sok sérelmet, arra van szükségem, hogy új életet kezdjek a gyerekekkel, saját életet alakítsak, ki ahol nem siettet senki, nem kell máshoz alkalmazkodnom, csak a gyerekemhez. Most nem vagyok többre képes. Lehet hogy pont az a baj, hogy eddig sosem volt önálló életem? Vagy csak túl önző vagyok, és rosszul látom? Tudom, hogy én sem vagyok tökéletes. Ha olyan lett volna, mint amilyen most, lehet hogy nem jutunk idáig. Mert egyébként van sok jó tulajdonsága is. Csak eddig együtt élni nem lehetett vele.
Igazából elég furcsák az emberi kapcsolataim. Nehezen barátkozom, de a suliban és az új munkahelyemen is jól kijövök az emberekkel. Sőt néha még vicces is vagyok. Ezzel szemben ha hazamegyek, akkor igyekszem minél hamarabb magamra zárni az ajtót, és ha lehet ki sem dugni az orrom. Általában akiket közösen ismerünk, azokkal én már visszahúzódó vagyok, mintha kisebbrendűnek érezném magam mellette.
El akar vinni valahová kettesben egy lazítani, de én nem akarok, vele menni, mert én már nem tudok (nem merek) mellette lazítani. Tele vagyok ilyen beidegződésekkel.
Nem tudom mit csináljak. Itt vagyok döntésképtelenül, és rohan az idő. Egyre türelmetlenebb vagyok a gyerekemmel is, pedig nem akarok neki is olyan rossz gyerekkort mint az enyém volt.

Jó estét kivánok!

Tanácsra lenne szükségem. Megismerkedtem egy sráccal a Tinder alkalmazáson keresztül. Nagyon jól ment minden. Bár az utolsó napokban már nem irt rám, igaz, elhidegültnek éreztem. Azt mondta, hogy azért mert sokat dolgozik. A tegnap este letörölte magát Tinderről. Ráirtam facebookon, hogy mi történt (én először arra gondoltam, hogy csak a Tinder szórakozik), nem válaszolt, nem is “látta”. Ma letörölte magát facebookról is teljesen.
Ami még fontos, hogy pár hete ért véget egy 2 éves kapcsolata. Azt mondta, nem békül már ki az exszel, ehhez képest, ma az ex virágot kapott tőle (képet töltött fel a facebookra róla a lány).
Nagyon furcsa..előlem menekül? ha igen, akkor szólt volna, hogy vége és akkor megértettem volna. De ha csak én lennék a probléma, akkor engem törölt volna le, és nem az egész facebookot.

Az a kérdésem, hogy megéri érdeklődjek még felőle? Külön városban élünk, de van egy közös ismerősünk, akitől esetleg el tudnám kérni a számát. Ez már durva? Felhivajm vagy hagyjam?
22 évesek vagyunk mindketten.

Előre is köszönöm a választ,
Mária.

Tisztelt Doktornő! 2,5 éves kisfiam sajnos 1 hét leforgása alatt 2x került kórházba. Másodszor autóbaleset miatt, kisebb fejsérüléssel. 2 éjszakát töltöttünk kórházban ott vidám volt. Amióta hazajöttünk nagyon megváltozott a viselkedése. Agresszív, hisztis, dobál, üt. Lehet, hogy így dolgozza fel az őt ért traumát? Várjunk és legyünk vele türelmesek vagy keressünk fel szakembert? Köszönettel: Viki

Kedves Melinda!
Végső elkeseredésemben úgy gondoltam, segítségre van szükségünk. Van 3 gyermekem, 4 és fél, 2és fél éves fiúk és egy 10 hónapos lány. A középső kisfiammal vannak az étkezési problémáink. pici korában rettenetes jó étvágya volt, bármit megevett, de valahol ezt a fonalat elvesztettük. Egy betegség után jött a dac, hogy márpedig ő nem hajlandó enni. Akkor nem is erőltettük, hisz ha magamból indulok ki, én se vagyok nagy evő betegen. (kb másfél éves volt akkor, de nem emlékszek pontosan, lehet kisebb.) Az utolsó fogai is most bújtak ki, valószívű ez is sokszor zavarta, de már egyre rosszabb a helyzet.
Ott járunk, hogy reggelire megiszik egy bögre mézes tejet, esetleg másfelet, délelőtt semmi, ebédre kb 3-4 féle levest, finnyáskodva, válogatva, van hogy a répa se kell (pedig nagy kedvenc), üres tészta, galuska pár falat. délután talán egy-két gerezd alma, vacsorára üres kenyér, zsíros kenyér vagy gyümölcsjoghurt. Persze ha kapna kakaóscsigát, gabonapelyhet, kekszet, nasit, azt töméénytelenb mennyiségben meg bírná enni, de teljesen leállítottunk most minden ilyet. Ha véletlenül nagyon jól ebédel, akkor kap utána túró rudit, vagy vmi finomságot.
Már úgy gondoljuk mindent kipróbáltunk, ráhagytuk, dícsértük, szépen kértük, játékosan, viccesen, mese közben (én meséltem), viccesen tálalva, ő is mindig segít főzni, együtt ülünk asztalhoz. Próbáltuk kerülni a témát, ne vegye észre hogy ez gond, elé tettük az ételt, és nem foglalkoztunk vele, segítjük etetni ha kéri. Próbáltuk veszekedve, mert egy idő után elfogy az ember türelme, erőltettük, fenyegettük, zsaroltuk, így ugyan bőgve, de megkóstolta a sonkát, amire utána nagyon büszke volt, mert erős lett tőle. De nem gondolom, hogy ez jó megoldás lenne. Nem szeretném, ha az evés gyomorideggel járna mindenkinek.
Általában rettenetes nyűgös, nyafogós gyerek, egész nap emelnem, ölelnem kell, amit meg is kap. Ha véletlenül jól lakik, akkor viszont huncut, életvidám, boldog fiú. Sokat foglalkozunk vele, mindenbe bevonjuk, játszunk, rajzolunk, ügyes, értelmes gyerek, csak szörnyen dacos és makacs. Ha valamire nemet mondok, el kell fogadnia, úgyhogy nem az van mindig amit ő akar, de meg tudjuk beszélni a miérteket.
A kistesót jól fogadta, nagyon nem is vett és vesz róla tudomást, amikor születtt a pici, akkor költöztünk családi házba, szörnyen élvezik a fiúk, így ezt kizárnám oknak, és különben is a probléma sokkal régebb óta tart. A nagyobb nem gyepálja, játszik vele, húzza maga után, jól megvannak. Persze néha van vita, nehéz igazságosnak lenni, de próbáljuk úgy megoldani ezeket, hogy közös butaságért közösen hallgathatnak, a játékokat pedig csak akkor szabad a másiktól elvenni, ha ad helyette másikat. Csak azért írom ezt, hogy igyekszünk elkerülni, hogy ne mindig a kicsit vagy épp a nagyot büntessük. Összehasonlítgatni nem szoktunk, nem hiszem, hogy jó testvéri viszonyt eredményezne, ha “bezzeg a tesós mennyit eszik” szöveg menne egész nap.
Nem tudom mit próbálhatnánk még meg, nem szeretném annyiban hagyni, vannak az ismerőseink körében kicsik és nagyok is, akik kólán és sült krumplin élnek, és náluk is így kezdődött, de hagyták, mert egyszerűbb volt és örültek, hogy legalább azt eszi.
Még annyit írnék, hogy inni általában vizet kap, kamilla teát, gyümölcslét is szoktunk adni neki, azt nagyon szeretni. Béres cseppet, D vitamint, gyerek multit is kap, hátha étvágyat csinálna, mondja is hogy nagyon éhes, de ha nem a fogára való, akkor inkább nem eszik.
Remélem tud segíteni, mert ehhez sajnos mi már kevesek vagyunk, apuka is nagyon türelmes vele, eteti, etetné, de neki se nagyon fogadja el.
Köszönöm szépen!
Üdvözlettel:
Rita

Tisztelt Pszichológusnő!

Szeretném kikérni a véleményét mert a környezetemben egyre több ember fordul “szélsőségek” felé. Vannak akik faji alapon keresnek a bűnbakokat a világ problémáira és olyanok is akadnak( egyre többen) akik elutasítanak minden orvosi kezelést, gyógyszert és semmilyen észérv vagy tudományos bizonyíték esetleg történelmi tény nem győzi meg őket tévedésükről. Konkrétabban vannak ismerőseim akik akár a gyermekük családból való kiemelését is megkockáztatják azáltal, hogy a kötelező védőoltásokat nem adatják be gyermekeiknek mert szent meggyűződésük, hogy védőoltások ártalmasak, betegségkeltők stb. Már eleve azt is veszélyesnek tartom, hogy ezek az emberek terjesztik nézeteiket és a családjukon kívül másokat is (talán) veszélybe sodornak gyógyszerellenes álláspontjukkal.
Kérdésem az lenne, hogy milyen betegség, lelkiállapot stb. vált ki ilyen, a szélsőségek irányába mozdító tüneteket? Hogyan tudnék segíteni ezen ismerőseimen és miként lehetne egyáltalán hatni rájuk? Sajnos az említett emberek nem fognak segítséget kérni és nem is fogadnak el semmilyen pszichés segítségnyújtást – tapasztalatom szerint – mert inkább a világot és a társadalmat tartják megtévesztetnek és betegnek mint magukat.
Véleményét , segítségét előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Chresh2

“Kedves Anna!
Azt gondolom, hogy ha szokta vagdosni a karját vagy más önkárosító viselkedéssel vezeti le a feszültséget, akkor pszichoterápiára volna szüksége, nem csupán néhány jótanácsra.”

Kedves Pszichológusnő!
Járok terápiára, de eddig még alig találtam adekvát terápiát és ha nem fizetek érte, talán nincs is. Eddig a legnagyobb probléma az volt, hogy a legtöbb helyen (Tündérhegy pl.) nem jutott idő az egyéni beszélgetésre, a krízishelyzeteimet gyógyszerrel kezelték és nem láttak igazán mögé, még a terapeutám is a team elmondásai alapján ismert, semhogy igazán a heti 2×20-25 perces terápiák alapján.

A SOTE-n meg volt az az illúzióm, hogy a terapeutám intenzíven foglalkozik velem, mert a csoportot is ő vezette, ezért a SOTE-n nagyobb rálátása volt a gondjaimra a terapeutámnak, mintha a csoportok az egyéni terápiák folytatásai lennének és fordítva. Emellett 1,5 év után ő volt az első, aki rájött, hogy gyógyszerekkel nem megoldják a gondjaim, csak elodázzák, tartós, jól működő terápiás kapcsolatra lenne szükségem, amit addig nem kaptam meg senkitől, mert 1-2 hetet vagy 1-2 hónapot töltöttem mindenkinél. A SOTE-re azonban nem mennék vissza, mert unalmas, csak az egyéni beszélgetések segítettek sokat már a második alkalommal is, a csoporttól nem sok újat kaptam, főleg a kiegészítő csoportoktól.

Örülnék, ha számíthatnék annyira a pszichológusomra vagy a szociális munkásomra, hogy krízis helyzetben felhívhatom őket, de ez nyilván nem lehetséges. Ha baj van, a pszichiátriára kéne bemennem, de akkor 2 hétig megint valaki más kezel, előröl kell mindent elmondanom, ráadásul a gyógyszerek továbbra se segítenek. Volt egy pont, amikor nem tudtam bevonódni nélkülük a terápiába, de most már nagyon gátolnak, a minimális adag meg egyáltalán nem segít. Alternatív megoldás lenne, ha befeküdnék a pszichiátriára és az járna be hozzám beszélgetni, aki a gondozóban foglalkozik velem, de nem tudom, hogy ezt engednék-e, kivitelezhető lenne-e és ráadásul tényleg nem szeretnék gyógyszert szedni, elvagyok nélkülük, amikor krízis van, nem nyugtatóra van szükségem, hanem nyugtató szóra. Mindkettő segít, de míg előbbinek előbb-utóbb elmúlik a hatása és egy rossz pillanatban csak eszköz lesz a kezemben (ahogy ez egyszer nagyon súlyos következményekhez vezetett), addig utóbbi biztonságot ad és fokról fokra megerősít.

Erre először a SOTE-n jött rá a terapeutám, azért működött olyan jól a kapcsolatunk. Nem mondom, hogy ha éjjel felriadtam egy rémálomból és “regresszív állapotba” kerültem, akkor ő jött és megvigasztalt, de az ügyeletes orvos biztos beszélgetett velem és másnap, ha öt percre is, de a pszichológusnő is rögtön megkeresett és együtt tisztáztuk a történteket.

Azt hiszem, hogy másfél éves “csapongás” után, a SOTE-n töltött két hónap segített abba, hogy legalább arra a szintre visszajussak, ahonnan 2013 januárjában elindultam. Nem volt jó az sem, de akkor még nem gyógyszereztek annyira, hogy teljesen eltompuljak és semmire se legyek képes igazán, ráadásul még úgy is éreztem, hogy nem is figyelnek rám, ha baj van, csak kapok fél mg Xanaxot, Rivotrilt, bármit és el van intézve. Ez szörnyen megviselt, s hiába kértem a terapeutámat, hogy beszéljen velem kicsit többet, idő nem volt és talán ez a legnagyobb baj.

Nincs ma idő és lehetőség egy intenzív terápiás kapcsolat kialakítására. Olyanra, amibe heti 2-3x el tud járni az ember. Nekem most lenne időm rá, mert alig van órám, talán lenne olyan pszichológus is, aki vállalna ilyet, de (és ez a másik baj), csak akkor, ha fizetek neki (5-8 ezret 1-1 alkalomért, ami ha csak heti 2×5000, egy hónapban az is legalább 40 ezer forint és ez rengeteg).

Félig-meddig valamennyire működik az, hogy hetente járok pszichológushoz is és szociális munkáshoz is, de a helyzet azt mutatja, hogy ez is kevés, de legalábbis nagyon lassan alakulnak a dolgok, mert érzek változást, de ez is csak júniusig tarthat és akkor nem tudom még, hogy kihez menjek tovább, aki tudna velem kicsit intenzívebben foglalkozni egy ideig (Bp.-re vagy Fehérvárra), bár lehet, hogy addigra már nem kell, hiszen addig még kb. 4-5 hónap van.

Borzalamasan bant az a tudat, hogy pontosan azt a hibat kovetem el a gyermekeimmel szemben amit nem akarok.
Teljesen tisztaban vagyok avval, hogy a gyermekemre raeroltetni azokat a dolgokat amiket en nem ertem el es/vagy kudarcot vallottam a legnagyobb szuloi butasag. Es megis ezt csinalom.
A lanyom most 12 eves es egyre jobban zavarnak azok a tulajdonsagai ami ram emlekeztet belole. En is felenk, halkszavu, visszahuzodo gyerek voltam o is az es ez sokszor teljesen kiborit. Idegen kornyezetben de meg sokszor a megszokott kornyezeteben sem mer megszolalni vagy nagyon halkan szukszavuan valaszol.Ilyen alkalmakor borzalmasan leteremtem utana ha kettesben vagyunk, szinte nem tudok uralkodni magamon,hogy miert nem tud hatarozottan szepen valasztekosan beszeln mint otthon velunk. A masik terulet a sport. En sportoltam, nagyon szerettem de sajnos koran abbahagytam. O kosarazik de nincs meg benne az a hev az a kuzdeni vagyas ami viszont bennem megvolt. Ezen is sokszor kiakadok, hogy akkor meg minek csinalja. Aztan ahogy kimondom ezeket a dolgokat borzalmasan megbanom es napokig fuldal a lelkiismeretem, hogy miert teszem ezt vele mikor olyan kedves, szeretni valo ertelmes lany. Tudom, hogy rosszul cselekszem de soszor abban az adott pillanatban nem tudom magam leallitani. kerem adjon nekem valami tanacsot.
Koszonettel.
Andrea

Tisztelt Doktornő!

Egy problémával kapcsolatban kérnék Öntől javaslatot!

Anyukámról lenne szó, eléggé gyenge idegzetű, ha lehet így fogalmazni, mindig is az volt, de pár hónapja felerősödött benne a düh és a negatív érzések és szinte megállás nélkül hőzöng mindenért.
És éjszaka sem tud lenyugodni, abszolút nem képes elaludni – sajnos még mindig a szülőkkel élek 27 évesen, sajnos mert ez a viselkedése a környezetét is tönkre teszi….
És amit én rajta észrevettem, 1 olyan ember nincs, akihez pozitív érzésekkel tudna viszonyulni.
Kicsit mintha azt érezném a saját állapotával is visszaél és úgy gondolja neki bármit szabad.

