Ha olyan problémája van, amit néhány mondatban (maximum 1000 karakter, az ennél hosszabbakat törlöm!) meg tud fogalmazni és úgy gondolja hogy egy e-mail terjedelmű válasz is iránymutatást tud adni Önnek, írja meg kérdését a lenti ablakba és a válasszal együtt (moderálás után, név nélkül) megjelenítem. A hozzászólás elküldéséhez az email cím és más adatok megadása nem szükséges.
Tisztelettel kérem a kedves Látogatót, hogy e-mailt csak pszichoterápiás felkérés esetén írjon. Kérdését az oldal alján (legörgetés után) megjelenő ablakba írja meg, mert csak így áll módomban megválaszolni azt!
Felhívom szíves figyelmét, hogy az írásos tanácsadás nem egyenértékű a pszichológiai vizsgálatra (videobeszélgetés, vagy személyes találkozás során létrejövő első interjúra) alapozott szakvéleménnyel, kizárólag a problémafelvetés alapján bennem keletkező benyomásokat és a személyes véleményemet tükrözi. Sürgős esetben az alábbi linken található telefonos lelki-segély vonalak valamelyikének felhívása javasolt!
A pszichológus válaszol rovatban a válaszadás ingyenes és random sorrendben történik.
A hozzászólás elküldésével Ön kijelenti, hogy elmúlt 18 éves. Amennyiben Ön 14 és 18 év közötti kijelenti, hogy a törvényes képviselője hozzájárulásával használja ezt az oldalt. 14 év alattiként kijelenti, hogy a törvényes képviselője jár el Ön helyett.
19 382 Hozzászólás
Kedves Doktornő! Segítségre lenne szükségem! Nem tudom,hogy hogyan mondjam el az anyukámnak,hogy barátom van. Anyukámmal jó a kapcsolatunk és mindent elmondok neki,de ezt nem merem,mert nagyon félek,hogy mit mondana. Hogyan mondjam el anyukámnak a dolgot?(15éves vagyok) Segítségét előre is köszönöm!
Kedves Napsugár!
Mitől fél pontosan? Hogyan reagálna az anyukája egy ilyen bejelentésre? Neki van párkapcsolata? Milyen a hangulat otthon?
Üdvözlettel: Habis Melinda
Attól félek,hogy ha elmondom neki eltílt a barátomtól mert még túl korainak gondolja. Az itthoni hangulat nagyon jó. Eddig mindent eltudtam mondani az anyukámnak és az apukámnak,mert nagyon megértőek,de nem tudom ezt hogyan közöljem velük.
Kedves Napsugár!
Ha a szülei megértőe,k nincs oka az aggodalomra, nyugodtan, őszintén álljon eléjük. Talán még örülni is fognak a nyíltságának.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
Férjemmel van egy közös baráti házaspárunk. A pár férfi tagja Férjem egyik legjobb barátja. Alapvetően kedvelem őket, mert jószívű, rendes, egyszerű emberek, de nem mondanám, hogy egy hullámhosszon lennénk, vagy tartanánk a kapcsolatot, ha a Férjem nem ragaszkodna hozzá. Amíg csak néha összejárogattunk, vagy a Férjem találkozott a barátjával külön, nem is volt ezzel gond, de egy ideje a másik pár hölgy tagja, azaz a Férjem barátjának a felesége telesen rám szállt. Nem rosszindulatból, de sokszor keres telefonon, találkozgatni akar stb. Nem nagyon vannak barátai, és sokat otthon is van a gyerekükkel. Én kedvelem őt, de barátnőmnek nem tekintem, teljesen mások vagyunk, és borzasztóan frusztrál is a tapadása. Egyszer megbeszéltem ezt vele, hogy bírom őt, de egy kis teret kérek, és ne keressen ennyit, szerencsére nem bántódott meg rajta, azonban egy ideje azt érzem, kezdi újra, ráadásul a közelünkbe is szeretnének költözni. Hogy kezeljem úgy ezt a helyzetet, hogy senki ne sérüljön? Férjem (jogosan) hallani se akar a kapcsolat megszakításáról, azonban félek tőle, hogy ha egyszer igazán “kiosztom” a lányt, vagy nyomatékosabban megkérem, hogy hagyjon békén (sajnos ebben elég rossz vagyok, és nagyon konfliktus kerülő is), nagy sértődés lesz belőle, és nem akarok én a rossz feleség lenni, vagy a jó kapcsolat szétrombolója, azt pláne nem bírnám elviselni, hogy a Férjem nélkülem találkozzon velük, mondván, én nem akartam barátkozni… Van jó megoldás?
Köszönöm:
Vivien
Szekszárdról
Kedves Vivien!
Szerintem mindenképpen az a legjobb megoldás, ha leküzdi a konfliktusoktól való félelmét és színt vall a férjének (elmondja hogy terhes az Ön számára a hölgy közelsége) és határozottan meghúzza a határvonalat is a barátnője felé. Nem gondolom, hogy érdemes elmélyíteni egy olyan “barátságot”, amit Ön nem érez kellemesnek. Nyilván jóban lehet lenni a párja és az esetleges közös programok kedvéért, de ennél többet tenni ezért felesleges (de mondhatnám károsnak is, ha megerőszakolja magát emiatt). A férjének el kellene fogadnia a szépen megfogalmazott érveit, elvégre Ön sem szól bele, Ő kit szeressen és kit utáljon.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Köszönöm a válaszát!
“és határozottan meghúzza a határvonalat is a barátnője felé.” Ezt hogyan lehet szépen csinálni? Volt, hogy nem vettem fel a telefont, de nem esett le neki, csak még többet hívott. Volt, hogy megmondtam neki, ne keressen telefonon, csak üzenetben, és azt is csak sokkal ritkábban, mert habár kedvelem, őszintén terhes nekem a túlzott ragaszkodása. Ekkor jobb lett egy kicsit, de azért a napi hívogatások ellenére heti 1x még biztos megkeres ezzel-azzal, én meg már eljutottam arra a pontra, hogy ezt se szeretném 🙁 Nem utálom, nincs vele bajom, tudom, hogy nem rosszak a szándékai, de most akkor sincs erre a kapcsolatra szükségem 🙁 Megbántani nem akarom, de néha úgy érzem, csak abból értene, ha megharagudhatna rám valamiért…
Kedves Vivien!
Szerintem fontos, hogy akkor is kitartson az elhatázorása mellett, ha ez a barátnőjénk nem tetszik (elvégre mindkét félnek jó kéne, hogy legyen ez a kapcsolat, nem?). Mondja el neki egyenesan, ha szükséges akár többször is, hogy ne keresse.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda! Köszönöm az eddigi válaszait, nagyon megtisztelő, hogy így segít.
Megtettem, amit mondott, őszintén, ám a lehető legnormálisabban elmondtam neki, hogy kedvelem őket, és ha közösen találkozunk néha, így családostul, nagyon szívesen, de kettőnk kapcsolata elég egyoldalú, és hogy minél inkább erőlteti, én annál jobban hátralépek, és hogy ne haragudjon, de ne találkozzunk. Természetesen nagyon megsértődött, és nem érti, hogy ő miért keresne engem gyakran?! Hiszen már nem naponta hív, csak néha, és hogy akkor inkább tényleg hagyjuk ezt az egészet, majd egész délután teletolta a közösségi falát a nekem célzott ócsárló üzeneteivel.. Nyílván nem érti a dolog lényegét, de nem is vártam mást tőle. Nem akarok leereszkedő lenni, de elég egyszerű lélek, nem sok közös van bennünk. Mindegy is. Ez a része egyáltalán nem érdekelne, mert megkönnyebbültem, hogy ezt megtettem. Viszont. Este elmondtam a Férjemnek, megértette, hogy így cselekedtem, mondta, hogy szeret, és hogy minden oké lesz. Ellenben elég nagy elkeseredést láttam a szemeiben, hogy akkor innentől valószínűleg lőttek a közös programoknak, és a fene se tudja ez hogyan hat majd az ő barátságukra a fiúval. Lehet gyarló vagyok 🙁 de nekem az lenne a legjobb, ha teljesen megszakadna velük a viszony (ami egyébként így is csak egy kb. 3-4 havonta találkozást jelentett), viszont előre félek, hogy nem fogom tudni kezelni azt a helyzetet, hogy a későbbiekben esetleg a Férjem továbbra is találkozik a sráccal, netalán ott lesz a felesége is… Két félelmem van: A Férjem nagyon konfliktuskerülő, és félek, hogy nem véd majd meg, nem áll ki mellettem, miközben elkezd majd engem szidni a pár, hogy biztos elment az eszem (ez borzasztóan fájna, és míg a másik pár elég nagyszájú, a Férjem nagyon konfliktuskerülő, és általában egy ilyen helyzetben csak megkér mindenkit, hogy hagyják ki belőle, nem akar vele foglalkozni stb. :(én meg rosszul vagyok a gondolattól, hogy esetleg végighallgatja, ahogy engem szidnak, nagyon megalázó.bár még meg se történt…), a másik, hogy önmagában kirekesztve érzem majd magam, ha ő külön találkozik a sráccal, esetleg odakeveredik valahogy a lány is.. Egyszerűen minden porcikám tiltakozik ez a kapcsolat ellen, holott tudom, hogy a Férjemnek fontos a fiúval való barátsága, habár nagyon ritkán beszélnek és találkoznak. Lehet ezt valahogy kezelni? Normális ez? Vagy csak velünk van ilyen? Az egom viaskodik folyton, hogy ilyen félelmeket vetítek ki a jövőre nézve? Köszönöm előre is.
Kedves Melinda!
Levele alapján azt gondolom, hogy ezek miatt a félelmek miatt kellett volna először a férjével egyezetnie, s csak utána beszélni ezzel a baráttal a kapcsolatukról. Önt miért zavarja az, hogy mit mondanak Önről a háta mögött? Miből gondolja, hogy ez Önt minősíti? Milyen az önbecsülése?
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő! Szeretném megkérdezni, ha a lélek doktor megadja a mobilszámát a betegének az lehet a bizalom jele? Üdvözlettel: Vivien
Kedves Vivien!
Ez lehet praktikus megoldás és természetesen a bizalom jele is, ha Ön annak érzi.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda! Van a környezetemben egy férfi akivel egy helyen dolgozunk. Lassan 1 éve ismerem. Kedves, közvetlen ember, 33 éves. Úgy vettem észre, hogy bárkivel elbeszélget. Én 5 évvel vagyok nála fiatalabb. Emlékeim szerint első időktől fogva meg-meg szólított engem “Hogy vagyok, mi újság?”, mit csinálok? Sokszor odajött segíteni nekem ha látta hogy elakadtam, vagy csak úgy odajött. A problémám az, hogy valamiért mégsem lépünk sehova. Akár ez az én hibám is lehet, hogy bátortalan vagyok, vagy lehet hogy bebeszélem magamnak hogy tetszem neki. Nem tudom. Pár napig úgy érzem hogy nőként tekint rám, máskor meg úgy hogy figyelembe sem vesz. A történethez hozzá tartozik, hogy van egy közös kolléganőnk. Ő 38 éves, elvált, egy 15 éves gyereke van. Sokszor láttam őket együtt ebédelni, együtt csináltak a munkahelyen mindent. A 8.5 órában mindig kettesben láttam őket. Aztán már nem láttam őket együtt, megszakadt köztük ez a dolog. Heteken át nem is beszélgettek szinte. De utólag hallottam azt róluk, hogy mikor együtt voltak, munka után a férfi mindig megvárta a nőt, sőt, állítólag össze is költöztek egy albérletbe. Ennek úgy 2-3 hónapja lehet. Azóta a nő úgy tudom elköltözött, már máshol lakik. Feltűnt, hogy mikor a kolléganővel volt, hanyagolt engem. Távolságtartóbb volt, nem is emlékszem hogy megszólított volna. Aztán most pár hete néha meg-meg szólít. Kaptam tőle csak úgy egy tábla csokit, sokszor csak úgy mondogatta a nevem, ha 1 nap 3-szor találkoztunk, akkor 3-szor mondta valamilyen szövegkörnyezetbe a nevem. És 3 napja tett egy kétértelmű megjegyzést, amit ha így értek akkor semmiség, ha meg úgy akkor flört. És nagyon-nagyon mosolygott mikor ezt kimondta. Kezdtem is örülni, hogy úgy néz rám, hogy talán lehetne köztünk valami. De ma megint láttam őt eléggé mélyen beszélgetve a kolléganővel. Megértem ha megint összejönnek, mert nap mint nap több órát töltenek együtt. És ha már volt köztük ez-az, akkor újra kezdődhet. De bennem meg kétségek vannak, mert hol jól érzem magam miatta, hol pedig rosszul. Ha felfigyel rám, akkor boldog vagyok. Ha meg együtt látom őket, elfog a rosszkedv. És az is bennem van, hogy csak azért keres engem valamennyire, mert “ha nincs ló”. És én vagyok az akin gyakorolhatja a vonzerejét mikor a másik nincs ott. És lehet hogy látja rajtam hogy tetszik nekem, mert bár nem kezdeményezek vele beszélgetést, de sokszor figyelem őt a szemem sarkából. Nem tudom meddig tipródjak ezen…
Kedves Kérdező!
