Ha olyan problémája van, amit néhány mondatban (maximum 1000 karakter, az ennél hosszabbakat törlöm!) meg tud fogalmazni és úgy gondolja hogy egy e-mail terjedelmű válasz is iránymutatást tud adni Önnek, írja meg kérdését a lenti ablakba és a válasszal együtt (moderálás után, név nélkül) megjelenítem. A hozzászólás elküldéséhez az email cím és más adatok megadása nem szükséges.
Tisztelettel kérem a kedves Látogatót, hogy e-mailt csak pszichoterápiás felkérés esetén írjon. Kérdését az oldal alján (legörgetés után) megjelenő ablakba írja meg, mert csak így áll módomban megválaszolni azt!
Felhívom szíves figyelmét, hogy az írásos tanácsadás nem egyenértékű a pszichológiai vizsgálatra (videobeszélgetés, vagy személyes találkozás során létrejövő első interjúra) alapozott szakvéleménnyel, kizárólag a problémafelvetés alapján bennem keletkező benyomásokat és a személyes véleményemet tükrözi. Sürgős esetben az alábbi linken található telefonos lelki-segély vonalak valamelyikének felhívása javasolt!
A pszichológus válaszol rovatban a válaszadás ingyenes és random sorrendben történik.
A hozzászólás elküldésével Ön kijelenti, hogy elmúlt 18 éves. Amennyiben Ön 14 és 18 év közötti kijelenti, hogy a törvényes képviselője hozzájárulásával használja ezt az oldalt. 14 év alattiként kijelenti, hogy a törvényes képviselője jár el Ön helyett.
19 400 Hozzászólás
Kedves Melinda! Egy olyan kérdéssel fordulok Önhöz, hogy van egy 1,5 éves kisfiunk és jövőre szeretném, ha Angliába költöznénk és ott vállalnánk munkát. A férjem sajnos nem nagyiin szeretne velünk jönni. Túlságosan ragaszkodik a megszokott életéhez, munkahelyéhez. Ez azt jelenti, hogy nem szeret minket eléggé? Milyen hatása lenne a költözésnek a kisfiunkra? Jelenleg itthon vagyok vele, de ha kint leszünk, szeretném ovi iratni. A házasságunk kibírhatja, hogy 1/2 – 1 évig külön élünk? Köszönöm szépen!
Kedves Katinka!
Fontos kérdés az is, miért akar külföldre menni, milyen a párkapcsolata, férje csak a megszokás miatt maradna-e. A kisfiának elsősorban biztonságérzetre van szüksége, amihez a szüleinek kiegyensúlyotozottsága szükséges. Az egyéb körülményekhez könnyen alkalmazkodnak a gyerekek.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Mlinda! Anyagi okok miatt tervezem a külföldre menetelt, a GYES a 3. évben nagyon kevés lesz és nem lesz könnyű jövőre megélni a férjem fizetéséből. Plusz a kisfiamnak szeretném megadni a lehetőséget, hogy angol nyelvi környezetben gond nélkül tanulja a nyelvet. Igen, a férjemet a munkahelye tartja itt, és szerinte nem lenne gond a külön töltött idő. de ha csak én nevelném őt egy ideig, az mennyire viselné vajon meg? Köszönöm!
Kedves Ktinka!
Nyilván jobb lenne a kisfiának egy teljes családban felnőnie, hiszen fél-egy év ebben a korban nagyon nagy idő. Ha azonban Ön nem tudna itthon elhelyezkedni és megélni sem tudnak, érdemes elgondolkodni ezen a lehetőségen. Ha nincs más választás, akkor talán a férje is kompromisszumkészebb lesz. Fontos, hogy minden lehetőséget számba vegyenek.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
A következő problémával fordulnék Önhöz.
Én már évek óta olvasok rendszeresen pszichológiai könyveket és cikkeket, pszichológusnál is jártam már, és jelentős önismeretre tettem szert, könnyebben látom az embereknél azokat a “rejtett folyamatokat”. A párommal két éve vagyunk együtt, és ezalatt az idő alatt igyekeztem minél jobban megismerni mind a személyiségét, mind a reakcióit az egyes helyzetekben. Nyilván nekünk is vannak problémáink, azonban úgy látom és érzem, hogy a páromnak vannak olyan mélyen gyökerező problémái, amikről vagy még ő maga sem tud, vagy annyira mélyen elrejtette magában, hogy egyszerűen nem hajlandó róla tudomást venni, szembenézni vele (pl. a szüleinek az “istenítése”, hogy érzelmileg zsarolják, az édesanyja tudat alatt magához láncolja ily módon). Próbáltam már ezt vele többször is finoman megbeszélni, de ilyenkor meg csak ideges lesz és rögtön hárít, hogy neki nincsen semmi baja, és én ezt csak beképzelem. Azonban egy-két alkalommal volt, hogy annyit elmondott, hogy mindenki előtt erősnek akar látszani, nem akarja, hogy bárki is lássa a problémáit, az érzéseit, a legkisebb gyengeségeit. Sem a szülei, sem én, sem más. És váltig állítja, hogy neki ez így jó. De a mai napig nem tudtam igazán közel kerülni hozzá emiatt. Nem nagyon veszi észre az én szükségleteimet, ezért ezeket is próbálom neki megmutatni, ám úgy érzi, hogy ezzel gyökeresen meg akarom változtatni, és ismét hárít. Elmentünk már párterápiára, és ott az első alkalommal azt fogalmazta meg a hölgy, hogy a páromnak biztonságérzeti problémái vannak (azonban otthagytuk, mert nem volt teljesen jó, itt a városban meg sajnos rajta kívül nem találunk más ingyenes terapeutát).
Úgy gondolom, hogy sokkal jobban megismerhetné önmagát, ami egy párkapcsolathoz is szükséges, és kevésbé feszítettebb élete lehetne, ha elmenne pszichológushoz, azonban ezt ő maga megint csak támadásnak venné. De hosszú távon a viselkedése a kapcsolatunk végét jelentené.
Hogyan tudnám rávezetni arra, hogy egy pszichoterápia hosszú távon egy sokkal boldogabb és kevésbé stresszesebb életet adna neki?
Bármit megadnék azért, ha lelkileg egy sokkal felszabadultabb férfit tudhatnék magam mellett.
Köszönettel: B.
Kedves B.!
Örülök, hogy ennyire sikeres volt az Ön pszichoterápiája, ennek eredményeképpen biztosabban mozog a társas kapcsolatok sűrűjében. Azt gondolom, hogy párjára saját példájának (tapintatos) elmesélésével és az ő saját motivációjának felkeltésével tudna hatni. Ha például stresszes a munkája, akkor az ezzel való hatékonyabb megküzdést lehetne kitűzni terápiás célként, egy jól képzett terapeuta ugyanis pillanatok alatt mögé lát a folyamatok összefüggéseinek és a megfelelő pontokon fog közbe avatkozni.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Életem szerelmet az előző minkahelyemen ismertem meg. Akkor még nem volt semmi köztünk mdrt baratnője volt. 7evre ra kesőbb véletlenül talalkoztunk. Randira hivott es találkozgatni keztünk. Minden csodálatos volt. Tudni kell róla hogy ő nem olyan mint általában a pasik. Nehezen nyilik meg, szeret egyedül lenni es nehezen mutatja ki az erzeseit. Ez gyerek korabol kifolyolag alakult ki nala. Erről beszélgettünk. Tudtam nem lesz könnyű dolgom vele. De annyira örültem neki es az elején még ő is nekem. Egy ev után elkezdett megromlani minden. Rengeteget dolgozott egyre kevesebb időt töltöttünk együtt. Em imádtam őt. Mindent elneztem, lenyeltem cdak hogy vele lehessek.szerettem volna tudni h van e jövője a kapcsolatunknak. Egyszer azt ereztem h igen es beszéltünk is rola. Aasik pillanatban meg nem tudtam mit kezdjek a helyzettel, magunkkal mert a parpm bizonytalan volt. Beleuntam. Szetmentünk.honapokon keresztül sirtam, nem aludtam ha igen arra keltem h sirok es nincs mellettem. Fajt nagyon. Aztán kibekültünk fe annyira nem bizzam az egészben hikor mar őakart bekülni csúnyán össze vesztünk. Megint elküldtem.ennek mat fél éve. Azota nem tudok róla semmit. De állandóan ra gondolok. Vele szeretnék lenni. Irtam neki smst de nem reagalt. Nem tudom mihez kezdjek. Mindennel jobban szeretem.segitsen kérem!
Kedves Vivien!
Levele alapján egyértelmű, hogy mennyire szereti ezt a férfit. Felmerül a kérdés miért ragaszkodik ennyire egy se veled, se nélküled kapcsolathoz. Azt javaslom vegyen igénybe pszichoterápiás segítséget.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő.
A párommal 3 éve élünk együtt,és a gyerek válalást tervezzük.
A párom 10 évvel idösebb nálam ami szerintem nem baj de a szex területén vannak problémink. A probléma az hogy nem tudom kielégiteni a páromat és ez már odáig fajult hogy nem is kivánja velem a szexet.Mi lehet a baj?Hogyan tudnám ezt megoldani?
Válaszát köszönöm.
Kedves Dániel!
Az okok felderítéséhez fontos tisztázni, hogy mióta nem tudja kielégíteni a párját, hogyan kezdődött mindez. További lényeges kérdés hogyan tudnak egymással kommunikálni, vannak-e esetleg megoldatlan konfliktusaik. A kérdések minél gyorsabb és biztosabb megválaszolásához és a probléma megoldásához pszichpterápiás segítséget tud igénybe venni.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő.
Az utóbbi 3 évben elég nehéz dolgokon mentem keresztül, (anyagi problémák,lakhatási nehézségek,pénzügyi nehézségek,egyik barátom halála a szemem előtt,csalásom cserbenhagyott,párkapcsolati féltékenység stb. nem utolsó sorban elég nehéz gyerekkor) 2 éve mikor összegyűltek a gondok, volt egy gyógyszer túladagolási kísérletem. Szerencsére sikertelenül,de a problémák továbbra se szűntek meg sajnos. Jelenleg itthoni munkát végzek, amit nagyon szeretek,de szinte egész nap egyedül vagyok,és eljutottam arra a szintre,hogy szorongok ha el kell mennem bárhová is. Mintha félnék az emberektől. Már a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom. Sajnos elég hamar elvesztem a fejem és volt már példa ,hogy dűkitörésem és volt ,hogy sírógőrcsöm is volt. Mintha néha, az összes türelmemet is elvesztettem volna.Ezen kívül elég erős kézremegések jönnek rám,sött néha talán az egész testemre,ilyenkor egy pohár vizet se tudok meginni anélkül,hogy ne lötykölném ki vagy pl. nem tudnék egy mondatot leírni. Már a kozmetikusomhoz se tudok elmenni arra a kezelésre amire máskor rendszeresen jártam,ugyanis nem tudom a szemem csukva tartani,mert “pánikrohamot” kapok.Már a legutóbbi buszos utazásomnál is előjöttek a problémák ( gyomorgörcs,enyhe fulladás,szédülés, pánik szerűen le szerettem volna szállni,de sikerült kibírnom,nagy nehezen. Egy pár hete jelenkezet a következő rémisztő dolog ami nem tudom,hogy kapcsolódik e ezekhez a problémákhoz,de többször arra ébredek, hogy nem kapok levegőt éjszaka ,és csak az utolsó pillanatba sikerül ,egy nagy levegőt vennem. Most már nagyon félek,eddig nem beszéltem szakemberrel, és ezért is kérném a segítségét,hogy mit tehetnék,hogy megszűnjenek a problémáim? Ill. egyáltalán mi történik/történt velem? Köszönöm szépen a válaszát!
Kedves Nóra!
Szerintem egyértelmű, hogy az elmúlt évek történései nagyon megviselték, talán ehhez köthetőek a tünetei. Azt javaslom mielőbb kérjen pszichoterápiás segítséget.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Nem. Nem mögöttes probléma miatt és nem pótcselekvésként vagy pótszeretetként, esetleg szeretethiány vagy bármi más miatt imádom az unokámat! Ő számomra nem egy pótlék! Ő annál sokkal több és értékesebb. Amúgy az egész családban mivel egyedül van mint gyerek, teljesen a középpontban van mindenkinél.