Képtelenségnek tartja, hogy ő orvoshoz menjen, szerinte ő neki nem kell, de a nyugtatók sem használnak már neki.

Válaszát segítségét nagyon szépen köszönöm!

Üdvözlettel:
Mariann

Kedves Melinda!
Véleményét szeretném kérni. Van egy bátyám 31 éves. Évek óta depresszióban szenved amire gyógyszereket szed(Xanax, Parogen). A depressziója központjában az áll hogy nincs és nem is volt úgy mondd igazi párkapcsolata. Eddig vagy 5 lánnyal járt, de mindegyiket 1 hónap után ott hagyta valamilyen kifogással.(ebből egy becsapta és azért lett vége) Szexuális kapcsolata még eddig nem volt! De az a legnagyobb probléma, hogy mindenért édesanyánkat okolja. De most már vagy 3 hete egy-egy nap kihagyással esténként mindig áll a „bál” itthon. Szabályosan nekiesik anyunak, hogy miatta nincs senkije, ő tehet róla,ha lesz is valaki abba úgyis beleszól és neki csak akkor lesz valakije ha már anyu nem lesz. Olyan kérdésekkel zaklatja, hogy hagyná-e hogy egy lánnyal lefeküdjön,vagy engedi e hogy menjen udvarolni? akar-e unokát? És ezeket a kérdéseket utána átforgatja, hogy úgysem engedi egyiket sem! Az egész kész röhej, hogy 31 évesen ilyeneket beszél!! Nappal pedig épp az ellenkezője történik többször elmondja neki hogy mennyire szereti! Régen is őt okolta, de most szünet nélkül ez megy minden nap! Tavaly is ezt csinálta mikor beígérte hogy márciusban elindul és keres magának párt, de mikor eljött a március előállt azzal hogy sok a munka majd jövőre, és többet fel se hozta a témát,egészen mostanáig mikor újra megígérte hogy elindul! De már lassan 3 éve nem is próbálkozott megismerkedni lányokkal! Egyszerűen nem értem, hogy miért csinálja ezt!??? Talán fél elindulni? Vagy mi? Teljesen abszurd az egész, mert anyu nem ilyen, éppen ellenkezőleg már több lányt úgymond ő kommendált neki, ő hozta össze vele!Ő is azt szeretné, hogy legyen neki valakije!Talán anyu csak annyiban hibás hogy mindig megadott neki mindent amit akart! A bátyám eléggé visszahúzódó, társaságba egyáltalán nem jár! Csak a munkájának él (mezőgazdaság) azt tényleg jól csinálja, sokat dolgozik! De ez a helyzet most már az egész családot tönkreteszi. Már én sem bírom idegileg amit csinál anyukámmal! Féltem anyukámat, mert már ő is 61 éves. Kérem Doktornő adjon valami tanácsot, mit lehetne csinálni? Ön szerint miért csinálhatja ezt? Mi egyáltalán nem értjük ezt a viselkedését! Előre is köszönöm a válaszát!
Katalin

Jó napot!

olyan problémám lenne amit nem nagyon tudok hova tenni, sok hosszú párkapcsolatom volt már de sajnos 8 évet elvett az időmből többnyire kihasználtak és átvertek…. nem is ez a lényeg hanem van egy lány, egy munkahelyen dolgozunk aztán 1 nap szemkontaktusba kerültünk többször, bejelöltem facebookon aztán beszélgettünk karácsonykor aztán lekoptatott nem is foglalkoztam vele elég bunkó volt.. és rá 2 hétre ő állított meg hogy mi újság velem és azóta ebbe a helyzetbe vagyunk hogy nagyon jó egymással szeretjük egymást ő is én is ha elmegyünk valahova úgy viselkedünk mint egy pár bulizni is sűrven járunk együtt ott is mint egy pár … jól érezzük magunkat egymással de mégse akarja hogy egy pár legyünk és nem értem h miért van ez hiszen mindennap felhív keres tehát törődik velem ezt érzem is meg észreveszem…. tényleg úgy vagyunk mint egy pár aki együtt jár, de mégse.. én 24-vagyok ő pedig 26.. én úgy veszem észre hogy csalódás érte és fél mert nehéz belőlle kihúzni azt hogy kimondja h szeret .. tehát segitségét kérem hogy valami tanácsot adjon amiről elindulhatok vagy hogy megéri e foglalkozni vele vagy nem… hiszen mind2-en hagyni akartuk már de nem tudtuk egymást hagyni! válaszát kérhetném e-mailben is? előre is köszönöm!

Kedves Melinda!

23 éves Nő vagyok, másfél éve vagyunk együtt a barátommal, ő 26 éves. Minden rendben a kapcsolatunkkal, neki én vagyok az első komoly kapcsolata. Mivel egészen 24 éves koráig egy Nő sem tudta megfogni, úgy gondoltam, pont ezért fog megbecsülni… Ám a napokban kiderült valami, ami egyáltalán nem jellemző sem rá,sem a kapcsolatunkra. Pár barátjával külföldre mentek, Hollandiába egy hétre. Mikor hazajött, éreztem hogy valamit titkol és addig faggattam, míg elmondta: Elment egy prostituálthoz, és ugyan “csak” pár percig kènyesztette a hölgy orálisan -mert lelkiismeretfurdalása lett- kijött onnan. Nem tudom,mit tegyek, fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy egy olyan emberrel tervezzem a jövőm, aki még fizet is azért, hogy megcsalhasson. Megkérdeztem, mi a baj a kapcsolatunkkal, mit hiànyol, hogy ezt tette, azt mondta minden rendben, csak részeg volt ès nem tudja megmagyarázni a tettét. Azóta egyfolytában hívogat, virágcsokrokat küld, és bármikor telefonálunk vagy szemèlyesen találkozunk, zokog… Szívem szerint megbocsájtanék, mert egyáltalán nem vall rà ez az egész, de nem tudom, hogy hozzuk helyre a bizalmat illetve nem tudom, szoktak e tanulni a férfiak ezekből az esetekből? Ebben kérném a segítségét.

Kedves Melinda!

Azt szeretném kérdezni, hogy azért szorongok és azért nem működöm normálisan társaságokban, mert rossz az önértékelésem, és csak ezen kell segíteni (hogyan? pszichoterápia?), vagy pedig van olyan, hogy valaki tényleg alkalmatlan normális emberi kapcsolatok kialakítására, és közel engedni más embereket, és nem a rossz önkép a felelős ezért, hanem az eredeti, megváltoztathatatlan személyisége (magyarán akkor megfelel az önképem a valóságnak)?
Folyton hidegnek mutatom magam, de igazából csak félek, mindig, mindentől, mindenkitől, hogy nem vagyok elég jó nekik… És látom, hogy másokban nincsenek ilyen félelmek. Bennem miért? 22 éve próbálom megoldani ezt, és nem sikerül, úgy érzem, ha ez mindig így marad, semmi értelme élnem, mert soha nem leszek boldog.

Kedves Melinda 🙂 Azért fordulok önhöz, mert a környezetem elfogult velem kapcsolatban..Augusztusban váltam el a páromtól van egy 6 éves kisfiam aki velem él.Pár hónapja megismerkedtem egy társkeresőn egy fiúval, mivel egy rossz kapcsolatból szálltam ki, az elején kijelentettem kerek perec hogy nem akarok komoly kapcsolatot , és jövő nyáron külföldre készülök, ha így jó vagyok akkor minden oké.Persze jó voltam.Két hetente vagyok szabad hétvégés a kisfiam akkor az apjánál van akkor találkozunk.A randi időpontokat mindig én mondom ő pedig jön.A bajom csak az, hogy elkezdtem iránta többet érezni és amikor egyszer mondtam neki hogy kezdek kicsit többet érezni mint amennyit szabadna azt mondta , imád engem és tudna is szerelmes lenni, de ne bonyolítsuk.Azóta üldözési mániám van folyton agyalok, nem akarom bántani hiszen mindent úgy csinál ahogy megbeszéltük…és mégis ő miért nem akar magától velem találkozni..miért nem tölt velem legalább 2 napot miért szalad el másnap.Ezt is megtudja magyarázni szakácsként dolgozik egy forgalmas étteremben nincs ideje és két lányt nevel egyedül..Szeretném kiugrasztani a nyulat a bokorból, de nem tudom hogyan csináljam hogy ne riasszam el a nyomulásommal , szeretném tudni, mert ha neki a sexről szól csak akkor elengedem, mert hiába odavagyok érte ha szenvedek miatta inkább legyen vége.Mit tanácsol mit tegyek: 🙂 köszönöm a választ,
üdv:
Boglárka

Tisztelt Doktornő!

24 éves vagyok, 1,5 hónapja diplomáztam le kiváló minősítéssel. Az egyetemi éveket könnyen vettem, párhuzamosan másik szakra is beíratkoztam, plusz dolgokban vettem részt, pezsegtem, ahogy kell, és voltak párkapcsolataim is. Most azonban vége lett a sulinak, és van egy munka is kilátásban, ami ugyan elég nehezen és stresszesen alakult ki, de legalább van.
Ez így mind szép is volna, csakhogy nagyon aggódom…
A szüleim mindent megadtak nekem és a testvéremnek, azonban rengeteg elvárásuk volt, és soha nem voltak elégedettek velünk, ennek pedig csúnyán és sokszor hangot is adnak. Érettségi után is aggódásba kezdtem, mi lesz ha nem fog menni az egyetem, nem tudok teljesíteni, kudarcot vallok. És ugyanez most is megjelent, mi lesz, ha ezt a munkát (ami elég nagy szakmai kihívás) nem fogom tudni teljesíteni, leszerepelek…?! Megint csalódást okozok nekik, megint igazuk lesz, hogy “nem vagyok elég jó, hogy nulla vagyok”?! Sajnos már átvettem ezt tőlük, és ostromolom magam, amiért ennyi évesen nincs még komoly párkapcsolatom és nem az általuk elvárt módon történnek a dolgok. A barátaim nem értik min aggódom, hiszen sokkal jobban teljesítettem az átlagnál mindig is, és általában minden sikerül, amit eltervezek.
Kívülről nézve tudom, hogy tiszta vicc az egész, és úgyis menni fog, de nem tudom levetkőzni, amit belém neveltek. Feszült vagyok, és rossz kedvű. Igazából sok időm van gondolkozni egyenlőre azon, hogy mi lesz, ha kudarc lesz…beforgatom magam. Anyukámtól meg is kaptam múlt héten ezért a magamét, hogy egy szerencsétlen vagyok és így sose fogom semmire vinni, ha ilyen “búvalb@szottan nézek a világra”. Pár nap múlva persze előadta, hogy “nincs veled semmi gond, ügyes vagy te, menni fog”. Erre varrjak gombot… de tudom, hogy igazából az a véleménye, amit a legtöbbször hangoztat, hogy “valamit nagyon elrontottam a nevelésetekben, azért vagytok ilyenek, de már nem tudom visszacsinálni”.
Mondja Doktornő, egész életemben végig fog kísérni ez a betojiság, hogy a legkisebb kudarc élményben is az cseng a fülemben, amiben a szüleim neveltek, hogy “nulla vagy, de még az sem, mert az is valami”??? Ha pedig nincs kudarc, attól félek, hogy a következő lépésem kudarc lesz? Ahelyett, hogy élvezném a fiatalságot és a függetlenséget…. Normál esetben nem törődök a véleményükkel ennyit, mint most, de ez most egy nehéz időszak volt/van az életemben, és most támogatásra szorulnék inkább, mint a rideg véleményükre….
J.

Kedves Melinda,

a Párom 10 hónap után szakított velem, arra hivatkozik, hogy nem belőlem, a párkapcsolatból (és az azzal járó dolgokból) van elege. Sokat dolgozik, még nem tervez senkivel jövőt egyelőre. Viszont minden nap keres, érdeklődik, hogy vagyok.
Mit tehetek ilyenkor? Érdemes ilyenkor szóba állni vele, vagy hagyjam, hadd hiányozzak? Szeretném, ha minden a régi lenne vele.

Köszönöm: Marcsi
Ui: Azt is mondta, túl sok vagyok neki.

Kedves Doktornő!
19 éves gimnazista lány vagyok. 10 hónapja meghalt nagymamám,velünk élt,borzalmas volt itthon lenni. Rá egy-két hónapra testi tüneteim lettek,elkezdtem zsibbadni, vagyis mintha hangyák mászkálnának az egész testemen. Mára ez annyira változott hogy tűszúrás szerű érzés az egész testemen, ami mindennapjaimat megnehezíti. Voltam pszichologusnál, 2-szer, annyit mondott hogy természetes gyász reakció..(Előtte is elég stesszes voltam, folyamatos szorongások)
Valaha el fog múlni ez a zsibbadás érzés? Neheziti hogy folyamat ez jár a fejembe, egyszerűen nem tudom mással lekötni magam.
Köszönöm segítségét.

Kedves Melinda

Úgy érzem egy elég átláthatatlan helyzetbe kerültem egy jó ideje. Van egy férfi az életemben több, mint két és fél éve, ebből az elmúlt 3 hónapot leszámítva viszonyban voltunk, mert ő párkapcsolatban élt „élete szerelmével”. Azonban 3 hónappal ezelőtt lebuktunk,amivel ő a kapcsolatát, én pedig barátokat veszítettem. Akkor megbeszéltük, hogy most mindenképp az a legjobb, ha nem beszélünk egy ideig. Ez 1 hétig tartott, amikor is ő, elkezdett keresni engem, amiből az lett, hogy egy idő után ismét egymás mellett kötöttünk ki. A történet odáig fajult, hogy az elmúlt két hónapban tulajdonképpen folyamatosan együtt vagyunk/élünk. Azonban ő még bőven gyászfázisát éli meg, másrészről, havonta elő kerül, a mi nem vagyunk párkapcsolatban és ez nem tarthat örökké beszélgetés. Részben én nem vagyok vele teljesen őszinte, mert én szeretnék vele együtt lenni, és szeretem őt, de úgy érzem ezt korai volna bevallani, és próbálom az időre hagyni, hogy rendezze az érzelmeket. Viszont, tudom, hogy valahol pótlék vagyok a számára, azonban a szexualitás részén már rég túl haladtunk, tulajdonképpen olyan, mintha párkapcsolatban élnénk, csak éppen nem élünk abban. Ráadásul a beszélgetések is a jövőbe tekintenek, vagyis egyszer ez másképp lesz, ez nem tarthat mindig és így tovább, amivel kicsit olyan érzésem van, mintha magát győzködné. Fontos adalék, hogy ez mindig jellemezte a kapcsolatunkat. Kijelentette, hogy ezt nem tehetjük, és a rekord idő,ameddig bírta 1 hét volt. De az ilyen hullámvölgyek után meg, még harmonikusabban vagyunk együtt. Meg kell jegyeznem, sosem én hívom, vagy keresem és az esetek 10%-ban kezdeményezek. Ezek pedig reményre adnak okot. Hozzá kell tegyem, teljesen közös a baráti körünk, és, ha akarnánk sem tudnánk teljesen megszakítani a kapcsolatunkat. Egyszer döntöttem úgy a két és fél év alatt, hogy véget vetek ennek, és fél évre nem találkoztam senkivel, aztán hiányzott a társasági élet, amiből az lett, hogy az első nap egymás karjaiban kötöttünk ki. Sajnos olyan régóta tart ez, hogy nem tudom már mi valós és mi nem, érdemes-e bármilyen reményt fűznöm ehhez. Abban biztos vagyok, hogy szeretném ezt, elég egyedülálló típus vagyok, de benne 8 éve megfogott valami, ami azóta is tart, és, ha vele vagyok, még a körülmények ellenére is sokkal boldogabb vagyok, mint bárki mellett, így nem könnyen engedem el, de nem tudom felmérni a lehetőségeket sem. Úgy érzem ő sem tud elengedni, ugyan bátorít, hogy randizzak, de akárhányszor bármilyen potenciális férfi került a környezetemben a féltékenység legkülönbözőbb formáit produkálta, majd letagadta, hogy ő az volna. Szóval teljesen bele vagyok zavarodva ebbe a helyzetbe, és fogalmam sincs mi lenne a jó lépés, úgy érzem azáltal, hogy nem tudom megtenni, hogy ne találkozzak vele, meg van kötve a kezem, mert akkor kizárom saját magam az összes baráti összejövetelből és szociális életből, és ez semmiképp sem lehet megoldás, mert abba minden jó érzésű ember belebolondul.