Szerintem egyáltalán nem érdemes tovább tipródnia, inkább meg kellene próbálnia viszonozni a férfi közeledését, kimutatni az érdeklősését. Páldául beszélgetésbe elegyedni vele. Ha nem meri bíztatni Őt, nem fogja megtudni, hogy valóban tetszik-e neki, vagy sem. Amennyiben ezt túlzottan nehéznek érzi, vagy erösen fél a visszautasítástól, pszichoterápiás segítség kérése jön szóba.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
Fiam nevében írok, aki 31 éves és még nem volt munkája.
Röviden az életrajza: Érettségi után elvégzett egy egyéves újságíró tanfolyamot, majd felvették a pécsi egyetem BTK, történelem szakra. Itt kollégiumban lakott Ekkor még szorgalmas gyerek volt, tanulmányi eredményei jók voltak. Az egyetemen azonban hamar elzüllött. Persze nem bűnügyi értelemben, hanem a kampusz helyett inkább kocsmákba járt. Végül 6 év gyötrődés után végleg ott hagyta az egyetemet és 2011-ben hazajött. Azóta képtelen magának egy állandó munkát találni. A baj az, hogy nem is keres. Itthon lebzsel, nem megy sehova. Egész éjjel számítógépen játszik, nappal alszik.
Azóta elkezdett egy német nyelvtanfolyamot, 2 hónap után abbahagyta. Elkezdett egy rendszergazda tanfolyamot, fél év múlva abbahagyta. Állandóan nógatjuk, hogy jelentkezzen álláshirdetésekre, de csak ímmel-ámmal teszi. Amikor erős rábeszélésünkre elmegy egy állásinterjúra, akkor is úgy viselkedik ott, mint akit abszolút nem érdekli az állás, csak kényszerből van ott. Persze, hogy elutasítják.
Ma telt be végleg a pohár: Egy újsághirdetésben találtunk egy betanított munkát egy összeszerelő üzemben, ahova – unszolásunkra – telefonon jelentkezet és ma 11-re kapott időpontot. Erre ma reggel bejelentette, hogy hasmenése van, hány és nem hajlandó elmenni. Ez már számtalan esetben előfordult az elmúlt 5 évben.
A történethez tartozik, hogy változatlanul megvan a vonzódása a történelem iránt. Cikkeket olvas, nézi a tv-ben a II: világháborúval kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat. Többször mondtam neki, hogy írjon esszéket, cikkeket saját szórakoztatására. Nyisson egy blogot. Erre sem hajlandó.
Kedves Marian! Mit tanácsol? Mi már nem tudunk rá hatni, de egyre nehezebb anyagilag is az eltartása.
Üdvözlettel: Péter
Kedves Péter!
Szerintem teljesen érthető, hogy szeretné, ha a fia végre a saját lábára állna (vagy legalább jelét mutatná némi felelősségvállalásnak). Levele alapján felvetődik a kérdés, hogy valójában motivációhiányról, vagy valódi teljesítménygátlásról van szó. (Az állásinterjú előtti hasmenés inkább az utóbbira utal.) Fontos azonban, hogy ebbe az állapotba nem szabad beletöődni, ha a kudarctól tart a fia, akkor pszichoterápiás segítséggel orvosolható ez a probléma.
Üdvözlettel: Habis Melinda
tisztelt doktornő kérdésem mostanában elenálhatatlan vágyat érzek hogy levágatom a péniszemet kérdésem miért van ez üdv
Kedves Braun!
Szerintem ez korántsem egészséges vágy, ezért érdemes lenne pszichás segítséget kérnie, mielőtt kárt tenne saját magában. Azt javaslom, keresse fel a területileg illetékes pszichiátriai gondozót és kérjen pszichoterápiás segítséget is a tünet megértéséhez.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő ! Egy rövid kérdésem lenne: terhesség alatt miért szünik meg a pánikbetegség ? Illetve a súlyos tünetei ? Köszönöm Tisztelettel a választ !
Kedves Magdolna!
A terhesség fokozhatja, de enyhítheti is a pszichés problémák tüneteit, attól függően hogyan éljük meg a várandósságot. Az Ön által leírt esetben az szolgálhat adalékul a tünet csökkenésének megértéséhez, hogy a pánikbetegség során pozitívan hathat a támogató társ jelenléte, (a terhesség során tehát sosincs egyedül az anya), ami átmenetileg erőt kölcsönözhet a számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a pánikbetegsége megszűnt volna, ennek pszichoterápiás kezelése továbbra is szükséges.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Köszönöm szépen ! Szép napot !
Nagyon szívesen! Önnek is szép napot!
Kedves Doktornő,
Már 7 hónapja vagyunk együtt a párommal, de sajnos a tanulmányai miatt 800km távolság vagyunk egymástól. Igy indult a kapcsolatunk is, az újdonság varázsa miatt nagyon jól müködőtt, nem jelentett gondot számunkra, majd jött a nyár, amin minden napot , minden szabadidőnket együtt töltöttük ( kivéve, amikor dolgoztunk, minden hétköznap reggel 9től este 8ig viszont olyankor délben közösen ebédeltünk). Nem éreztem úgy, hogy sok lenne számára, nekem sem volt sok, csak úgy elrepült ez a nyár. Nagyon harmonikus időszak volt, mint ahogyan az egész kapcsolatunk is.(volt pár alkalom, amikor úgy alakitottam a dolgainkat, hogy töltsünk külön egy egy estét, de ő ragaszkodott hozzám, igy végül egy külön töltött esténk sem lett). Szeptember elsején viszont indult az egyetem és ő ismét elutazott. Nagyon nehezen tudtam megszokni nélküle, mivel maradtam én abban a közegben ahol, két és fél honapot végig vele voltam. Ő viszont távolságtartobb lett, már első naptól. Nekem nagyon rosszul esett, hogy úgy éreztem, elvesztettem az érdeklődését és türtem inkább azzal nyugtatva magam, hogy biztosan csak egy kicsit kell hagynom, magányra van szüksége.(introvertált tipus, igy még érthető is volt)
3 hét után felhoztam a témát, azzal a célal, hogy vitassuk meg az igényeinket, mivel nekem több törödésre van szükségem, neki meg lehet magányra, csak épp beszéljük meg, mert jobb mint kétségek között élni, és mindig azon rágodni, hogy mi van ha…. . Ő viszont úgy volt vele, hogy részéről ennyi, amit tehet, szerinte ez a normális, nem éreztem azt, hogy számitana az, hogy nekem jobb legyen.
Nemsokára kiutaztam hozzá, eltöltöttünk 3 csodás napot, éreztem, hogy szeret és fontos vagyok neki. Minden tökéletes volt, de engem nagyon furdalt a kiváncsiság, hogy miért éreztem távol magamtól mégis amig külön voltunk, igy első éjszaka elolvastam a telefonjában a kitörölt üzeneteit. Találtam is egy nagyon fájó beszélgetést, ahol egy csajnak azt hazudta, hogy mi már nem vagyunk együtt és szexuális töltetü beszélgetések után meg is beszéltek egy találkozot, ahol megtörténik minden, amit elterveztek. Emelett nekem, szólt előre, hogy azon az estén megy egy barátja lakására sörözni, tehát már alibije is volt, mégis a megbeszélt időpont előtt a barátom, ismeretlen oknál fogva, sok proiectre hivatkozva lemondta a csajnál az esti programot.
Egy világ dölt össze bennem, nagyon nehéz volt úgy tennem, mintha semmi sem történt volna, de mégis igy láttam jobbnak, mivel nem hiszem tudott volna olyan magyarázattal szolgálni, amit elhittem volna, valamint megnyugtatott volna és inkább úgy döntöttem, hogy kivárom mi fog történni. Azota eltelt egy hét, még nem potolta be a találkozást.
Amiotta tudom, rengeteget gondolkodtam mi az a hiány ami erre rávezette, föleg a kapcsolatunk elején, mivel még 7 hónap nem számit tul soknak. Ha vele probálok erről beszélni csak azt mondja, hogy soha nem volt eddig még ilyen jó kapcsolata, velem érzi a legjobban magát és elég sokszor szóba hozza az eljegyzést is (mit szolnék hozzá, milyen gyürűt szeretnék) . Ha pedig a hűség kérdése merül fel, szintén nagyon meggyőzően állitja, hogy lépne félre, neki erre nincs szüksége. Nagyon tanácstalan vagyok… nem tudom, mit tegyek, hogyan viszonyuljak hozzá. Nekem fontos ez a kapcsolat, szeretném ha rendbe lehetne hozni.
Kedves Adri!
Levele alapján azt gondolom, hogy érdemes volna elmondania a párjának, hogy elolvasta az üzenetváltását, hogy végre őszintén tudjanak beszélgetni az igényeikről. Attól, hogy nem csalta meg Önt, foglalkozni kell a gondolattal is, hogy közel járt hozzá. (Valamiért felvette a másik lánnyal a kapcsolatot.)
Üdvözlettel: Habis Melinda
Jo napot! 10 eves parkapcsolat all a hatmnal egy ferfivel, amely 2 eve hazassagal vegzodot es egy gyermekel (1 even alatti). A kapcsolatunk sosem volt zokenomentes foleg azert mert anyosom egy nagyon szigoru tipusu szemelyiseg(korlatozta a talakakat, kimeneseket kirandulasokat), es inen adodtak problemak, 4szer szakitottunk hazassag elott emiat.Viszont mindig amikkor meszze voltunk toluk, tanulmany okok miatt, jol mukodot minden, talan ezert talaltunk mindig ujra egymasra. Ilyen se veled sem nelkuled volt mindig, nagyon intensiv az elejen, es mindig lassan 2-3 ev elteltevel mindig elavult kicsit, viszont furcsa modon egyikunk sem talalt jobbat, (volt hogy 3 evig nem is beszeltunk ) es utana megis kibekultunk. A ferjem beadta most a valopert, elso ev hazasagban voltak sok vitak anyosom miatt (mindig igerte mas lesz eljegyzes utan mas lesz lakadalom utan), valojaban sosem valtozot) de most engem okol es a szuleimet hogy miattam tortenik minden, es hogy mar nem szeret, azaz kioltem belole minden erzest, azt mondja a nem megertesemmel, hogy nem voltam turelmes, es h o igen is mar independes lett, de ez az en szemszogombol sosem tortent meg ( nem volt szabad elmondani anyosomnak hogy megyunk resztibe ennyi, milyen nyaralast tervezunk hova, elbeszelgetni miket vasarolunk stb, mindent titokban kellet tartani). a kerdesem az hogyan mulhat valakinek el a szerertete teljesen 1 es fel ev hazassag utan latvan mennyi ido van a hatunknal egyut es egy gyonyoru kicsi baba is ? A valasban hatarozot nagyon.
Kedves Monika88!
Levele alapján azt gondolom, hogy a párja válási szándéka sajnos nem légbőlkapott, hiszen Ön is írta, mindig is volak gondjaik, amikre nem sikerült eddig hatékony megoldást talániuk. A férje szeretete tehát valószínűleg megvan Ön felé, de vannak olyan dolgok a kapcsolatukban, amiken csak szakember bevonásával lehetett volna változtatni (nyilván nem segítette a kapcsolatukat, hogy a párjának mindig igen szoros volt a kapcsolata az édesanyjával).