Szerencsére nagyon jó a kapcsolatom férjemmel, mind a 4 gyermekemmel, akikből 2 még velünk él, de vejeim is anyjukként szeretnek, sőt munkatársaim is a barátaim egyben, és sorolhatnám.Nem gondolnám hogy mindenki, aki ide ír, pszichoterápiás segítséget igényelne.
Pont azért ír ide, mert orvos nélkül szeretné gondját megoldani, különböző okok miatt, és szakembertől vár megerősítést, magyarázatot, értelmezést.
Kedves Magdi!
Örülök, hogy nincsen olyan gondja, aminek megoldáshoz komoly segítségre volna szüksége. Mint a bevezetőben is írtam, a válaszok csak pillanatnyi benyomásaimat tükrözik, nem egyenlőek a személyes találkozásra, pszichológiai vizsgálatra alapozott szakvéleménnyel. Amit az előző levelemben írtam Önnek, egy lehetséges értelmezés volt a problémájára, ami reakciója alapján igen heves érzéseket kelthetett Önben.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Párommal hét évig voltunk együtt. Sokszor nem hagytam hogy bulizzon a főiskola mellet és sok minden korlátoztam őt. Egy hónapja arra jutottunk hogy el akar hagyni engem de még próbálkoztunk egy hónapig. Sikertelenül ugyan is bejelentette, hogy neki idő kell, hogy élni tudjon mivel én voltam neki az első és kicsit magányos akar lenni! Az lenne a kérdésem, hogy ez mit jelenthet hogy tényleg 1-2 hónap múlva még fölfog keresni és vagy csak saját magát és engem is ezzel vigasztal. Mentőskén és ápolóként is dolgozik egyszerre alig van itthon és mindig fáradt, ez esetleg lehet ez is ok a kimerültség? Van egy barátnője is aki folyton arra akarta rábeszélni, hogy nem boldog velem menjen és éljen kicsit teljesen. Össze vagyok zavarodva, nem tudom földolgozni és nem tudom hogy reménykedhetek e még mert még az utolsó napokban mikor már ki mondta hogy döntött, akkor is hozzám bújt és velem akart menni vacsorázni ez még jobban összezavar nem tudom mit kellene tennem keresek más lányt és majd segít elfelejteni vagy egyedül próbáljam meg vagy esetleg még reménykedjek hogy fölkeres kis idő múlva?
Válaszát előre is köszönöm!
Kedves Gergő!
Szerintem ha még szereti a volt barátnőjét, érdemes felkeresnie és utoljára átbeszélni vele a dolgokat, hogy ne reménykedjen, várakozzon hiába. Ha elutasító választ kap, próbálja meg lezárni magában ezt a kapcsolatot. Amennyiben egyedül nem megy, kérjen hozzá pszichoterápiás segítséget.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
25 éves nő vagyok, diplomás, dolgozom, barátnőkkel élek albérletben békében. A szüleim tehetős emberek, mindent megadtak, de cserébe nagyon sokat vártak el, soha nem lehettünk elég jók számukra a testvéremmel, mindig a “a bezzeg Más” volt a referencia. Mindenkiből kiemelték a legjobb tulajdonságokat, és nekünk azoknak mind meg kellett volna felelni. Természetesen nem ment, úgyhogy mindkettőnknek van emiatt egy lelki sérülése. A szüleimmel már egész jó a kapcsolatunk, de kb mindennapos téma, hogy nekik sose lesz unokájuk, miért nincs már vőlegényünk, más már összeköltözött a pasijával, stb…
A nővérem 26,5 éves, megkeseredett, világutáló, barátai alig vannak, mindenki hülye, szemét, gyökér. Nincsen párja 5 éve.
Én sokkal szociálisabb lény vagyok hozzá képest, nagyon sok barátom van, teljesen más életfelfogással igyekszem élni, inkább a pozitívumokat nézem. De nekem is elég nehezen ment mindig ez a párkapcsolati téma, voltak kapcsolataim, hosszabbak is, de az elmúlt másfél év elég eseménytelenül telt ezen a téren. Én nagyon családcentrikus vagyok, mindig saját, békés családra vágytam, férjre, stb.
A nővérem alig mond el nekem valamit, mindig csak azt fújja, hogy sose lesz senkink, mert nem vagyunk tökéletesek. A sors úgy hozta, hogy mindketten internetes társkeresni kezdtük. Tesóm évek óta műveli, én kb. egy éve kezdtem, de hamar elegem lett belőle, fel is hagytam vele, nem foglalkoztam vele. Egy személyes ismerősöm miatt újra regisztráltam hamis adatokkal, de nem társat akartam keresni. Volt fent a honlapon egy Peti nevű fiú is, aki azóta a barátom. Szép is lenne a történet, ha az első Petivel való randevú közepette nem derül ki, hogy ő bizony a nővéremmel is tárgyalt az online társ-oldalon. Mivel az én adataim hamisak voltak, nem tudott Peti rájönni, ott a randin szembesült vele, hogy testvérek lehetünk, és elmondása szerint annyira kellemetlennek érezte, hogy azonnal be is vallotta a helyzet tisztázása végett. A dolog szépsége kicsúcsosodott abban, hogy előző nap ők találkoztak is, de kölcsönösen nem jöttek be egymásnak. Mikor én ezt az egészet megtudtam ott Petitől, teljesen kiakadtam, és mondtam, hogy ezt itt most hagyjuk abba, ettől megalázóbbat nehezen tudok elképzelni, hazamegyek, felejtsük el egymást. Az albérletem előtt elém állt Peti, és fél órás monológban ecsetelte, hogy tudja, hogy roppant kellemetlen, és ő nem direkt csinálta, és honnan tudhatta volna, én nagyon tetszem neki, meg akar ismerni és adjak neki egyetlen órát, és megpróbálja bebizonyítani, hogy ő nem olyan rossz ember, amilyennek ez alapján tűnik. Kapott esélyt…. azóta együtt is járunk, minden a lehető legtökéletesebb eddig az előző partnereim személyiségéhez képest.
Csakhogy én a jó párkapcsolatom közben rettenetesen rosszul érzem magam a testvérem miatt. Egy ideig csak azt mondtam a nővéremnek, hogy ismerkedünk, azon még nem akadt ki, csak közölte, hogy ez a srác amúgy egy öntelt barom, egy manipulátor, szerinte felejtsem el (csak a szokásos véleménye). Mondtam neki, hogy nem baj, én adok neki egy esélyt, azt mondta “ok, csak vigyázzak vele”.
Azóta komolyabbra fordultak a dolgok, Peti meglátogatott otthon, és bemutattam a szüleimnek. Mikor ezt utólag a tesóm megtudta, teljesen kikelt magából és gyűlölttel a szemében közölte, hogy hogyan lehetek ilyen szemét, hogy ilyen helyzetbe hozom őt, és összejövök pont ezzel a sráccal, mikor annyi másik van a földön még. Őt nem érdekli, hallani sem akar róla, a családi házunkban látni sem akarja, de ha mégis odavinném, akkor szóljak előtte, mert ő elmegy otthonról. Igazából egy áruló szemétnek állított be engem, aki ilyeneket művel.
Peti tud róla, hogy bennem belülről rohad az egész, mert szeretem a testvéremet, és nem akarom elveszíteni. Mondta, hogy attól fél, hogy szakítok vele emiatt, de akkor meg mindketten boldogtalanok lennénk (ami így is van). Tudom magamról, hogy soha nem árulnám el egyetlen családtagomat sem, és rosszat sem tennék velük. Ha csak egy mezei srác lenne, hagynám őt a fenébe. De azt érzem, és mások is azt mondják, hogy látszik rajtunk, hogy mennyire összeillünk, és hogy ebből még valami komoly is lehet. 25 éves vagyok, ő 27…. Családot akarok előbb utóbb…. Választanom kell a megkeseredett világutáló nővérem és a boldogság között…???? Vagy csak szimplán irigy? Próbáltam vele beszélni, de nem lehet. Már ott tartunk, hogy Peti talán hívja fel telefonon és mondja el neki, hogy ne haragudjon már rám emiatt. De a véleménye semmitől sem fog megváltozni. A nővérem mindig is imádta, ha valaki a “bűnét” térden csúszva, esdekelve vallotta be, és kérte a bocsánatát, mert az ő elvei szigorúak…. Tényleg ennyire rossz ember vagyok??
Mit kellene tennem?
Kedves Judit!
Természetesen nem gondolom, hogy Ön rossz ember volna, ez azonban nem segít a nővérével való kapcsolatán. Én úgy vélem, hogy a saját boldogságát kell első sorban követnie, a testvérétől pedig érdemes lehet bocsánatot kérni, bár ha valószínűleg akkor is haragszik majd a világra (és persze Önre is). Ön azonban megpróbált javítani a kapcsolatukon és ez a lényeg.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Lányom kislánya 1 éves, nekem az első unokám. Nem gondoltam volna születése elkőtt hogy ilyen érzelmi viharokat fog nekem okozni.
Teljesen a hatása alatt vagyok, amióta először megláttam. Az természetes, hogy a nagymama imádja az unokáját, de ez nálam talán már nem normális mértékű.
Amikor dolgozom, mégcsak elvagyok, mert leköt a munka. De ha itthon vagyok, akkor folyamatosan utána vágyakozok, de annyira, hogy alig bírom a hiányát elviselni.
Majdnem minden nap látom, egy városban élünk. Vagy ők jönnek, vagy heti 1-2szer én megyek hozzájuk, ez változó.
Már reggel azzal kelek, hogy rohannék hozzá, miközben tudom, nem mehetek folyton a nyakukra, ők külön család, megvannak a szokásaik, életük. Ezért teljesen kivagyok, alig várom hogy jöjjenek, hogy lássam.Gyönyörű szép és tündéri kisbaba, Ő is ragaszkodik hozzám is, imádok vele lenni, foglalkozni, de lehet már nem normális mértékű a ragaszkodásom.Egész nap csak Ő jár a fejemben, rettentően szenvedek a hiányától. Nem gondoltam volna, hogy a nagymamaság nemcsak öröm, de szenvedés is lesz számomra.
Kedves Magdi!
Szerintem természetes, hogy az óriási szeretet és kötődés, amit az unokája iránt érez negatív érzéseket is magával hoz. Nyilvánvaló, hogy hiányolja, ha nem lehetnek együtt. Ha azonban ez a kapcsolat különleges jelentőséget nyer, érdemes pszichoterápiás segítsggel elgondolkodnia azon, vajon mi a helyzet a többi kapcsolatával, nincs-e szükség azok újragondolására/javítására.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
Férjem vállalkozó, de az egész vállalkozása csak kínlódás. Ő mégsem akarja abbahagyni, mert azt mondja, nem fog munkát találni. Mondja ezt úgy, hogy még nem próbált meg keresni sem.
Nekem van munkám, és mivel a vállalkozásából pénzt alig látok, ezért szeretném az én fizetésemből fedezni a család megélhetését: számlákat, ruhát, élelmiszert, stb.
De a valóság az, hogy férjem már alig várja a fizetésemet, és elkéri, mert mindig van valami sürgős fizetnivalója. Így csak gyűlnek a kifizetetlen csekkek, nem tudok rendesen kaját venni, stb.Nem tudok tervezni, hogy mit vegyek a háztartásba, egyszerűen semmire nincs pénz, hiába dolgozok. Én azért dolgozok, hogy a vállalkozása minél tovább vegetáljon. Ez már évek óta tart.Nem lehet vele beszélni erről, mert mérges lesz ha felhozom, folyton azt mondja, még fejleszteni kell a vállalkozást, nem találna munkát, stb.
Holott inkább azt érzem, ez neki így kényelmesebb, mert nem kell időre járni dolgozni, a maga ura teljesen, és végső soron arra törekedne, a családnak jó élete legyen anyagilag, csak a dolgok nem jönnek össze, de ezt nem látja be, folyton reménykedik és keresi a kiutat.
Nem is érdekelne a dolog, ha külön lehetne választani a pénzeket, és az én fizetésem a háztartásé lehetne, mert keresek annyit, hogy simán megélnénk belőle.
Ezt már sokszor beszéltük, elhatároztuk, de fizetés napján elkéri mégis a pénzt, az összeset.Utána ha kaját vennék, vagy sürgős számla van, úgy kell napokig egy kis pénzt kéregetni tőle vissza. Ebbe már teljesen belefáradtam.Próbáltam nem odaadni a pénzt, nagyon összevesztünk, hogy még egy idegen is adna kölcsön, a saját felesége nem, meg hogy házasságban nem lehet olyan, hogy én pénzem, te pénzed, minden közös kell hogy legyen.