Kedves Doktorno!
A legjobb baratnommel nagyon osszevesztunk o a legfontosabb nekem de en mar masfel eve kinnt elek kulfoldon. Neha nekem is nehez es neki is, mindkettonknek vannak problemai es neha ha tudunk beszelni is csak keveset, es szokszor elegem van es csak irom es irom a bajaimat mert nrhez a tavosag zavar hogy neha nincs ideje ram. Csak most annyira felbosszantottam hogy azt irta par napra nem akar hallani rolam eleg volt es a mostani enem nagyon idegesito. En tudom h mostanaban tenyleg nehez es sokszor csak a rosszat irom de nem tudom mit tegyek nem akarom ot elvesziteni o a legjobb baratnom fontos nekem.
Udv.
Melinda

Kedves Doktornő!

Nem tudom, kihez fordulhatnék. Fiatal, nagykorú diáklány vagyok, értelmiségi, jól szituált családból.A héten egy köztéren egy fiatal nő, miután egymás előtt álltunk a tömegközlekedési eszközről leszállva, többször hátrafordulva megnézett majd leszólított, hogy ne haragudjak, de egy reklámokkal, modellkedéssel, stb.-vel foglalkozó cégnek dolgozik, és nagyon szép vagyok, nem mennék e el egy castingra. Rögtön rávágtam, hogy nem, de győzködni kezdett, én meg magyarázkodtam. Nincs indíttatásom ilyesmire, ezt is elmondtam neki. Más helyekről is próbálkoztak már egyébként, azokra se reagáltam. Tisztában vagyok vele, hogy csinos, szép lány vagyok, jó alakkal, (ezt csak a helyzet miatt írom le) de nem vagyok az a nagyon magamutogatós fajta, számomra az értékek nem ott kezdődnek, van ilyen beállítottságú érdeklődésem is de nem szeretném ha kihasználnának, nem mutogatnám magam mindenkinek, nem élnék modellkedésből. Tudom, hogy nem szabad bízni az ilyen utcai leszólításokban, nyilván, bármi lehet a céljuk valójában…bár ilyen még nem volt hogy valaki spontán észrevett, csak a listás hostess-es lányokkal találkoztam még, de az is régebben volt. Nem is szoktam megállni ha valaki szeretne valamit, tovább megyek. Leszámítva, ha látható mihez tartozik, vagy segítséget kérne. Valamint a győzködésekor még gondoltam is, hogy ne nevettessen, smink nélkül fáradt fejjel mi szépet látott meg bennem. Szóval, a többszöri elutasítás után végül megkérdezte, hogy azért átgondolnám e, ad egy számot. Erre végül azt feleltem, hogy oké, legyen, annyira mégsem volt gyanús a dolog. Tehát mégis belementem, úgy gondoltam maximum nem keresem őket. Aztán azt mondta, hogy inkább én adjam meg a számom, még egyszerűbb, ha ők hívnak. Itt már elkezdtem faggatózni, hogy akkor mégis kicsoda ő, kiknek dolgozik, bízhatok e benne, stb. Elmondta a cég nevét, valamint hogy ő valóban hostess és lányokat szervez be a reklám és modellügynökségnek, de nem igazolta ezt. Kérdezte anyukám nevét is, és hogy az ő száma is jó, mert hogy 21 éves kor alatt az ő beleegyezése kell. Mondtam, hogy nem, előbb én beszélnék vele, nem biztos hogy örülne neki. Tehát úgy volt, hogy megadom a számom, de itt már bizalmatlan kezdtem lenni, gyanús volt a dolog, mert bár a hölgy kedves volt, kommunikatív, előítéletességtől mentesen mondom, de nem néztem ki volna belőle hogy hostess, aki a cégnek szervez be személyeket, mert úgy gondolom figyelnének rá hogy igen csinosak legyenek azok a lányok is. Tehát a szám megadásából kivágtam magam, amibe egyébként nem volt nehéz belemenni, és elkértem inkább a cégét, amit először ajánlott. Kérdéseimre elmondta a cég nevét, a honlap címet, és a saját nevét is, valamint a telefonszámot. Viszont előtte elmondtam a nevem és anyukámét, odáig nem gondoltam át a helyzetet, gyorsan is történt az egész. Nem tudom, már ennyiből lehet -e bármi baj, visszaélhetnek e vele vagy bármi. Később megnéztem a honlap címet, és nem olyan formában létezik amit ő mondott, csak nagyon hasonló amit megadott, viszont amit nem téveszhetett volna el, vagy én írtam volna el. Tehát a cég is létezik és megbízható is, de lehet hogy csak felhasználta a nevét. A megadott telefonszámnál csak az első 3 szám stimmelt az oldalon találhatókéval. Írtam a cégnek is egy e-mailt, megtudni hogy alkalmazzák e a hölgyet, még nem kaptam választ. A telefonszámot nem mertem kipróbálni. Valószínűleg átvertek, nem tudom mi célból, de máskor nem leszek előzékeny, hanem körültekíntő, és átgondolok mindent, valamint úgy érzem már a kedvességet és az alapvető, embertársainkban való fokozott bizalmat is mellőzni kell , ami nagyon letör és “rombolja a lelkivilágom”, mert alapból ilyen vagyok és nehezen viselem a rosszat, de egyre inkább kezdek csalódni a világ mocskos vagy igazságtalan dolgai miatt. Hiszékeny viszont nem vagyok, és tájékozott amennyire lehet, mégis megtörtént, nem gondolkoztam eléggé. Rosszul érzem magam. Talán túlzásba viszem és nem kellene ebből ekkora drámát csinálni, de azóta félek, aggódok, már mindenfélét elképzeltem mi történhet, hogy elrabolnak vagy bármi, és nem érzem biztonságban magam, kiszolgáltatottnak, hülyén viszont igen, hogy ez megtörténhetett. Sosem féltem egyedül mászkálni, de most félek kimenni az utcára. Hogyan segíthetnék ezen? Az is egy opció viszont, hogy nem volt átverés, de akkor nem értem a helyzetet. Közösségi oldalakon egyébként mindig figyeltem arra, hogy ne tudjanak meg rólam ismeretlenek információkat, remélem nem is lehet-ha ez számít valamit. Anyukámról szerintem még annyit se lehetne. Még annyi, hogy semmi pénzről nem volt szó, nem próbált kicsalni tőlem semmit, semmi szerződésről sem, semmi konkrét dologról, és nem loptak meg közben. Nem néztem hátra, miután szétváltunk. Remélem nem baj, hogy ez itt az oldalon is kikerül. Most üldözési mániám lesz kitudja meddig? Mit tehetnék?

Köszönettel

Tisztelt Doktornő! A párommal megromlott a kapcsolatunk,szakított velem.azt mondta gyűlöl,utál,soha többet nem akar látni!közösségi oldalamat letiltotta,telefonszamom szintén!az ok a következő…hogy nem szeretem a gyerekét!én pont forditva erzem,a gyerek nem fogadott el engem soha!ha valaki ilyen szinten elzárkozik a kibéküléstől,lát még rá eselyt az ujrakezdésre?!vagy mit tudnék tenni,hogy le üljön velem beszélni egyáltalán?hallani sem akar rolam:(

Tisztelt Doktornő!

Elég fura lesz amiket irok de hátha kapok rá választ.A párommal 2 éve vagyunk együtt kisebb szakitással előző házaságomböl van két fiam majd a mostani páromtol egy 4honapos kislány .Sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk és a közvetlen rokonság azt mondja nem vagyok normális hogy egy ilyen emberrel együtt vagyok,betegesen féltékeny volt pedig sosem volt rá oka az némileg enyhült,hirtelen haragu majd magábaforduló nehezen kezeli az indulatait bántani nem bántot minket de csunyán beszél megprobál alázni stb kisebbség érzete van szerintem az én házamban én autommal vagyunk de sosem hangoztatom neki probálom magáévá is érezze,de nem azt hittem hogyha saját gyerek stb más lesz nem terhesen is csunyán viselkedett pedig a szülésen bent volt agyon dicsért milyen büszks rám stb de ha elborul az agya nem becsül fura mintha két én je lenne,a gyereket imádja nagyon gondosan gondoskodik rola rá lehet mindent bizni ,viszont amitől megilyedttem hogy sokat viccelődik azon hogy megfogja a nyakam és nevet hogy kinyir tényleg nem szoritva de ez nagyon fura ekkor mondom neki ez nem vicc komolyan ő meg hogy csak viccel ezek akkor vannak mikor tényleg nem mérges tehát nem dühből akkor eljátsza szintén viccesen hogy mintha kés lenne nála hogy vágja belém majd hogy vágná le a kezem közbe figyel megakar félemliteni ?szintén leteremtem hogy ez beteges majd nevet hogy én mindent komolyan veszek .De ez nem vicc.Aggodom .Ön szerint mit tegyek???37 éves a párom én 36 vagyok.köszönöm

Kedves Melinda !

A következő kérdéssel, problémával fordulnék Önhöz:
A nagymamám a közelmúltban kórházba került és kiderült róla, hogy gyógyíthatatlan súlyos betegsége van (rákos daganat áttétekkel), és sajnos az orvosok már nem tudnak rajta segíteni. Azt nem tudjuk, hogy mennyi ideje van még hátra, de sajnos menthetetlen. Megműtötték, de nem csináltak vele semmit.
Azt mondta az orvosos, hogy nagyon erős szervezete van. S szemmel látható hatalmas akarat van benne. Ő még mindig kitartóan bízik és reménykedik a gyógyulásban. Azt hiszi, hogy most már túl van a műtéten, és ezután már lassacskán javul majd az állapota és erősödik a szervezete. Így még nem mertük elmondani neki, hogy mi helyzet vele valójában.
Ön szerint elmondjuk neki az igazat, vagy válasszuk a kegyes hazugságot? Vagy ne hagyjuk értelmetlenül reménykedni és feleslegesen bizakodni?
S mit tegyünk akkor, hogy ha magától később megsejti (pl. már rosszabbodik az állapota) és rákérdez?

Válaszát előre is köszönöm!
Köszönettel: B.E.

Kedves Doktornő!

Az életünket a férjemmel már jó ideje felemészti a nagymamámmal való kapcsolatunk. Egy fedél alatt élünk a 2 éves fiunkkal és a nagymamámmal. A mindennapi veszekedések tönkre teszik az idegeinket. A legapróbb dolgok is óriási vitákat robbantanak ki. A költözés útban van, de addig is kellene valami megoldás, mert én úgy érzem lassan ideggyógyászatra kerülök. A nagymamám nevelt fel engem, apukámat nem ismertem 14 éves koromig. Rengeteget jártam pszichológushoz a nagymamám szerint apukám miatt. De ez nem így van, nem is emlékszem rá, viszont arra igen hogy egy alkoholista nagypapával nőttem fel, aki többször kergetett meg az udvaron hogy megver. Minden nap földhöz verte a sörös üvegét, ordítozott, kitépte a mosdót a falból. A nagymamám egyszerűen manipulál, és engem az annyira dühít hogy le sem merem írni mit tennék ilyenkor. Szerinte ő maga a tökély, de nem látja a fától az erdőt. Mindenkit hibáztat, de nem veszi észre hogy ő okozza a legnagyobb lelki sérülést nekem. Azt mondja mi tönkre tesszük a férjemmel a gyerekünket, elhord mindenféle fogyatékosnak bennünket, az összes rokonunknak, ismerősünknek ócsárol, hogy idegbetegek vagyunk, agresszívak vagyunk, pszichológushoz kéne mennünk mert lelki traumánk van és ezzel cukrossá tesszük a kisfiunkat mert sír. Vagy nem is tudom.. A fiamnak kiharcoltam egy 3 napos “üdülést” a neurológián a kórházban, hogy bizonyítsam, semmi baja. A fiunk maga a megtestesült kis angyal, egy rossz szót sem tudnék róla írni. A védőnő és orvos is rendszeresen látja, semmi gond vele. Mit tegyek hogy ne robbanjon szét a fejem amikor hazugságokat állít rólam és a férjemről? Nem bírom idegileg ezt a gusztustalan rágalmazást amit művel. Kérem adjon tanácsot, mit tegyek hogy ki bírjam ép ésszel a költözésig.

Kedves Doktornő!
Nagyon, nagyon sok idő után most értem el arra a pontra, hogy mondjam anyukámnak, hogy keressen nekem egy pszichológust. Ő nem kérdezett semmit, rögtön rábólintott. Ennek úgy egy hete. Most talált egyet és holnap felveszi vele a kapcsolatot, de eléggé elbizonytalanodtam. Tényleg szükséges ez? Honnan tudhatom, hogy tényleg szükséges ez?
Előre is köszönöm a segítséget és bocsánat, hogy ilyennel zavarom.

Kedves Melinda,
Szeretném a javaslatait kérni, hogyan tudnék segíteni a páromnak, hogy megbékéljen saját magával.
A történetünk:
Majdnem 1 éve vagyunk együtt. Mindketten nagyon mély érzésű, érzékeny, szeretetre éhes emberek vagyunk. Ő olyan férfi, aki nagyon vágyik a cirógatásra, szeretgetésre. Én pedig olyan nő, aki rengeteg gondoskodást, szeretetet, törődést ad. Nagyon mély érzelmek vannak köztünk, talán egyikőnk sem élt még át lelkileg ennyire mély kapcsolatot. Én független vagyok egy kamasz gyermekkel, Ő nem független. Élettársi kapcsolatban él, van egy közös óvodás gyermekük. Az élettárs talán nem is jó kifejezés, inkább lakótárs. Szépen élnek, nincs veszekedés, de szeretet sem. A nő nulla szeretet ad, ha nem menne haza, nem hiányolná. Nincs köztük szex nagyon régóta, külön is alszanak. Minden este velem csetel. A Kedvesem soha nem lépne ki ebből a kapcsolatból, mert hihetetlen módon kötődik a gyermekéhez, belehalna, ha hétvégi apuka lenne. Sok jót akar még adni a kisfiának, sok dolgot meg akar Neki tanítani, mert Ő ezt nem kapta meg. Korán meghalt az édesapja. Én ezt elfogadtam, mert a kapcsolatunk elején kijelentette, hogy nincs az a Nő, akiért a fiát „elhagyná”. Próbáltam már Neki jelezni, hogy attól nem veszíti el a fiát, ha nem lesz minden nap Vele, és adhat is Neki sokat. De nem tudná otthagyni soha. Egyszer megkérdeztem, hogy, mi van akkor, ha Őt hagyják ott? Azt mondta, hogy az nem az Ő hibája lesz. Azt is mondta, hogy nincs lelkiismeret furdalása, mert otthon semmit nem kap. Viszont lelki beteg, hol jobb a helyzet, hol mélyponton van. Azért, mert az életét nem így képzelte. Bántja az is, hogy Ő kevesebbet tud adni, mint én. Nem is tudja magát elengedni teljesen, csak ritkán. Magába fordul, senkivel nem beszél a problémáiról, pedig lenne olyan, akiben megbízna. Szakemberhez sem fordul, meg sem akarja próbálni. A legnagyobb probléma, hogy saját magát nem tudja elfogadni, amiért így él, ezt teszi. Keveset mosolyog, nem vidám, folyamatosan padlón van lelkileg. Míg én nem voltam, akkor is ugyanez volt, mert nem kapta meg azt, amire szüksége van mindenkinek: szeretetet, simogatást, kedvességet, szexet. Én elfogadtam így a helyzetünket, mert elég sok kapcsolatom volt, és Ő az egyedüli, akivel azt tudjuk nyújtani a másiknak lelkileg és testileg, amire szükségünk van. Vágyom arra, hogy mindig együtt legyünk, de én elfogadtam, hogy ezt hozta az élet. Most így élek, de cserébe van valaki, akit nagyon szeretek. Én nem is „zaklatom” Őt semmivel, mindig megértő és odaadó vagyok, mindig biztatom, hogy Ő jó ember. Ő pedig érzi és tudja, hogy neki szüksége van arra, amit én adok. Nem is akar elengedni. De folyamatosan vívódik az otthoni légkör miatt (így kell még élnie, míg a gyerek fel nem nő), vagy azért, mert saját magát nem tudja elfogadni, amiért ezt teszi. Ha a töredékét kapná otthon, annak, amit tőlem kap, Ő nem tett volna soha ilyet. És ezt tudva, mégsem tud magával megbékélni. Azt is tudja, hogy a lelki betegség előbb-utóbb fizikai tünetekkel jár (vagy már most is), pedig Neki tartania kell magát, ha sokat akar még a fiával lenni. Nekem nagyon rossz ezt a lelki állapotot látni. Valahogy tudnék Neki segíteni, hogy elfogadja önmagát, vagy ezt a helyzetet?
Köszönettel: Ibi

Haliho,

Kerem ne sertodjon meg hogy barati hangvetelu levelet irok igy ismeretlen szemelykent, csak szeretnek nagyon oszinten irni es ez megkonnyiti az irast.
28 eves leszek most marciusban es most szakitottunk Zakkel kb ezredszerre 5 ev kapcsolat utan. Ez viszont mas, mint a tobbi. Nekem.
Radobbentem, hogy mindig olyan kapcsolatokban voltam, ahol a ferfi onallotlan, esetlen, iskolazatlan, hazug volt, akik mindig masokat hibaztattak sajat hibaikert es akiket sorra meg akartam “nevelni”, segiteni hogy egyedulalloka valljanak. En mester kepzest csinalom, kemenyen megdolgozok mindenert, eros szemelyiseg vagyok, de kapcsolatban iszonyat gyenge es iranyithato. Az osszes voltom ugy kezelt mint egy rakat kakit es en nem csak hogy hagytam magam, de folyamatosan magyarazkodtam es meg probaltam mindig valtoztatni Onmagamon.
Mit gondol, miert vettem magam ilyen emberekkel korbe, miert hagytam hogy mindig megalazzanak, mi lehet ennek az oka? (lehet az az oka hogy apukam es tesom is hasonlo kaliberu? Nem ertem..)
A legdurvabb, hogy erre eddig soha nem dobbentem ra, csak most ezutan a szakitas utan.
Anyukam azt mondta mazoista vagyok, de en nem akarom ezt elhinni magamrol, tenni akarok ellene!

