Mióta világ a világ, az emberek természeti és egyéb katasztrófákat élnek túl. Saját életünkben is megélünk erőszakot, cserbenhagyást. Ezek a traumatikus tapasztalatok nyomot hagynak a lelkünkben és testi lenyomatokat is okoznak. Károsítják az örömérzésünket és az intimitás átélésére való képességünket. Átírják génjeinket, negatívan befolyásolják immunrendszerünk működését. Ráadásul a trauma nem csak arra van hatással, aki közvetlenül érintett benne, hanem a körülötte élőkre is.
A trauma hatása a viselkedésünkre és az agyunkra
Nem nehéz elképzelni, hogy a harcmezőről hazatérő katonák dührohamaitól az egész családjuk szenved, a poszttraumás stressz zavarban szenvedő férfiak párjai hajlamosabbak a depresszióra és hogy a depressziós nők gyermekeinek nagyobb esélyük van rá, hogy szorongó felnőtté váljanak.
A trauma természetéből fakadóan kibírhatatlan, ezért az elszenvedője megpróbálja kitörölni az elméjéből. A traumatúlélők próbálnak úgy tenni, mintha mi sem történt volna és szeretnének továbblépni. Ez rengeteg energiát emészt fel. Gyakran szégyenérzetet, gyengeségtől való félelmet élnek meg, miközben szeretnének túllépni a traumán. Agyunknak az a része, amely a túlélésünkért felelős, azonban emlékszik. A stresszes élmény meggyengíti azokat az agyterületeket, melyek a saját testünk érzékeléséért felelősek.
A friss kutatások rengeteg információval szolgálnak arra nézve, hogy hogyan csökkenthetőek a traumák hatásai. Az egyik a testünkkel való újrakapcsolódáson keresztül vezet, és magában foglalja azt, hogy tudatosítjuk és megértjük a velünk történteket: feldolgozzuk a traumákhoz kapcsolódó emlékeket, érzéseket. A másik út olyan gyógyszerek szedése, melyen kikapcsolják bennünk a nem helyénvaló vészreakciót. A harmadik pedig lehetővé teszi, hogy a test olyan tapasztalatokat éljen át, amelyek zsigeri szinten ellentmondanak a traumák nyomán keletkező tehetetlenség érzésnek.
Minden trauma egyéni, ezért a legtöbb esetben a három út kombinációjára van szükség.
Szenvedésünk legnagyobb forrásai azok a hazugságok, melyeket önmagunknak mesélünk. A trauma túlélők pontosan tudják, milyen gyötrelmes szembenézni a valósággal. Valójában nem akarjuk tudni, min megy keresztül egy katona a harcmezőn, nem akarjuk tudni hány gyereket molesztálnak a szülei, vagy hány embert vernek meg az éjszaka közepén idegenek. Abban a hitben akarjuk ringatni magunkat, hogy az életünk biztonságos, hogy szeretteink megóvnak minket a bajtól.
A trauma egész életünkre beveszi magát az elménkbe és bármilyen hang, illat, vagy kép, amely valamennyire emlékeztet az eredetire, ugyanolyan bénulttá és dühössé tehet bennünket. Sokszor hónapokig tart mire az ember képessé válik arra, hogy beszéljen a fájdalmairól. A trauma azonban mindig megnehezíti a meghitt kapcsolódást másokkal.
Óriási bizalomra és bátorságra van szükség ahhoz, hogy meg tudjuk engedni magunknak az emlékezést és szembenézzünk a fájdalmas dolgokkal. A legtöbb túlélőnek szégyen érzése van azzal kapcsolatban, amit tett, vagy nem tett az esemény kapcsán. A traumatizált emberek a mentális rugalmasság hiányától szenvednek. Nem tudnak elképzelni a maguk számára egy jobb jövőt.
A traumatizált emberek a normálisnál sokkal intenzívebb stressz válaszokat adnak azután is, hogy a veszély elmúlt. Sokan arra panaszkodnak, hogy egyfajta üresség érzés önti el őket, amikor nem dühösek, vagy nincsenek kényszerítő körülmények között, esetleg nem űznek valamilyen veszélyes hobbit.
Utóbbit nevezzük traumás újrajátszásnak, amely egy feldolgozási kísérlet arra, hogy a traumatizált személy irányítást nyerjen a fájdalmas helyzet fölött. Azonban ez nem lehet sikeres, csak további fájdalomhoz és önutánathoz vezet. Valójában elősegíti a trauma rögzülését. Erős érzelmek gátolhatják ugyanis a fájdalom érzést, ami amiatt van, hogy az agyban morfin szerű anyagok szabadulnak fel. Sok traumatizált ember esetében a stresszhelyzetek hasonló módon enyhítik az alapszorongást.
A traumafeldolgozás első lépése, hogy képesek legyünk biztonságos környezetet teremteni, hogy kapcsolódjunk olyan emberekhez, közösségekhez, melyek elfogadnak bennünket. A nyelv teszi lehetővé számunkra, hogy változtassunk önmagunkon és kapcsolódjunk másokhoz azáltal, hogy közöljük tapasztalatainkat. A dolgok közös értelemben vett jelentésének megtalálása szintén oldja feszültségünket.
Milyen hatása van a fel nem dolgozott traumának?
A trauma és annak hatása legtöbbször korántsem egyértelmű! A legtöbb páciens, aki terápiába jelentkezik, furcsa panaszokkal küzd, gyakran megfogalmazni sem tudja, mi bántja. Például retteg a férfiaktól, vagy megmagyarázhatatlan dühkitörései vannak. Ezek látszólag semmiféle traumához nem kötődnek, időt kell hagyni arra, hogy a tünetek mögött meghúzódó valóság feltárulhasson.