Ön szerint csináljam meg, hogy ne adjam oda a pénzt, és rövid időn belül fizessek ki belőle minden számlát, vegyek egy csomó élelmiszert, stb. és a szemrehányásokat, veszekedéseket emiatt vállaljam be? Mert más ötletem nincs. Csak félek, ez eltávolítana egymástól. Amúgy ha ez nem lenne, semmi gondunk egymással, nagyon jól élnénk együtt, csak pénzről ne legyen szó. Pár éve van ez így, előtte jobban ment minden. Az is hozzátartozik, hogy évekig nem dolgoztam, itthon voltam 4 gyerekkel, majd a sok évkihagyás után 3 évig kerestem munkát és szereztem meg 4 gyerek mellett egy második diplomát. Ő soha nem éreztette ezt, hogy ő “tart el”, hogy én nem keresek, sőt szó nélkül fizette a tanulásomat is. Tehát nem olyan egyszerű az egész részemről, hogy mit tegyek.
Kedves Kati!
Érzelmileg valóban sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen a férje is támogatta Önt anyagilag, mégis muszáj racionálisan viselkdnie a családja anyagi biztonsága érdekében. A legjobb az volna, ha (akár szakember bevonásával) tudnának beszélni erről a párjával, közösen hozának egy döntést, például hogy az Ön fizetésének csak egy részét fekteti a vállalkozásába, a többit pedig család megélhetésére fordítják.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
Az én töténetem nem bonyolult. Megcsalt a férjem a kolleganőjével..A házasságunk 15 éve tart számomra tökéletes volt.Voltak nehézségek,hullámvölgyek de ezt az egyett stabilnak és megtörhetetlennek gondoltam.Már pár hónapja tudok a dologról csak éppen bizonyítékom nem volt.Kérdőre vontam ő mindíg tagadott sokszor agresszívan válaszolt ami máskor nem volt rá jellemző.Egy email címéhez hozzáfértem ami tudom csúnya dolog de kétségbe voltam esve.Ott találtam az illetzőről meztelen fozókat stb..A férjem esküdözik hogy semmit sem jelentett neki de tudom hogy ez nem így van.Ma is egy munkahelyen dolgoznaka férjem azóta mintaférj próbál lenni de a lelki sebeim egyre csak nagyobbak és van egy hét éves kisfiunk.Nem tudom mi tévő legyek a tud ezügyben tanácsot adni megköszönöm..
Kedves Tímea!
Szerintem érdemes volna pszichoterápiás segítséggel javítani házasságán, hogy a bizalom újra helyreálljon, átbeszéljék azokat a tényezőket, amik a megcsaláshoz vezettek.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Jó napot kívánok. Röviden annyit magunkról, hogy a családban egy ötéves ép, illetve egy lassan hároméves -nagy valószínűséggel- sérült kisfiú van, akit születése óta hordunk szakemberekhez. A párommal együtt élünk egyetértésben, boldogan. Itt a nyár, kicsit kevesebb a futkosás a fejlesztésekre (ez persze jó, mert így leülepednek a tanultak, érnek a folyamatok), könnyebben veszítem el az objektivitásomat a helyzetünkkel kapcsolatban, ennélfogva hamarabb előbújnak azok a sötét gondolatok, amelyek a “hajtásban” nem tudnak napfényre kerülni. Két dolog foglalkoztat:
Egyrészt az, hogy mikor, kitől és hogyan tudom már meg, milyen mértékű értelmi sérült a kisebbik fiam? Ha megtudom, hogyan tudok fölkészülni a jövőre? Novemberben lesz hároméves, nem tudom, hogy a -sokszor aggasztó- viselkedése a dackorszaknak köszönhető és kinövi, vagy soha nem lesz vége az agresszív viselkedésnek. Egyáltalán: pontosan milyen egy középsúlyos értelmi sérült gyerekkel/emberrel az élet? Amit látok (pszichomotoros elmaradás, beszédfejlődési elmaradás), az már egyértelműen mutatja, csak senki nem tudja/meri kimondani? (A hivatalos szakirodalom ezeket jelöli meg a középsúlyos sérülés kritériumainak.) Vagy ilyen idős korban még tényleg nem lehet? Vagy annyira keskeny a mesgye a dackorszakos és a sérült gyerek megkülönböztetésében, hogy tényleg nem lehet meghatározni? Vagy csak én nem merem még “észrevenni”, hogy már vastagon benne vagyunk a buliban?
Másrészt az, hogyan segítsem az ötéves ép tesót abban, hogy -bocsánat a kemény fogalmazásért- elviselje az öccsét? A kicsi tépi, üti, vágja, harapja, a nagy meg tehetetlen. A párom azt mondja, természetes a viselkedés ebben a korban fiútestvéreknél. Én egyke vagyok, hiszem is, nem is. Azt látom csak, hogy a nagy szabályosan pánikba esik, ha a kicsi felé közelít. Gonosz tesónak nevezi. (Most nem térek ki arra, hogyan és mennyire kommunikálom ezt vele én, nyilván mindig igyekszem kezelni ezeket.) Vissza akarja adni a kórházba, pedig piciként elfogadta, szerette. Egyértelmű, hogy retteg tőle. Nagy ritkán (ha a kicsi épp jó passzban van) sikerül a közös játék 10-15 percre szigorú felügyelet mellett, nehogy harapás, csípés stb. legyen a vége. Állandóan csak a sikoltozást hallom! Mindkettőt nagyon sajnálom. Én/mi is a kicsi születése óta tartunk csak nagytesós napokat. A fiam még érzelmileg közelít az öccséhez, de ezek az érzelmek nagyon ambivalensek. Félek, hogy a probléma megértése így sokkal nehezebb lesz a számára. Csak egy példa: büntetés. Ha a nagy csinál nagy butaságot (ordítozik, csúnyán beszél, agresszív stb.), megy a szobájába gondolkodni, de a kicsit ezzel -és szinte semmivel- nem lehet terelgetni. Hogy jön ez le a nagynál? Neki semmit nem szabad, a kicsit meg magamhoz ölelem (a nagy szemében tkp. önmagammal jutalmazom), ha tombol? Vagy ne agyaljak ezen ennyit? Zárjam le azzal, hogy mindkettőnek más kell, hogy észhez térjen? Nem érzem hitelesnek, az a baj… Mit tegyek? Jól tettem hogy a nagynak finoman elkezdtem pedzeni a “különleges és más tesó” témát, vagy még korai? Nem akarom, hogy örökre meggyűlölje, mindkettőnek segíteni akarok.
Remélem, jól sikerült visszaadnom az érzéseimet, azt, hogy szerintem a két téma gyökeresen összefügg, és nem várhatok tovább a nagyobbik fiam érdekében sem. Nagyon köszönök előre is minden tapasztalatot, véleményt.
Kedves Erika!
Megértem kétségbeesését. Szerintem akkor kaphatja meg a leghitelesebb választ a kérdéseire, ha a kisfiát fejlesztő szakembereket kérdezi. 3 éves korban még valóban sokminden változhat, ezért fontos, hogy ne veszítse el a reményt a fejlesztéssel kapcsolatban. Mindazonáltal érthetőek a félelmei a nagyobbik fiával kapcsolatban is. Szerintem nem korai annak megfogalmazása a számára, hogy az öccsének speciális nevelési igényei vannak. Fontos elfogania, hogy a felé irányuló ambivalens érzések természetesek.
Üdvözlettel: Habis Melinda
jónapo kívánok,én azzal a problémával szeretnék önhöz fordulni,hogy van egy 4 éves kapcsolatom,eddig semmi gond nem volt,de most belépett egy 16 éves lány az életünkbe,akivel a párom nagyon jó barátságba lett,munkába eggyütt dolgoznak,egésznap beszélgetnek,mikor haza jövünk akkor meg smseznek,engem ez nagyon zavar,annak ellenére hogy mind ketten azt állítják hogy nem akarnak egyméstól semmit a barátságon kívül,a páram azt mondja hogy engem nagyon szeret,csak szügsége van egy barátra akvel megbeszélhetik a dolgaikat,na de miért nem velem akarja megbeszélni?és miért nem érti meg hogy zavar hogy ennyit foglalkoznak egymással,azt mondja hogy ez azért van mert nem bízom meg benne,és lehet hogy tényleg nem-pedig nincs rá okom,mert semmi olyan dologról nincs szó még az üzenetekben sem,és sose hazudott nekem semmiben,de én ennek ellenére sem bízom benne teljesen,miért van ez?már 1 hónapja ezen veszekszünk,én nap mint nap sírok,mert munkába is eggyütt látom őket,és nagyon zavar,pedig nap mint nap át beszéljük a dolgokat,és mindig eldöntöm hogy normális leszek,nem fog zavarni a dolog,de nem sikerül,valahogy mindig előjön bennem ez a féltékenység.szóval az lenne a kérdésem hogy mit tegyek,hogy ne legyek féltékeny,mivel hogy semmi okom rá,és ezt az agyam tudja is,de a szivem mégis mást érez,segítsen nekem ,mert már megőrülök,válaszát előre is köszönöm
Kedves Valaki!
Érthető, hogy féltékeny, ha a párja ennyi időt tölt ezzel a fiatal lánnyal. Különösen akkor probléma ez, ha Önök ennek hatására eltávolodnak egymástól, nem egymással beszélik meg a hétköznapi dolgokat. Ha ugy érzi nincs rá oka, hogy ne bízzon a párjában minden rendben a kapcsolatukkal, mégis bizalmatlan, akkor pszichoterápia segítségével deríthető ki, honnan fakad ez az érzés.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Márciusban eggyik délután hazérve a bevásárlásból elkezdett zsibbadni a jobb kezem de úgy,hogy a pohár majdnem kiesett a kezemböl. Asztán kb. fél óra múlva olyan rosszullet jött rám,mint még soha nem tapasztaltam. Eloszor is nagyon nehezen kaptam levegöt,mélyeket kellett lélegeznem,hogy rendesen tudjak lélegezni. A vérnyomásom felugrott 155/110-re a pulzusom pedig 120ra és olyan csomó szerüséget éreztem a torkomban. Nagyon megilyettünk és mentöt kellett hívni. Kaptam tablettát injekciokat,asztan ahogy jött ez a roham úgy elis múlt. A mentöorvos kiirta a papirtam és mondta,hogy másnap azzonal keressem fel a haziorvosomat. A haziorvosom ki is irt belgyógyászhoz ahol az eredményei negativak voltak ( EKG,Vérvétel,tüdöRTG minden redben volt). A belgyógyász ki irt további vizsgálatokra. Kardiológos vizsgálata- negativ. Neurológus viszont megállapitotta,hogy egy kicsit ideges vagyok a kelleténél. Már már kezdödö depresszióra utalóra jelek. Felírt nekem Frontin 0,5 tablettát amiben ugye alphazolam hatóanyag van és tanacsolta,hogy keressek fel pszichiátert vagy klinikai szakpszihologust. Közben endokrinologusnál is voltam vizsgalaton ahol kiderút,hogy pajzsmirigy alulmukeodésem van. Erre azota minden reggel szedek hormontablettal és úgy ahogy jól vagyok. De ezután felkerestem egy klinikai szakpszihologust aki elsö beszélhetésünkor és persze a tesztek elvegzése után mágállapitotta,hogy nagyon nyagy bennem a szorongás. Ajánlotta a pszihotérapiát és a pszichiátert. Én ide nem vagyok hajlandó elmenni mert nem akarok antidepresszásnokat szedni. Nem akarom drogokkal tönlretenni a szervezetem. Amúgy 28 éves vagyok. 3 hónap telt el azóta hogy uloljára voltam a pszihóogusnal. Ezt a rosszullétem megelozte az hogy elvesztettem a munkám és már jó fél éve nem dolgoztan és csak gyarapottak a gondok ez végett,és itthon se valami rózsás a helyzet ez végett,hatalmas nyomás van rajtam. Szinte minden nap úgy érzem,hogy mint ha infartusom volna,pedig a szivemmel minden rendben. Szúrja a szívem,nyom a mellkasom. Ön szerint mit tegyek? Lehet ez a szorongás végett ahogy azt korábban a pszihologus megállapitotta és kezdjek el járni pszihoterápiáta. Amúgy nagyon stresszelös tipus vagyok. A legjelentéktelen dolgokon is tudok idegeskedni.
