Címke: Tartós párkapcsolat

Egy férfi egy csokor rózsát ajándékoz a párjának

A pártalálás útvesztőin…

 

Az utóbbi időben egyre többen keresnek meg a magánpraxisomban szakítás, válás, vagy elmagányosodás miatt. Weboldalam pszichológus válaszol rovatában pedig gyakran visszatérő téma az ismerkedés, ennek nehézségei, ezért gondoltam, hogy érdemes volna megvizsgálni az ezzel kapcsolatos nehézségek mögött rejlő mélyebb okokat, megkeresni köztük a párhuzamokat.

Mire is vágyunk valójában amikor ismerkedünk?

A modern világban nagy hatást gyakorolnak ránk a különféle médiumok, a TV-ben látott kép (nádszál-vékony, kisminkelt, elegáns megjelenésű nők és kisportolt férfiak), és egyre több időt töltünk az interneten is. A közösségi oldalakon például többnyire az előnyösebbik oldalunkat mutatjuk, könnyen kialakulhat bennünk tehát egy vágy, hogy másokra hasonlítsunk, életünk minél szebb és könnyebb legyen, vagy akár kisebbségi érzés is, amiért kevésbe tartjuk magunkat vonzónak másoknál. Fontos tudni, hogy ez egy kiretusált, hamis kép, ami eldeformálja a látásmódunkat. Ebből a szempontból különösen a gyermekek, kamaszok és a sérült önértékeléssel rendelkező felnőttek veszélyeztetettek.

Ha romantikus elvárásaink vannak a párkapcsolatunkkal szemben, előbb-utóbb csalódunk

A párkapcsolatokról is egy hamis, tökéletes képet sugallnak a különböző médiumok. Elég csak a hollywoodi filmekre, vagy a mesékre gondolni, ahol ott véget ér a történet, hogy férfi és nő megismerkednek (esetleg összeházasodnak) és boldogan élnek amíg meg nem halnak. Na de a lényegről, hogy mitől érzik magukat jól egymás mellett, mitől működik a kapcsolatuk, sehol sem szólnak. Persze ahogy másra, erre sincsen általános recept (hiszen ahogy minden ember, minden párkapcsolat is más és más), azt viszont biztosan állíthatjuk, hogy magától egyetlen kapcsolat sem működik harmonikusan, minden fél számára kielégítő módon. Legalábbis tartósan nem. A kezdeti lángolás után minden párnak meg kell küzdenie a kölcsönös megelégedettségért.

Mit várunk a másiktól? És saját magunktól?

Ismerkedéskor sokan tehát a tökéletes férfit vagy nőt keresik, ami természetesen nem létezik, így tehát borítékolva van a csalódás. Másik legalább ilyen fontos sugallat a médiumok részéről, hogy ami nem működik, azt egyszerűen el kell dobni, másikra cserélni. Míg régen evidensnek számított, hogy elvisszük a rossz cipőnket a suszterhoz, ma mindenki újat vesz helyette. A látszat, hogy minden jónak tűnjön, egyre fontosabbá vált. Régen egy életre választottak társat magunknak az emberek, ami szintén sok frusztráció táptalaja volt, hiszen a házasságot gyakran akkor sem bontották fel, ha abban minden résztvevő szenvedett. Manapság azonban inkább a másik véglet jellemző. Ha probléma adódik, kilépünk a kapcsolatokból.

Meg kell küzdenünk vágyainkért és magáért a kapcsolatért is!

Egy idő után úgy már látjuk, nem is érdemes önmagunkat adni, egyre inkább úgy érezhetjük, nem érdemes kompromisszumra törekedni, mert az túlzott önfeladással járna. Olyat keresünk, aki tökéletesen passzol az igényeinkhez. Lemondunk a bensőségességről, megelégszünk szexkapcsolattal vagy a szeretői státusszal. Esetleg úgy gondoljuk, egyedül biztonságosabb, akkor ugyanis nem csalódhatunk a párunkban. Elnyomjuk az azzal kapcsolatos vágyainkat, hogy egy valódi társsal oszthassuk meg örömeinket és bánatainkat. A sorozatos csalódások, párkapcsolati kudarcok és a médiából felénk áradó frusztráció hatására egyre jobban befelé fordulhatunk, elmagányosodhatunk. Fokozatosan érzékenyebbé válunk a rossz érzésekre, próbálunk ezek elől elmenekülni, amire a kapcsolatból való kilépés kínálkozik a legjobb lehetőségnek.