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
31 éves vagyok, szüleim “jókisfiú”-ként neveltek és valóban értelmes és tisztelettudó ember lettem. Kisgyerekként is erős testalkatú voltam, s alsó tagozatban talán irigységből is “rosszfiú” osztálytársaim többször rám támadtak, de nevelésemből kifolyólag nem volt szabad visszatámadnom, sőt jóformán meg se védhettem magam. Mára felnőttem, s tudom, az én felelősségem innentől a dolog, mégis fenn áll a következő probléma. Mondok egy példát: az utcán menve, telefonálás közben elmentem néhány fiatalember mellett, és az egyik közben odahajolt és böfögött egyet szinte a képembe. Ez felmérgesített és legszívesebben megcsaptam volna a száját, de persze akkor a rendőrök engem visznek be. így viszont nem tettem semmit, csak annyit mondtam, hogy “undorító”, és bennem maradt a düh. Hasonló ehhez amikor autóból a szemembe világítanak lézerrel. (zöld lézer, gyufát lehet gyújtani vele) Az ember pedig tehetetlen.
Ezekre ellentétes példa pedig amikor szórakozásból kocsiból tojást dobáltak a járókelők felé, el is talált az egyik. Nagyon felbosszantott a kiszolgáltatottság. Arra gondoltam, ha ez eltalálja a szemünket, akkor annak annyi. Viszont amikor a kocsi visszafelé jött az úton és szintén dobáltak, a kocsi után rohantam, és kb. 500 méter után utólértem az egyik dobálót, akit a haverjai kitettek, valószínűleg az utcájában. Én viszont elkaptam a gyereket és jól elvertem. Nem lett komolyabb sérülése de úgy érzem megtanulta a leckét. El kell mondanom, hogy ilyen fantasztikus érzésem, mint utána, nem gyakran volt. Egyrészt az önbizalmam növekedett, másrészt megkönnyebbültem, hogy a holnapi naptól valószínűleg nem kell attól tartanom, hogy megvakít egy 60km/h-val közeledő tojás. Ugyanakkor azt is beláttam, hogy ezt nem tehetem meg minden alkalommal hasonló helyzetben, jól belátható okok miatt.
Általában ösztönösen tűrök, túlságosan is. Azt is ha megütnek, de legbelül legszívesebben visszaadnám, vagy nem hagynám. Vannak céljaim az életben, és nem akarom őket kockára tenni se törvényi se egészségi szempontból. Mégis bánt a tehetetlenség.
Szóval a végső kérdésem az, hogy mi lehet a legjobb teendő ha az utcán belém kötnek. Jobb elmenekülni, vagy tűrni, és megmarad az elfojtott düh, vagy a “támadóval” megegyező mértékben szembeszállni, vagy máshogy állni a dologhoz, és kevésbé felhúzni magunkat. Utóbbi számomra elég nehéz dolog.
Kedves Béla!
Szerintem nagyon fonros, hogy felsimerte, ez a helyzet nem amradhat így és hajlandó tenni, hogy ez megváltozzon. Valóban rossz érzés a kiszolgáltatottság, ezen azonban nem tettlegességgel tud változtatni, hanem érdemes végiggondolnia, milyen törvénybe nem ütköző eszközzel tudja mégis megvédeni magát. Azt javaslom, az önbizalma tartós növeléséhez (és ezen utak végiggondolásához) kérjen pszichoterápiás támogatást. Az elfojtott düh nyilván ártalmas, de az sem működhet hosszú távon, hogy agresszióval szerezzel érvényt az akaratának.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Jó estét! Én nagyon régen írtam Önnek az érettségim miatt.Egyetemre készültem de több minden kiderült; anyukámmal voltak dolgok kiderült,hogy elég keményen vizsgadrukkom volt márciusba,ezért felkerestem egy pszichiátert,aki nagyon sokat segített kezel a mai napig humeopátiával.Beszélgetéseink során kiderült,hogy az anyukámmal való kapcsolatatom bonyolult. És a családból senki sem ért meg és rossz osztályközösségbe is kerültem,önbizalomhiányos lettem,és nem sikerült az egyetem.A doki azt mondta,hogy ő azt hitte,hogy nem is fog sikerülni az érettségi,mert nagyon rossz állapotban voltam.Most lesz 5 hónapja,hogy járok hozzá és úgy érzem javulok van önbizalmam stb. csak ez az egyetemi kudarcot nagyon nehezen viselem.Azért ,hogy sikerüljön jövőre felköltöztem a nagynénémhez Budapestre,akivel az elején jól elvoltunk és még most is csak úgy érzem,h nem bízik bennem és ma 3x felhozta ,h lehet megint nem fog sikerülni és ki leszek úgyanúgy,mint a nyáron.Pedig elég sokat tanulok,de ő valamiért ezt nem látja vagy nem is tudom.Elkezdtem itt Bp-en edzeni jót tesz!!Ám egyre többen mondják rám férne egy barát?? látszik,hogy igényelném ,majdnem 20 évesen.Csak én ebből semmit nem vettem észre,mert vagy tanulok,vagy hazajárkálgatok a nyomasztó környezetbe vagy épp edzek.Bár bevallom talán igényelném,mert elég fura,hogy eddig nem találtam senkit,de nagyon félek,hogy ha lenne nem tudnám jól kezelni a helyzetet és félek a párkapcsolattó,attól meg pláne félek,hogy egy srác miatt ne kerüljek be az egyetemre.A dokim szerint addig nem kellene amíg be nem kerülök,mert hajlamos vagyok a rózaszínköd után menni. Ön szerint jönni fog majd valaki amikor itt az ideje? Vagy ismerkedjek,mivel nem is tudom,hogy mondhattak ilyet,hogy rám fér.Eszembe se volt vagy azért igényelném,mert senki sem ért meg a családba? akkor várjak vele amíg be nem kerülök az egyetemre? Nem is tudom én ettől félek fogalmam sincs,hogyan kezeljem ezt. radásul a családom is kiborít.
Köszönöm a válaszát!
Lili
Kedves Lili!
Levele alapján azt gondolom, hogy fontos volna a párkapcsolattal kapcsolatos félelmeit is elmondania az Önt kezelő szakorvosnak, erről is elbeszélgetniük (pszichoterápiásan feldolgozniuk miből fakadnak a rossz érzései). Szerintem kell, hogy tudja a helyén kezelni a rózsaszín ködöt (ha nem próbálja meg, egész biztos, hogy nem fog menni). A legfontosdabb kérdés, Ön mire vágyik. Az orvosa vagy más javaslatára, szerintem nem érdemes ismerkednie.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
25 éve ismertem meg azt a férfit aki később gyermekeim apja lett.Házasok vagyunk már 20éve.Most a fiúk nagykorúság előtt vannak.Én háztartásbeli anya vagyok,aki a férje és a gyerekei miatt hagyta ott a munkahelyét.Alkalmi munkákat vállalok,sajnos ez le van nézve.Holott ezt is a gyerekekre és háztartásra költöm.A napjaim azzal telnek,hogy főzök,mosok,takarítok.Mindennap teljes ebéd-leves húsétel és körítés.Az egész háztartás az enyém.Reggeltől estig csinálom.Viszont a férjem évek óta egy kedves szavat nem mond.Lenézően beszél velem,állandóan szavakkal piszkál-mondogatja azokat a dolgokat amiket még nem végeztem el.Állandóan a rendrakással,takarítással hozakodik elő.Holott igyekszem -napi szinten takarítok.Mindennap felporszívózok,feltörlök.Több mint 100 négyzetméterről van szó-kertet-erkélyt nem számítva.Mindenki más elismeri -csak ő nem.Sajnos a gyerekek fiúk lévén átvették a modorát és már ők is ugyanígy viselkednek.Erre azt mondja hogy itt a bizonyíték hogy ki a problémás.Amikor kedves vagyok vele vagy viccelődöm-ami napi szinten van-akkor megkérdezi hogy nyugtatót vagy alkoholt ittam?Néha úgy érzem,hogy itt tudnám hagyni őket és más életet kezdeni.Viszont nincs erőm ennyi évet-egy egész életet elrontani egy válással.Viszont félek,hogy a gyerekek kirepülnek és a helyzet csak rosszabb lesz.Valamint,hogy a gyerekek ugyanezt az utálatos modort viszik tovább és boldogtalanok lesznek.Mi tévő legyek?Hogy tudnák változtatni mindannyiunk érdekébe?
Kedves Reményvesztett!
Levele alapján azt gondolom, hogy nem Önnek kellene megváltoznia, hanem az egész családjának változásra volna szüksége. Nagyon helyesen látja azt, hogy a fiai is át fogják venni az apjuk viselkedését, ami nem segíti őket abban, hogy harmonikus párkapcsolatuk legyen a későbbiekben. Párterápiás segítség igénybevételét javasolnám. Ha a férje elzárkózik ettől, egyéni terápia is szóba jöhet, hogy megerődödött önbizalommal folytassa tovább az életét (ne tűrje tovább a férjétől jövő megaláztatásokat).
Üdvözlettel: Habis Melinda
Üdvözlöm!
Lassan 3 éves kislányom miatt írok Önnek. Dackorszakban van, bár ahogy elnézem a környezetünkben lévő korabeli gyerekeket, kevésbé “hisztizik”. Egy-két hetente van őrületes “stressz levezető” sírás. Olyankor hagyom, hogy kisírja, hisztizze magát, majd az ölembe ül és öleljük egymást, majd meg tudjuk beszélni, hogy mi volt a baj. Nyilván csak az ő kis módján. Sok mindent megért, sok mindent meg tudok vele beszélni, kompromisszumokat kötni. Ami miatt kicsit aggódom: már csak az otthoni alváshoz ( bölcsiben nem használja) kellett a cumija eddig. Mostanság, ha valami olyasmi történik,ami dühíti, amit nem szeretne (orrszívás, nem nézhet több mesét, ilyesmi), sír, dühös. Ez persze normális. Ami furcsa, hogy ezekben az esetekben a cumiját kéri. (Bölcsiben nem kéri ).Gondolom megnyugtatja. Mindig megkapja, ha kéri.Általában sikerül kompromisszumot kötni, pl. csak 2 Thomas mesét nézünk, utána megyünk a játszótérre. A minap is így történt, csak 2 mese… Tv-t kikapcsoltam. Egyszerűen nem ismertem rá. Teljesen kikészült attól, hogy nem nézhet több mesét, önkívületi állapotban volt, úgy hisztizett. Tépte a száját, úgy üvöltött. A keze örökké a szájában van, nem rágja a körmét, csak piszkálja a fogait, nyelvét. Nem minden nap megy bölcsibe, durván heti 3-4 napot. Amikor nem dolgozom, otthon van ő is. A gondozók azt mondják, hogy öröm vele a nap, kedves, aranyos, “hangos”- ez jó értelemben. Hangosan, önfeledten kacag, játszik. 8 hónapja jár, egyszer volt, hogy összekapott egy kislánnyal a játékon. Szóval, abszolút rendben van a bölcsiben. Ez a 3 dolog, amiért aggódom csak, a cumi,a tv őrület és a keze a szájában.Hozzátartozik, hogy nemrég a szüleimhez költöztünk(építkezünk), de úgy látjuk, hogy imád a nagyszülőkkel lakni. Csak azt szeretném tudni, hogy ezek a dolgok teljesen rendjén vannak az ő korábban, vagy érdemes lenne lépni valamerre?Igyekszünk türelmesek lenni, jól kezelni ezeket a dolgokat. Illetve az érdekelne még, hogy hogyan lehet segíteni őt ezen az érzelmi hullámvasúton. Válaszát nagyon köszönöm
Kedves Renáta!
Ahogyan írta is, ez az érzelmi hullámvasút teljesen rendben van, minden kisgyereknek időre és megnyugtató szülői ölelésekre van szüksége ahhoz, hogy megtanulja a saját érzelmeit szabályozni, levezetni a stresszt. A tv nézésnél sokkal jobb az élő szóban hallott mese (jobban segíti az érzelmi feljődést, fantáziát is.)