Várom válaszát amit elöre is nagyon köszönök
Üdvözlettel
Kedves Róbert!
Természetesen előfordulhat, hogy a szorongás okozza a jelenlegi tüneteit, amit pszichoterápiás segítséggel tökéletesen lehet kezelni.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornö
Márciusban eggyik délután hazérve a bevásárlásból elkezdett zsibbadni a jobb kezem de úgy,hogy a pohár majdnem kiesett a kezemböl. Asztán kb. fél óra múlva olyan rosszullet jött rám,mint még soha nem tapasztaltam. Eloszor is nagyon nehezen kaptam levegöt,mélyeket kellett lélegeznem,hogy rendesen tudjak lélegezni. A vérnyomásom felugrott 155/110-re a pulzusom pedig 120ra és olyan csomó szerüséget éreztem a torkomban.
Kedves Robert!
Azt gondolom, érdemes tüneteivel felkersni háziorvosát, aki elküldheti különféle vizsgálatokra. Ha ezek negatívakn érdemes utánajárni, milyen lelki tényezők, stresszforrások vannak az életében, amik megterhelik.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Fiam 15 éves kamasz akinek az élete a box volt.
Ebben tehetséhes.Sajnos másban nem.Fontos volna hogy az edzéseket folytassa de sajnos nincs kedve.
A harci kedv versenyláz megvan de lusta csak a barátnője érdekli aki 130 km re lakik.
Mondtam neki hogy a facebook és a fekvésből nem lehet megélni ezért dolgozzon meg az utiköltség áráért (eddzen)ha menni akar a lányhoz vagy ha extra dologra van szüksége.Nem tudom mit tegyek hogy motiváljam mivel lehetne ismét mozgásra bírni.
Már minden akadályt ellöktem az útjából de húzza az időt.Nagy karrier állna előtte ha tenné a dolgát.
Kérem segítsen!
Kedves Krisztina!
Én úgy gondonom, hogy a fia már elég nagy ahhoz, hogy eldöntse, szeretne-e boxolni vagy sem. A legnagyobb baj nem az, hogy abba akarja hagyni, hanem hogy semmi nem érdekli, egész nap feküdne. Szerintem ne erőltesse, inkább abban támogassa, hogy találja meg a saját útját.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt doktornő! En egy olyan problémával küzdök , hogy a kedvesem nem akar velem lenni mert az agya tiltakozik ellenem mert ciganynak hisz csak felig vagyok az és nem ugy élek.7honapig együtt voltunk tökéletes volt minden de azt mondja ő küzdött erősen de nem.megy neki. En 3hete nem.lattam csak telefonon beszélünk.Teljesen mas vok azóta semmi eletkedvem és belső szorongasaim vannak.egyszeruen nem tudom mi ez és nem akar elmulni.Feszejezett vagyok nem érzem jol magamat sehol es senkivel barhova megyek barmit teszek nincs jó érzésem ami feldobna vagy egy picit mosolyogtatna.Szorongok, kepzelodok, kicsit csalodott is vagyok de vomtam már szerelmes és szakitottam is már többször de ez valami más. Belső lelki állapotom nem jó a kornyezetem is más és nem tud rám hatni semmi.Nem tudom hova forduljak segisegert! Köszönöm a tanácsát
Kedves István!
Azt gonfolom, hogy nehéz megérteni, elfogadni a párja döntését, hiszen 7 hónapig minden rendben volt Önök közt, származása ellenére. Én úgy gondolom, hogy ha még szeretnék helyrehozni a kapcsolatot, érdemes akár szakember segítségével beszélniük a problémákról. Ha nem, akkor csak megnehezíti az életüket a telefonos kapcsolattartás.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves doktornő!
Jelenleg 19 éves vagyok és azért fordulok önhöz mert a pszichiáterem nem tudja hogy mi bajom van. (vagy csak nem akarja)
3 hétig voltam kórházba és ehhez mérten három diagnózist kaptam.
A zárómba bipoláris zavar,organikus hallucinózis,szkizoaffektív zavar volt.
Az egyetlen tünetem a hang hallások,más személyek hangját hallom de mindig a fejemen belül,egyébként nem zavar különösöbben.
Volt egy fél évig tartó elég rossz kórszakom kannabisz használat miatt,mintha valamit berobbantott volna magamban.
Ekkor végig attól rettegtem hogy több személyiségem van és “bekattanok” és embereket fogok ölni.
Elkezdtem pszichiáterhez járni aki elég sokat segített és mikor sikerült elfogadnom hogy nem vagyok egyedül az összes démonomtól megszabadultam.
Elfogadtatta velem az orvosom,aztán tagadta még a betegség létezését is,nem értem..
Érzem mikor kiugrok a bőrömböl és megváltoznak a gesztusaim,a testtartásom,egyszerűen érzem hogy az nem én vagyok.
Majdnem kirugtak az iskolámból pedig sosem voltam túl problémás fiatal.
Mondok dolgokat amiket visszahallok a barátaimtól és később ezekre egyántalán nem emlékszem.
Alvás közben fel szoktam kelni 5-10 percekre,vagy kimegyek a konyhába és később ezek az emlékek is kiesnek szinte teljesen.
Beszélek álmomba,kiabálok is néha,elvileg elég ijesztően.
Mikor kijöttem a kórházból úgy éreztem újra teljes ember vagyok,aztán nagyon feszült lettem,jelentkezett az érzékeléses zavarom és mintha újra széthullottam volna,ekkor is kiesett az idő napokra.
A végére még annyit hogy a pszichiáterem tudatosította bennem a rossz dolgokat amik történtek gyermekkoromban.
Láttam ahogy apám majdnem agyonveri Anyámat.
Egyszer Anyám felém fordult és egy démonnak láttam.
“Megöltem” apámat elég bizarr módon.
Évekig éjszakánként azt hallgattam hogy apám üvöltözik Anyámmal és már szinte azt vártam mikor fogja megölni.
Végül évekig bántalmaztak alsó tagozatba.
Elnézést ha nagyon “rinyálós” voltam csak úgy éreztem ki kell adnom magamból.
Köszönöm!
Kedves József!
Azt gondolom, hogy nagyon sokminden történt Önnel aminek feldolgozásához szakember segítségét kell kérnie. Fontos tehát hogy keressen egy pszichiátert, akivel szívesen dolgozik együtt hosszabb távon, a gyógyszeres kelezés mellett ugyanis pszichoterápiára is szükség van a tartós javuláshoz.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Jónapot doktornő! Azt szeretném kérdezni hogy mit tegyek? 2 eve vagyok hazas es a felesegemmel minden rendben volt a sex terén. Amig az nem jött hogy megérzem amikor közeledik az orgsushoz es ez engem is felizgat es hat mivel nem szeretnenk gyereket ki kell szálnom es hat félek ez nem vezet jo dologhoz. Mit tegyek? Kérem segitsen köszönöm Zoltan.
Kedves Zoltán!
Amennyiben tart a megszakított közösüléstől (vagy nem találják azt kölcsönösen kielégítő módszernek), érdemes más fogamzásgátlási módot keresniük.
Üdvözlettel: Habis Melinda
T. Doktornő
Tamás vagyok 21 éves. 2013 Decemberében mellkasi és szívfajdalmakkal kerültem a sürgősségi ,kivizsgáltak ,negatív lett. Pár napra rá ismét jeleztem a mentőszolgálatnak a fájdalmakat , majd a pszichiátriára küldtek.Pánikrohamokkal küzdök. A betegség kialakulásáért a családi életemet okolom ,úgy gondolom a szüleim nagyon alacsony szinten neveltek főleg érzelmileg. Mindketten mindig rendesen dolgoztak és ennivaló volt ,de ezen kívül csak negatívat tudnák mondani róluk. Nem igazán ,vagy talán egyáltalán nem tudok felidézni kellemes élményeket ( szeretetet vagy törődést ,őszinte odafigyelést ) ,viszont olyan negatív élményeket igen ,amik még ma is elszomorítanak. A mindennapos agresszív üvöltözések ,gyűlölködés, negatívitás ,otthonülés, és feszültség jellemezte a mi családi életünket.
Kedves Anonim!
Leveléből egyértelműen érződik mennyi sérelem érte eddigi élete során, aminek feldolgozásához pszichoterápiás segítségre van szüksége. Ezután várható tüneteinek javulása is.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktorno ,
Egy 25 eves komplexusokkal kuzdo lanykent irok Onnek. Az en legnagyobb problemam az, hogy nem birom feldolgozni a multban elkovetett kisebb – nagyobb balepeseimet. Inkabb nem reszleteznem mert a mai napig megviselnek, holott lehet masnak nem is tunnenek akkora gondoknak / rossz tanulmanyi eredmeny, magaviseleti problemak, parkapcsolati problemak, viselkedesi problemak, nem teljesitett szuloi elvarasok, olykor zulott eletvitel ertem ez alatt gyakori szorakozas italos allapotban stb../
Sajnos ezek miatt a multban elkovetett hibak miattt megbelyegzik az embert es nem igazan indulhat tiszta lappal masok elott es van hogy mar kedvem sincs valtoztatni se a stilusomon se az eletvitelemen a megbelyegzes miatt..hiszen erti a mondast, kutyabol nem lesz szallonna. Ha elkonyvelik az embert ezt a kepet mar nagyon nehez illetve sokszor nem is lehetseges megvaltoztatni az emberekben. Nagyon jol esne par hasznos tanacs vagy biztato szo erre a problemamra.
Koszonom szepen elore is a valaszat
Udv
Andrea
Kedves Andrea!
Levele alapján úgy vélem, komoly gondjai vannak saját maga elfogadásával, amihez pszichoterápiás segítséget kellene igénybe vennie. Higgye el, hogy még a legmélyebb gödörből is létezhet kiút, a terápia hatására pedig mások véleménye is kevésbé fog számítani.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
Köszönöm szépen előre is megtisztelő figyelmét.
A gond, amelyet szeretnék Önnel megosztani, az a mobbing. Két gyermek szülése után visszamentem dolgozni, és ekkor a korábban szeretett munkahelyi légkör helyett teljesen új életszemlélet fogadott: ez volt a mobbing. Sajnos, más osztályra kerültem, és ki tudja miért, két kisgyermek fiatal édesanyjaként sok-sok megaláztatásban volt részem, mikor visszamentem dolgozni. Lelkileg igen rossz állapotba kerültem, otthon sem voltam képes kikapcsolódni, otthon is hallottam a megvető, gúnyolódó szavakat, kárörvendő mosolyokat. Nagyszülői segítség híján tanulni a GYES alatt és most azóta sem tudok, és négy otthon töltött év sajnos nagy idő. Segítő, támogató közeg helyett gúnyt, kárörvendést kaptam, sőt, néhányan mindent megtettek azért, (a folyosói megtámadást sem kerülve!), hogy kitúrjanak az állásomból. Mindezen okok és félelmek miatt pánikbeteg lettem, amely sírógörcsökben, és pánik rohamokban nyilvánul meg.,melyekre Xanaxot írtak fel.
Sajnos, még nem sikerült eljönnöm ettől cégtől, de a férjem már türelmetlen, mikor gyógyulok már meg.
Tanácsát kérném, sokszor félek, úgy érzem, pánikrohamaim miatt elvesztem a szeretteimet -ebben a gátlástalan és lelketlen munkahelyi versenyben.
íködzönöm.
Kedves Kérdező!
Sajnos a munkahelyi bántalmazás, zaklatás egyre nagyobb méreteket ölt és igen nehéz felvenni vele a harcot. Fontos, hogy amennyire lehet vonja ki magát a megterhelő eseményekből, vagy adott esetben álljon ki magáért (ha nincs ennek Önre káros következménye), míg jobb állásra nem lel. A pánikbetegség hatékony kezelséséhez (is) elengedhetetlen a pszichoterápiás támogatás.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktorno,
Tanacsat szeretnem kerni az esetemben. 1,5 evig voltam egy eros, haves, romantikus csak erzelmekre epult kapcsolatban. A jovo azonban kilatastalannak tunt nehez elethelyzet miatt, es ezek mellett nem viselkedett fair-ul velem, igy nem tudtam elkepzelni vele a jovot. Mar nem eltunk egyutt, de meg nem is birtunk szakitani, amikor elkezdtem beszelgetni egy ferfival, akivel tokeletesen megerettuk egymast, es biztonsagot is tudott volna nyujtani a jovoben.. 6 honapot kertem tole, hogy legyen turelemmel, mert meg nem allok keszen. (az elozo parommal is tartottuk meg a kapcsolatot) A 6 honap elteltevel otthagytam a szerelmem, es belementem az uj bizalmi kapcsolatba. Mar 3 honapja elunk eggyut, megertesben, konnyed erzelmekkel, azonban naponta gondolok a “Volt nagy szerelmemre”, vegyes gondolatokkal, erzelmekkel. Mit tehetnek most? Nagyon jo az uj kapcsolat, de meg korai volt, igaz 7 eve ismertuk mar egymast, es most ugy tunik teherbe is estem.