Koszonom szepen a kedvesseget es azt hogy idot szan ram.
Zsuzsi

Kedves Melinda!
Jobban szükségem van egy tanácsra, mintha egy sivatagban lennék, egy pohár vízre..
Már végső elkeseredésemben írok. 22 éves vagyok és szűz. Nem, nem ez a problémám, hogy szűz vagyok, hanem az oka ill. okai. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Biszexuális vagyok, és a férfiak úgy érzem jobban is érdekelnek, mint a nők. DE van nagyon sok problémám.. ma jöttem rá ezekre.
1. úgy fogom fel a kapcsolatot, mint egy problémát. Pedig tudom nem így kéne.. ha hív, vagy keres, már fogom a fejem és legszívesebben a pokolba kívánnám az épp aktuális barátom. Nem volt sok kapcsolatom, de mindegyiknél ez volt. Az utóbbi 2 évben,pont ezért nem is próbálkoztam,mert tudtam úgyis mi lesz a vége. Egyszerűen nem való nekem kapcsolat.
Aztán a másik ok pl., hogy nagyon szemérmes vagyok és nem tudtam senkivel se élvezni azt a kevés időt se, amiket együtt töltöttünk. Feszélyezve érzem/ éreztem magam mindig. Nem volt meg soha senkivel a kötődés, mert mire odáig eljutottunk volna, én már adtam is ki az útjukat,mert nem éreztem jól magam a kapcsolatban. És még van számtalan dolog. Még egyet megemlítek: az önbizalom hiánya és az élegedetlenség önmagammal szemben. Utálom magam, de nagyon felső fokon. Nem tudok beletörődni a külsőmbe, hogy én, én vagyok. Sokszor gondoltam és még néha gondolok is az öngyilkosságra.
De még ha ” csak” ennyi baj lenne velem. Rájöttem( egy barátnőm segített rájönni) hogy brutálisan antiszociális vagyok. Mindig kicsit fura voltam, de az utóbbi években (utolsó 4 év) nagyon.. olyan szinten, ami nemnormális. Nem akartam magamnak beismerni, de végül mégis megtettem..beteg vagyok. És tényleg így van.
Amikor elhívnak valahova, belemegyek, de másnap amikor tudom hogy mennem kell már gyomoridegem van, hogy el kell hagynom a házat és minden életkedvem elmegy. Régen azt mondták a ” barátaim” erre, hogy lusta vagyok, mert soha nem volt kedvem sehova menni. Elhittem,amit mondtak és én is lustaságként fogtam fel, de már tudom, hogy ez nem az, ez valami súlyos dolog.
18 éves koromban, az egyik barátnőm anyja szembesített azzal, ( vicces beszólásnak szánta) hogy hogyan ,, viselkedem” az utcán. Lehajtott fejjel vonaglok, ökölbeszorított kézzel. Addig a napig, én ezt észre sem vettem, ám azóta állandóan ezen kapom magam. Egy másik barátnőm, miután ezt elmeséltem neki, odavágta, hogy Ő ezt már régóta figyeli, csak nem akarta mondani. Hogy lehet ez, hogy észre se vettem?! Mi a baj velem? És még ez sem minden.. Semennyire nem bízom magamban, mindent mással intéztetnék el, a legapróbb dolgot is, mert annyira bepánikolok azoktól a helyzetektől, amiket nekem kell//kellene megcsinálnom, hogy az félelmetes.. egy egyszerű banki ügyintézéstől, már napokkal előtte gyomorgörcsöm van és pánikolok. Vagy csekkfeladás a postán is hasonló reakciókat vált ki belőlem. Nem vagyok önálló semennyire és úgy érzem nem is vagyok rá képes.
Tényleg pszichológus segítsége kellene? Eddig úgy gondoltam majd kinövöm, minél idősebb leszek.. de nem! Ez egyre rosszabb! Segítsen, kérem. Egy diagnosztizálás vagy egy tancs már előrébb vinne. Várom válaszát, remélem válaszol a levelemre, szükségem lenne rá. Köszönöm!

Kedves Melinda!
40 éves, egyedülálló anya vagyok. Három és fél éve ismertem meg , egy nálam 20 évvel fiatalabb srácot. Nagyon gyorsan kiderült, nem barátként néz rám és bármennyire is nem akartam, de végül is beleszerettem. Sajnos a fiatalember igen csak problémás:képtelen őszintén beszélni,- ha mégis megteszi, honnan tudnám mikor az? – állandóan párhuzamos kapcsolatai vannak- ezt velem is megtette- rendszeresen konfrontálódik a környezetével, így mind a baráti társasága,mind a munkahelyei folyamatosan változnak. Még a saját testvéreivel és édesanyával is rendszeresek a viták. Jellemző még rá, nagyon szeret középpontban lenni, feltűnni, kitűnni…Most már határozottan úgy tűnik, sokszor túlpörög, állítólag nem tud aludni se. Az évek alatt, sokszor akár hónapokig nem tartottunk kapcsolatot, de újra és újra visszatér hozzám. ( Hónapokig együtt is éltünk ) Megbeszéltük, maradjunk barátok, de előbb-utóbb ismét elcsábít. Ezt én már nem annyira, de még mindig nehezen viselem. Olyan érzésem van, ez nem szeretet, csak biztonságot keres nálam és persze szexet. Beszéltem vele erről, azt állítja, hiányzom neki…..Állandóan azt firtatja,ugye én is neki? De összességében a problémám, az őszinteség hiánya. Gyakorlatilag úgy következtetem ki, mi történik vele. Nem értem,mire jó ez a magatartás, miért nem lehet beszélgetni kötetlenül. Miért mesél úgy,mint kb egy gyerek: rájöttem, ami a környezetében mással történik és neki imponál, azt meséli el sokszor mint a sajátját. Elmondtam ,elutasítom ezt a magatartást, de próbáltam rávezetni is. Valamit talán próbált változni, persze rövid ideig, de lényegében ugyan ott tartunk, mert számomra is érthetetlen módon, valamiért nem tudok tartósan haragudni rá. Ő ezt nyilván kihasználja, sajnos. Úgy gondolom, ez valami lelki betegség. Azt szeretném megtudni, van e bármi esélyem arra, rávezessem, az őszinteségre. Meg tudom e vele értetni, elfogadom a hibáival együtt, nem kell szépíteni. Pont az lenne a lényeg, mikor látom, hogy pl baj van, el is mondja. Mert az egyetlen ember az életemben, akitől nem tudok valamiért szabadulni, pedig nagyon sokat szenvedtem a lehetetlen „kapcsolatunk” miatt. Nyilvánvaló, hogy az semmiképp sem életképes, de legalább szeretném tudni, tudok e vele valaha minőségben beszélni. Azt már csak zárójelben kérdezem meg, jó e, ha nem tud róla, milyen sokat jelent nekem. Mert igaz,, hogy megvagyok nélküle, de valamiért nagyon sokat gondolok, rá, ahogy állítólag ő is rám. De attól félek, ha teljesen őszinte vagyok, még jobban kiszolgáltatom csak magam. Viszont ezt az állapotot, így nem jó fenntartani, mivel szabadulni Tőle és hozzá fűződő érzéseimtől nem sikerül, szeretném tudni. Mit tehetek? Köszönöm!

Jó estét kívánok!
Egy nagy problémára szeretnék tanácsot kapni!
19éves vagyok! Amióta elkezdtem a középiskolát folyton gyomoridegem van és amint kilépek itthonról folyton rámjön a hasmenés! Jővőre érettségizem és ez miatt a gyomorideg mellé társult az étvágytalanság amit a fogyás követet! Egyszerűen pokollá teszi az életem a gyomorideg! Nem merek már szinte sehova menni! Mit tehetnék hogy elmúljon ez az egész?

Előre is köszönöm a válasszt!

Orsolya

Tisztelt Doktornö.
Elöször is elnezest kerek az ekezet nelküli irasert,de nincs magyar klaviaturam.
Problemam a kovetkezo. Van egy 18 eves fiam. Megszallott internetezö. 6 eve külföldre költöztünk,es ez idö ota teljesen az internetnek el. Azelött voltak barätai. Igaz,most is vannak,de csak “virtuälis” . Abbahagyta a gimnäziumot is,mondvän,hogy idegen nyelven nagyon nehez. (perfekt beszel angolul,es nemetül)Szinte kitünö tanulo volt meg 2 eve. Tanärok szerint is kiemelkedö kepessegü gyerek. mi jelenleg ausztriaban elünk. Most elkezd egy uj iskolät,de csakis az en eröltetesemre,mivel kollegiumba kell mennie,igy abszolut nem akarja. Semmi szemelyes kontaktusa nincs. 1 barätja van itt,de nagyon ritkän talälkoznak,de csakis a fiam miatt,mert ö nem hajlando sehova menni.Van,hogy napokig ki sem jön a szobäjäbol,alig beszel velünk is. Nagyon sokszor,es sokfele keppen probaltam mar vele beszelgetni,de hatastalan. Mit javasolna; Mit tegyek;
Elöre is köszönöm.
Tisztelettel: Andrea

Tisztelt Doktornő!
Nem egyszerű az esetem. 2006-ban történt velem először, hogy összejöttem egy ismerősömmel. Őrül nagy szerelem részemről, de mindössze másfél hónapig tartott, – mivel özvegy ember volt két gyerekkel – közölte, hogy ő társat szeretne maga mellé. Mivel én férjes voltam, szintén két gyerekkel, azt mondtam, hogy idő kell ahhoz, hogy átgondoljam, egyáltalán, hogy a családomat feladjam.
Nagyon hamar talált magának mást, aki szintén két gyermekes volt, és odaköltözött hozzá.
Ritkán beszéltünk aztán, csak nőnapi üdvözlet, névnapi, szülinapi sms, szinte ennyi. Én majd bele pusztultam, két év kellett ahhoz, hogy észrevegyem, hogy van családom, munkám amivel kell, hogy foglalkozzak. Mikor már majdnem elfelejtettem, 2009-ben felkeresett és mondta, hiába volt rövid a kapcsolatunk, nem tud elfelejteni. Féltem újra belemenni a dolgokba, de hát ugyebár még mindig szerettem. Titkos kapcsolatunk azóta is tart. 2013-2014-ben gyűltek a gondok az élettársával, mígnem 2014 őszén az élettársa elköltözött.
Nagyon számít rá, hogy együtt fogunk élni, most már felvállalva 6 éves folyamatos titkolt kapcsolatunkat, szeretné, ha elválnék. A gyermekeim már közben felnőttek, 20 és 25 évesek, igaz szükségük van rám, mert még mindig tanulnak.
A férjemmel csak vagyunk, semmi különös, hétköznapi szürke kapcsolat. Szeret inni, de nem brutális, kötözködni szokott néha. A szexet vele csak kötelesség.
Nem tudom mit tegyek, talán kaptam az élettől még egy lehetőséget, hogy újra kezdjem olyannal, akit 9 éve nem tudok elfelejteni. Lehet ezt így ötven évesen?

Kedves Doktornő!
Olyan problémával fordulok Önhöz, hogy most lett vége egy 7 éves kapcsolatonak dec 31-én.Nehezen tudom feldolgozni,az arcomon és testemen kijöttek pattanások amit kivakartam :(. Történetem a kapcsolatunkban volt hullámvölgyek, általában a pénz miatt, mert a volt páromnak van egy vállalkozása. Azt mondta nem látja a közös jövőt, mert nem tudok úgy besegíteni a vállalkozásba, mint ahogy ő gondolta. Ott hagytam az elöző munkahelyemet( üzletvezető-helyettesként dolgoztam), mert amit kerestem az nem elég hogy egyről a kettőre jussunk, plusz túl sokat dolgoztam és keveset vagyok otthon. Érzelmileg megzsarolt ha nem mondok fel másnap akkor vége. Meg is tettem augusztusban, majd egy-két hónap elteltével láttam rajta, hogy valami nem jó. Novemberbe hazament az édesanyjához, akivel nem igazán jó a kapcsolat, mert azt hiszi hogy én vittem el otthonról az ő egyetlen kisfiát és hogy én miattam beszél vele agresszívan a telefonba. Pedig én pont az ellenkezőjét tettem, segítettem a háttérből, hogy helyre jöjjön a viszony. Amikor az édesanyjnál volt, rá másnap ment Salgótarjánba egy női ügyféllel. Azt mondta nekem hazajön még aznap, de este se jött, majd írtam rá sms-t hogy mikor ér haza, majd kb 20 perc múlva visszaírt hogy nem jön marad és hotelben alszik. Kiderítettem hogy a nővel egy szobában aludt, amikor hívtam nem vette fel a telefont 18 nem fogadott hívása volt tőlem és nem reagált semmire. Biztos lefeküdtek de tagadott, azt mondta hogy sokat ittak és csak csók volt. Elhittem, pedig bennem volt hogy hazudott a lelkem mélyén, de elnéztem.A decemberi hónapunk az a se veled se nélküled volt. Én hazajöttem anyáékhoz, majd visszamentem és a végén az lett hogy dec 31-én hazahozott kocsival, sokat beszélgettünk a kocsiban is. Amikor kiszálltam annyit mondott hogy hiányozni fog a cuki pofim és hogy reméli hogy nem hozott rossz döntést, ő még aznap bp-re ment a nőhöz szilveszterezni. Én sms-kel bombáztam, mert nem akartam elhinni hogy megtette, nem kellett volna tudom így uótlag de ez az első kapcsolatom és nem tudom feldolgzni, mostmár eltelt 3 hét, nem írtam neki ő se keres. Fog még?Nem hiányzom neki?Már nem szeret? A nőnek van vállalkozása és saját lakása,amit most vett bp-en. A nővel facebookon beszélgett az elmúlt időszakban,én ezt tudtam, cicavirágnak szólította. A volt párom lenézte a szüleimet, mert nem családi házban laknak illetve hogy nincs vállalkozásuk, pedig képesek lennének rá, meg hogy énis olyan vagyok mint ők,nincs ambíció bennem, hogy nem akarok több pénzt, mert ő 30 évesen nem akar itt tartani ahol tart. A legrosszabb hogy mielőtt megtörtént örlődött hogy mit is csináljon. Nem tudom, hogy mit hibáztam el, mindig azt volt amit akart, a külsőmön is változtattam mindig a kapcsolatunk alatt.Kattogok, minden nap vele fekszem és kelek. Nagyon rossz. Mindenki azt mondja hogy az iső mindent begyógyít,és még most még munkát is kell keresnem:(. Köszönöm előre is a segítséget: Alexandra ui: röviden is tömören, de még sok mindent írhatnék de az már nagyon sok lenne ide leírni

Tisztelt doktornő,
hosszú évek óta fennálló alvásnehézséggel küzdök. Nem tudok bizonyos frekvenciájú hangok közelében aludni(neoncső,ventilátor, hütő, abc klimaberendezése) ilyenkor az agyam nem tud rendesen mély alvásba jutni. Állandóan költözök e miatt és idegileg eléggé megviselt vagyok. Habár többen mondták, hogy családi lezáratlan sztoirjaim miatt is ingerlékeny vagyok, gyanitom hogy valami szervi oka is lehet. Ez lehetséges? az első tüneteke akkor jelentkeztek, amikor a nekem felirt Frisiumot nem lehetett kapni és a pótszert kellett szednem. Később visszaálltam a frisiumra, de a hallási tünetek azóta, majd 10 éve jelen vannak. Kérem ha tud olyan vizsgálatról, ami segithet, kérem jelezze. Jelenleg is várok a Honvéd kórházba alvásvizsgálatra, de már egy ideje mindentől és minden helytől félek. Több depressziós köröm is volt költözések után. Állandóan szorongok. Teljesen kilátástalannak látom a helyzetem.