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő,
Azzal a kérdéssel fordulnék Önhöz, hogy a barátom rendkívül stresszes és saját magát stresszeli, minden feladatot túl komolyan vesz, úgy gondolja hogy ő adott esetben nem tudja a tananyagot, pedig kb. mindig tudja és egyéb dolgokban is ő stresszeli magát túl és nem a helyzete. Emiatt gyakran rosszul érzi magát, túl terhelt. Nekem se jo érzés, hogy látom rajta, hogy stresszes. Hogyan tudnék segíteni ebben neki?
Kedves Kérdező!
Ha nem túlzottan súlyos a helyzet, sokat segíthet a korábbi, stressz levezetéséről szóló írásom. Amennyiben ez kevésnek bizonyul, a párjának pszichoterápiás segítségre lehet szüksége.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
19 éves vagyok 2 évig voltam párkapcsolatban egy lánnyal aki jelenleg 17 éves a kapcsolatnak most szakadt vége. Minden tökéletes volt mint a mesében.Ezt ő is így gondolja. Viszont azt mondta, ő szeretne szabad lenni új dolgokat megismerni és úgy gondolja nem jó ötlet megállni az első kapcsolatnál. Szeretném neki bebizonyítani , hogy olyan jó nem lehet mással mint velem. Szeretném ha nem dobná hátra a biztosat egy bizonytalanra. Szeretném ha érettebben állna a kérdéshez. Mit tegyek? Hogyan hódítsam meg? Mi a helyes ilyenkor? Azért írtam magának mert az életem nagyon nehéz és romokban hever egyszerűen nem bírom levezetni a stresszt semmivel sem! Szeretném megoldani a problémát. 2 hete történt az eset azóta sem igazán vannak fejlemények de nem igazán zárkózik tőlem vonzónak tart minden tulajdonságommal. Hogyan tudnám ráébreszteni , hogy meg lehet állni az első igaz szerelemnél is!? A választ előre is nagyon köszönöm!!!!
Kedves Kérdező!
Levele alapján azt gondolom, hogy nem feltétlenül érdemes rábeszélnie ezt a lányt, hogy maradjon meg az első szerelemnél, mert előbb-utóbb úgyis ki fog lépni a kapcsoaltiból, ha arra vágyik, hogy 17 év utéán végre szabad legyen, ne kelljen elköteleződnie. Valószínűleg úgysem tudná benne felülírni azt a vágyat, hogy csak ismerkedjen és élvezze az életet. Tehát azt javasolnám, várjon türelemmel, ha igazak az érzései (és ezt a lány is tudja) és viszonozza, alakul majd a kapcsolatuk.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
Köszönöm a választ. Jelenleg beszélgetünk és foglalkozunk majd egymással viszont lefektetünk szabályokat, hogy ne érezze korlátozva magát. Mivel fontos vagyok neki így jó ötletnek tartja. Nem leszünk párkapcsolatban amíg “kiéli” magát viszont keressük egymást beszélünk és közös programokat szervezünk. Úgy sejtem, ha meg érzi azt , hogy szabad lehet mellettem is akár és hozzászokik a közös pillanatok öröméhez jó irányba billenhet a közös jövőnk. Nem vagyok benne biztos , hogy ez a lazább kötelék jó döntés-e de helyesebbnek tartom mint azt, hogy eldobjam magamtól hiszen nem panaszkodhatunk semmire a multból. Úgy gondolom hogy különlegesek vagyunk egymásnak és ha ezt kölcsönösen érezzük már nem is lesz olyan fontos az a “szabadság”. Szombaton találkozunk nem szeretnék rossz döntéseket hozni majd de megfogjuk beszélni , hogy mit szabad egymás felé és mit nem. Hiszek az igaz szerelemben és szeretném ha ő sem félne tőle. Mit gondol helyesen cselekszem? Mi lenne a jobb döntés? Nincs szívem hátrahagyni őt ezért keresek valami köztes megoldást és ahogy leírtam neki is tetszik az ötlet. Szeretném ha jó vége lenne a dolognak. Nem szeretnék beszélni neki az érzésekről és érzéseimről mert elriasztom. Ha hozzászokik ahhoz , hogy mellettem is szabad lehet egy “több mint barátság” kapcsolattal pozitívan hathat a jövőre vagy sem? Az igazán jó döntést keresem. Nagyon hálás vagyok a válaszáért köszönöm!
Kedves Kérdező!
A kérédés szerintem valójában az, Önnek milyen lesz ez a laza kapcsolat, tudnak-e olyan kereteket találni, ami elfogadható Önnek, meg tudják-e tartani az érzelmeiket is ebben a lazább, kötelezettségmentes kontexutsban. Nem fogja-e magát túlzottan beleélni egy illúzióba? Persze az is lehet, hogy működni fog a dolog és almúlnak a hölgy aggályai. Kívánom, hogy így legyen, ha belevágnak!
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
Tartjuk a kapcsolatot. A vonzalom jelen van régi emlékeket görget fel régi vicceken nevetünk. Találkozni viszont nem szeretne. Találkozásunk nagyon jól sikerült és most a részéről “nem tudom mi a helyes” fázisba estünk és abban is érzem őt. Viszont változatlanul próbál korlátokon belül beszélgetni “haverkodni” ami látszólag nagyon erőltetett számomra is és amikor szóvá teszem neki is kellemetlen és valami “miért mit gondolsz?” hangnemben tisztázza magát. Mindketten érezzük, hogy ez nincs helyén de ő mégis azt gondolja , hogy ezt így kell. Azt mondta, hogy valószínűleg engem az zavar, hogy ő nem mindig rám gondol. Pedig sokat gondol rám csak nem mindig. Én nem érzem , hogy engem ez zavarna. Szóval érdekesnek tűnik ez így. Találkozni nem szeretne mert úgy fogalmazott , hogy “Az az egyetlen baj, hogy én nem tudok úgy találkozni veled mint “barátok” de többet meg nem akarok most…viszont megbántani sem szeretnélek hogy visszautasítom” . Azóta sokkal kevésbé kezelem érzékenyen a témát előtte. Rájöttem, hogy úgy is hozzám fogja húzni a szíve. Azért írok most önnek mert szeretném tudni, hogy mit kellene tennem ilyen helyzetben azon kívül , hogy türelmes vagyok. Mi a véleménye a szituációról előző levelemhez képest előrébb léptem vagy hátrébb?
A válaszért nagyon hálás vagyok!! Köszönöm!
Kedves Kérdező!
Levele alapján azt gondolom, hogy Ön egy olyan férfira vár, aki egyrészt bizonytalan (nem tudja és talán nem is nagyon akarja letenni a voksát Ön mellett), másrészt a kapcsolatuk sem biztos, hogy úgy alakulna, ahogyan szeretné. Ha most, a legeleján nem működik Önök közt a kommunikáció, nem elég a vonzódás (ahhoz, hogy együtt legyenek), mi lesz később? Miből fog táplálkozni a kapcsolatuk a nehézségek idején?
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves doktorno!
Van 1 eve egy haverom, 2 hete be vallotta h tobbet erez irantam mint baratsag, mondtam neki h en is tobbet erzek, de neki hamarosan 2 eves kapcsolata lesz, szoval bnoje van, majd multheten be vallottuk egymasnak h szeressuk egymast, ez minden szep es jo, allandoan olelgettuk puszilgattuk egymast, majd penteken haza kisert, es meg csokolt a buszon, hetvegen beszelgettunk es mondta h hianyzik neki a csokunk meg h szeret nagyon,mondtam neki h ez igy ami koztunk van nem mehet sokaig, mondta h attol fugg h a bnojevel h alakulnak a viszonyaik. Mert ha szorosabb lesz, akk nem akar megbantani, mert ok sokat veszekednek, mi meg meg egyszer se, meg .mondta h meg probalna velem de nem tudja h a bnojevel h alakulnak a dolgok, es erre hetfon mondtaa h maradjunk csak baratok, szeret nagyon de nem akarja h fajjon h ha esetleg a bnojevel szorosabb lenne a kapcsolatuk, de nekem ez igy is faj,
Majd ma is beszelgettunk errol, es mondtam neki h en nagyon szeretem es ma ra vettem magam arra h el mondjam neki h en mar tobb mint egy feleve szeretem, es mondta h neki picit halvanyult a kotodese felem de o is julius kozepe ota van igy.. Meg igertem h nem allok kozejuk, de annyi a baj hogy a baratnoje olyanokat csinal h ha nincs kedve akk ra szol a sracra h nem csokolhatja meg mert nincs kedve hozza.. Meg parancsolgat a fiunak. Es csak kihasznalja..
A fiu mondta mar parszor h egyszer ki fogja mondani h legyen vege kettojuk kozt , most megis ot valasztotta
Pedig mondta h meg probalna velem.. Mit csinaljak h lassa h en tenyleg szeretem velem mas lenne es hogy engem valasszon???
Kerem segitsen. Voltak mar pasijaim de en akkor is ot szerettem 🙁 es szeretem is 🙁
Kerem segitsen 🙁 elore is koszonom 🙂
Kedves Andi!
Levele alapján azt gondolom, hogy nem feltétlenül lenne az jó, ha Ön megpróbálná befolyásolni ezt a fiút, hogy Önt válassza. Ha szereti Önt, akkor ennélkül is meg kell ezt lépnie (ha nem, akkor meg úgysem lesznek boldogok együtt). Valami miatt azonban vacillál. Azon vizsont mindenképpen érdemes lenne elgondolkodnia, mi fogja meg ebben a srácban ennyire, miért ment bele a korábbi párkapcsolataiba, ha akkor is Őt szerette.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda,
31 éves vagyok, 5 hónapja házas. Férjemmel nagyon jó a kapcsolatunk, nagyjából egy éve élünk együtt hárman, a 9 éves félárva kislányával együtt. Két éve özvegyült meg, az anyuka hirtelen halt meg rákban, mi viszonylag gyorsan egybekerültünk, munkahelyi kollégák vagyunk.
Eleinte nagyon jó volt a kislánnyal a kapcsoaltunk, azonnal befogadott és úgy érzem, nyitott és türelmes voltam hozzá én is. Sokáig a keresztnevemen szólított, ami nem zavart, aztán lassan anyjának tekintett, emellett a régi anyukájáról sem feledkezik meg, de szerencsére nem hasonlítgat hozzá.
Házasságunk után már anyának nevez, aminek örülök, de azt vettem észre magamon, hogy ezzel nem vagyok teljesen kibékülve és idegesítő is volt, de nem akartam neki szóvá tenni, hiszen örült, hogy valakit az anyukájának tudhat. Volt egy időszak, nyáron, amikor nagyon rám akaszkodott és már szinte fojtó volt. Nem csak nekem, szüleim is látták, de nem szóltak bele. Igyekeztem türelmes lenni, de férjemnek is feltűnt a túlzott hízelgés (nem rosszból vagy számításból jött) és ő is az ilyen pillanatokban kedvesen rászólt, hogy hagyjon nekem egy kis nyugalmat. Mostanra már ez a ragaszkodós időszak átment és normális a viselkedése. Okos, értelmes, extrovertált, jól nevelt kislányról van szó.
Ennek ellenére nagyjából egy hónapja máshogy kezdek viszonyulni hozzá. Ez biztosan azzal is összefügg, hogy gyermeket várunk, most vagyok a 8. hónapban. A hírt egyébként nem sokáig titkoltuk előle sem, láthatóan örül a babának, ami nagyon jól esik. Visszatérve a problémára, folyamatosan gyengül az iránta érzett érdeklődésem. Kevesebbet beszélgetek vele, jobb a közérzetem, mikor nem vagyunk együtt, s ha csak ketten vagyunk otthon vagy másutt, akkor a legrosszabb, mert tehernek érzem. Nehéz kimodani, de azt hiszem, már nem szeretem őt úgy, ahogy az elején. Férjemnek nem akarom ezt elmondani, hiszen nagyon megbántanám, semmi rosszat nem vétett ellenem a kislány, ami miatt joggal neheztelhetnék rá. Tudom, nekem kell lennem az okosabbnak, ő még gyerek és szüksége van rám, de nehezen megy, nem akaródzik. Ő igényli a testi kapcsolatot is, simogatást, puszikat, én nem és nehezemre esik adni neki. Ez előtte is így volt, de most felerősödött bennem.
Ön szerint ez normális? Fog rosszabbodni a helyzet, ha megszületik a közös gyermek?
Hogyan tudok javítani a dolgon?