Kedves Dorina!
Azt gondolom a múlt lezárásához (és az anyaszerep elfogadásához) pszichoterápiás segítséget kellene igénybe vennie.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelettel Köszöntöm.
Kérem szépen levelemet elolvasni és legyen szives válaszával megtisztelni.
Szeretném elmondani az életemet és a mostani nagyon nagy bánatomat.
Élettársammal 14 éves együttélés után megszakadt a kapcsolatom.
Amikor anno összekerültünk Ő elvált volt én egyedül éltem ,családtalan vagyok.
Párom vett egy házat amit közösen szépen megcsináltunk , Ő sok pénzel — míg én kevés pénzel és sok sok fizikai munkával.
Úgy állapodtunk meg ,hogy nekem elég a haszonélvezeti jog .
Mögöttem van egy szorgalmas élet (60 éves vagyok ) viszont volt a bankban elég sok pénzem ami a majdani kicsike nyugdijjamat kiegészitené .
Párom aki (66 éves) kb 4 éve mint vállalkozó hozott egy döntést amibe engem is beleszervezett anyagilag.
( ez a döntés rossz lett minden pénzünk elveszett. Ez dolog megmérgezte a kapcsolatunkat én nem tudtam ezt a veszteséget feldolgozni .
Azóta sokat veszekedtünk sokat sirtam teljesen magam alatt voltam és vagyok !
Párom nem segitett lelki támaszt nem adott inkább fenyegetett ,hogy itt hagy engem ha nem hagyom abba a vitát és a nyavalygást .
Hozzá kell tennem párom sohasem volt gáláns velem és amikor ez a nagy anyagi veszteség lett: azóta sokszor a szemére vetettem ,hogy mindig olyan kicsinyes volt hozzám. Volt olyan eset amikor betegen feküdtem rám sem nézett mert előtte veszekedtünk . Ugyan akkor számtalan jót eltudok mondani róla, viszont eléggé fösvény de összességében jó volt vele élni.
7 hónapja elment albérletben lakik,én meg egyedül itt az Ö házában.
Próbáltam már számtalanszor vissza hivni kértem bocsásson meg de nekem nagyon fáj ,hogy életem munkája elveszett, erre azt mondja nem akar erről beszélni és nem fog velem sirni . Ahányszor csak beszéltem vele mindig azzal fejeztem be , h o g y hivtam vissza.
A személyes holmiját is mindig olyankor vitte el amikor nem voltam otthon.
Azóta egy jóval idősebb nővel van az albérletben.
Sokszor hivtam már vissza, mondtam neki bizonyára most nyugalmat talált ennél az idős nőnél de korából adódóan sem lesz jó.
Erre azt mondta majd eldönti ,hogy visszajön e – kérdeztem is tőle igy hogyan leszünk ¨: erre mondta én itt-te meg ott . Az Ö házában de csak is egyedül mert oda senki nem mehet. Mivel a pénzem nagy része elveszett szólóban máshol élni nem tudok és szeretnék is ebben a házban lakni.
Azt tapasztaltam amikor sikerül vele beszélnem kicsit meginog a döntésében de a mostani társa más irányba tereli.
Amit alig hiszek el a telefonját átadja a mostani párjának és Ő személyeskedik velem, vagy ha látja ,hogy én hivom fel sem veszi a telefont !
Ismerem már annyira ha módjában állna odavágná az elveszett pénzt és annyit mondana itt van és dugulj el.
De mivel erre esély sincs igy van ez az áldatlan helyzet.
Tetszik tudni most már magamat is okolom miért siránkoztam annyit de hát most is bánt az a nagy anyagi veszteség !
Próbálok elmenni kicsit közösségbe és hamar találnék is társat ( mert azt mondják nem vagyok csúnya ) de tetszik tudni én mindenhol csak Őt keresem.
Most érzem igazán azt a közmondást ,hogy ROSSZ A ROSSZAL DE ROSSZABB NÉLKÜLE !!
Legyen szives véleményt mondani a helyzetemről és ha lehet tanácsot adni miként is cselekedjek
Sajnos ahogy az idö múlik egyre jobban hiányzik nagyon szeretném a kapcsolatunkat visszaállitani..
A párom viszont nagyon konok,
Sajnos most vagyok igazán vesztes mert elveszett a pénzem is az is akit én annyira szeretek.
Várom megtisztelő válaszát .
Tisztelettel: Mari.
Kedves Mari!
Leveléből érződik, hogy mennyire ragaszkodik a volt élettársához. Nem akarja Őt elengedni annak dacára sem, hogy Ő már mással él. Ha már beszélt vele őszintán az érzéseiről, vágyairól (és ő is hasonlóképp érez) szóba jöhet, hogy párterápiával próbálkozzanak. Az viszont elengedhetetlen, hogy Ön egyénileg keressen fel szakembert a veszteségek feldolgozásához.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Habis Melinda!
23 éves lány vagyok, van egy 27 éves párom. Öt hónapja vagyunk együtt, ebből az első 3,5 maga volt a mennyország. Ezután sajnos 6 hétre külön kellett válnunk, pedig tudtuk, hogy a távkapcsolatot nem bírjuk. Külföldre ment dolgozni, én a suli miatt csak 6 hét után tudtam utánautazni. A különlétet elejétől kezdve nehezen bírtuk, néhány napot is rossz volt egymás nélkül tölteni, ilyenkor néha megváltozott kicsit ő is, kifordult kicsit magából a hiányom miatt. Úgy érezzük, hogy egymásnál megfelelőbb párt magunk mellé soha nem találnánk. Szinte minden tulajdonságunk megegyezik, befejezzük egymás mondatait, tudjuk, hogy mire gondol a másik, tökéletesen azonos a jövőképünk is. Minden tulajdonságunk tetszik egymásban, úgy érezzük, hogy a másik az igazi. Mindketten nagyon érzékenyek vagyunk. Neki 3 komoly kapcsolata volt előttem, és sok további lány, akikkel ismerkedett, de ha nem érzett semmit, hamar befejezte a kapcsolatot, nem használt ki soha senkit. Mindig jófiú volt. Nekem egy négyéves kapcsolatom volt előtte, aminek a felénél egyszer szakítottunk az illetővel 2 hétre. Eközben ő lefeküdt mással, amit végül megbánt, én meg visszamentem hozzá, de megcsalásnak éreztem a dolgot. Sokáig húztam az időt mire szakítani mertem, az első kapcsolatom volt, de végül sikerült pontot tennem a végére és szakítottam. Vissza akart szerezni később, de nem engedtem neki. Rabnak éreztem magam mellette az utolsó legalább fél évben, és nem tudtam volna elképzelni, hogy csak vele legyek egész életemben. Aztán hirtelen jött a nagy szabadság, azt hittem jól vagyok… Ezután volt egy két hónapos kapcsolatom valakivel, ki se mondtuk hivatalosan, hogy járunk, és utólag az egészet megbántam. Hirtelen szaladtam bele az egészbe. Kb. egy hónapig ismerkedtünk, aztán történt több is közöttünk. Akkoriban semmi önbizalmam nem volt, úgy éreztem senkinek sem kellek, ő meg kedves volt velem, de utólag tudom, hogy csak kihasznált. Ezeket mind tudja a jelenlegi párom, és ez megkeseríti a mindennapjainkat. Fizikailag fáj neki az, hogy hagytam magam kihasználni, idegességében sokszor ribancnak is titulál. Folyamatosan azt mondja, hogy ha az nincs, akkor most minden rendben lenne, és hogy miért nem tudtam nemet mondani rá. Nem voltam önmagam akkor, de amióta ez a probléma előkerült, szinte csak úgy tud tekinteni rám, mintha az a 2 hónap határozná meg a jellememet. Tudom, hogy szeretné megoldani a problémát, csak nagyon fáj neki, azt mondja, hogy csak rólam nem tudott ilyet elképzelni. Egy szerény, jó tanuló lány vagyok, de amióta különváltunk arra a 6 hétre szinte mindennapos az, hogy bánt emiatt. Ennek már 2 hónapja, hiszen már 2,5 hete itt vagyok vele külföldön, de úgy tűnik így sem sikerül megoldani ezt a problémát. Amikor történt akkor még nem is ismertem őt, mégis valahogy úgy kezeli, mintha megcsaltam volna. Jelenleg stresszes itt a munkája is, és önbizalma sincs, mert fogyott pár kg-ot és szerinte túl vékony, és az arca se tetszik magának. Nem hiszi el, hogy nagyon jól néz ki az arca és a teste is, hiába fogyott, most is izmos. Soha nem is gondoltam volna, hogy találok egy ennyire jól kinéző srácot. Tudja, hogy meg fogja bánni, ha szakítunk, és hogy az se lenne jobb, ha most hazamennék, de így is nehéz, hogy itt vagyok, egyedül egy idegen országban, ahol csak rá számíthatnék. Nem szemét velem más téren, csak fáj neki és ezért egyfolytában a fejemhez vágja a történteket. Túl büszke ahhoz, hogy elfogadja, hiszen ő nem tett ilyet, nem használt ki senkit, és őt sem használta ki senki. Egyre kevésbé van életcélja, meg akar halni, azt mondja, akkor nem fájna ez se neki, sem nekem. Semmi életkedve, utálja magát emiatt, és azt mondja, az lenne a legjobb, ha megszűnne létezni. Ez a se veled-se nélküled állapot szörnyű, és nem tudja, hogy melyik fájna jobban. Így velem lenni, és tűrni, hogy ennyire rosszul van, vagy elengedni és abba belepusztulni. A levelet együtt írtuk. Ön szerint mit tehetnénk annak érdekében, hogy újra olyan legyen a kapcsolatunk, mint volt? Hogyan tudná ezt elfogadni a párom? Mit tanácsol?
Kedves Viki!
Szerintem a párjának mielőbb psichoterápiás segítséget kellene kérnie, hogy rájöjjön, miért éli meg ilyen sok kínnal azt, hogy Önt korábban kihasználák, miért hibáztatja emiatt (sok téren előfordulhat ez velünk, akkr is, ha épp nem jövünk rá). Nem gondolom, hogy önmagában emiatt szeretne meghalni, valószínűleg más is megviseli, amitől romokban van az önbizlama, stresszes az élete.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves doktornő!
A barátnőm sajnos önbizalomhiánnyal küzd, nagyon erősen. Utálja a saját kinézetét, ahogyan kinéz. Akkor tetszene saját magának, ha nagyon sovány lenne (most 176 cm magas és 58 kiló, de ő 48 kiló szeretne lenni), akkor érezné magát boldognak, neki ez a normális, viszont nem veszi észre, hogy ez nem egészséges és aggódom érte. Azt élvezi, ha minél kevesebbet eszik, mert akkor “habkönnyűnek érzi magát” és elmondása szerint ez felemelő érzés. Mit tanácsolna a doktornő? Válaszát előre is köszönöm.
Tisztelettel: Sz. Tibor
Kedves Tibor!
Az étkezési zavarok mielőbbi pszichoterápiás kezelést igényelnek. A barátnője valószínüleg soványan sem lenne elégedett magával, de ennél is aggasztóbb, hogy a koplalás (vagy az egyéb sulycsökkentő stratégiák) kezelés nélkül életveszélyes állapotig fokozódhatnak. Minél korábban kezdődik a kezelés annál gyorsabb, tartósabb a javulás.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves doktornő!