Kedves Doktornő!

Szinte magamnak is alig merem bevallani, de 3 éves kisfiamat egyre jobban nem szeretem az apja miatt. A gyermeket kettönk közül én akartam, és 8 évig küzdöttem, míg lombikprogrammal másodszorra sikerült. (Férjemmel ekkor már évek óta nem éltünk együtt, de vállalta a donor szerepét.) Kisfiam nagyon jószívű és őszinte. Sokszor mondja, hogy szeret, de én csak az apját látom benne akitől még születése előtt -igen csúnyán – elváltam. Az apja csak a donor szerepét vállalta, de a kisfiú születése után mindenáron apa akart lenni és a bíróságon elérte, hogy hivatalosan is ő lehessen az apa. Azóta szinte hetente mászik a nyakamra láthatás jogán. Én annyira undordom ettől az embertől, hogy amikor a kisfiam hazajön tőle a kötelező láthatás után és megérzem rajta az apja szagát rögtön hányingerem van, öklendezem. Sőt ettől a szagtól mostanában hányok is. Tudom, hogy ez nem a gyereknek szól, csak a nagyfokú gyülölet jön így ki rajtam. Sajnos mostmár a kisfiam is észreveszi az undoromat és persze nem érti, hogy mi rosszat csinálhatott, hogy nem akarom megpuszilni amikor hazajön. Mindamellett a kisfiú megszólalásig hasonlít az apjára, és félek, hogy minél több idő telik el egyre jobban azonosítom őt az apjával. Már a bölcsibe jövet-menet sem akarok vele beszélgetni, mert utálom amikor arról mesél, hogy mi volt az apjánál. A gyermekem szájából hallani az apja nevét és tetteit rettenetes fizikai fájdalmat okoz. A gyerek előtt sosem mondok rosszat az apjáról, de a háttérben teljesen tönkremegyek ebbe. Nagyon félek, hogy a gyerekemtől is undorodni fogok. Már az is megfordult a fejemben, hogy lemondok a gyermekről, csak ne keljen találkoznom a volt férjemmel. Kérem segítsen, mit tudoknék tennni ez ellen. Nem szeretném a kisfiamat elveszíteni.
Üdvözlettel: Sziszi

Tisztelt Doktornő!
Többféle problémám akadna ami miatt írok,de mindnek a lényege,hogy ezek miatt ha nem változnak nem tudunk tovább együtt élni a párommal.Egyik ami nekem nagyon nehéz,hogy nem tud kijönni a 3 nagyobb gyermekemmel,ők nem tőle vannak,hanem előző házasságból.Ha nincs oka rá ő akkor is ócsárolja őket,többször emberhez nem méltóan.ez nekem fáj és mivel nem hajlandó változtatni a hozzáállásán velük kapcsolatban így egyre távolodom tőle.A fiát aki közös gyermekünk isteniti,ha elsirja magát sokszor a nagyobb gyermekeimet hibaztatja hogy miattuk sir,nem igaz hogy nem tudnak odafigyelni rá stb.folyton lesnem kell mit csinálnak nehogy hangosabbak legyenek vagy a kisfiunk el ne sirja magát nehogy belekosson a nagyobbakba,de már belefáradtam egy picit ebbe is,remélem érti és nem arra gondol hogy a gyereknevelésbe( páromtol ezt kapom ha kimondom ezeket a gondolataimat+hozza teszi hogy minek vallaltam akkor ennyit,koltoztessem el őket). Másik probléma az anyagi rész.Ő az én nagyobb gyermekeimre azt mondja ő nem eteti őket,etesse az apjuk,nem az ő dolga,ő a 2 közös gyermekünket ellátja,de őket nem.ehhez képest én fizetem az albérletet,rezsit és minden más egyéb költséget,amikor van pénze olykor beleszall az étkezésbe,de abbol nagyon nehezen ad a nagyobbaknak alltalaban azt is ugy,hogy én nem törődve azzal,hogy ő nem akar adni en mégis adok nekik belőle.Ezeken kívül egyébként sem tudunk beszélgetni semmiről,mindennek vita a vége,nem is kicsi.Tudni kell,szeret inni (van,hogy hetekig semmi van hogy csak pár napig,de ha berugik általában ugy,hogy szinte semmire nem emlekszik).főként részeg allapotaban nem hagy senkit aludni,folyamatosan zorog,hangoskodik,kelteget(ha berugik nagyreszt ejszaka jön haza vagy masnap hajnalban,ált.2 napos a reszegsege).ha valamit nem ugy csinálok már lecsicska,mocskoa r…nc,k…vaz (kipontoztam,de gondolom érthető),dogoljek meg stb stb.azzal fenyeget elveszi a fiamat soha tobbet nem latom ha ki merem őt dobni stb.van egy par honapos közös kislanyunk.ot el sem fogadja,bar nevere vette mégis azt mondja mar miota kiderült hogy van hogy ő nem az ő lánya.(pontosan ugy néz ki mint a batyja csak lanyba mégis ketelkedik.okot nem adtam rá,2x mentem el otthonrol kikapcsolodni egyik baratnomhoz abban az idoszakban amikor o fogant,de nem tettem semmit,csak a csajjal beszelgettunk,pizzaztunk.ez is az ami tavolit minket egymástól,a bizalmatlanság,mindkettonk részéről olyan szintű,hogy már alap dolgokat sem hiszünk el egymasnak.o többször tett olyan kijelenteseket terhessegeim alatt is es utana is ami miatt nem bizom benne o pedig bennem,sajnos nagyon feltekeny tipus.pedig nem jarok sehová,főleg a gyerekeim nélkül,nagyon ritka ha mégis az is kb 1 ora hossza(busz-uzletlanc etelert-busz haza) ennyibol all.volt hogy megprobaltam ismeroshoz elmenni beszelgetni bevasarlas utan,de azt kaptam ferfinal voltam igy hat feladtam.beszelgetek masokkal ha meglatogatnak,ha nem akkor nem.o viszont tobbszor eljatsza,eltunik nappalra,alkalmankent ejszakara is,de nem hajlando elarulni hol jart.ha visszahallom hogy itt vagy ott lattak es megkerdezem igaz e,mar nekem tamad,hogy mit kepzelek,hogy megvadolom ez nem igaz…utolso temam eleg kenyes szamomra,az intim dolgok nem működnek köztünk.o meg is mondta,neki az a lenyeg o minel hamarabb elmenjen es kesz,de en masra,kicsit több,inkabb minőségi egyuttletekre vagynek,ugy ahogy nekem is jol esik nem csak neki.ha probalok errol beszelni felhaborodik,keressek mast ha ő nem jó nekem.mar nem merek kozeliteni hozzá,mert mar felek csalodni fogok,megint csak o es megint csak az a par perc es ennyi.nehapjan probalok ezekrol beszelgetni vele,de nem megy szinte azonnal kifakad,hogy nem igaz,hogy nem latom,hogy mennyire megbantom aztan uvoltozve elvonul massal elfoglalni magat.engem nagyon bantanak ezek a dolgok.nem tudom erdemes e vagy lehet e egyaltalan javitani a kapcsolatunkon valahogy.ha igen akkor hogyan?mit tehetek hogy jobb legyen? Kulon koltozni nem tudunk,fiat nem hajlando velem hagyni igy el sem koltozik.kerem adjon tanacsot mit tehetnek,hogy javuljanak a dolgok.elnézést az ekezet hibakert sajnos ilyen a telefonom es elnézést a level hosszuagaert esetleges kuszasagaert.köszönöm válaszát es türelmét.köszönettel:Kriszta

Tisztelt Habis Melinda!

Krisztián vagyok, 15 éves. Nem tudom mi a pontos meghatározása a problémámnak, de én így nevezem: pánikbetegség!

Szóval az a problémám, hogy amikor egyedül vagyok (mindegy, hogy éjjel vagy nappal) FÉLEK!! Olyan érzés támad rám mintha valaki nézne, egy létező akármi nézne! Nagyon rossz érzés!
Most is szinte sírok, ugyanis nagyon rossz ez az érzés!!!! Az éjszakai hangokra (mindegy hogy a legkisebb nesz vagy a legnagyobb zaj) felfigyelek és rám támad a félelem! Sajnos be kell vallanom még a WC-re is épp, hogy kimerek menni :'( Kérem segítsen!

Tisztelt Doktornő!
Azzal a problémával fordulok Önhöz, hogy az itthoni légkör sokszor számomra elviselhetetlen és fojtogató. Mi együtt élünk gyermekkorom óta a nagyszüleimmel, de nagyapám már nem él. Nagymamám pedig mostanában elviselhetetlen. Tudom, hogy nem “szabad” ilyeneket mondani, de az idegeim tönkre fognak menni. Édesanyám mindig megvédi, ha probléma van, pedig nagyon sokszor nincs igaza. Én 25 éves vagyok, de irányítani akarja nemcsak édesanyám (vele világ életében ezt tette), hanem az én életem is. Szerinte ne menjek el szórakozni, ha néha találkozom a barátaimmal, mert nekem az nem való. Nem tartja tiszteletben a személyes teret sem. Egyfolytában bejárkál a szobámba hajnalban is, ha alszom, hogy állítása szerint kivigye a kukát. Még jó, hogy amikor a barátom itt alszik, nem jön be. Így legalább nem talál minket kompromitáló helyzetben. Ha sokáig alszom az a baja. Szerinte én semmit nem csinálok itthon. Ha pedig éppen olyanja van akkor ordibál velem, hogy mit és hogyan csináljak. Tegyük hozzá, hogy ő egész nap csak tv-t néz és fekszik, de édesanyám szerint egy imádnivaló és elbűvölő nagymama. Én pedig úgy érzem, megőrülök. Miért kötelességem ezt eltűrni? Felnőtt nő vagyok. Édesapám megérti, de ő viszont alig van itthon. (Szerintem ebből is kifolyólag) Teljesen megmérgezte az ő házasságukat is, mert irányítja édesanyámat. Tegyük hozzá, hogy sokszor mondtam, hogy elköltözök, de abból meg sértődés van. Nagymamám szerint én ezzel a lépéssel elhagynám a saját anyámat ás egy hálátlan gyerek vagyok, mert önálló életet szeretnék. Most végeztem az egyetemen és amint lesz munkám biztosan elmegyek, mert nem bírják már az idegeim. Mit tanácsol? Én próbáltam már türelmes lenni. Úgy gondolni rá, hogy szegény biztos az egészségügyi problémái miatt van ez az egész, de szerintem mindig ilyen volt. Üdvözlettel: Urbán Anikó

Tisztelt doktornő !
Azzal a problémával fordulok önhöz,hogy a fiam aki 17 éves furcsa dolgokat csinál. Ami nekünk igazán aggasztó felüléseket csinál az ágyban de ezt hiper gyorsasággal teszi és ha észrevesszük abba is hagyja. Mi a párommal megkérdeztük miért csinálja ezt de csak annyit mondd rá,hogy felüléseket csinál csak gyorsan. A testvérével aki 14 éves és lány elég sokat marakodnak ráadásul kb 1 éve költöztünk új városba ahol új iskolába is került. Kérdésem az lenne kell vagy érdemes ezzel jobban foglalkoznunk vagy hagyjuk rá. Kérem segítsen aggódunk érte.

Kedves Melinda!
28 éves vagyok, külön élek a szüleimtől már több, mint öt éve. Mindíg jó volt vlelük a vizsonyom, de mostanában kezdek rájönni, hogy a pár éve tartó depressziómnak ők az okozói. Már évek óta saját magamat tartom el, külföldön is dolgoztam már, diplomát szereztem, minden lehetségeset megteszek a karrierem építése érdekében. Ők viszont nem akarnak leszállni rólam. Olyan mértékben zsarolnak lelkileg, hogy már nem bírom őket elviselni. Folyamatosan beleszólnak mindenbe, napota 5x hívnak, mindenről tudni akarnak, ha nem úgy van ahogy ők akarják, akkor meg megy a hiszti. Sajnos nekem csak ők vannak, és szerintem ezzel tisztában is vannak. Jelenleg egyedül élek, de ők még a párválasztásba is beleszólnak, elég udvariatlan stílusban. Most már ott tartok, hogy minden féle evési problémávan küzdök, nagyon sokat fogytam, teljesen kivagyok készülve tőlük. Nem tudom, hogy mit tehetnék, de ezzel a viselkedéssel minden napomat és az életem összes területét megkeserítik. Beszélni nem lehet velük, mintha valami teljesen más bolygón élnénk, vagy a falnak beszélnék. Ők csak állítják, hogy jót akarnak, de közben soha nem kérdezték meg, hogy boldog vagyok e. Teljesen reménytelennek érzem a helyzetemet. El vagyok keseredve. Ha most nem sikerül valamit változtatnom, akkor a későbbi életemet is teljesen megnyomorítják. Ön szerint mit lehet ilyen esetben tenni? Nem akarom velük a kapcsolatot megszakítani, de ez a helyzet már tarthatatlan. Vagy az ő boldogságukat nézem, vagy a sajátomat. Válaszát előre is köszönöm! Tisztelettel: Nyuszkó

A szociopata gyógyítható?

Kedves Dr. Nő!

Egy elég zavaros problémáról lenne szó. Majdnem 6éve Vagyunk együtt a párommal. Neki van egy barátja, akivel úgymond kamaszkoruk óta sok időt töltenek együtt. A kapcsolatunk elején is már jeleztem a páromnak többször is, hogy zavar a viselkedése, mert túl sok időt töltenek együtt..Megjegyzem engem sosem zavar, zavart volna ha néha elmegy kikapcsolódni a barátaival. Szóval a kapcsolatunk elején még a párom délután eljött hozzánk, a szüleimnél éltem, és este 11óra körül ment mindig haza. A barátja a házunkig is elkísérte, és mikor ment haza a párom, odatelefonált neki, hogy most indult tőlünk, és elkísérheti haza. Naponta többször is telefonált neki a barátja, értelmetlen dolgokért..Sőt többször láttam hogy a párom nagyon sok időt tölt a barátjánál, láttam az autóját pl,hogy a barátja házuknál áll. Többször veszekedtünk emiatt, mert én szégyelltem is hogy mit gondolnak az emberek, meg zavart, mert dolgozott, és a maradandó idejéből sajnos úgy éreztem az ideje nagy részét nála tölti,, Ha hazajött, megebédelt nálunk, és ment is a barátjához..Hétvégente felkelt, utána szinte 2-3 óráig nem is láttam, és többen, köztünk is én láttam hogy a barátjánál van, és nem 10percig..A lényeg az, hogy eltelt 5év, a párom mindig állította, hogy csak rövid időket tölt nála, én már elfáradtam mondani is neki..Persze kikapcsolódni szinte sosem mentünk el, nem voltak közös programjaink, hiába mondtam hogy ez szükséges lenne..Közben elkedztem dolgozni egy bölcsődében, ahol sokszor reggel is láttam, hogy a barátjánál van..Sőt az emberek elkezdtek pletykálni, sajnos, hogy többet látják őket együtt, mint velem, és egyébként isterveztem az összeköltözést, úgyhogy úgy döntöttem, a távolság megoldja. Mikor összeköltöztünk egy távolabbi városba, láttam a páromon, hogy szinte minden alkalmat megragad, hogy hazamenjünk…Persze ő ezt tagadja.Édesanyám látva hogy szenvedek, egyik alkalommal beszélt a párom barátjával..Ő úgy nyilatkozott, hogy nem tudja minek költöztünk be, párom nem is akart bejönni velem, és megunta már a kapcsolatunkat. Fél év elteltével úgyis haza fogunk jönni..Teljesen határozottan kijelentette, hogy hozzá jobban ragaszkodik párom, mint hozzám, és nem is érti milyen kapcsolat a miénk…Én ezt közöltem párommal, és később kiderült hogy a barátja mindent letagadott, de a legrosszabb, hogy úgy látom párom el is hiszi neki..Dr. Nő, én Egyetemet végeztem, tanultam pszichológiát is, de nem tudom kezelni ezt a helyzetet..Páromat válaszút elé állítottam, hogy értse meg, ez a barátság már beteges…És nem férünk meg egymás mellett, egyszerűen nem…Viszont nem is értem Dr. Nő hogy mi ez a ragaszkodás…Sosem tapasztaltam még ilyet..Most is tapasztalom hogy néha beszélgetnek, talán hetente telefonon, de az a baj, hogy a bizalmam elvesztettem már..Fél éve költöztünk be, és párom felvetette édesanyámnak, hogy mivel nem sikerült úgy érzi nekem sem könnyebben munkát talánom, menjünk haza, mert ez csak pénzkidobás így..Éppen fél év telt el, ahogy a barátja mondta..Párom tagadja hogy lenne összefüggés, és nehéz is megbízni benne…6éve vagyunk együtt, 3 éve felvetőtödött a szüleimnek az eljegyzés gondolata, akkor szinte elmenekült előle..Eltelt még 3év, összeköltöztünk, és még mindig nem hozakodott elő vele, és bár azt mondja hogy tervezi a közel jövőben, sajnos nem bízom már benne…Teljesen tanácstalan Vagyok, és tényleg úgy érzem hogy pszichológiai esetek…Normális egy ilyen barátság Dr. Nő szerint, ráadásul párkapcsolat mellett?Ha ő úgy gondolja, bár nem mondja, hogy éljünk tovább a szüleimnél, maradjon meg ez a beteges barátsága, és mellette én, de kötöttséget nem vállal, szerintem ez aljas dolog…

Tisztelt doktorno!Szives segitseget szeretnem kerni.Van egy 13eves kozepsulyos ertelmifogyatekos kislanyom.Sajnos pszihes problemaja miatt szihologushoz jar.De meg allapitotak nala szexuslis hiperaktivitast.Kerdesem az lene hogy ezt a problemat hogyan lehetne kezelni?Valaszat elore is koszonom.Tisztelettel Brigitta.