Kedves Enikő!
Szerintem nagyon jó, hogy leírta azokat az érzéseket, amik Önben vannak, hiszen ez a változtatás első lépése. Én is azt gondolom, hogy ezek a születendő gyermekével vannak összefüggésban, akihez érthető módon jobban kötődik, mint a párja kislányához. Azt javaslom, pszichoterápiás segítséggel gondolja át mélyebben ezt a helyzetet, keressen választ arra a kérdésre is, miért nehéz közel engednie magához a kislányt, megsimogatnia, vagy megölelnie Őt.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
Mivel csak néhány szóban lehet tanácsot kérni, megpróbálom nagyon lerövidíteni. 9 éves párkapcsolat, ahol többször volt már a hölgy részéről megcsalás. Tudjuk mindketten hogy támaszkodunk egymásra és nagyon kötődünk egymáshoz. Párom elmondása szerint ő már egyáltalán nem vonzódik hozzám mint férfi, de lelkileg viszont “lelki társnak” nevez. Eddig az összes félre lépést megbocsájtottam. Kérdés egyszerű de szerintem sok embert érintő: van-e esély ennyi idő után még hogy a szexuális vonzódás vissza térjen egy nőbe vagy férfiba? Ha igen, milyen módon, mit kellene tenni? Esetleg párterápia vagy bármi segíthet Ön szerint?
Amikor már azt mondja hogy amikor még együtt voltunk szexuális utoljára azt is csak kötelességből de nem is élvezte, már nem élvezi ha megcsókolom és szexuálisan egyáltalán nem. Ezen még lehet-e, és érdemes-e változtatni és ha igen, hogyan?
Válaszát előre is köszönöm!
Kedves Bence!
Levele alapján azt gondolom, hogy valósznűleg van erre esély, ha a kapcsolatuknak volt olyan szakasza, amikor jól működött, szexuálisan is boldoggá tudták tenni egymást. Nyilván ehhez egy komoly érzelmi munka szükséges, hiszen újra meg kell bízniuk egymásban, közel kell engedniük magukhoz a másikat, fenntartások nélkül. Párterápia segíthet ezt elérni.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Jónapot kivanok !
Nem is tudom hol kezdjem , 24 éves vagyok tobb mint ket éve vagyok a párommal , sajnos az utóbbi időben észre vettem magamon egy dolgot . Nagyon szeretnek gyereket . Mikor a párommal szoba kerül vagy o hozza fel el sírom magam , sőt volt mar olyan hogy a buszon volt egy tündéri kislány akivel baratkoztunk is es leszálltam a buszról úgyszintén sírtam . Nem értem ezt az érzelmet magamnal ?! Mit gondol doktornő ez a biológia ora az agyamba elkezdett katogni ?? Elore is köszönöm válaszát
Kedves Enikő!
Levele alapján azt gondolom, hogy az, hogy meglát egy kisgyermeket, még nem kellene hogy sírással járjon akkor sem, ha vágyik egyébként egy babára. Azt javaslom, gondolja végig (ha szükséges, pszichoterápiás segítséggel) minek szólnak a könnyei, milyen érzések kavarognak Önben ezzel kapcsolatban.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves doktornő!
Azért irok önnek mertnagy gondban érzem magamat.
Kezdeém azzal,hogy van egy 4 és fél éves kislányom,aki a mindenem.Párommal nagyon vártuk őt,de amióta megszületett a párommal rohamosan romlik a kapcsolatunk.
Minden évben ugyanazok a problémáink és én már nehezen bírom hogy folyton próbáljam helyrehozni ehhez ő is kell.Az a helyzet hogy amikor alányunk megszületett nem igazán állt mellettem .Nem segített úgy ahogy egy apától elvárnánk.Folyton számítógépezett,mindenért könyörögni kellett neki,hogy végre megmozduljon,segítsen,játszon a gyerekkel.Ez sajnos egyre rosszabb lett minden évben.Mindig a gépezés miatt veszekszem vele,hogy amikor itthon van vagy este mikor hazajön legalább játcon a gyerekkel 5 percet,meg nekem is több figyelmet adjon.Én adtam neki,tűrtem,igyekeztem de már nem adok annyi figyelmet,nem birok tűrni,elfogyott a türelmem.Nem azt mondom hogy semmit nem tesz meg mert van amit igen,de magától nem nagyon vesz észre dogokat,mindent mondani kell neki,kérlelni,ha összeveszünk nem megvigasztal hanem még hergel és aztán lebetegez és azt mondja hogy én vagyok a hibás.Ha fleszek valami szép ruhát sokszor meg se dicsér, .Azt mondja szeret meg bújni is szoott az ágyban sincs baj vele,de ez az örökös könyörgést már nehéz nekem.Főleg most .Ugyanis van egy féri akinek tetszem és ő is nekem.Nem történt semmi és nem akarok félrelépni,de nem tudom mit tegyek folyton rá gondolok meg ara hogy merre haladjak tovább.Persze nézem a gyereket is de nem tudom mi lenne jobb ha az apjával folytatnám mindig veszekedve,vagy már nem veszekedve hanem közömbösen nem törödve,vagy az apja nélkül esélyt adva egy új férfinak aki lehet hogy boldoggá tenne?Félek lépni főleg hogy nem tudom merre tegyem az eszem is mást mond a szívem két felé húz.Párommal 9éve vagyunk együtt.A gyerek imádja és tudom rossz lene neki,de így meg én nem tudok élni hogy mindig azon idegeskedjem mikor kell megint veszekednem hogy rám figyeljen,és ne a gépre.Mindig aztmondja hogy pl amikor beteg hogy nem ápolom,pedig de ápolom csak ő nem szokott engem mert akkor is fontosabb a gép minthogy nekem segítsen mikor alig állok a lábamon.Sokat kritizál,persze úgy mintha viccelne de engem ezek bántanak mondtam is neki.Mikor azt mondom hogy elhagyom az a válasza hogy viszlát,vagy előjön az anyagiakkal.Kérem tanácsát mert nem tudom mit tehetnék és a szívem egyre jobban húz a másikhoz bár még nem ismerem nagyon.Előre is köszönöm!
Kedves Gitta!
Levele alapján azt gndolom, hogy nagyon jó, hogy leírta, ami bántja és a döntés meghozatala előtt szeretné mélyebben körbejárni ezt a kérdést. Érdemes volna külső segítséggel végiggondolnia, hogyan alakult a kapcsolat Ön és a párja között, mitől változott meg, menekült ennyire a gépezésbe, miért nem akarja a párja meghallani az Ön segélykiáltásait. A kislányuk érkezése hogyan verhetett éket Önök közé? Nyilvánvaló, hogy nagyon bántja Önt, hogy a beszélgetéseik vádaskodásba torkollnak, Önt hozza ki hibásként a párja. Nem csoda, hogy felkeltette az érdeklődését egy ismeretlen férfi. Kérdés azonban, hogy megéri-e ezért felrúgni a megszokott életét. Ehhez mélyebben át kell gondolni azt is, most van-e olyan ebben a kapcsolatban, amit szeret, amihez kötődik. A helyzet mélyebb megértéséhez és a döntés megfontolásához pszichoterápiás segítség igénybevételét javaslom.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda,
27 éves, budapesti férfiú vagyok. Egyedül élek. A párom 20 éves, és érhető módon szüleivel él. Alig több mint egy éve vagyunk együtt, egy nagyon harmonikus és boldog kapcsolatban. ( ahogy az 1 év körül lenni szokott)
Ám sajnos barátnőm szülei eszméletlen módon lánchoz kötik szívem választottját. 20 éves kora ellenére, még sosem volt szórakozóhelyen barátnőivel, sem hasonló eseményeken. Ha nálam alszik, akkor másnap már 9-10 óra körül hívja az édesanyja ,hogy mikor megy haza (“Anyós” egyébként szeret engem-úgy érzem) AZ elmúlt egy évben velem már bakonyi túra is volt (egész hétvége), görög nyaralás, wellness, és még sorolhatnám hány és hány programon vagyunk túl.
Fontos tudni, hogy barátnőmnek van egy beteg nővére, aki járni és beszélni sem tud 🙁 (Angelman kóros) Több testvére nincs.
Azt gondolom nagyon is rendben van, hogy párom általában otthon van (önszántából is… ) , mert segíteni kell anyukának a testvér gondozásában. De attól tartok, hogy idővel kitör egyfajta életvágy belőle. Hogy ez a fajta elfojtás valamilyen módon kijön majd, idővel.
Illetve, nehezen képzelem el a jövőbeli közös életünket, hiszen “anyós” nem képes elszakadni az egészséges lányától.
Nagy hülyeség ezektől tartanom?
Előre is köszönöm megtisztelő válaszát!
Üdvözlettel,
Ádám
Kedves Ádám!
Szerintem érthető a félelme, ráadásul az is megherhelő lehet Önnek is, hogy a párját ilyen módon konrtollálja az anyukája. Kérdés, hogy a párja hogyan látja ezt a helyzetet, lázad-e a túlzott szülői szigor ellen vagy passzívan beletörődik a helyzetbe. Azt is fontos tisztázni, hogy az életvágy nem felétlenül jelentené azt, hogy hűtlen lenne Önhöz a barátnője.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
A kislányom 3. osztályba jár, tavaly kezdődtek a problémák (igaz óvodában is volt hasonló, de azt mondták ilyen kisgyereknél ez természetes), nem akar az iskola ajtaján bemenni. Reggel sokszor fájlalja a hasát, de reggelizik és ügyesen elkészül, el is tudunk gond nélkül menni az iskola bejáratáig ott megfeszíti magát és nem lehet bevinni, sír és ha elindulok dolgozni fút utánam és csimpaszkodik, szinte már majd megfojt . Az osztályfőnök, gyerekek, igazgatóhelyettes próbálja rávenni, de egyszerűen nem lehet. Azt mondja az anyukájával akar lenni, meg hogy keveset vagyunk együtt. Már megegyeztem vele, hogy nem kell maradnia napközibe ebéd után hazajöhet, csak menyen be, ez működött is 3 hétig.Történt vele egy olyan dolog, hogy jár lovagolni és a ló megmakacsolta magát, nem tudta irányítani. Láttam rajta, hogy megijedt, másnap újra elkezdte hogy nem akar iskolába menni. Már teljesen felőrli az idegeimet, mert nekem meg mennem kell dolgozni, nem tehetem meg, hogy csak vele legyek a nap 24 órájában. Sokszor nem sikerül sehogy se bent tartani akkor szabadságot kell kivennem, de az sem véges, a gyerek után járó betegszabadságot is igénybe vettem. Mit lehet ilyenkor tenni?Miért csinálja ezt velem?
Kedves Anyukám!
Levele alapján azt gondolom, hogy szükséges volna mélyebben tanulmányozni a kislánnyal való kapcsolatát, a családi kapcsolatrendszerüket. Ön mit gondol a kialakult helyzetről? Ön mit érez az elválással kapcsolatban? Egy kis ijedtség nem lenne szabad, hogy ennyire megviselje a gyermekét, ezért azt javaslom, keressenek fel együtt szakembert, hogy a probléma mielőbb megoldódhasson.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Sajnos a napok legtöbbjén velem van, az apukája dolgozik mikor szabadnapos akkor meg a hobbijával foglalkozik.Én már annyit mondtam neki,hogy a gyereknek szüksége van az őrá is. Néha elmegyünk együtt kirándulni, de a kötöttebb feladatokban nem veszi ki a részét(szülői értekezlet, gyerek iskolába vitele). Tegnap felhívta az osztályfőnök és kérte, hogy ma ő vigye iskolába, addig jutott el, hogy felébredt, de látszott rajta, hogy nem igazán iparkodik, nem készülődött.Mondta a kislányunknak hogy ma ő viszi erre a kislányunk elkezdett sírni, hogy ő anyával akar menni és az apukája visszafeküdt ő nem csinál akkor semmit. Én mindig szabályok közt éltem, olyan munkám volt sokáig ahol pontosnak kellett lennem, gyerekkoromban se tapasztaltam soha ilyet pedig többen vagyunk testvérek, hogy nem akar iskolába menni valaki. Ez a kötelessége, amit tudok megpróbálok segíteni neki, de dolgoznom kell, hogy meg tudjunk élni.Nagyon rendes a mostani főnököm, hogy elnézi nekem, hogy napi szinten kések 1 órát, de ezt nem lehet a végtelenségig csinálni!