A traumatúlélőknek a terápia segítségével először támogatásra es elfogadásra kell találniuk, hogy képesek legyenek szembenézni azzal, ami a bizalmatlanságukat, szégyenüket, dühüket táplálja. Nagyon gyakori az úgynevezett konverziós reakció, amely során a páciens valamely testrészeinek működőképességét veszíti el, ezáltal juttatja kifejezésre belső konfliktusait. Ne gondoljuk, hogy ezt puszta hiszti! Egy vizsgálat kimutatta, hogy a vérfertőzésen átesett nők esetében a sejtek arányai megváltoznak. Az úgynevezett CD 45 sejtek az immunrendszer memória sejtjei, amelyek sejtszinten kódolják a traumát. Emiatt nehezen tudnak különbséget tenni biztonságérzet és veszély között.
Ha sokat dolgozunk traumatúlélőkkel, világossá válik számunkra, hogy sajátos módon látják a világot. Ennek megértéséhez szükséges tudnunk, hogy gyerekként mindannyian saját családunk univerzumában létezünk, ahogy a szülő tekint miránk, úgy tekintünk mi is önmagunkra. Ha szeretettel és gyengédséggel vesznek bennünket körül a szüleink, akkor ez lesz számunkra természetes. Ha később olyasvalakivel akadunk össze, aki rosszul bánik velünk, felháborodunk.
Ha azonban bántalmazást, vagy mellőzöttséget kell gyermekként átélünk, én érzésünket a megvetés és a megalázottság jellemzi. Később sem ismerjük fel amikor valaki rosszul bánik velünk. A terápia tehát segít abban, hogy pozitívabban álljunk önmagunkhoz és a világot is másként lássuk. Ne érezzük veszélyben magunkat olyankor, amikor nincs okunk rá. A kötődéskutatók bebizonyították, hogy a legkorábbi gondozóink alakítják, hogy agyunk miként érzékeli a valóságot, kire számíthatunk, ki fog cserbenhagyni.
Mitől függ, hogy látjuk a körülöttünk levő világot?
Ezek a belső térképek az idő során rendkívül stabilak, egy mély szerelmi kapcsolat vagy egy gyermek születése sokkal biztonságosabbá teheti kötődési stílusunkat, mert megtaníthatja nekünk hogyan szeressünk.
A gyermekkori bántalmazást, vagy elhanyagolást elszenvedett felnőttek tehát bármikor elsajátíthatják az intimitás és a kölcsönös bizalom érzését. Ezzel szemben egy korábban teljesen ép gyermekkori kapcsolati térkép is annyira eltorzulhat egy traumatikus élmény hatására, hogy minden útvonalát újra kelljen rajzolni. Mindenkire másként hatnak a traumatikus élmények.
A világról alkotott térképünk az érzelmi agyba kódolódik. Ha változtatni szeretnénk rajta, újra kell alakítanunk az idegrendszerünk ezen részét, melynek leghatékonyabb eszköze a pszichoterápia.
A legtöbb trauma túlélő számára a bizalmatlanság és önutálat megnehezíti a kapcsolódást. Abban a pillanatban, hogy tehetetlennek érezzük magunkat, hajlamossá válunk arra, hogy a régi térképeinket aktiváljuk. A változás akkor áll be, amikor megtanuljuk uralni az érzelmi agyunkat. Csak akkor tudunk megbarátkozni a régi térképeinket változatlan módon fenntartó érzelmeinkkel, ha megtanuljuk elviselni azt, ami bennünk zajlik.
Ha családban történik bántalmazás, az a gyermek számára azért is elviselhetetlen, mert az életben maradásához szükséges a szülők közelsége. A gyermek ezért megtanul felejteni és engedelmesen viselkedni. A gyermekek ugyanis nem választhatják meg, hogy kik legyenek a szülei, ahogy azt sem tudják feldolgozni, hogy a szülők túl depressziósak vagy gondatlanok. Nincs más választásuk, mint hogy alkalmazkodjanak az elviselhetetlenhez, ezért inkább arra összpontosítják az energiájukat, hogy ne gondoljanak a történtekre és ne érezzék a szenvedést.
Disszociációnak nevezzük azt a jelenséget, amikor az ember a túlélése érdekében kikapcsolja érzelmeit. Ráadásul a rettegés növeli a kötődés iránti igénytakkor is, hogyha a vigasz forrása a rettegés forrása is egyben. Ez a magyarázata annak, hogy a családon belüli erőszak áldozatai gyakran fedezik a bántalmazójukat.
Ha elvész az emlék, elvész vele a személyiségünk egy része is…
Ahhoz, hogy tudjuk kik vagyunk, tudnunk kell kik voltunk régebben, merre tartunk. Ahhoz, hogy tudjuk, mi a valós, meg kell figyelnünk és helyesen azonosítanunk azt, amit magunk körül látunk. Alapvető, hogy tudunk-e bízni az emlékeinkben és meg kell tudnunk különböztetni őket a képzeletünktől.
A legtöbb ember élénk álomtevékenységet folytat. Ezekben megjelennek nappali körülmények között felkavaró események, vagy korábbi traumák nyomai.
A trauma általában nem elbeszélhető történetként tárolódik el. Az emlékek inkább emlékbetörésként térnek vissza képek és élménytöredékek formájában. Emlékezetünk a túlélés eszköze. A túlélés vágya és a regenerálódás iránti igény hajtja az embereket a terápiába, ahol megtanulnak újra kapcsolódni legbelsőbb valóságukhoz.
Felhasznált irodalom:
Van der Kolk, B (2020) A test mindent számon tart. Az agy,
az elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban. Ursus Libris. Budapest