Fontos azt tudnunk, hogy (ahogy arról korábban a párválasztásunk rejtett okai című bejegyzésemben is írtam) mindig olyan partnerekre leszünk figyelmesek, azok keltik fel mélyebben érdeklődésünket, akik hasonló életfeladatokkal küzdenek, mint mi, vagy a szeretteink. Így tehát egy komolyabb kapcsolatban eleve borítékolva vannak azok a frusztrációk, megoldásra váró feladatok, melyekkel így vagy úgy a szüleink is küzdöttek. Dönthetünk úgy, hogy emiatt hagyjuk a csudába az egészet (gondolva, hogy nem éri meg, majd mással jobb, könnyebb lesz) vagy felvehetjük a kesztyűt. Azt tapasztalom, hogy ha megpróbálunk elfutni a nehézségek elől, azok más formában fognak visszatérni, érdemes tehát időben elgondolkodnunk. Nem elengedni olyan partnert, akivel dolgunk van, hanem közösen megtanulni a leckét, megküzdeni azért, hogy a kapcsolatunk egyenrangú és kölcsönösen kielégítő legyen.

Hogyan lehetséges ez?

Önismeretünk fejlesztésével kialakul egy stabil énkép, ami kevésbé van kitéve a káros környezeti hatásoknak. Ha értjük és komolyan vesszük saját érzéseinket, ezek utat mutatnak a személyközi konfliktusok kezelésében is. Jó, ha meg tudunk állni egy-egy feszült helyzetben és megvizsgáljuk a körülményeket, ezek ránk gyakorolt hatását. Mi esett nekem rosszul abban, amit a másik mondott vagy tett? Én hogyan hatottam őrá?

Figyeljünk oda egymásra és próbáljunk rugalmasak lenni! Hosszú távon megtérül a bele fektetett energia.

Ha csak a partner szerepét látjuk a konfliktushelyzetben, az azt jelenti, hogy nem értjük eléggé a kapcsolataink működését, nem látjuk benne tisztán a saját szerepünket. Jó hír az, hogy ez módosítható, rossz hír, hogy ez egy hosszabb önismereti munka eredménye, ami sok esetben ráadásul nem is kellemes. (Hiszen melyikőnk szeret a saját hibáival szembesülni? Pláne ebben a „tökéletes” világban?!) Az önismereti munka jutalma azonban a kellemes közérzet és a jól működő, kölcsönös kapcsolatok. Párkapcsolati konfliktusok esetén jó megoldás lehet a párterápia, ami az egymásra gyakorolt hatásunkra fókuszál. Azt veszi górcső alá, miként nyomogatjuk észrevétlenül is egymás érzékeny pontjait, ez miként generál köztünk konfliktushelyzetet.


Nem könnyű ma megfelelő párra lelni, de magunk mellett tartani talán egy fokkal még nehezebb. Nincs ugyanis általános recept arra, hogyan viszonyuljunk a másikhoz ahhoz, hogy a kapcsolat működjön. Folyamatosan figyelnünk kell a saját magunk és a másik fél érzéseit, igényeit is, megpróbálni ezeket összeegyeztetni egymással. Folyamatosan nyitottnak és rugalmasnak lenni, a konfliktusokat nem tragédiaként, hanem a kapcsolatunk fejlődésének sarokköveként szemlélni. Ez azonban csak jó önbecsüléssel lehetséges.

Habis Melinda felnőtt klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

 

Strandpapucsok a homokban

Hurrá, nyaralunk!

 

Július közepe van, javában tombol a nyár. Ez a család minden tagját máshogyan érintheti annak ellenére, hogy együtt élnünk és egymással folyamatosan kapcsolatban állunk. Hogyan hat a szünidő a gyermekekre? Hogyan a szülőkre? Mitől függ, jól sül-e el a közös nyaralás?

Hogyan hat a gyerekekre a szünidő?

A gyerekek zöme már nagyon várta a nyári szünetet, hiszen az iskolában tavasz végére már nagyon elfáradtak.

A sok egy helyben ülés (kisebbeknél) és a magas követelmények megterhelték az nebulók alkalmazkodását. A tanároknak sem könnyű: a sok diák egyéni igényei mellett, az osztályozásra, megbeszélésekre és az adminisztrációra is kellett energiát fordítaniuk, ami rengeteg frusztrációt szült. Az iskola vége tehát egyrészt örömmel és megkönnyebbüléssel, másrészt magány érzésével töltötte el a gyereket, hiszen az év közbeni barátokkal a nyáron gyakran nem találkozhatnak, a kapcsolatot jobbára interneten tarthatják. (Bár egyre többen vannak, akik számára ez nem változás, nekik egyedül az internetes barátságok jelentik a szociális kapcsolatot.) A szabadság, lazább időbeosztás azonban kárpótolhatja őket ezért a nehézségért és jó estben megoldható a személyes találkozás, közös játék is.