Köszönöm válaszát!
Kedves Anyukám!
Levele alapján azt gondolom, hogy érdemes volna családterápiás segítséget kérniük mert a gyermekük problémája valójában a családjuk működésének következménye. Nyilvánvaló, hogy az apa kívülállása negatív hatással van a kislányukra és ez kóros mértékben megerősíti az Ön és a kicsi közti szövetséget (amiből nem lehet még az iskola kedvéért, átmenetileg sem kiszakadni). Fontos azonban megérteni, a párja miért ilyen passzív és kezelni ezeket az okokat, hogy megoldódjon ez a porbléma.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Köszönöm válaszát!
Nagyon szívesen!
Kedves Doktornő!
Azügyben írok, mert volt egy hosszantartó kapcsolatom, mely a végén már tetlegességig fajult. Végül nagy nehezen elköltöztem de testileg és lelkileg is roncs lettem. Idővel elvesztettem az állásomat így kialakult nálam pánikroham. Olyan szinten, hogy a lakásból nem tudtam kimozdulni. Most már eltudok menni pár háznyira de hosszabb távon még mindig nem tudok távol lenni. A pánikrohamjaim miatt egyre erősebb depressziót érzek, hogy távol a családom (200km) de nem tudok elmenni hozzájuk a rohamjaim miatt. Hogy undorodok a testemtől. Hogy magányos vagyok és hogy a pánikolásom miatt a megélhetésem is szinte lehetetlen. Egyre erősebb bennem az a tudat, hogy legszívesebben öngyilkos lennék. Kérlek segítsen!
Kedves Gréta!
Levele alapján azt gondolom, hogy sürgősen szakértő segítségre volna szüksége, ezért azt javaslom, mielőbb keresse fel a területileg illetékes pszichiátriai gondozót, öngyilkossági szándék esetén pszichiátriai osztályt, hogy hatékony segítséget kaphasson.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
A nagymamámmal kapcsolatban lenne segítségre szükségem. Nem tudom normális dolog-e ha valaki magában beszél.
A mamám mióta az eszemet tudom magában beszél. De csak mostanában tünt fel hogy úgy beszélget mintha lenne ott valaki. Eddig mindig azt mondta hogy a macskákhoz beszél de ma feltünt hogy senki és semmi nincs a környéken ő pedig úgy beszélget mintha lenne.”igen igazad van,teljesen jól mondod.” A többit nem hallottam mert eljöttem az ablakból. Azért ez egy kicsit ijesztő! A másik problémám hogy bármennyit segítek neki az mindig kevésés teljesen úgy csinálja mintha ő csinálná az én dolgomat meg helyettem és nem én az ővét. Már rájöttem hogy neki csak az lenne segítség ha a dolgát én megcsinálom öneki ne keljen semmit se csinálni. Megköszönni persze semmit se szokott, de ha véletlenül ad valamit azt rendszeresen felhánytorgatja. Ha pedig átjön hozzánk állandóan panaszkodik hogy senki nem segít stb… de ha mi nem ugráljuk körbe akkor duzzogva elmegy és morog hogy mi mindig sírunk. Kezd elviselhetetlenné válni!Normális viselkedés ez?
Kérem adjon tanácsot.
Üdvözlettel: Andrea
Kedves Andrea!
Levele alapján azt gondolom, hogy önmagában az, hogy a nagymamája magában beszél, nem feltétlenül jelenti azt, hogy pszichés problémái volnának, a többi dologgal együtt azonban már elgondolkodtató, hogy van-e szüksége pszichés segítségre. Az, hogy folyton panaszkodik, felhívja magára a figyelmet és nem lehet teljesíteni az elvárásait, mindenképpen árulkodó. Az Ön szülei hogyan kezelik ezt a helyzetet? Velük beszélt már ezekről a furcsaságokról?
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
Sajnos a szüleim már nem élnek. 33 éves vagyok boldog házasságban élek van 2 gyermekem. Az édesanyám is nehezen viselte a mamát. A gyermekeim ki nem álhatják, pedig nem neveltem beléjük. Soha nem lehet a Mamával normálisan elbeszélgetni mert mindig Ő a téma ha másra terelődik a szó akkor visszatereli önmagára. Ha a régi időkről beszél akkor is mindig önmagát emeli ki mintha csak ő lenne a világon. A szomszédok se szívlelik. Csúnya dolog amit írok de én még életemben ennyire önimádó, gonosz, magának való, kárörvendő, kétszínű, aljas embert nem láttam és ha nem az én Mamám lenne el se hinném hogy ilyen van. Mindig mindent csak ő csinál jól mindig Ő a világ közepe mást meg sem akar hallani. Elnézést hogy így kiírtam magamból a dolgokat. Köszönöm válaszát.
Üdvözlettel:Andrea
Kedves Andrea!
Szerintem nagyon jó, hogy ki tudta írni magából ezeket a dolgokat! Azt gondolom, hogy érdemes elgondolkodnia azon, hogyan lehet úgy megoldani a Mamával való kapcsolattartást (lehet-e egyáltalán), hogy abban Ön ne sérüljön, rosszérzések nélkül távozhasson.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Olyan kérdéssel fordulok önhöz, hogy van egy általam óriásinak tűnő problémám és a párom szerint is az.A történet röviden annyi, hogy a párommal másfél éve vagyunk együtt és eddig is voltak gondjaim hogy az ex jelen van az életében.
Mivel mikor mi összejöttünk közölte, hogy neki a lovaglásban a volt barátnő segít és ebből nem enged mert ő tudja mit hogyan kell és együtt csinálták még össze nem vesztek.
Azt tudni kell hogy a volt barátnő 15-16 éves volt mikor ő 35. Megígérte hogy soha nem fog másról szólni a levelezésük telefonbeszélgetésük csak a lovakról és mikor együtt lovagolnak másról nem is beszélnek mert neki is párkapcsolata van és már nincsenek érzelmek.
De sajnos egy két alkalommal hangot adtam a véleményemnek és mint a bengáli tigris úgy védte arról nem is beszélve hogy a párom robogóját használja mert ő odaadta mondván mert én úgysem akarom használni neki meg nem kell mert autóval közlekedik. Kicsit megváltozott azóta mióta újra közös lovazás van és még akkor is írogatnak amikor én ott vagyok mondván csak a másnapi lovaglást beszélik meg. A múltkor nem szép dolog de éreztem hogy meg kell néznem a telefonjába az üzeneteket és ott olvastam egy üzenetet, rólam kérdezősködött az ex majd a párom írta a boldogság nem minden az igazi szerelmet csak veled éreztem téged szerettelek igazán stb.. ez elég rosszul érintet mondhatni ezért is írok most, hogy mit tegyek próbáljam túltenni rajta magam vagy ez nem lesz élet így ???????? előre is köszönöm a válaszát.
Kedves Leila!
Megértem, hogy nagyon megviselte ez az üzenet. Említette ezt a párjának? Ha igen, mit reagált rá? Nem gondolom azt, hogy ezen egyszerűen túl lehetne vagy kellene lépnie.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!
A problémám néhány szóban összefoglalva, hogy nem tudom elfogadni, hogy a párom nem dolgozik. 4 éve vagyunk együtt,tulajdonképpen feladta az addigi életét azért, hogy együtt legyünk és kilépett egy 12 éves kapcsolatból. Viszonylag jól keresek, főállásban és másodállásban is dolgozom a megélhetésünk nincs veszélyeztetve. Rossz érzéseim vannak, úgy gondolom és érzem, hogy egyedül vagyok felelős mindkettőnkért . Néha azt érzem, hogy kihasznál, bár a kapcsolatunk működik, de én nem bízom benne a kezdetektől fogva és mindig ott van a kérdőjel, hogy vajon csak azért van-e velem mert biztonságot nyújtok neki, vagy elhihetem, hogy szeret önmagamért, csak a körülmények olyanok, hogy munkahelyen ő már nem tudna dolgozni. Nemzetközi sofőrként dolgozott sok éven át, a maga ura volt bizonyos keretek között. Most már 60 éves és a kora miatt nem hivják be állásinterjúra sem, bár a habitusa egy 45 évesnek megfelelő. Nemzetközi fuvarozni nem akar már, mert azt mondja akkor nincs értelme az együttlétnek, más munkát pedig a körülmények és az itteni lehetőségek miatt nem talál. Azt nem mondom, hogy egyáltalán nem keres, mert üzletel kicsiben és otthon is mindent megcsinál helyettem is. A kérdés az, hogy elfogadthatom-e ezt a helyzetet és elengedhetem-e ezt a rossz érzést vele kapcsolatban, kicsit mélyebbre nézve az ő jó tulajdonságainak. Köszönöm a válaszát.
Kedves Tünde!
Levele alapján azt gondolom, hogy egyrészt érthető, hogy vágyik rá, hogy a párja is dolgozzon és pénzt keressen, mert “így szokás”, de valójában ennélkül is jól megvannak, nincsen szükségük arra, hogy Ő is keressen. Érdemes tehát jobban körbejárni és megérteni a félelmét, ami annak szól, hogy “Ön a felelős mindenért”. Vajon miért nyomja a vállát ennyire ez a felelősség, hogyan függ ez ösze az Ön élettörténetével, múltjával? Vannak-e esetlegesen más dolgok is, melyekkel ebben a kapcsolatban vagy a mostani élethelyzetében elégedetlen? Ezek mélyebb átgondolásához pszichoterápiás segítségre lehet szükség.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Kisfiam 4 hete kezdte az iskolát. Sajnos elég problémásan kezdtük. Tanítónénik panaszkodnak hogy előfordul hogy csúnyán beszél, verekszik. Kivette egyik iskolatársának tàskájából a tejszeletét, amit nem mert bevallani a tanítónéninek, de otthon elmondta másnap ő kérte vegyünk egy másikat hogy visszaadhassa. A uzsonnára szánt gyümölcsöt egy kiskosárban viszik be az osztályba. Mindenki kivehette a saját almáját miután elkészült a feladattal. Kisfiam egyesével 9 db almát vitt a padjába, mikor tudta hogy csak 1 jár. A másik kisfiú őt követve 3 almát rakott a táskályába. Sajnos órán is figyelmetlen, gyenge a taljesítménye. Ilyen problémával szüksége lehet pszichológusra? Köszönettel Olga
Kedves Olga!
Szerintem fontos volna megérteni, minek szól a kisfia csíntalankodása. Nyilvánvaló, hogy nem az értelmi képességeivel, hanem a viselkedésével van probléma, amit pszichológiai viszgálattal lehet tisztázni, ezért igen, azt javaslom, keressenek fel egy szakembert. Minél előbb oldódik meg ez a probléma, annál jobb.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő! 25 éves nő vagyok és eddig nem volt túl sok kapcsolatom, szám szerint 3, ezek tartósak is voltak. Most egyedül vagyok és időnként beszélek az exeimmel, a hetekben egyikükkel eléggé baráti lett a kapcsolatom, aki elmondta nekem, hogy alakul egy másik nővel a kapcsolata. A helyzet pikantériája, hogy ez a férfi az első barátom volt, tehát utána nekem voltak mások, ő pedig nem igazán jutott eszembe, tehát feltételezem, hogy szerelmes nem vagyok már. Mégis olyan mélyen érintett ez a hír, mint egy tinilányt az első nagy szerelme után a szakítás. Borzasztóan érzem magam azóta, sokat sírok, félek, hogy újra eltűnik az életemből. Úgy gondolom, hogy ez beteges birtoklási vágy a részemről… Bár szerelemnek érzem… Le lehet ezt valahogyan küzdeni? Van erre valamilyen “recept”? Válaszát köszönöm szépen!
Kedves Linda!
Szerintem nagyon jó, hogy elgondolkodott azon, miért érzi ezt a heves birtoklási vágyat. Enyhítheti ezt a kínzó érzést, ha mélyebben elgondolkodik azon, milyen volt a kapcsolata ezzel a fiúval, miket kapott meg benne, mik nem működtek. Jelenleg vágyik párkapcsolatra? Ha igen, ismerkedik is?
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Dr. Habis Melinda!