A barátnőm egy kalóriaszámító oldalt használ, ahol 600 kalóriát állított be magának. Változó, hogy mennyit eszik, úgy körülbelül, saccolva: 15 napból kb 1-2 napon alig eszik pár kalóriányit, a többi napon meg úgy fele-fele arányban eszik többet (olyan 1000 körül) és a kb. annyit, amennyit odaírt. Viszont azon az 1-2 napon, amikor alig eszik, akkor másnap szédül, ájulásközelség jellemző rá, remeg és hasonlók, főleg a reggeli órákban. Akkor észbe kap és eszik rendesen, de néha rájön ez a dolog, hogy nem eszik (elmondása szerint azért, mert boldognak érzi magát attól, hogy “üres” és “habkönnyű”). Esetleg valamilyen tanácsot tudna adni? Sajnos kezelésekre nem telik nekünk. Köszönöm válaszát!
Kedves Tibor!
Válasza alapján egyértelmű, hogy nincs vesztegetni való idő, mielőbb szakembert kell keresniük, (vagy persze megvárhatják, míg kórházba kerül ájulás és gyengeség miatt, de nem érdemes). Terápiát TB alapon is tud igénybe venni a párja a helyileg illetékes pszichiátriai gondozóban. A lényeg, hogy ne a család próbálja meg kelezni a helyzetet, mert attól a probléma csak fokozódik.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves doktornő!
A barátnőm nem hajlandó orvoshoz fordulni, mert szerinte a pszichológusok csak a pénz miatt segítenek és ők nem őszintén segítenek, nem szeretnek idegeneknek beszélni a dolgairól. Sajnos szociofób is, nem képes bízni az emberekben. Annyi negatív dolog érte a múltban, hogy megrendült a hite az emberekben, nem képes elhinni, hogy őt szeretheti valaki, “elcseszett” embernek tartja magát. Emellett fél, hogy anyukája kiborulna, ha meglátná, hogy pszichológushoz fordul. Anyukája nem tud ezekről a dolgairól, mert nem akarja, hogy aggódjon érte. Szerettem volna erről beszélni anyukájával, de megkért rá, hogy ne.
Kedves Tibor!
Mint Ön is láthatja az evészavar egy súlyosabb lelki betegség része, melynek fontos eleme többek között a bizalmatlanság, csökkentértékűség érzés. El kell döntenie, hogy valódi segítséget szeretne nyújtani a párjának (és ezzel felvállalja a lojalitáskofliktust) vagy belemegy a játszmáiba és végignézi, ahogy telsileg-lelkileg leépül. Ha nem lép, nyilvánvaló módon a kapcsolatuk is egyre ingatagabb lesz, hiszen mint írta, nem fogja elhinni, hogy önmagáért, valóban szereti Őt.
Üdvözlettel: Habis Melinda
KEDVES DOKTORNÖ NEKEM EGY KÜLŐNLEGES BETEGSÉGEM VAN SŐTÉTCSÉG FOBIÁM VAM MIT LEHET TENI
Kedves Attila!
A fóbiák kezelésére a pszichoterápia jelenti a legtartósabb és leghatékonyabb módszert.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Pszichológusnő!
Véleményét szeretném tudni szándékomról.
38 éves fiamat ( három közül a középső ) tipikusan a nárcisztikus személyiségzavar jelei sújtják.
Mit tehetek én az anya, hogy kicsit közelíthessem gondolkodásmódját az elfogadhatóhoz, mert már nagyon sok partnere menekült ki a csapdáiból. ( Jelenleg van egy 4 éves kapcsolata, ahol egy bátor kislányt próbál megszabadítani a saját egyéniségétől. Ő még bírja, de meddig? )
Úgy tudom ez a fajta személyiségzavar a gyerekkorból eredeztethető.
El szeretném mondani neki, hogy szeretetben nem volt hiánya, érzelmileg nagyon kötődtem hozzá. Régebbi beszélgetéseinkből tudom, hogy nagyon sok volt a félreértés közöttünk és ő úgy érezte, hogy nem szeretjük. Kamaszkorában sok-sok hazugsággal kezdődött, amit én ráhagytam, de ő tudta, hogy tudom az igazat.
Jelenleg Ádám teljesen elvadult tőlem, nem áll szóba velem.
Édesapjával kötött házasságunkból az ő három éves korában elmenekültem, mivel férjem is hasonló attitűddel viszonyult hozzánk, és én nem bírtam tovább a megaláztatást.
Édesapja már meghalt.
Gondoltam én még tehetek valamit, hogy normalizáljam a kapcsolatunkat. Talán, ha felidézném az életének azon részeit, amikor szeretetet érzett valóban, vagy érezte még, hogy szeretem, esetleg visszatalálna az érzelmek világába, és lehet hogy még el is tudná fogadni saját magát, mint önmagáért is szerethető esendő embert.
Mint anyja nem tudom elfogadni, hogy le kelljen mondanom róla, csak hogy élni hagyjon.
Válaszát előre is köszönöm
Üdvözlettel Emőke
Kedves Emőke!
Megértem, hogy aggódik Ádámért, de szülőként igencsak meg van kötve a keze, legfeljebb támogatni tudja abban, hogy sehítséget kérjen. Csak egy képzett szakember tud segíteni a fiának abban, hogy ujragondolja életének fontosabb állomásait, ennek keretein belül kerülhet sor az Önök közti félreértések tisztázására. Nyilván Ön jószándékkal nevelte, de ettől még érezhette azt, hogy másra van szüksége, mint amit a családjától kapott.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Én egy 22 éves lány vagyok! Egy éve és pár hónapja hunyt el az anyukám! Egy éve nem tudok aludni esténkét csak nap közben pár órát! Ha meg próbálok aludni este el kezd járni az agyam a múlt dolgain anyuval kapcsolatosan és sírva kelek fel és megyek ki a szobából és kapcsolom be a tv-t illetve a számítógépet! Van mikor rám jön hogy sírnom kell és órákon át csak sírok és nem tudom abba hagyni! De van olyan is hogy ha valami gond vagy veszteség ér a végén már nem a mostani probléma miatt vagyok feszült és ideges hanem az miatt hogy nincs édesanyám velem!
Mit kéne tennem hogy esetleg este tudjak aludni és hogy napközben ne kezdjek el pityeregni???
Kedves Julianna!
Érthető, hogy nagyon megviselte édesanyja halála, mindazonáltal ez elég súlyos tünetekben nyilvánul meg, ami mindenképpen pszichoterápiás segítség után kiált.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő
Igyekszem röviden mégis lényegre törően elmondani a problémát.
Sajnos túl vagyok egy váláson és egyik gyermekem elvesztésén. Mind a kettő lelkileg nagyon megviselt.
Van egy új kapcsolatom, ahol nincs gyermek van mégis az ő előző kapcsolatából egy tizenéves fiúcska,aki nagyon ragaszkodik a páromhoz.Egy lezárt kapcsolat és egy pár évig nevelt gyermek.
Sok időt töltenek együtt. Párom igyekszik ránk is időt szakítani mégis zokon veszem ha miatta lemond egy közösen tölthető hétvégét.
Soha nem mondom neki, mert tudom, hogy csak rossz érzéseket keltenék benne, mégis szenvedek miatta, mert én érzem rosszul magam, hogy ilyeneket gondolok, hogy féltékeny vagyok amikor közös programjuk van, hogy megesz a düh, hogy velünk is lehetne.
Nem a saját gyereke és az én gyermekem sem az övé, mégis elszomorodok.
Szeretném jól és okosan kezelni a helyzetet, de nem mindig megy.
Hozzáteszem, soha nem bántom és nem említem meg neki, egyszerűen csak rossz.
Mit tegyek?
Válaszát köszönöm!
Kedves D.!
Azt gondolom, hogy a rossz érzés sokmindenből fakadhat, ezért ha nem tudja egymaga leküzdeni, érdemes pszichoterápiás segítséget kérnie. Akár annak megnyilvánulása is lehet, hogy fél a párja elvesztésétől, féltékeny annak volt családjára. Esetlegesen saját gyermekének elvesztésével is összefügghet fájdalma.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Nekem az lenne a problémám, hogy a múlt hónapba anyukám véletlenün olyan kenyeret adott nekem ami elég romlott volt, már kékült és nem vette észre. Azután a mamámnál én megfogtam a penészes kenyeret,és én nagyon undorodok a romlott és penészes dolgoktol . Annyira, hogy már rámmaradt az, hogy mindent romlottnak gondolok. Ami már mondjuk másnapos azt meg se eszem, lehet az leves, vagy akár mi. És az utóbbi időkbe nagyon lefogytam emiatt. Hiába mondom magamnak, hogy az még jó, még csak egy napos, akkor is undorodok az ételektől. Mit csináljak, hogy ne undorodjak az ételtől más naposan se.
Kedves Gergő!
Amenyiben ennyire súlyos a probléma, már le is fogyott az undor miatt, érdemes felkeresnie egy szakmebert és pszichoterápiás segítséget kérnie.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Nehezen vettem rá magam hogy írjak de egyre rosszabb az állapotom és nem igazán szeretnék pszichológushoz menni. 20éves vagyok . Szüleim elváltak, apukám nem foglalkozott velem, ha beszélgetni próbáltam elutasító, goromba volt. Sokszor úgy bánt velem kiskoromban mint egy cseléddel. Otthon hagyott egyedül hogy kitakarítsak neki amikor átmentem, vigyázzak a gyerekére sosem érdekelte mi van velem. Megelégeltem és nem mentem át hozzá többé. Édesanyámat szeretem és tisztelem viszont évek óta csak azt hallgatom hogy senki nem lesz belőlem senkinek nem fogok kelleni, elviselhetetlen vagyok. A szakma amit választottam nagyon ellenére van de igazán minden amit csinálok. Folyton kritizálja az öltözködésem a személyiségem a kinézetem.
15 évesen volt egy pasim. Nem tartott sokáig. Vidám, barátságos , közvetlen ember volt. Imádtuk egymást.. amolyan diákszerelem volt, aminek gyorsan vége is lett. A gond csak itt kezdődött. Azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Ugyanúgy szeretem a mai napig, 3 hónap amíg egyedül voltam maga a pokol volt. Nem ettem nem ittam nem szóltam senkihez . Nem túlzok ha azt mondom hogy minden nap sírtam azt éreztem hogy mindennek vége meg akartam halni. Anyukámra olyannyira számíthattam hogy látván a szenvedésem azt mondta soha nem lesz senkim elhiszi hogy vége lett mert engem nem lehet elviselni. 3hónap után megismertem egy fiút akivel nem sokkal utána össze is jöttünk. Úgy voltam vele hátha elfelejtem hátha jobb lesz. Nem lett . Vele 4 éve vagyok együtt kapcsolatunk 3 éve alatt állandóan a volt pasimra gondoltam, de elkezdtem ehhez a fiúhoz is kötődni. Sokszor szakítottunk mert nem akartam hogy így legyen velem. Azt akartam hogy találjon olyat aki tényleg őt szereti. Elmondtam neki mindent de ő velem maradt. A 3. évben volt egy szakításunk amikor találkoztam a voltpasimmal. Csak beszélgetem vele de nagyon felkavart. Nem érdekelt onnantól semmi rajta kívül. Ő persze továbbra sem akart velem kapcsolatot. Sosem kaptam esélyt. Totálisan visszaestem . Próbáltam egyedül lenni és ez alatt Jöttem rá hogy mennyire fontos számomra az a fiú akivel együtt voltam 3 évet.. Rájöttem hogy elvesztegettem minden időt arra aki nem is szeretett soha miközben mellettem volt a legnagyobb kincs amit valaha kaphattam. Újra megpróbáltuk. Minden jól ment imádtam szerettem. Próbáltam helyrehozni a régi dolgokat. Csak vele akartam lenni. De szépen lassan megváltozott talán azért mert látta hogy rajongok érte. Nem igazán foglalkozik velem mostanában , a munka és a karrier meg a pénz az első. Már alig szólunk egymáshoz (ő amúgy is csendes tipus) . Próbálok a kedvében járni de nem kapok viszonzást. Önbizalom hiányos lettem sokszor nem látom értelmét az életnek. Értéktelennek érzem magam, állandóan sírok , Próbáltam elmondani hogy milyen rossz ez nekem és hogy azt érzem már nem szeret de ő azt mondja hogy imád csak meg akar felelni az új munkahelyen és próbál mindent egyszerre megoldani. Nem tudja kezelni ezt ami velem történik de megértem. Nem hinném hogy nem szeret ,egyszerűen csak elhanyagol. Ha valami baj van csak annyit mond hogy hisztizek majd ugyis abbahagyom. A gond az hogy mióta ez van újra előjött bennem az a régi érzés az exem iránt amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nincs értelme hogy 5éve szeretem hisz gyerek voltam, semmi olyan dolog nem történt ami miatt szeretnem kellene. De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből és ez nem normális dolog. Csak tudni szeretném hogy milyen irányba induljak ezzel a problémával. Segítségét előre is nagyon köszönöm.