Tisztelt Pchiologus! Azert kerestem fel ont mert nagyon nagy problemaval kuzdok mar eleg reg ota. Nemtudom elfogadni a testalkatom, 150cm es 43kg es 14 eves lany. Teljesen boldogtalan vagyok, nem metek enni es inni sem semmit es ahogyan vonom el magamtol a dolgokat egyre rosszabbul erzem magam, sokszor hordok bo ruhakat hogy ne.latszodjon az alakom. Ugy erzem.mindenki annyit ehet amennyit akar es nem hizik meg csak en nem. Ez iskola ota van igy, nyaron a noveremnel vagyok a nyar vegeig es ott teljesen boldog vagyok mindent eszek es BOLDOF vagyok de ahogy hazajovok ujra elojon az hogy nemtudom elfogsdni magam. Allandoan a meleget igenylem,nem mestrualok, sok baratot elveszitettem es allandoan aludni akarok es nem tudok az iskolavaban koncentralni prdig most lesz a kisvizsgam es addigra szeretnek kiegyensulyozott lenni, es mindent beleadni hogy jol sikeruljon de nem megy az odafigyeles. Kerem ha tudd segitsen nekem, mert mar nem birom tovabb. Kerem segitsen, Udvozlettel!

Tisztelt Címzett! Tanácsért fordulok Önhöz. A párommal majdnem két éve vagyunk együtt, ebből egy évet távkapcsolatban éltünk, hetente vagy kéthetente hétvégente találkoztunk. Akkor a szexuális életünk kielégítő volt, tekintve, hogy keveset találkoztunk. Kicsivel több, mint fél éve összeköltöztünk, és azóta nem teljes a boldogság fizikai téren. A páromról tudni kell, hogy húszas évei végén jár, már “kiélte magát”, úgy érzem, hogy mellettem megváltozott. Lenyugodott. Komoly terveink vannak. Én 4 évvel fiatalabb vagyok, én is kivettem a részem a jóból, már hosszú távra tervezek. Vele. Ennek tudatában már nem is a bulizás a fontos, hanem más dolgok kerültek előtérbe… de háttérbe került ezzel együtt a szexualitás. Számomra ugyan olyan fontos, de számára nem. Sokszor beszélgettünk erről, és nem tudja az okát, hogy miért nem kívánja az együtt létet. Nem az alakom, nem munkahely vagy családi gondok, semmi ellenérzés és harmadik személy sincs a képben. Hozzám érni szeret, bújik, megölel, simogat, de már az én kezdeményezésemre nem igazán reagál. Ez megy 3 hete. Az előtt egy vita után erőt vett magán. Az előtt jó volt 1-2 hónapig olyan heti 2 alkalmas átlaggal. De most nem tudom, hogy mi tévő legyek. Ha elégedetlenkedek, akkor lelkiismeret furdalása lesz, és azért nem közeledik. Ha leszidom, az a baj. Az is baj, ha éreztetem vele, hogy nem elég, amit ad. Már ez is vágy csökkenést szülhet… Hogyan tudnám megbántás és elégedetlenség kifejezése nélkül tudatni vele, hogy ellustult és szedje össze magát? Amikor együtt vagyunk, akkor élvezi és mondja is, hogy jó volt… Nekem is jó. Ilyen téren nincs gond. Kezdem azt hinni, hogy csak lusta. Munka után hazaér, játszik, kicsit tesz-vesz, de ennyi az aktivitás. Nélkülem nem mozdul ki. Viták nincsenek ebből, mert nem zavart eddig, de kezdem összekötni a fásultságot és az aktivitás hiányát a szexuális étvágy csökkenésével. Mit tegyek, hogy ne bántsam meg, maradjon meg a férfiassága, de javuljon a helyzet? Kérem segítsen! EgyLány

Tisztelt Melinda!

24 éves vagyok, és van egy 26 éves barátom, akivel 3 éve vagyunk együtt, egy megszakítással (3 hónap). Nem lakunk együtt. A kibékülésünk után nagyon jó időszakunk volt, aztán jöttek újra a rossz dolgok, lelkiismeret furdalás, lehangoltság sok ideig tartóan, fáradékonyság…Aztán elment orvoshoz, és mániás depressziót állapítottak meg nála. Gyógyszert kapott, Lamolep-et, ezt szedi már régóta. De így is egyik nap ilyen, másik nap olyan. A szexuális életünkkel sem volt soha gond, de most ez is megszűnt köztünk, 3 hónapja nem voltunk együtt, de úgy látom, mintha nem is igényelné a dolgot, mindig fáradt, és csak jól összebújni akar. Próbálok türelmes lenni, de közben gondolok a jövőre is, hogy tudnék e családot olyan emberrel, akinek minden nap más a hangulata, és nem beszél a problémáiról. Kérdeztem tőle, hogy most hogy volt megint az orvosnál, beszélt e neki arról, hogy milyen régóta nem voltunk együtt, és nem mondta neki. Azt mondja, hogy nagyon szeret, de én ezt már nem mindig érzem. Még reménykedek, hátha feljövünk újra ebből a völgyből, és minden szép lesz mint régen.
Lehetséges ez? Hogyan segíthetnék? Hogyan kell bánni a depressziós férfivel? Nem kell félnem attól, hogy magában, vagy másban kárt tesz?

Válaszát előre is köszönöm:
Mili

Tisztelt Melinda!
A kovetkezo problemaval szeretnek onhoz fordulni:volt egy komoly kapcsolatom ami 3 evig tartott.Masfel eve ez a kapcsolat veget ert,de en sajnos meg mindig nem tudtam tovabblepni,most mindkettonknek van valakije de en allandoan csak ra gondolok es mar ugy erzem ez a kapcsolatom is tonkre megy emiatt.Szeretnem a velemenyet kerni hogyan lehetne ezen tullepni mert ugy erzem hogy ezt mar nem tudom egyedul megoldani. VALASZAT ELORE IS KOSZONOM

Tisztelt Asszonyom!

Segítségét szeretném kérni egy helyzet megoldásához.

Négy éve élek külön a feleségemtől, ő Baján a hat és féléves kisfiammal, én pedig Budapesten. A nagy távolság ellenére próbálom a lehető legtöbb időt vele tölteni, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy általában kéthetente lemegyek reggeltől estig és nagyjából havonta-kéthavonta felhozom magamhoz pár napra. Nyáron általában két hetet, télen is két hetet velem van. Ilyenkor mindig rengeteg közös programunk van játék, utazás stb. Telefonon, pedig 2-3 naponta beszélünk. Kétségtelenül Bajához képest sokkal intenzívebb benyomások érik. Fontos tudni róla, hogy nagyon enyhe epilepsziája van, melyet egy reggel-esti sziruppal kezelünk, teljesen tünetmentes. Ettől eltekintve életvidám, mindig jó kedvű, aktív, érdeklődő, játékos, mindenre nyitott, érdeklődő, barátkozó, kicsit akaratos, makacs és nevelési tanácsadó intelligencia tesztje alapján nagyon okos. Számomra ez a tökéletesen normálisat jelenti, amit elfogultság nélkül állíthatok.

Valódi probléma nem is vele, hanem inkább a kisfiam édesanyjával illetve nagymamájával szoktak lenni. Ők gyakran állítják be a kisfiamat butának, elmaradottnak, ügyetlennek, szorongósnak. Többek közt ezért járatják nevelési tanácsadóhoz, fejlesztőpedagógusokhoz. Nehéz ezekkel szembesülni, de személyesen mindig az ellenkezőjéről bizonyosodok meg. Ezért a különböző gyerekkel kapcsolatos állításaikat is viszonylagos kétséggel kezelek. Az egyik ilyen ebből adódó konfliktusom az, hogy állításuk szerint amikor megyek érte vagy hozzá, túlzottan izgatottá – az ő szóhasználatukban kezelhetetlenné – válik. Azt mondják “túlpörög”. Az izgatottságot természetesen nem vonom kétségbe, inkább csak azt, hogy ez kóros lenne. Ez még nem is lenne probléma négy év alatt megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket, a problémám inkább az ő megoldásukkal van. Ami pedig a következő: Ne mondjuk meg soha, hogy mikor megyek, hanem legyen mindig meglepetés! Egyszer csak betoppanok! Az ellenérveim ezzel szemben azok, hogy egyrészről így a gyerek soha nem tudja, hogy mikor érkezem hozzá. Másrészről viszont mindig várja, hogy mikor érkezem. Természetesen lehet, hogy rosszul látom! Ezt már a gyerekbe is belebeszélték, legutóbbi telefonbeszélgetésünkkor a kisfiam már maga mondta, hogy: apa ne mondd, hogy mikor jössz, legyen meglepetés! Sajnos volt anyósom ezzel kapcsolatban már hazugságba is keveredett a gyerekkel szemben, mert kifejezett kérésem ellenére letagadta, hogy megyek a gyerekért (aki ezt kérdezte tőle). Majd amikor megjöttem érdeklődően nézett a mamára, és azt kérdezte, hogy mama miért mondtad, hogy nem jön apa, miközben jött? Ez roppantul kellemetlen volt, és az egyik ékes bizonyítéka, hogy lebecsülik a szellemi képességét, vagy ahogy a népi nyelvben mondják: gyerek, nem pedig hülye! Sajnos ilyen kérdésekből rengeteg konfliktusom van, és ezekben az esetekben észérvekkel nem lehet operálni!

Kérdésem a következő: lehet e a gyermek anyukájának és nagymamájának igaza? Legyen mindig meglepetés, hogy megyek? Vagy tudja a gyerek előre, hogy megyek érte? Önnek mi a véleménye?

Köszönettel:

Kedves Melinda!
Már fél éve “tart” egy viszony/kapcsolat. Nehéz megfogalmazni. Az elején megbeszéltük, hogy semmi komoly. Én nem akartam csalódni, ő pedig 11 éves kapcsolatból lépett ki. Első szerelem. Aztán úgy alakult, hogy komolyabb lett. De valamiért “tiltakozott” ellene. És volt egy kisebb megcsalás is részéről ezért vége lett. Ő akarta. Egy hónapig tartott ez, újra találkoztunk. Boldog volt. De ez két hétig tartott, akkor Én mondtam, hogy fejezzük be. Majd egy hét sem telt el megint keresett, mert jó velem beszélgetni… Találkoztunk. Randiztunk…ami eddig nem volt. Bevallása szerint is az egyik legjobb esténk volt, de megint meghátrált. Nem tudja hova vezet. Mindig ugyanez a lemez… Szeret velem lenni, beszélgetni, minden jó. De valamiért nem! Azt mondja h ez nem ilyen egyszerű. Ha azt mondom, hogy próbáljuk meg, akkor az nem jó, ha pedig azt, hogy hagyjon békén, akkor az ellen tiltakozik. Szeret velem lenni, de egyszerűen képtelen dönteni. Nem tudom mit tehetnék. Most ott tartunk, hogy azt mondtam hagyjon békén! De tudom, hogy keresni fog. Mit tegyek? Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Melinda!
28 éves két gyermekes anyuka vagyok. A párommal 9 éve élünk együtt, jóban-rosszban. A párom 6 éve külföldön dolgozik és az óta nem egyszer találtam olyat hogy nőkkel flörtől, sms-t ír nekik, némelyikkel találkozott is. Konkrétan le akar feküdni velük és mikor kérdőre vonom miért csinálja, először dühös majd megesküszik engem szeret és nem csalt meg és elhalmoz bókokkal, egyebekkel. Ez kb havonta 2-3 alkalommal előfordul. Bevallom nem valami rózsás a szexuális életünk mert 2-3 hetente találkozunk és féltékeny is vagyok, ezt ő is tudja. Ön szerint mit tegyek? Megfordult bennem a válás is. Válaszát előre is köszönöm

Kedves Melinda!

Adott az a helyzet, hogy párommal 7 hónapja együtt vagyunk, de már 4 hónapja együtt élünk. Minden rendben volt kb. 6 hónapig. Volt egy nagyobb összeveszésünk és azóta úgy érzek amikor vele vagyok hogy nem akarok ittlenni, és nem akarok vele lenni, de viszont ha nem vagyok vele akkor hiányzik. Ettől függetlenül nagyon szeretem, de akármit is csinálok egyszerüen nem múlik ez az érzés, és attol félek hogy ez tönkreteszi a kapcsolatunkat. Nagyon sokat dolgozok és este nemigazán van időnk együtt lenni, és én arra gondoltam hogy emiatt lehet. Bár nem igazán tudjuk egyébként se megbeszélni ezt, pedig már sokszor nekifutottunk. Ebben kérném az ön segítségét! köszönöm!
Üdvözlettel Rebeka

Üdvözlöm
A házasságom válságban van,már jó ideje vannak problémák,de úgy éreztem ennek ellenére szeretjük egymást,és kitartunk.Jobban és rosszban.
Sajnos a férjem ha megharagszik,akkor nagyon furcsán viselkedik.Nem szól hozzám napokig,sőt hetekig.Hiába kérlelem,hiába kérek akár bocsánatot,sokszor olyanért is amiért nem is érzem magam hibásnak,csak hogy megnyugodjon és béke legyen végre .
Tudom nem szabadna ennyire hagynom magam,de hát én ilyen vagyok,békülni szeretnék nem bírok sokáig haragot tartani.
Sajnos most megint nem beszél velem,6 napja.Rám sem néz ilyenkor,és ha megakarom ölelni vagy csak hozzá érné kiabál,hogy hagyjam békén.És képes lefeküdni aludni is ilyenkor,bár nem tudom tényleg alszik e .
Sokszor csinálta már ezt.De most azt kiabálta,hogy ha nem hagyom békén elköltözik.
Mindezt azért mert féltékeny ,mert elmentem szórakozni nélküle….
Ön szerint miért kezeli a konfliktust ilyen furcsán?Vagy a féltékenységét ?
Nem tudom mit tehetnék,érdemes kérlelnem ilyenkor,vagy tényleg inkább hagyjam békén.
Köszönöm a válaszát

Tisztelt Pszichológusnő!
A párommal egy éve külön vagyunk, előtte máfsél évet töltöttünk együtt, de a féltékenység miatt, megcsaltam. Sokáig nem tartottunk a kapcsolatot, majd újbóll beszélni kezdtünk. De valahogy mindig az lett a vége hogy az ágyban kötöttünk ki, mindig megegyeztünk hogy csak ennyi, ő neki voltak utána kapcsolatai, de mindig az lett a vége, hogy hozzám jött vígaszra, sok ismerősöm azt mondja, kezdjük újból, én próbáltam erről beszélni vele, de ő azt mondta nem tudja újra kezdeni. Sokszor veszekedtünk néha elég csúnyán, de a vége ugyan az lett, valamelyikünk mindig kereste a másikat. Ő is bevallotta nekem, hogy valamiért nem tud elszakadni tőlem, és nem is akar. Ilyen se veled se nélküled kapcsolat. Már nem tudom mi van kettőnk között, lehet hogy titkolja az érzelmeit, vagy fél a bukástól ? De akkor miért ragaszkodik ennyire hozzám, és én is hozzá?