13 éves lány vagyok, és nemrég vesztettem el az édesapámat. Úgy érzem, nagyon nehezen dolgozom fel az elvesztését. Görcsbe rándul a gyomrom, ha valaki a halálról vagy az apjáról beszél(rendszeresen, mint az egyik jó barátnőm), és félni kezdek, hogy az enyém felöl érdeklődik. Kínosnak élem meg. A családtagjaimon kívül nem sok emberrel tudok/merek erről a dologról beszélni. Nem szeretek az apukámról beszélni, se rágondolni. Folyton levert vagyok, és sokat pánikolok, barátaim mellett rendszeresen megjátszom a boldogságot. Nem tudom, hogyan lábalhatnék ki ebből a dologból. Lehet, hogy csak időre van szükségem, bár már lassan 1 éve történt. Sokszor begubózom, nehezen nyílok meg, és nagyon érzékeny lettem. Néhány barátom elég könnyedén beszél a velem történt dologról, ami engem nagyon bánt, de nem merek szólni róla, mert lever tőle a víz. Nagyon sokat sírok, folyton meg akarok felelni másoknak. Remélem, nem sikerült túl hosszúra a levelem.
Köszönettel: Emma
Kedves Emma!
Egyáltalán nem lett túl hoszú a levele, sőt.
Megértem, hogy nagyon megviseli az édesapja elvesztése, de sajnos az emiatt érzett fájdalmat muszáj megélnie és kimutatnia ahhoz, hogy idővel valóban könnyebb legyen, kevésbé fájjon Önnek ez a tragédia. Ehhez szükséges, hogy tudjon rá gondolni, emlékezni, beszéljenek a közösen megélt emlékekről, élményekről. Mivel lassan egy éve történt mindez, ráadásul fél, hogy ha nem mutat örömet, nem fog megfelelni másoknak, szakembertől való segítségkérésre lehet szüksége ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, jobban érezze magát.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő,
Arra a kérdésre keresem a választ, hogy mi lehet a problémám gyökere. Már több éve is van annak, hogy nem érzem jól magam a bőrömben! Mintha nem tudnék örömet érezni és és mintha adni sem. Elég gyakran vagyok beteg és egy két papíromra rá is van írva, hogy kevert szorongásos depresszió. Gyakran felajánlják azt ,hogy az antidepresszánsokat kellene szednem, de én nem akarom elfogadni , mert tudom hogy nem oldják meg a problémáimat. Gyakran szedek B vitaminokat és próbálok egészségesen élni, vagyis próbálom nélküle megoldani az élethelyzeteimet, de most van egy adott problémám amiből nem találok kiutat, ugyanis nem látom külső szemmel a dolgokat. Elég rossz gyerekkorom volt és korán férjhez mentem. Ezzel nem is lenne gond csakhogy korán rájöttem hogy a férjemnek is problémái vannak, mégpedig fontosabbak neki a barátok és az alkohol rabsága. 17 éve vagyunk házasok és többször elakartam hagyni csakhogy anyagilag nem ált módomban , mivel két kiskorú gyermekem van és az anyagi biztonságukat nem akartam veszélyeztetni. A férjem kamion sofőr és abból áll neki a család , hogy pénteken hazajön ledobja a táskát és megy a kocsmába meg a barátokhoz. Ezen kívül nem érdekli semmi..sem a gyerekek sem a háztartás. Kértem hogy menjünk orvoshoz , de nem akar hallani róla. Én egy boltban dolgozom és sokat dolgozom ott is és a háztartásban egyaránt. Mivel a férjem mindig a kocsmában volt én is belemenekültem egy chat-es beszélgetésbe, majd ott megismerkedtem egy férfival. Neki meghalt a felesége. A férjemmel ellentétben ő nem iszik alkoholt és egyedül neveli a gyerekét. Nagyon szeretne egy új családot alapítani és úgy érzem mindent megtenne, hogy mi boldogok lehessünk. Ő viszont Szerbiában él, de lakást akar venni miattunk Magyarországon. Nagyon messze lakunk egymástól és ez is nehezíti a döntésemet, mert a gyerekek a jelenlegi iskolájukban nagyon jól érzik magukat, a tanulmányaik is jól mennek, ezért nem szívesen változtatnának. A gyerekeim tudnak a kapcsolatomról , persze ez még mindig a férjem háta mögött történik. Tudom, hogy nem helyes, de egyenlőre nem tudok mit tenni. Az eszem tudja hogy melyik lenne a jó választás, de valamiért én mégis ragaszkodom ide, nem találom a helyem..folyton azon jár az eszem hogy hol rontottam el és keresem magamban a hibát.
Kedves Kérdező!
Levele alapján azt gondolom, hogy fontos volna megérteni, mi tartja Önt a jelenlegi párja mellett. Miből gondolja, hogy a gyermekeinek fontosabb az állandóság, mint az, hogy Ön kiegyensúlyozottabb életet élhessen? A bűntudattól való megszabaduláshoz és a sajét érzéseinek, szerepének megértése céljából egyéni pszichoterápiás támogtaás kérését javaslom Önnek. A szorongásos tünetek leghatékonyabb ellenszere is ez egyébnént (a gyógyszer csak elnyomja ezeket).
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Habis Melinda
Olyan kérdésem lenne, Ön szerint mint Szakember, én nem vagyok az,utánajártam olvastam csupán dolgoknak, de most már egy Hiteles állásfoglalásra is kíváncsi lennék ha nem haragszik érte, és ideje engedi a kérdésemmel foglalkozni.
Nárcisztikus Személyiségzavar, a gond amibe véleményem szerint erőteljesen beleszaladtam sajnos. Anno.
Végignéztem leírásokat,fázisait,szóról szóra éltem meg szinte a “Hölgy” mellett.
Minden táplálékot megvonni tőle stb, nem reagálni a dolgaira ok. Visszaszippantás stb.
Nyilván ha amiről szól a dolog és az Alapok el lettek már , lehet csúnyán mondom de rontva,nyilván semmit nem tehet szerintem az illető(sokszor úgy hallom még Önöknek sem sikerül,mert annyira nem egyszerű a helyzet) mert nem lehetek sem az apja sem más akitől nem kapott szeretetet amit adni tudna. Jó hát az most,hogy szerinte Ő Empatikus stb, éppen úgy vélem pont honnan tudhatná azt is ha nem élte meg gyerekkorban. Nem kapott valamit,hogyan adhatna, vagy tudná miről szól valójában,max szereti eljátszani és mást is. Esetleg ha küldenék egy linket és ránézne.(privát,aztán itt is válaszolhatna rá) Nyilván tudom nem Szemtől Szembeni kommunikáció és az Őn véleményét tükrözi amit látna róla, de megköszönnöm a véleményét, és nem állítanék fel diagnózist(nincs rá hangsúlyozom olyan képesítésem,érdekel a téma így foglalkoztam vele már jó ideje ennyi,maga az emberi lélek,elme,tudat és más is érdekel) de ha az alapján tudna nekem mondani valamit megköszönném. Nem célom az illetővel bármilyen kapcsolatot tovább folytatni,hiszen nincs is Kapcsolat ilyen esetben,(pláne nem egészségesnek nevezhető) és még csak fel sem tűnik neki,de más sem.
Csupán a véleményét kérdezném, ha ránézne amit küldök linket.
Vannak azért olyan tipikus kapcsolódási pontok ami alapján azért látható a lényeg ha jól tudom. Van e valakinek valami nevezzük mentális problémája.
A gyerekkorát tudom az illetőnek,meg az életútját.
Válaszát Köszönöm
Tisztelettel.
Kedves Kérdező!
A nárcisztikus személyiségzavar gyógyítása valóban nem könnnyű, de azért nem is lehetetlen, ha benne lehet tartani a pszichoterápiás folyamatban. A diagnózis felállításához személyes találkozásra és pszichológiai tesztek felvételére van szükség az illetővel, online formában tehát ez nem megoldható. Kérdésként merült fel bennem, miért fontos az Ön számára, ennyire a diagnózis, ha semmilyen kapcsolatot nem akar fenntartani a továbbiakban az említett hölggyel. Sokkal többet profitálhatna szerintem abból, ha arról beszélnénk, Önnel hogyan viselkedett, milyen volt a kapcsolatuk dinamikája. Ennek megértése az Ön tudatosságához is hozzájárulhatna.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Elnézést a megszólítás nem lett helyes. Tisztelt Dr. Habis Melinda, írom Szakember közben meg ezt nem vettem észre.
Dinamika az volt:-) követhetetlen. Ingadozó, semmiképpen nem a lelki békém az a fajta dinamika és más sem.Azért nem nevezném Kapcsolatnak mert más az elképzelésem egy egészséges kapcsolatról,semmiképp nem egyoldalú, irányító,érzelmi manipuláló szerepe ami szerinte nincs, empátiát mondtam én nem tapasztaltam részéről, dühkitörések, érzelmi ingadozások reggel ez este már az, a múlt megváltoztatása,megmásítása, úgy éreztem Önmagával sem őszinte,nincs tisztában. Kommunikációnak sem nevezném ami zajlott köztünk és hosszú lenne a lista.Nem nem szeretnék semmilyen kapcsolatot az illetővel,elég volt amit,láttam eddig is, és sajnos megtapasztaltam. Az elején mintha egy álarc lett volna rajta megfeleljen nekem, de szeret a “lelki élet” úgymond megbecsült tagjának szerepében is lubickolni,elismerések önbizalomhiány közösségi oldalakon és nem rabolnám az idejét. Ki-Használni embereket amit természetesen nem annak lát ,majd továbblépni mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Csupán kíváncsi voltam ilyen jellegű e a problémája, vagy más egyéb.
Kedves Kérdező!
Levele alapján nem lehet megfejteni ezeket a dinamikákat, mert ehhez egy-két konfliktushelyzet részletesebb leírására volna szükség. Ő hogyan viselkedett Önnel? Ön hogyan reagált erre…stb.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő.
Igen nyilván nem ilyen egyszerű a képlet.
Nem rabolnám az idejét, ehhez jobban kéne ismernie természetesen a konfliktusokat,reakciókat, személyeket,helyzeteket stb.
Nem is részletezném itt.
Köszönöm a válaszát
Tisztelettel
Kedves Kérdező!
Ahogy gondolja! További kérdés esetén állok továbbra is rendelkezésére.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Úgy érzem egy kicsit nevetséges problémával fordulok Önhöz, azonban nekem sok lelki gondot okoz a dolog.
Nem bírom, ha kiabálnak/üvöltöznek velem. Az utóbbi munkahelyemen irreálisan sokat vártak el tőlem (munkatársaimtól szintén), és hiába teljesítettem/tünk jól, mindig csak a leszidás jött. 3 év után egy nap betelt a pohár, mert a főnök magából kikelve üvöltözött velem egy nevetséges kis probléma miatt, amit egy tollvonással meg lehetett volna oldani. Akkor döntöttem úgy, hogy otthagyom a céget. De azóta is kísért az ügy. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok? Most munkát keresek, de már szabályosan rettegek attól, hogy megint üvöltenek majd velem. Létezik erre valami gyakorlat vagy önfejlesztő tréning? Esetleg mégsem velem van a gond?
Köszönettel: Kék Áfonya
Kedves Kék Áfonya!
Szerintem senki nem szereti, ha tiszteletlenül, vagy indulatosan bánnak vele! Ettől függetelül az, hogy Ön ennyire negatívan éli ezt meg, azt jelenti, hogy foglalkozni kell ezzel a problémával: érdemes megérteni, miért nem a másikat minősítő viselkedésnek tekinti ezt. Mitől érzi inkább az Ön személye ellen szóló támadásnak. Egyéni pszichoterápia vagy önismereti csoportban való huzamosabb részvétel segíthet megerősíteni az önbecsülését.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tiszelt Dr. Habits Melinda!