Szép napot, Lola.
Kedves Lola!
Szerintem jól tette hogy összeszedte a bátorságát és leírta, ami bántja. Levele alapján azt gondolom, hogy a nyomasztó családi háttér hatása alól csak akkor tud kikerülni, tartósan boldog párkapcsolatot létrehozni, ha pszichoterápiás segítséggel ujragondolja a történteket.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Van egy 10 hónapos kisfiam sem enni sem inni sem mozsdóba nem tudok nelküle elmenni csak velem hajlandó alidni semmit nemtudok tőle csinálni kezdem azt érezni hogy összecsapnak a hullamok felettrm semmi segitsegem
Kedves Diána!
Nagyon fontos tudni mi áll annak hátterében, hogy nem tudja Őt letenni. Ha csupán a megszokás, akkor bár talán sírás árán, lehet rajta változtatni. Amennyiben azonban Önnek is nehezére esik az elengedés, pszichoterápiára is szükség lehet.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Melinda,
28 eves no vagyok, tul tobbeves parkapcsolatokon, rovidebbeken es futo kalandokon. A temat illetoen ambivalens erzeseim vannak.
Az egyik enem- a jozan eszem- biztonsagra vagyik, erzelmi kotodesre, mely, tartalmas, tartos kapcsolatra, szerelemre.
A masik enem orultsegeket akar elkovetni, kalandot akar, szenvedelyt, sok szexet es izgalmakat. Ugy erzem a ketto osszeegyeztethetetlen, hogy ez az ellentet talan feloldhatatlan es ez megremit.
Hamarosan osszekoltozunk a parommal (egy eve vagyunk egyutt), akinek szemelyeben egy igazi tarsra leltem, ugyanakkor attol tartok, hogy a szexualis igenyeimet nem fogja maradektalanul kielegiteni. Nagy libidoval rendelkezem, sokszor ugy erzem, “nem birok magammal”, ha pedig nem kapom meg, amit akarok, olyan csalodotta, frusztraltta es haragossa valok, hogy addig nem nyugszom, amig nem talalok valakit, akitol megkapom.
Nem szeretnem ezt erezni es nem szeretnem bantani a paromat azzal, hogy megcsalom, de egyszeruen nem tudom, hogyan kezelhetnem ezt a helyzetet anelkul, hogy el kellene folytanom a vagyaimat (nem pusztan jelen esetben, hanem altalanosan) . Tudna javasolni valamit?
Valaszat elore is koszonom,
Udvozlettel: Regina
Kedves Regina!
Szerintem mindeképpen beszéljen a szexuális vágyairól a párjával. Mindemellett, ha ez már több kapcsolatában gondot okozott, ilyen heves érzelmek és indulatok társulnak ahhoz, ha nem kapja meg, amire vágyik, felmerül pszichoterápiás segítség kérésének szükségessége.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
Párommal 10 éve vagyunk együtt. Nagyszerű ember, csak rengeteget van távol. Jó néhányszor beszéltünk már arról, hogy szeretném ha több időt töltene velem, de hiába változtatott a munkályán, mégse sikerült időt szakítania rám. Időközben kisbabát is terveztünk, ami sajnos nem sikerült, így elindítottuk a lombik programot (bár még csak a vizsgálatoknál tartunk). Néhány hónappal ezelőtt találkoztam a munkám kapcsán egy férfival, akivel bár 20 év korkülönbség van közöttünk mégis rögtön egy hullámhosszra kerültünk. Sokat dolgoztunk együtt és lassacskán egymásba szerettünk. Természetesen elmondtam neki a párommal és a babával kapcsolatos gondjaimat, gondolataimat. Úgy gondolom megérti mi az oka a hezitálásomnak. Sok kérdés merült fel bennem.A korkülönbség a rövid ismeretség, a páromhoz fűződő egyébként problélmamentes viszony, a baba kérdése. Nem igazán tudom merre tovább. Nem szoktam beleugrani semmibe ilyen hamar, de talán most muszály lesz. Azt hiszem a legjobban az bánt, hogy a jelenlegi páromat hidegzuhanyként érné a felismerés, hiszen semmit nem is vesz észre. Nyílván így ismeretlenül nem lehet teljes képet kapni, de kérem ha tud adjon tanácsot, hátha merítek egy kis erőt belőle.
Kedves Kérdező!
Én ugy gondolom, hogy értehő, ha megunta a párjára való várakozást, hiszen jelezte felé, hogy intenzívebb kapcsolatot szeretne. Nem teljesen váratlanul érkezett tehát az uj férfi az életébe. Az hogy ehhez a párja mit szól, szerintem másodlagos, ha Önt elsodorták az érzelmek.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt doktornő!6éve hogy frontint és cipralexet szedek pánik zavarra és generalizalt szorongasra.terapiara sosem jártam,volt idő hogy jobban voltam,valamikor meg visszaestem.utcára nem bírtam kimenni stb..mióta vannak gondok a párkapcsolatomban,amit hiába próbálok megbeszélni a párommal nem jutok vele dűlőre.valoszinü ez miatt estem megint vissza kissé.folyton olyan gondolataim vannak hogy rosszul leszek attol félek,szédülök gyenge vagyok.meg ha nem eszek eleget akkor is attol félek hogy elájulok.mindig lekötött magam,dolgozom is,pihenek is eleget.sokat vagyok egyedül egész nap.a gyógyszereket rendesen szedem.ezek az okok a panikbetegsémtől vannak?
Kedves Melinda!
Természetesen. Fontos, hogy a gyógyszeres segítségen túl pszichoterápiát is igénybe vegyen problémái megoldásához, párkapcsolatának rendezéséhez.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
3 éves párkapcsolatban vagyok barátnőmmel és egy ideje azt vettem rajta észre, hogy elég ingerült, hamar felmérgelődik apró dolgokon amire szerintem egy másik ember nem így reagálna. Amikor meg kérdezem tőle akkor a stresszre és a fáradtságra alapozza. Velem és a családja tagjaival viselkedik leginkább így. Azt szeretném kérdezni, hogy valóban a fáradtság okozná ezt neki vagy valami pszichológiai dolog áll emögött?
Köszönöm válaszát!
Kedves Rober!
Természetesen minden reakciónkat több tényező határozza meg. Ilyenek például a helyzet sajátosságai (pl. hogy ki van jelen), milyen érzelmi állapotban vagyunk illetve hogy milyen forgatókönyveket ismerünk az adott helyzetről. Nyilván ha azember azt látja otthon, hogy a családtagjai a feszültségüket egymáson vezetik le, akaratlanul is hajlamos ezt a mintát a saját életében megismételni.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő! Furcsa érzés, hogy olyan dologról kérdem, ami valószínűleg egy nagyon gyakori és tipikus probléma, de számomra mégis egyedi, hús-vér valóság. Férjemtől még 2011 őszén elválasztott a bíróság, és őt az ingatlan elhagyására szólította fel. Mivel Ő akkor munkanélküli volt, nem akartam minden talajt kihúzni a lába alól. Azóta is együtt élünk. Nem rossz ember, csak a dührohamait egyre nehezebben viselem, olyankor úgy érzem, a pokolban élek. Ilyenkor mégis ő van megsértődve, és napokig állóháborút folytat ellenem. Időközben nyugdíjba ment, tehát valamit már ő is be tud adni a közösbe (16 éves házasságunk alatt cca 9 évig én tartottam el a nem túl magas fizetésemből, amire ráment az örökölt nyaralónk). Mára a puszta jelenléte is egyre gyakrabban terhes számomra, úgy érzem, belőlem él mindenféle értelemben. Tele van anyagi zűrökkel, bar-listás stb. Amikor nincsenek gondok, akkor tulajdonképpen nagyon jó a társaságában lenni, mert sok mindenben azonos az ízlésünk, igyekszik, jó a humora és praktikus ügyekben is sokkal kreatívabb nálam. A gondjainkat azonban sajnos nem tudjuk megbeszélni, mert abból csak sértődés és újabb háború lesz. És soha nem tudhatom, mikor csap le a „mennykő”. Amikor üvöltözik velem, naplót írok, és elhatározom, hogy most már tényleg vége. Nem kívánom férfiként sem. Aztán mégse…
Az tart vissza, hogy csak olyan elvetemült megoldás jut eszembe, hogy egy napon összecsomagolom a cuccait, és kiveszek neki egy albérletet, amit 2 hónapra kifizetek (kaucióval együtt), s ezután közlöm vele, hogy innentől álljon meg egyedül a lábán. Más módszert nem tudok kitalálni, mert a „kérésemre”, hogy menjen el, úgyse fog magától elköltözni (ez az én külön tulajdonom). Ezt az eljárást pedig aljasnak érzem vele szemben. Mit tegyek?
Kedves Zsuzsanna!
Levele alapján a legnagyobb problémának azt tartom, hogy még mindig felelősséget érez a volt férje iránt, aki kihasználja Önt anyagilag, folyamatos stessznek teszi ki indulatkitörései által. Pszichoterápiás segítség igénybevételét javaslom ahhoz, hogy érzelmileg jobban el tudjon tőle távolodni, megtanulja magát megvédeni.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Doktornő!
A nővérem egy éve elviselhetetlenül viselkedik. Egy éve történt ugyanis, hogy összejött egy fiúval, aki már a harmadik főskolát hagyta ott, nincsenek céljai, lusta és a legkevésbé sem talpraesett, de mindezek ellenére felsőbbrendűnek érzi magát. Ami azt illeti, a nővérem sem volt soha a pedánsság vagy segítőkészség mintaképe, de mióta együtt vannak, egy szobában éli az életét, és semmit nem hajlandó itthon segíteni. Veszettül önzővé vált, mindent elvár Édesanyámtól és tőlem (anyagi segítség, szívességek, stb.), de semmit nem ad cserébe. Befejezte az iskolát, tovább tanulni nem akar, ahogy munkát keresni sem. Nem túlzok, ha egy papírdarabot leejt, nem hajlandó felvenni a földről. A barátja természetesen csak lehúzza, és semmiben nem motiválja, ennek ellenére, amikor Anya próbálja valamiféle életfunkcióra bírni a nővéremet, ő azzal fenyegetőzik, hogy elköltözik itthonról. Már-már ott tartunk, hogy Anya félve jön haza a munkából, hogy a nővérem miért fog épp veszekedni vele, és én is menekülőre fogom, ha tudom, hogy a nővéremmel kell lennem. Anya rengeteget sír, és mindketten szeretnénk segíteni a testvéremen, mert nyilvánvalóan lelki eredetű a probléma ( a nővérem ugyanis nem jön ki túl jól a barátjával, állandóan veszekszenek, de nem akarja ott hagyni ), azonban megközelíthetetlenné vált, és agresszívan reagál minden segítő szándékra.
Kérem, ha bármilyen tanáccsal tud szolgálni, segítsen, hogy véget vethessünk ennek a hosszú családi viszálynak.
Köszönöm!
Kedves Kérdező!
Levele alapján úgy gondolom, hogy nem felétlenül célravezető az a védelmező, megengedő légkör, amivel a testvérét körbeveszik. Azt gondolom, hogy az együttélés szabályainak bevezetése sosem késő és ha el is költözik a párjával, akkor sem kell megijedni. Ha óriási probléma nincs a családjukkal, akkor érzelmileg nem feltétlenün fog eltávolodni (ha mégis van, akkor elodázhatatlanná válik pszichoterápiás segítség kérése). Azt gondolom meg kell tapasztalnia, hogy milyen az, ha ő irányítja a saját életét.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
Jövőre 12-es leszek. A gondom még előző évben kezdődött úgy érzem perifériára kerültem az osztályban. Aggódom mi lesz jövőre, úgy érzem mindenkinek van szoros barátja az osztályban tudni kell én egy évvel később kerültem közéjük, de eddig nem volt gond sőt lett egy lány akivel jól összebarátkoztam elvoltunk szünetekbe meg minden de ő most eléggé benne van az osztály vérkeringésébe és az utolsó pár hétben teljesen egyedül voltam a szünetekben. Tudom nem egy emberre kéne építenem az osztályban, de eléggé csöndes vagyok egyszerűen nem tudom hogyan csatlakozzak be másokhoz csak úgy. Félek félénkségem miatt csináltam kínos dolgokat. Mit tegyek jövőre ez az utolsó év szeretném magam jól érezni az osztállyal, de mikor ott vagyok túl stresszes vagyok a suli miatt és nem elég nyitott., szinte nem is önmagam. Hogyan tudnék változtatni barátságunkat vissza állítani többiek felé is nyitott lenni? Válaszát előre is köszönöm
Üdvözlettel: Nóra
Tisztelettel:
Kedves Nóra!