Tisztelt Doktornő!

25 éve élünk együtt a párommal, két gyermeket nevelünk, egyikük már érettségizett. Úgy gondolom, és a családunk, barátaink is ugyanígy vélik, hogy a páromnak mentális problémái vannak. Egyikünk sem orvos vagy szakértője ennek a területnek, ezért nagyon nehéz megítélni, mennyire súlyos a helyzet. Nem tudjuk eldönteni, hogy rossz habitus, viselkedési zavar, stb., tehát olyan dolog, amin akarattal változtatni lehet, vagy mentális betegség állhat-e a háttérben, aminek megoldásához külső segítségre lenne szükségünk.

Az érintett nincs tudatában a problémának, minden esetben, minden konfliktusért a környezetét teszi felelőssé. Szerinte mindig igaza van, sosem kér bocsánatot. A legszembetűnőbb viselkedési problémája: nem tudja kezelni az indulatait, a szélsőséges reakciókat (pl. magából kikelt ordítozás, dühöngés, csapkodás, fenyegetőzés, néha fizikai erőszak, majd a lecsillapodása után búskomorság, sértettség, világfájdalom) bármilyen hétköznapi dolog kiválthatja nála. Pl. ha mosogatás közben eltörik egy tányér, vagy a gyerek elhagyja valamelyik felszerelését, vagy bárki bármi olyat csinál, ami neki nem tetszik. Ebben a “bekattant” állapotban egy másik személyiség, félelmetes. Kommunikálni vele ekkor nem lehetséges, minden egyes szótól még dühösebb lesz, akkor is, ha a másik fél teljesen higgadt, együttműködő. Ez a probléma mindig is fennállt, mióta ismerem, de egyértelműen nagyon sokat súlyosbodott.

Egyébként, alapesetben udvarias, barátságos, nyájas, intelligens, kiválóan intézi a konfliktusos (pl. hivatalos) ügyeket. Akiknek nincs tudomása a családunk „belső” dolgairól, el sem tudnák képzelni róla ezeket. Kifelé irigyelt mintacsaládnak látszunk.

A párom 20 évig volt középvezető, felelősségteljes beosztásban ugyanazon a munkahelyen. A vállalati minőségbiztosítás mindig kiválóra értékelte a teljesítményét, kollégái szerették, nem volt semmi probléma vele. Két és fél éve leépítés miatt elbocsátották. Azóta nem dolgozik, nem keres munkát, meg sem próbálta. Azt mondta, „nem fog többet hülyékkel foglalkozni”. Amióta itthon van, a legfőbb elfoglaltsága a játék. Napi több óra X-boxozás, néha 10-12 óra is. Ilyenkor se lát se hall. A játék szüneteiben elmosogat (ezt míg dolgozott, sohasem tette), kicsit porszívózik, el lehet küldeni vásárolni, a gyerekeket elvinni ide-oda. Munkáról nem lehet beszélni vele, szerinte most az én dolgom eltartani a családot. (Mindig dolgoztam, mióta együtt vagyunk, de jóval kevesebbet kerestem mint ő. Cserébe a teljes háztartás és gyereknevelés az én dolgom volt, szinte 100 %-ban. Jelenleg is főzök, mosok, takarítok, pakolok, stb., rengeteget foglalkozom a gyerekekkel, tehát a háztartást 75 %-ban én viszem.) Az életszínvonalunk nagyot zuhant, mióta itthon van, épp csak megélünk, most azonban kritikus a helyzet: az én munkám is megszűnik. Beszéltem velük erről (a kisebbik gyereket kihagytam, hogy ne ijesszem meg), elmondtam, félő, hogy nem tudom egyedül megoldani a helyzetet. Ez sem hozott változást. Továbbra sem aktivizálja magát. Nem gondolkodom különválásban, egy család vagyunk. Felelősséggel tartozom érte, szeretjük.

A kérdésem: ha valaki nem tartja magát betegnek, úgy érzi, nincs szüksége segítségre, nincsenek problémái, nem lehet megbeszélni vele értelmes módon ezeket a problémákat, a valóságtól elrugaszkodott módon él, nem hajlandó orvoshoz, pszichológushoz, szakemberhez fordulni – akkor mit tehet a család? Szeretnénk segíteni rajta, miatta is, és azért is, mert ezzel mindannyiunk élete sokkal könnyebb lehetne. Én már azt is felajánlottam neki, menjünk el együtt valamilyen terápiára, beszélgetésre, de hallani sem akar róla. Mit tehetnék még? A család engem sürget, hogy „csinálni kellene valamit”. Ön mit javasol?

Üdvözlettel: Margit

Tisztelt Doktornő!
Úgy gondolom, illetve teljességgel meg vagyok róla győződve, hogy hosszú évek óta egy szociopata nő a párom. Sajnos az évek alatt rengeteg megpróbáltatás ért a kapcsolat miatt. Amellett, hogy az életem teljesen félresiklott és jelenleg komoly nehézségekkel kell szembesülnöm, még lelkileg is megviselt vagyok. A kiútkeresés és a gondokkal való szembesülés és felismerés nap mint nap gyomorideget, folyamatos aggódást és pánikrohamokat okoz. Rettenetesen érzem magam és félek a következményektől. Mindebből a környezetem szinte semmit nem tud. A párommal egy ideje külön élünk, de nem akar szakítani velem. Én már felvetettem ezt neki. Úgy érzem egyedül maradtam. Nem merek vele sem szembeszállni, félek a reakcióktól és félek segítséget kérni is. Segítséget azért félek kérni, mert tartok a attól hogy felelőssé és a helyzet okozójává tesznek és csak a hibáztatással fogok szembesülni. Amikor végiggondolom az elmúlt éveket, a felelősségem tudatában is áldozatnak érzem magam, de mégis folyamatos bűntudatom van. Nem tudok megküzdeni sem a helyzettel, sem a saját lelki világommal. Az is probléma, hogy a rengeteg idegeskedés miatt sokszor képtelen vagyok érdemben bármit tenni, nem tudok koncentrálni, figyelni, sőt kikapcsolódni, pihenni, aludni sem. Mi lenne a helyes lépés ilyen esetben? Hogyan érdemes kezelni a párommal való viszonyomat, önmagamat és a családomat akikhez segítségért fordulhatok? Köszönöm szépen a segítségét! Minden jót Önnek!

Kedves Doktornő !

Sokáig úgy éreztem , hogy talán egyedül, vagy sok gyakorlással le tudom küzdeni a szorongást és a stresszt. De nem igazán sikerül. Amióta iskolába járok kitűnő tanuló vagyok (nem szakadok meg, szerencsére könnyen tanulok ) . Harmadik éve járok gimnáziumba. Általánosban sosem feleltettek szóba a tanárok mert féltem, és (ők is jobban jártak ha nem ment vele az óra) A harmadik évemben vagyok és eddig 3x feleltem összesen.! Először a dolgozatoknál is izgultam nagyon , de aztán az elmúlt. De bármit amit szóban kellene elmondani attól rosszul leszek. Egyszerűen elfog a pánik összeszorul a gyomrom és addig nem szűnik meg ameddig nem értem a felelés vagy a vizsga végére. Eddig a jegyeimen nem rontott a stressz , de úgy érzem ez azért van mert tudják , hogy tudom. Nagyon félek mert hamarosan a jegyeim pontként számítani fognak az egyetemre, és a szóbeli érettségi is. Nem szeretnék emiatt elbukni. Régóta gondolkodom , hogy mitől van ez, de nem tudom kitalálni, mert ha prezentálnom kell, és van egy biztos jegyzet a kezembe akkor például nem aggódom, vagy például 12 évet táncoltam, mindenhol tekintetek szegeződtek rám mégsem izgultam annyira mint ahogy egy felelésnél.
Örülnék , ha segíteni tudna.

Kedves Melinda doktornő!
Férjemmel 2 kislányt nevelgetünk/ek, minden idilli lehetne…Diákszerelemből indult, akkor minden szép és jó volt, ketten voltunk. Ám mióta szülők lettünk, egyre nagyobb a szakadék köztünk. Ő úgy érzi, kiszorult a szívemből, csak a gyerekekkel foglalkozom, vele nem eleget. Ez az alap probléma, egyben ördögi kör. Érzelmileg nagyon zárkózott, még a gyerekekkel is; soha nem játszik velük, nem mesél, nem bújik, nem sétál, semmi. Csak arra vár, mikor leszek vele. Közben tudom, h. szereti őket, csak más a szeretet nyelve. Ha pl. iszik egy kis alkoholt, egyből feloldódik az érzelmi szorulása, és megy a bújás, ölelkezés köztük, de ez nem normális. Testvérei ennek szöges ellentétei, holott u.azt kapták/látták gyerekként. Ha genetikai jellemzők miatt van ez – az apjuk is ilyen volt (önzőség, gátlásosság, empátia hiánya, türelmetlenség, pesszimizmus), lehet vmit tenni ellene? A gyerekek nem teszik szóvá, ilyennek szeretik. Azt említi csak a nagyobbik, ha pozitív a kapcsolatuk (“Apa segített nekem/beszélgetett velem..” = Apa az Isten ilyenkor…). Nagyon hozzám vannak nőve, mivel szinte csak én gondozom őket, ill. próbálom kompenzálni, amit Tőle nem kapnak meg. Tudom, h. az nem u.az, nem pótolható. Erőltetni szoktam néha, h. ide-oda ő vigye a lányokat, de az is csak morgással megy általában. Mintha nem lelné örömét bennük. Félek, h. ez kihat majd az ő mércéjükre is, férjideálra, az örökös megfelelési kényszer, h. Apa vmit közeledjen, ne adj’ Isten okolják magukat emiatt. Másrészt így én is nehezebben bírok (tudni tudok, szktam is természetesen) őszinte szeretettel közeledni hozzá, mert emiatt majd’ megszakad a szívem, és ellene hangol. Lehet ebből kiút? Vagy már mindig így marad, ilyennek szokjuk meg? Eleinte 3 gyerkőcöt szerettünk volna, de ő már egyáltalán nem akarja “elölről” kezdeni, én meg lemondok a vágyról, mert tudom, h. az végzetes következményekkel is járhatna. Az érzés, h. mindenki Anyát akarja csak magának, felőröl. Ő sem azt várja tőlem, h.200%-on teljesítsek, hanem csoportosítsam át a szeretetemet. De akkor ő miért nem erőlteti meg egy kicsit jobban magát?! El vagyok keseredve…
Remélem van megoldás erre a gyűrűző problémára és előre köszönöm a válaszát!
Tisztelettel: Anyatigris

Kedves Melinda,
Édesapám rengetegszer ostorozza magát negatív szavakkal, negatív kijelentésekkel, mindig önmagát hibáztatja és ő mélyen át is éli azt, amikor szavakkal önmagát bántja.
Valószínűleg ezt láttam, hallatom tőle gyermekkoromban és belém épült mint egy program, még akkor is ha ez gyermekként nem tűnt fel, hisz gyereknét mással voltam elfoglalva.
Én nem vagyok képes olyan szinteken ön ostorozni magamat, mint édesapám és nálam érzelmek is csak ritkán kapcsolódnak az önostorozó gondolatokhoz. Ezek az önmagamat megszóló gondolatok csak szólnak bennem mint egy a háttérben bekapcsolva felejtett rádió.
Erre negyven év után jöttem rá és az a kérdésem, hogy lehet-e kezdeni valamit ezzel a problémával, vagy ennyi év eltelte után már nem.
Köszönöm,

Üdvözlöm!
Egy kérdésem lenne, már mint érdekelne a véleménye. Természetesen van egy srác. 🙂 Régebbi történet. Kb 1 éves. Beszélgettünk, volt barátnője. Rosszul álltak náluk a dolgok, de mondta hogy szereti és találkozik vele és megbeszélnek mindent, mert kicsit zűrös volt köztük a kapcsolat. Közben velem beszélgetett és el is mondta hogy mi volt a találkozón majd másnapra megbeszéltünk mi egy találkozót. Zavarba voltunk, beszélgettünk mi van a másikkal bár elég sok mindent tudtunk nagyjából a végén meg elkezdett közeledni hozzám és megcsókolt. Igazából nem értem a hirtelen váltást köztem és a lány között. Talán még annyi háttér információval szolgálhatok hogy együtt volt ezzel a lánnyal fél éve amikor engem megismert és utána még 1-2 évig voltunk kollegák. Nagyon jól elszórakoztunk a raktárban. Sokan mondták hogy jó ránk nézni és hogy érződik hogy eléggé egy hullám hosszon vagyunk. Ami meg tényleg csak mellékes hogy mai napig beszélgetünk és találkozgatunk, de azzal a lánnyal nagyjából most zárta le végleg. Ami megint egy érdekes momentum volt, hogy szilvesztert kettesben töltöttük Győrben és kicsit engedtünk az érzelmeinknek. Másnap meg mikor hazajöttünk a lánnyal találkozott hogy visszakérje a dolgait. Nem értem a srácot. (Ő most 24 éves én meg 19. A lány meg vele egyidős.) Tényleg szeretnék egy véleményt kérni erről a kettősségről. MIntha ugrálna közöttünk.
Előre is köszönöm válaszát 🙂

Tisztelt pszihológusnő,

olyan problémám lenne, hogy barátnőmmel 300 kilométerre éleünk egymástól, bár hetente találkozunk. Fél éve vagyunk együtt. Nem tudom elviselni ha pasival beszél, vagy másnak nevet, egyszerűen elborul az agyam és olyan dolgokat mondok neki amik még magam is tudom, hogy hülyeségek. De elkezd égni a fejem elkezdek remgeni sírógörcsöt kapni, betegesen féltékeny vagyok. Ő semmi rosszat nem tesz soha, tisztában vagyok vele, én mégis kiakadok. Nagyon fontos ő nekem, de ha így folytatom el fogom veszíteni. Segítségét előre is köszönöm.

Tisztelt Habis Melinda!

A Párommal 7 hónapja élünk távkapcsolatban, Ő 30 éves, én 37 leszek, ezer kilométer van köztünk. Viszonylag sokat lehettünk együtt ezalatt az idő alatt, csaknem a kétharmadát (többször mentünk már nyaralni, ha tud, minden szabadidejét velem tölti, már a nyaralást is tervezi velem).
Jól érezzük magunkat egymás társaságában, bemutatott a barátainak, a családja már családtagként kezel engem.
Mikor megismertem, azt mondta, hogy csak akkor akarja ezt az egészet, ha hamarosan odaköltözöm Hozzá. Most többször felvetettem ezt Neki, hogy készen állok erre, eleinte azt mondta, hogy jó, majd…, de most elém állt, hogy Ő nem szeretné ezt, még akkor sem, ha elveszít engem emiatt.
Én már hamarosan családot szeretnék, Ő még a munkájára koncentrál, 5 éven belül meg akarja a céljait valósítani, haza akar Magyarországra költözni (előző párja sajnos nagyon lehúzta anyagilag, majd megcsalta Őt, így emiatt már senkiben nem bízik, Ő nem tesz fel mindent egy kapcsolatra már). Így kicsit én “kolonc” lennék a nyakán addig, mert azt mondja, nem tud majd mellettem 18 órákat dolgozni (hétvégén is), nehézségekbe ütközne a kinti munkakeresésem is, el kellene költöznünk egy másik albérletbe, ami Neki ugyancsak nehézséget okozna, de leginkább nem érzi még ezt a kapcsolatot olyan stabilnak, és egyáltalán: nem tud nekem egyelőre garantálni semmit. Jól érzi magát velem, szeret, “jó fej csajnak” tart, de egyelőre ennyi.
Telik az idő, ha látnám a happy endet, akkor maradnék Vele, belemennék abba is, hogy később gondolkozzunk családalapításon, de úgy érzem, ha nem költözünk össze, akkor ez a kapcsolat zátonyra fog futni, hiszen egyre jobban felőröl bennünket a webkamerán tartott beszélgetések, a várakozások halmaza.
Mit lehet ilyenkor tenni? Már többször leültem Vele beszélgetni, de egyre jobban bezárkózik emiatt, csak a vesztembe rohanok.

Köszönöm!

Tisztelt Pszichológusnő!