Alakulófélben lévő kapcsolatban álltam egy lánnyal, akinek elmondtam, hogy mi az, amit értékesnek tartok személyiségében, hogy látom milyen változásokon ment keresztül és azt mennyire értékelem benne (tehát róla beszéltem, nem magamról vagy a saját érzéseimreól , a hangnemem végig pozitív volt).. Erre teljesen feldühödött és sértve érezte magát, hogy analiizálják és ezt nem bírja. Erre megírtam, hogy nem diagnosztizálom őt, hanem tudtára szerettem volna adni, hogy értékes embernek tartom majd elköszöntem. Pár nap múlva írtam egy felületes érdeklődést, amire válaszként pár szót írt, majd viccelődtem a hétvégéről és utána írtam komolyabb hangnemben, hogy az a benyomásom, hogy szerintem a kapcsolataiben sem tudott teljesen feloldódni. Erre írta, hogy így is van. Erre azt írtam, hogy mostanában úgy érzem, hogy passzívabbá vált a beszélgetésben – és erre megírta, hogy azt hitte, hogy mivel megírta, hogy nem bírja, hogy “analizálják”, nem folytatom tovább ezt, de még mindig írom, és már halálra idegesíti, ezért jegeljük a “kapcsolatunkat”. Véleménye szerint mi történhetett ? Mitől ellenszenves, ha őszintén megdícséri egyik személy a másikat ? Hogyan lehet áthidalni ezt a szituációt ?
Kedves Dávid!
Levele alapján azt gondolom, hogy ez a lány egyértelműen közölte Önnel, hogy nem nyitott a dícséretére, mert olyan lelki mélységekbe megy bele ezekkel az “analítisekkel”, amiket a kapcsolatuk jelenlegi mélysége nem enged meg. Mivel Ön nem vette a lapot, Ő bezárkózott. Egy párkapcsolatban, akármennyire is igazak a feltevéseink, jobb nem belemennia a “pszichológusszerepbe”, mert a kapcsolatuk jellege miatt a másik számára ez bántó lehet. (Elvégre nem szakembert, hanem társat keresett Önben.)
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Párommal kicsit több mint 3 éve vagyunk együtt.
Sok mindenen keresztül mentünk. A párom számára csak a munka létezik. Nagyon elhanyagol. Ha szóváteszem az a válasza hogy nem tud változni ha nem vagyok boldog hagyjam el. Egyre többet beszél arról hogy megvan az esélye hogy külön folytassuk. Váltunk már szét ,de kibékültünk és csak rövid ideig működött. Volt egy terhességem ami veszekedés miatt ment el. Most tervezzük a házasságot meg a gyereket,de nem tudom van e így értelme. Én 27 ő 40 éves. Nekem szükségem lenne a szerelemre,kedvességre érintésre programokra. Mit javasol?
Kedves Kérdező!
Azt javaslom, gondolja át mélyebben, mit kap meg ettől a kapcsolattól és mit nem, amire vágyna. Miért utatsítja el a párja az Ön közeledését és menekül a munkába? Az elveszített terhességet hogyan élte meg? Ön is vágyik a házasságra, gyermekvállalásra ezzel a férfival? Ezek részletes átbeszéléséhez pszichoterápiás segítséget tud igénybe venni.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő! Az a probléma velem, hogy nem járok el ismerkedni. Időm sincs, és nem is vagyok otthonról eljárós. Úgy telnek az éveim, hogy valaki megtetszik nekem, és akkor rá vágyakozom. Voltak pár hónapos kapcsolataim, vagyis inkább futó viszonynak nevezném őket. Én többet éreztem a férfiak iránt mint ők irántam. Aztán jött a csalódás, és hónapokig szenvedtem miattuk. Talán túlságosan szeretnék valakit, és vágyom a szeretetre. De ugyanakkor meg akárkivel nem akarok összejönni. Csak azzal aki megfelel nekem, aki vonz. Voltak akik megkörnyékeztek, de ők sosem érdekeltek. Én szeretek (szeretnék) választani. A tini éveimben is volt egy fiú aki megfogott engem, és 3 évig szinte szemellenzősen jártam, csak ő érdekelt. De ez a fiú szinte észre sem vette hogy a világon vagyok. Nagyon sok fiúba/férfiért “rajongtam”. Jelenleg is van valaki akinél néha úgy érzem kölcsönös a vonzalom, máskor meg hogy lehet mégsem. Szinte nap mint nap változik a megérzésem, hogy lehet-e ebből valami vagy nem. A probléma csak az, hogy 9-10 hónapja kinéztem magamnak. És mást szinte észre sem veszek. Neki ez talán flört. De én nem tudok flörtölni, sem közeledni úgy igazán. Így nem tudom érdemes-e már csak arra is hogy a gondolataim lekösse. Mert nagyon sokat gondolok rá. Aztán ha mégsem lesz belőle semmi, akkor elveszi a meglévő kis önbizalmam is. Hogy “na most sem sikerült”.Ha akarna tőlem valamit, ennyi idő alatt már lépett volna konkrétat vajon? Volt olyan akivel sokkal kevesebb ideje ismertük egymást, talán 1-2-szer találkoztunk, és mégis elkérte az elérhetőségeim és írt nekem, keresett.
Kedves Kérdező!
Miért nem szeret eljári otthonról? Szerintem nagyon fontos, amit észrevett, hogy a szeretetigénye kiszolgáltatottá teszi Önt, hiszen jobban kötődik, többet áldoz egy adott kapcsolatért, mint a másik fél (így Ön automatikusan alárendelt szerepbe kerül). Nem szabad, hogy az önbizalma mások visszejelzésetől függjön. Hogy ez belülről fakadjon, magabiztossá váljon a párkapcsolatában is, pszichoterápiás segítségre van szüksége.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Andrea!
Párommal egy éve és 10 hónapja vagyok együtt. Van egy kisfiam az előző kapcsolatomból
– neki volt egy lezáratlan távkapcsolata, mert időt akart hagyni magának, és mert nem akart fájdalmat okozni a barátnőjének. (én úgy éltem meg, hogy nem biztos benne, hogy én vagyok az igazi)
-egy hónap kapcsolat után odaköltözött hozzánk, de a költségekbe nem szállt be, azzal a kifogással, hogy neki még fizetnie kell a szobáját. Csak az élelmiszerköltség harmadát volt hajlandó kifizetni (nem adta fel a szobáját, tehát nem bízik bennem)
-két hónap kapcsolat után szakított barátnőjével skypon, mert nem tudott hazamenni, mert összetörtük az autót (a mai napig vannak még holmiai a volt barátnőjénél)
-teltek a hónapok, és azt vettem észre, hogy ellenzi a kapcsolatot a volt párommal, ugye a gyerkőc miatt tartottam a kapcsolatot, hogy láthassa a kicsit hetente.
– szép lassan csiszolódtunk össze mi hárman, a harmóniát azonban megzavarta, hogy édesapja négy-illetve hat hétre elvitte a kicsit a családjához, és egy teljesen más kisfiút hozott vissza, mint akit elvitt….egészen pontosan zombiként jött vissza a kicsi. Nem akart velünk lenni, nem akarta a napi rutint, és szabályokat, amiket előtte gond nélkül megcsináltunk.
-Édesapja félt, hogy elveszíti a kicsit, ezért mindent megengedett neki, mindent! Nem kellett időben lefeküdni, délután aludni, asztalnál enni stb stb. Mindent felrúgott, amit mi megtanítottunk a kicsinek!!!! Minden alkalommal kezdhettük elölről a rutinhoz visszaszoktatást!!! Nagyon kimerítő volt minden résztvevőnek.
– Kilenc hónap együttélés után aztán párom mondta, hogy nem bírja tovább…döntenem kell…vagy vele tartok, vagy a kicsivel maradok, és ő elmegy egyedül.
-A gond csak az volt, hogy ezt akkor mondta, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a támogatására. Felmondtam miatta, nem volt munkám. A lakást el kellett hagynunk, mert tulajváltás történt, és plussz kaptam egy gerincssérvet. Egészség, lakás, pénz és munka nélkül egy kis gyerekkel ott álltam gondolatban a semmi közepén.
-Az gyermekem édesapja is nyomást gyakorolt, korlátozott, hogy ide meg oda nem költözhetek, nem vihetem el az országból stb…
-végül úgy döntöttem, hogy édesapjánál jobb helye lesz, nem kell költöznie a kicsinek ezerszer, és a lakást is ismerte már, mert oda született, a szomszédokat is és a környéket is. Volt páromnak volt stabil keresete, és a lakás is biztos volt, már több éve ott lakik. Mögötte ott a család, tudnak neki segíteni stb.
-Én pedig mentem a párommal. Azt hittem, hogy innentől jön a felszabadulás, és a boldogság. Nem így lett. Megtettem amit a párom kért, de nem volt elég. Többet akart.
Azt akarja, hogy szakítsam meg a kapcsolatot a fiammal. Mert szerinte “nem tesz jót” ha beszélek vele.
-Így viszont én nem tudok új életet kezdeni és párommal családot alapítani és úgy csinálni, mintha nem lenne a fiam. Nekem ez nem megy. Elmondtam páromnak, hogy mit érzek, de csak erősködik, hogy ez a megoldás, hogy boldog lehessek.
-Sok költözés és sok munkaváltás után végülis eljutottunk oda, hogy meg tudta venni a házát, ott, ahol szerette volna. Amit tettem az elmúlt majdnem két évben mivel nem pénzben kifejezhető, úgy tűnik nem jelent neki semmit. Mindenemet feladtam, és odaadtam, de még mindig ott tartunk, hogy “Elővigyázatos” hogy a szavaival éljek. Mert mi van ha megzakkanok..
-Mi mindennek kellene még történnie, mi mindent kellene még tennem, hogy bízzon bennem. Fog egyáltalán valaha?
-Eljutottam odáig, hogy a sok költözés és munkaváltás miatt, és a fiamtól való elválás traumája miatt, hogy úgy érzem már nincs energiám, már nem tudok neki adni többet, és főleg nem tudok vele közös családot alapítani.
-Amikor elmondtam legmélyebb fájdalmaimat, ő kissé zárkózott volt, de azt mondta, hogy szeret….
-A hétköznapok úgy zajlanak, hogy én ugyanannnyi munka után, amennyit ő dolgozik, nekem még van egy második műszakom. Háztartás, főzés. Az elején még segített, a gyerekkel kapcsolatban is nagyon aktív volt, átvállalta a fürdetést mindent, de most hogy kettesben vagyunk, és telik az idő, egyre elkényelmesedett, és most eljutottunk odáig, hogy minden szinten csak elvár. Nem segít, csak ha megkérem.Az ágyban is a hátradől és várja hogy kényeztessem lett belőle.
-megkértem, hogy néha takarítsa a fürdőt, vagy mosogasson, erre jön egy buta tanulmánnyal, miszerint azok a férfiak akik segítenek a háztartásban, kevésbé férfiasak, és kevésbé “fickósabbak”
-nem veszi észre, hogy én ugyanolyan fáradt vagyok mint ő, és hogy a házimunka fárasztó főleg munka után, ha nem segít.
-Most minden másnap mosogat, de csak azért, hogy ne piszkáljam…, kérdeztem tőle, hogy csak ezért?? azt hittem, hogy megértette, hogy mit jelent munka után házimunkát végezni..de nem.
-ismét elégedetlen a munkájával, mondjuk itt a világ végén nekem sem tetszik, úgyhogy ismét felmondás, ismét költözés, ismét betegség, most nem sérv, hanem egy tumor nőtt a lábamban. Pár hét múlva irány haza már a HÁZÁBA. Ahol megengedte, hogy ott lakhassak….tréfásan jegyezte meg, de valahogy nekem fájt, hogy ezt mondta…azok után, hogy miken mentünk keresztül.
-mondott egy olyat is, mikor elmondtuk egymásnak, hogy mit érzünk, mi fáj, hogy Megfelelek neki. Én tudom, hogy a férfiak kommunikációs készsége nem olyan mint a nőké, de ez akkor is durva, hogy ha én vagyok élete párja. MEGFELELEK!
-Nem bízik bennem még mindig, elővigyázatos, de szeret velem lenni és megfelelek. Ez a végeredménye az egy év kilenc hónap együttlétnek
Nem tudom, hogy mit tegyek. Már nem tudok helyesen dönteni, mert a kimerültségtől sokkal érzékenyebb vagyok, mint szoktam amúgy is lenni. Ön szerint ez kapcsolat? Ön szerint szeret ő egyáltalán? Vagy csak annyit csalódott, hogy fél bízni? Már nem tudom mit gondoljak. Köszönöm válaszát, és hogy elolvasta!
Üdözlettel: B.Mónika