Amennyiben a probléma még újkeletű, az önbecsülését még nem rombolta le a korábbi kudarc, az alábbi praktika segíthet. Ha szeretne csatlakozni egy társasághoz, először alaposan figyelje meg őket, majd lassa próbáljon szóba elegyedni valakivel, aki a legnyitottabbnak tűnik (érdemes keresni a szemkontaktust). Minél támogatóbban tud hozzászólni, kiemelve a közös elképzeléseket, érdeklődést, annál nagyobb sikerre számíthat. Ha elfogadták, akkor fokozatosan kell, hogy megmutassa valódi önmagát, hogy valóban megkedveljék. Ha esetlegesen nem hoz kellő eredményt a fenti starégia (többszöri kipróbálás ellenére sem) vagy nehezen tudja idegességét leküzdeni, érdemes felnőtt (szakember) segítségét is kérnie.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
A párom viselkedésének okára lennék kíváncsi. Alapvetően jól megvagyunk, szeretjük egymást, de ha a társasági élet miatti vitára kerül a sor mindig szakítással fenyegetőzik. Olyan ember aki meglátásom szerint ki van magával békülve, talán túlságosan is. Ő nem hibázik, ha nekem problémám van vele, akkor az hülyeség, mindig én vagyok az idióta. Nem is olyan rég egy olyan társaságba vitt, ahol alig ismertem az embereket, csak futólag találkoztam velük. Mikor beszélgetésbe kezdtek a párom egyszerűen hátat fordított nekem, tulajdonképpen kizárt a beszélgetésből. Ekkor rászóltam négyszem közt hogy ez nagyon bunkó dolog volt, de ő váltig állította, hogy ő ilyet nem csinált, és majdnem az jött ki, hogy én vagyok az idióta. Ha olyan gondom van vele, hogy társaságban észre sem vesz, akkor mindig az jön ki, hogy nekem kellene körbeugrálnom őt. Ha elmegyünk valahova, akkor kizárólag a saját maga szórakoztatásával foglalkozik, mással nem. Ez engem eléggé frusztrál, mert én világ életemben olyan voltam, hogy mindenkire figyelni kell akivel egy társaságban vagyok. Otthon amúgy szeretget, ölelget, igyekszik a kedvemben járni, mondja hogy szeret, hogy szép vagyok stb, tehát szeretve érzem magam, csak nem értem, mire ez a szakítósdi ha veszekszünk. Sakkban akar tartani, bizonytalan, vagy nem is szeret igazán csak úgy vagyok és az sem baj ha majd nem leszek? Aztán ha vége a vitábak eltelik két perc (szó szerint) és mintha mi sem történt volna…
Kérem, ha tud magyarázatot adni erre a fura viselkedésre, válaszoljon! Köszönöm a segítségét
Kedves Tímea!
Valóban elég fruszráló tud lenni, ha egy beszélgetés veszekedéssé fajul, melynek során felmerül a szakítás lehetősége is. Úgy gondolom a levele alapján, hogy ebben az esetben esetlegesen lehet olyan probléma a párjával, hogy valóban nem tud tekintettel lenni Önre, ha mások is jelen vannak, mert azzal van elfoglalva, hogy nekik megfeleljen, bennük jó benyomást keltsen. Gyakran a legfélénkeb emberek próbálnak a leginkább magabiztosnak tűnni, így leplezve belső szorongásukat. Ennek megnyilvánulása lehet esetlegesen a folyamatos szakítással való előhozakodás is, melyben rejtve benne lehet az a vágy, hogy ha már vége a kapcsolatnak, a zárszót Ő mondja ki, hogy az önérzete kevésbé sérüljön.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves doktornö.Végső elkeseredésemben írok önnek.Feleségem 9 évnyi házasság után külön akár menni tőlem.nagyon régi a probléma közöttünk.Egészen pontosan 8 éve kezdődött,amikor megszületett a kislányunk.évről évre egyre jobban eltávolodott tőlem.a bajt tetézi,hogy külföldön élünk,családi segítség nélkül.külön idöbeosztás szerint dolgozunk.már kB másfél éve nem volt szexuális együttlétünk,de évek óta egy csókolózás sem,csak szájra puszi csattant el közöttünk.számtalan próbálkozások minduntalan kudarcba fulladt,mindig azzal érvelt,hogy nem vagyok romantikus,nem tudom meghódítása,pedig egy férfi dolga ez lenne.sokszor beszéltünk a problémákról,én a kérelmének megfelelően próbáltam tenni azért,hogy jobb legyen a házasságunk,de nem segített.kB.egy hete közölte velem,hogy nem szeret és meg kell oldalunk a problémát akár szétköltözéssel is.Én még mindig nagyon szeretem a feleségemet azok ellenére,ahogy alakult a közös életünk.nem akarom elveszíteni. Kérem adjon tanácsot,mit lehet ilyenkor tenni.köszönettel. T.Zsolt
Kedves Zsolt!
Megértem elkeseredését, hiszen Ön próbált tenni a házasságáért a maga módján, igyekezett rendbe hozni a dolgokat. Fontos, hogy mielőtt lemondanának a kapcsolatukról, megpróbáljanak párterápiás segítséget igénybe venni, ennek segítségével helyrehozni a problémákat!
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Doktornő!
32éves vagyok,a volt párom pedig 29éves. 4éves kapcsolatunknak lett vége 5 hónapja,de az utobbi 2 hónapban rendszeresen találkoztunk és beszéltünk telefonon.Mindketten újra akaratuk kezdeni,mert tudtuk hogy szeretjük egymást.Én 4évig teljesen megbíztam benne és ő is bennem,de sajnos a kapcsolatunk 5.hónapjában megcsaltam valakivel,amit nem mondtam el neki.A múlt héten mondtam el csak sajnos,mivel a lelkiismeretfurdalás is kinzott már régóta és nem akartam a továbbiakban is hazudni neki.Úgy gondoltam elmondom neki mielött újra kezdjük,hogy tiszta lappal indítsak.Babát szeretett volna tőlem nagyon sokszor már elötte és el is jegyeztem, másfél év után.Amikor elmondtam érthető módon teljesen kiborult,de másnap megmutatta a 3db pozitív terhességi tesztjét és azt mondta 6hetes terhes és pár nap múlva akart meglepni a babával.A vallomás óta 4nap telt el és azt mondta,hogy biztos hogy el fogja vetetni a babát és hogy soha többé nem akar látni.Sajnos azóta már semmit nem hisz el nekem amit mondok.Tudom hogy nagyot hibáztam és hogy akkor kellett volna neki elmondanom,de azóta még csak eszembe sem jutott más nőre nézni,mert nagyon megbántam és szeretem.Zokogva mondta hogy még most is nagyon szeret,de nem tudja magát túl tenni azon,hogy 4évig hazudtam neki?Vajon túl tudja magát tenni ezen az egészen idővel vagy az nem számít mikor történt a megcsalás és undorodni fog már tölem örökre?Vajon hihet még ezek után egy férfinek?
Kérem ha tud,segítsen válaszával.
Köszönettel:S.Tamás
Kedves Tamás!
Én úgy gondolom, hogy ha valóban szeretik egymást és hajlandóak tenni a kapcsolatukért és hogy születendő gyermekük teljes, kiegyensúlyozott családban nőhessen fel, érdemes megpróbálkozniuk a párterápiával. Ettől talán helyreállhat a bizalom Önök között.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Tisztelt Asszonyom!
Lábtörés miatt egyhuzamban 30 napot töltöttem otthon, javarészt ágyhoz kötve. Az első hetek remekül teltek, jöttem a barátaim látogatóba, élveztem a kényszerszabadságot, pihentem, tanultam, írtam… tehát mindent, amire a munkám mellett kevésbé van lehetőségem. Aztán egy idő után félni kezdtem ettől-attól (pl. a hőségtől odakint), folyamatosan önmagamat figyeltem, hogy nem vagyok-e rosszul, ill. légszomjam lett sokszor. Mikor végre járógipszem lett, kb. a 30. napon, elég nehezen kezdtem újra járni, bizonytalan voltam, és féltem attól, hogy kimenjek az utcára. Nyilván fizikailag is legyengültem, persze. Kellett pár nap, hogy a bejárati ajtótól eljussak az utcára, mert újra és újra bepánikoltam – most már naponta többször járkálok a környéken, és továbbra is van bennem feszültség olyankor, de már nagyon sokat javult a helyzet. Ennél is furcsább, hogy mindent álomszerűnek érzek, irreálisnak, kint az utcán is, és bent a lakásban, mintha nem is ott volnék, mintha nem is volnék. De hangsúlyozom, napról napra jobb, egy hete még kétségbeejtőnek éltem meg mindezt, most már csak furcsának, ahogy kezdek visszarázódni a megszokott életembe. Dolgozni még kb. 2 hétig nem mehetek hivatalosan; azt remélem, hogy akkor végleg vissza fogok zökkenni a hétköznapi rutinba és lelki “kerékvágásba”. Az volna a kérdésem, hogy lehetséges-e, hogy a bezártságtól, a tennivalók és hétköznapi szerepek hiányától átmenetileg “bekattanjon” az ember… és ha volna valamilyen tanácsa a maradék itthon töltendő időre. A lábtörés egyébként egy ájulás miatt történt (túl meleg volt), némi félelem maradt is bennem a baleset után.
Köszönettel és üdvözlettel –
Kata (29)
Kedves Kata!
Levele alapján úgy tűnik, hogy az otthon töltött 30 nap kikezdte a valóségészlelését. Ilyenkor a hétköznapi kapcsolatok hiánya (és persze a rutinból való kiesés, maga a trauma) nagyon megterhelő tud lenni. Amernnyiben a dolog átmeneti, véleményem szerint nincs különösebb teendő, de ha a napi rutin visszatérése után is megmarad az “álomszerűség”, másoktól való eltávolodás érzése, érdemes szakembert felkeresnie. Hasonló a teendő, ha állandósulnak a rosszulléttől való félelmek.
Üdvözlettel: Habis Melinda
Kedves Melinda!olyan problémám van hogy 2 éve vagyok együtt a párommal,együtt is lakunk és ugy érzem igen elkényelmesedett,azt hiszi én sose hagynám el őt.pedig volt rá példa hogy nem nagy dolog miatt mondtam neki hogy elhagyom,de nem vette komolyan.pedig én 20 évvel fiatalabb vagyok nála.meg semmit nem lehet vele megbeszélni,mert ha kimondom a véleményem még ő kiabál velem hogy miért akarok veszekedni,amikor én csak elmondom mi bánt normálisan.volt mar ebből nagyobb vita is,mindig az lett a vége hogy én kezdtem az egészet.kezd elegem lenni,ugy érzem nem mondhatom ki neki hogy mi a problémám,mert mindig kiabál velem és még bennem kelt bűntudatot.ő meg persze el van szállva magátol hogy ő milyen okos meg tökéletes.én meg vagyok a hülye.van értelme igy lenni valakivel ön szerint?
Kedves Tündi!
Levele alapján felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem működik az Önök közti kommunikáció. A párja nem veszi komolyan, hiszen gyakran kilátsba helyezi a szakítást, holott nem akarja ezt megtenni, csak “ijesztgeti” vele. Ez azobnban nem hat és Ön elégedetlen, hiszen nem kapja meg azt, amit el akart érni. A visszajelzések során indulatosak lesznek, bűnbak keresés folyik. Azt javaslom, ha valóban fontos Önöknek ez a kapcsolat, vegyenek igénybe párterápiát és tanuljanak meg indulatmentesen, öszintén kifejezni saját vágyaikat és elképzeléseiket.
Üdvözlettel: Habis Melinda