Azzal kérdéssel, fordulok önhöz, hogy az alább leírtak alapján érdemes lenne-e pszichológust felkeresnem.
20 éves lány vagyok. Sosem volt párkapcsolatom, és sosem csókolóztam még. Nem vagyok egyébként nagyon zárkózott személyiség, vannak barátaim, bulizom stb.
Félek a dologtól, és nincs sok önbizalmam. Belátom sokszor kifogásokat gyártottam, hogy “most miért nem próbálom közelebb engedni ezt a fiút”.
Szégyellem már a dolgot a kortársaim előtt, és a srácok előtt is. Néhányan azt gondolják, hogy valami lelki baj az oka. Én viszont azt sejtem, hogy csak későn érő típus vagyok. A gyerekkori gátlásokat is el kellett engednem, ahhoz, hogy tiszta lappal tekintsek a dolog felé. Mostanában kezdtem csak testi vágyakozást is érezni.
Bennem van az is, hogy nagyon válogatok, úgy érzem nagy szempont, hogy megfeleljen a szüleimnek és a barátnőimnek is aki nekem tetszik.
Talán túl görcsösen állok ehhez a dologhoz. Nem ismerek olyat, akinek 20 évesen még a csók sem jött össze, szóval kezdek aggódni.
Ön szerint érdemes lenne szakemberhez fordulnom, vagy várjak még vele?

Előre is köszönöm a válaszát!

Kedves Doktornő! Nagyon rövid és lényegre törő leszek, szeretném életem szerelmét elfelejteni, 41 éves vagyok két éve találkoztam egy férfival, akivel eltudtam volna képzelni az egész életemet. Mennyei volt a közelében lenni, olyan érzéseket kelltett bennem amiket még férfi mellett nem éreztem, el tudtam képzelni az anyaságot, éreztem, hogy ő óvna, féltene, és gondoskodni tudna rólunk, amit eddig egyetlen férfi mellett sem éreztem. Eljártunk Teniszezni, ahol nekem napról napra jobban tetszet, apró érintések voltak köztünk, megfogta a kezem az ütővel eggyütt, megmutatta, hogyan kell helyesen tartani és ütni, abban a pillanatban ahogy megéríntett mintha villámcsapás ért volna, szexuális vágy, de nem olyan mit az előző firfiaknál, itt olyan érzéki, könnyed, és finom, tisztelettel teli érintés. Láttam a pillantásaiban is mást, mint eddigi tapasztalataim során még nem, ő olyan csodálattal nézett és lélegzet visszafojtó tekintettel figyelte ahogy mesélek magamról. Ugyan ezt éreztem ő iránta is, az, hogy miért nem teljesült be, és miért nem volt folytatás, túl hosszú lenne leírni. Két éve próbálom elfelejteni, hiszem, hogy később eggyütt leszünk, szeretem azóta is, nem múllik, siratom azokat az érzéseket amiket ő kelltett bennem, sírok, hogy nekem csak ő kell, nem kell más, miért nem múlik? És miért nem múlik a folytonos rágondolás, a remény a hit, hogy az enyém lesz? Kértem már személyes tanácsadást egy pszichologustól, neki ennyi volt a válasza, hogy ezekkel a gondolatokkal meg kell küzdeni, nem megy egyedül lejönni róla, ezért kérek segítséget! Mit tegyek?

Mostanában nagyon robbanékony lett a természetem és sokakat megbántok mert könnyen komolyan veszem a dolgokat és véget szeretnék vetni ennek a robbanékonyságnak mert félek hogy bántani fogom a barátaimat ha viccből csinálnak valamit , kérem segítsen.

Kedves Melinda, az lenne a kérdésem, hogy van e olyan betegség ami folyamatos negativ gondolatokat okoz.Ezek a gondolatok Isten káromló természetűek söt olyan személyeknek kivánok rosszat akiket a leginkább szerertek. Ez a probléma már nagyon régóta tart de már nem tudok mit kezdeni vele, akaratomon kivul jönnek a gondolatok és bármennyire is próbálok ellenszegülni nem sikerül. Hozzátenném még hogy vallásos vagyok ön szerint ez mitől lehet és mit tehetek ellene.

Kedves Habis Melinda!

A kerdesem/leirasom egy kapcsolathoz fuzodik. Megismerkedtem egy holggyel, 2 es fel honapja. Ebbol az elso honap, nehany levelvaltassal. Talalkoztunk korulbelul 10 alkalommal. Hasonlo az ertekrendunk es erdeklodesi korunk, jarunk konceretekre, turazni, foztunk is egyutt, vagy kiallitason is voltunk. Mar eljutottunk oda, hogy tobbszor megcsokoltuk es megoleltuk egymast. Szex meg nem volt es a magam reszerol meg nem is erzem kesznek ra magam. Kedvelem a holgyet, szerelmes meg nem vagyok. Az egyutt toltott idoinkben korulbelul 50-50%-ban erzem, hogy szeretnem komolyan es, hogy bizonytalan vagyok. Ez nekem dillemat szul es mivel, erzem, hogy meg ido kell nekem, igy meg nem akarom sietettni a kapcsolatot. Valami az sugja belul, hogy szeretnem a kapcsolatot, de azt meg nem tudom, hogy ezt a kapcsolatot-e vagy mivel egy komoly kapcsolat a preferenciam, erre vetittem azt ki.
Roviden ennyi lenne.

Koszonom, hogy szant ra idot, hogy elolvasta. On mit gondol?

Tisztelettel:

Csaba

Tisztelt Doktornő!
Feleségemmel együtt neveljük 2,5 éves kislányunkat. Voltak problémáink, túl vagyunk már egy féléves különélésen, feleségem mindent érzelmi zsarolásokkal próbált elérni nálam – sajnos sokszor sikerült is neki – melyhez legtöbbször a kislányunk az eszköze. Lényegében ez vezetett a különéléshez is, ami borzasztóan indult, kezdetben elzárt a gyermekemtől, de idővel a félév nagyon jót tett, majd jöttek az ígéretek és ismét összeköltöztünk (immár 7 hónapja együtt élünk megint). De sajnos újra kezdődnek a zsarolások, amelynek tárgya most egy igen komoly dolog: ha nem csinálok azonnal kistestvért, akkor hétvégi apuka leszek. Szeretem a feleségem, elvileg ő is engem, vannak jó pillanatai is, de néha teljesen kifordul magából. Én is szeretnék még egy gyermeket, de úgy érzem, hogy a kapcsolatunk nem áll készen rá, és ezekkel a zsarolásokkal pont az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretne, de ő ezt egyszerűen nem érti, nem is akarja megérteni. Imádom a kislányomat és ha nem engedek a zsarolásnak, elveszíthetem őt, de borzasztó felelőtlen dolognak érezném azt is, ha egy ilyen komoly döntést zsarolásoknak engedve hoznék meg, nem pedig közösen, kompromisszumokra alapozva. Nem tudom, merre induljak. próbálom rávenni a feleségem, hogy vegyünk részt egy családsegítő programban, ne egy kisgyermekkel próbáljuk helyrehozni a házasságunkat, de ő nem hajlandó, csak ha közben elkezdünk próbálkzni a kistestvérrel. Kíváncsi vagyok az Ön véleményére helyzetemmel kapcsolatban.
Válaszát előre is köszönöm, és áldott békés karácsonyt kívánok!

Kedves Melinda!
A problémám valószínű nehezebben megoldható annél a fórumnál, az első lépéshez kérnék segytséget, mit kell tennem, hogyan vegyem rá lányomat, hogy keressen fel szakembert.A lányom 38 éves múlt most 15 hónapos a kisfia.Későn 30 éves korában költözött el otthonról sok nem sikerült kapcsolata volt.A kisfiú apjával sem élnek már együtt.A lányom 17 évesen vesztette el az édeaspát, de 8 éves kora óta egyedül neveltem.Nehezen kezelhető, öntörvényű ember, gyereknekis az volt.Már 20 éve szeretném szakemberrel felvenni a kapcsolatot, nem nem hajlandó rá.Nagy pesszimista alkat, mindenben a rosszat látja.Mivel 10 napos volt az unokám, amikor egyedül maradtak és nagyon közel lakunk egymáshoz, sokat kellett segítenem.Igyekeztem minél kevesebbet a gyerek körül inkább egyéb munkákat végeztem el, de volt hogy ő akarta legyek a gyerekkel, fürdessem eleinte nem merte, szoptatni nem tudott.15 hónapja főzök mindkettőjükre, a kicsi még csak az én főztömből evett, mert neki nincs semmire ideje. Szeretné csinálni, de nem megy, ezért is idges, utál mindenkit akinek sikerül.Mindenért másokat hibáztat, többnyire engem.Mostanra nagyon kiborult, fizikailag és lelkileg is, indegült, kialvatlan, odít sajnos a gyerekkel is.Ugyanakkor magának akarja a gyereket nyilván, hisz az övé, de ez görcsös, mivel csak ő van neki, mindenkit el akar távolítani a közeléből, mondván nincs senkire szükségük.Karácsonykor visszautasítja az együtt létet a családdal, a nővéremnek aki keresztanyja nagy családja van és minket is meghívott, az unokám imádja a társaságot, a családot. Már többször kiutasított a lakásból, de aztán egy óra múlva mást gondol, tegnapelőtt áthozta a gyereket, hogy nem bírja tovább, de tegnap elvitte és ordítva közölte nincs szüksége rám. Nagyon féltem a gyereket, akik tudom nagyon szeret, de görcsösen, félek ha nem fogad szót, de még csak 15 hónapos, kárt tesz benne, a lelkében mindenképpen.Gyerekként is mindent erőszakkal akart elérni, most is olyan, csak úgy történhet minden ahogy ő akarja, csúnya hangú sms-eket küld, nem csak nekem, előfordult a nővérem családjának is. Fétékeny mindenkire akinek sikerül, ugyanakkor sokszor vádolja magát, hogy nem jó anya, napokig sír.Szóval teljesen labilis, abban kérek segítséget hogyan vegyem rá, hogy menjen el szakemberhez.Már többször megigérte, de soha nem teszi meg. Mindkettőjüket féltem, és nem akarom, hogy egy roncs legyen az unokám, aki egyenlőre jókedvű, vidám kisfiú, de már sokszor védekezik a maga módján a terror ellen. Nagyon félti a lányom , alig tehet valamit, ettől a gyerek is ideges, mivel kis eleven. A lányom tinédzser kora óta ilyen sokszor orditott otthon is bevallom amikor elköltözött kicsit jobb lett. Utál mindenkit, antiszociális, állandóan ideges, a csend hiánya miatt, lakótelepen élünk.Már gondoltam arra, hogy beszélek a védőnővel.Most rettegek mi történik velük, milyen karácsonya lesz az unokámnak. Kérem segítsen mit tegyek, kihez forduljak?Köszönöm szépen!

Kedves Doktornő!

Egy olyan problémával fordulok Önhöz, amely már gyerekkorom óta megkeseríti az életem, azonban elhatároztam, hogy valami módon tovább kéne lépnem.
28 éves férfi vagyok, az életem teljesen sínen van, megy a maga kis medrében. Azonban túlságosan érzékeny vagyok, érzelgős, empatikus. Sokan mondják, hogy “húú ez tök jó” és “milyen csodálatos”, de ez sajnos nem igaz.
Ez egy ÁTOK.
Nagyon megterhel egy környezet változás, nagyon nehéz új kapcsolatokat kialakítanom, mert mindig minden megbánt (legalább is én így élem meg). Nagyon nehéz párkapcsolatot létesítenem, mert folyton bennem vagy egy fajta megfelelési kényszer, hogy megfeleljek a partnernek, elég jó legyek neki minden téren. Ettől önbizalom-hiányosnak, esetlennek, gyengének tűnök a partner szemében és akkor már esélytelen a továbbhaladás. Néha megnézek egy filmet és egy egy jeleneten majdnem kifordul a könnyem… még a mellettem lévő hölgy nézőket meg sem érinti a dolog. És ez így nincs rendjén.
Egy férfinak erősnek, céltudatosnak kell lennie. E mellett a fizikai fájdalmakat is sokkal erősebben élem meg mint mások. Kicsit kaméleonnak is érzem magam, mert idegen társaságban, idegen helyen azonnal képes vagyok a helyi szokásokat, nyelvjárásokat felvenni, ami szintén egy megfelelési kényszer eredménye, amitől szintén önbizalom-hiányosnak, esetlennek tűnök első benyomásra már az új emberek szemében is.

Kérem segítsen, mivel tudnék normális lenni, milyen terápiákkal, esetleg milyen gyógyszerekkel tudnám elnyomni a túlérzékenységet?

Előre is köszönöm a válaszát

Üdv Mechicco

Tisztelt Doktornő!

Eléggé lelkis ember vagyok. Minden apróságot megjegyzek és napokig, hetekig emésztenek engem belülről. Az utóbbi időben két nagyobb trauma is ért, amit nem tudok feldolgozni, egyszerűen csak nem gondolok rá, úgy könnyebb, viszont ha mégis akkor azt érzem, hogy ezt már nem bírom ki. Nem tudom, hogy levezetni a stresszt, feszültséget, és legfőképp nem tudom feldolgozni azokat amik velem történnek. Mit tehetnék?

Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Doktornő.

Hogyan lehet kezelni egy végtelenűl gonoszkodó anyóst? Nehéz természete van. Többet képzel magáról mint ami, többet is enged meg magának velem szemben. Ha tud akkor megalázóan nyilatkozik rólam. Nem tart méltónak a fia mellé. Úgy viselkedik mint egy féltékeny ex barátnő. Egyik nap jó kedve van, a másik nap minden ok nélkül depressziós, sír, adott estbe tör zúz. A páromnál ez kényes téma, nem látja úgy a helyzetet mint én, azt gondolja túl reagálom, az édesanyját a végletekig imádja. Nem rég azt hallottam vissza hogy a párom, idézem “csak b@szni jár hozzám”. Egy anya hogy nyilatkozhat így? Ennek nem lesz jó vége.

Tisztelettel köszönöm válaszát.

Szép estét doktornő!
Kétségbeesve irok önnek…három leánygyermekem van,a középső lányom decemberbe lesz 7 éves éjjelente bepisil mostanában nappal is néha bekakil
voltunk kivizsgáláson szervi baja nincsen…ön mire gondol?

Tisztelt Doktornő!

Nagyon szociális típus vagyok párkapcsolat terén ami abban mutatkozik meg,hogy mindig mindenkit meg szeretnék menteni a lelki bajaival kapcsolatban, és nem mondok le egy kapcsolatról gyorsan még ha mindenki azt is mondja nekem,de félek most nagy fába vágom a fejszém.
2 hónapja vagyok együtt a párommal,nehéz gyerekkora volt,alkoholista apa,nagymama nevelte 9 éves korától mert az anyukája újraházasodott.Beteges hazudozó jeleit vettem észre rajta,szépíti a valóságot nagyon jó színben tünteti fel magát amit az ember hallani szeretne…Jól érezte magát a családomban és úgy tűnik itt is akart maradni ugyanis ígérete ellenére nem vigyázott és valószínűleg babát várok..Ezzel egy időben kiderült hogy a volt barátnője akit ott hagyott mikor megismert 5 hónapos terhes és én vagyok a negyedik akivel ez megtörténik..Volt egy 5 éves,másfél éves és pár hónapos kapcsolatai. Valószínűleg nem tartom meg a babát nem merem ilyen körülményekre vállalni,és ennek a férfinek most munkája sincs.De szeretem és mindezek ellenére ki békülnék vele ha tudna változni őszinte lenne mindenben,azért nem mondta el azt sem hogy a volt barátnője babát vár mert én az elején azt mondtam hogy neme szeretnék olyan férfit akinek van már gyermeke így nem vallotta be,de nem is tartja a kapcsolatot a nővel,nem is érdeklődik,de a mi babánkat meg akarja tartani a másik hölgynél is így indult így nem merek hinni és aztán ott maradok egyedül a babával.
Van így értelme ennek a kapcsolatnak a bizalom nélkül?(bár én sose tudtam megbízni egy férfiben sem)Van esély hogy változik?Én 25 éves vagyok ő pedig 27.

Tisztelettel:Anna

Kedves Doktornő, az a problémám, hogy jó ideje nem motivál semmi és sokat vagyok fáradt. Nem lelkesedem semmiért, nem ösztönöz semmi és nem kelti fel annyira az érdeklödésemet, hogy az lenyügözzön, motiváljon.
Megpróbálhatom magamt kirángatni ebből az állapotból? Vannak rá módszerek? Vagy valami csoport terápia, közösség? De csak találgatok, de most olyan élő halott vagyok.
Nagyon köszönöm,
(kellemes év végi ünnepeket önnek)