A gyerekek már nagyon várták a szünidőt…


Közösségi élményt nyújthat nyáron a gyerekeknek a táborozás. A megfelelő tábor kiválasztása azonban körültekintést igényel. Sok szülőnek okoz gondot a megfelelő téma kiválasztása. Például akkor is sport vagy nyelvi táborba íratja gyermekét, ha az tőle teljesen távol áll, gondolva hogy jót tesz majd a gyerek fejlődésének, tudásának az az intenzív egy hét. Ez azért lehet zsákutca, mert a gyermek azt tanulja meg legkönnyebben, amire éppen nyitott. Érdemes tehát olyan programokra vinnünk, amik őt érdeklik. Ha ezektől feláll a szőr a hátunkon, megkérdezni magunktól, mi ennek az oka? Mi bajunk az informatika táborral valójában? Mi mennyire hódolhatunk (vagy tehettük meg ezt gyermekkorunkban) a saját kedvteléseinknek? A legtöbb esetben rájövünk, hogy a legjobbat akkor tesszük neki, ha meghallgatjuk a gyermek kívánságait, megpróbálunk közösen a vágyai és a realitás között kompromisszumot találni. Fontos tehát minden esetben megbeszélni gyermekünkkel azt, milyen táborba szeretnénk elvinni. Nem vagyunk egyformák abban sem, melyik gyermek mikor érik meg rá, hogy a szüleitől külön aludjon. Van, aki jobban igényli a szülő közelségét, azt hogy legalább este együtt lehessen szeretteivel. Érdemes ezeket az igényeket méltányolni, ha azt érezzük, gyermekünk mégsem érzi jól magát a kiválasztott programon, módosítani a terven. Ha gyermekünk félénk, jó módszer lehet őt folyamatosan hozzászoktatni az effajta programokhoz, ezt a tábor szervezőivel előre leegyeztetni. (Mi történik, ha a gyermek egykedvűvé válik?)

Hogyan hat a szülőkre a szünidő?

Sok szülő számára a szünidő kezdete a folyamatos szervezés, számolgatás ideje is, hol mennyi időt töltsön a gyerek, hogyan oldható meg a folyamatos felügyelete.

Nehéz előre megtervezni a szünidőt, megoldani a gyerekfelügyeletet…

Nagyon keveseknek adatik meg az, hogy annyi szabadságuk legyen, hogy az elég legyen a teljes szünidőre. A nyarat együtt tölthesse a szülő és gyermeke. Ha nincs elérhető közelségben nagyszülő, sokszor egyedül maradnak otthon a gyerekek, legfeljebb a nagyobb vigyáz a kisebbekre.  Jó ha van olyan közösség, ahol több gyermek is van, vagy a szomszédok segítséget tudnak nyújtani szükség esetén. Ha gyermekünk egyedül van a szünidőben, érdemes felkészíteni a lehetséges veszélyekre, megbeszélni vele, mi a teendő, ha baja esik, kitől kaphat segítséget a különféle szituációkban.

Szerintem érdemes azt is tisztázni, hogy nem kell a gyermeket egyfolytában különleges programokkal szórakoztatnunk, akkor teszünk jót, ha meghagyjuk neki a szabadságot. Jó ha fel tudja találni magát egyedül is. Az egész éves rohanásból ki tud szakadni, képes lelassulni. Egymaga is elűzi az unalmat, megtalálja a saját maga számára kedves elfoglaltságokat (persze adhatunk neki tippeket, a lényeg, hogy a döntés az ő kezében legyen). Ha képes lelassulni, olyan dolgokat is észrevesz, amiket máskor nem. Van lehetősége csak úgy lábat lógatni a szabadban, felfedezni a természet szépségeit, vagy egész nap odabent heverésszen. (Ha mi magunk folyton az okos eszközöket nyomkodjuk, akkor várhatóan a gyerekeinket is a telefon és az internetezés fogja lekötni. Tartsunk ilyenkor önvizsgálatot. Jó nekünk az, ahogyan élünk? Ezt a mintát szeretnénk közvetíteni a gyermekeinknek?) A folyamatos ingerekhez (TV, számítógépes mesék, internetes játékok) szokott idegrendszer számára komoly átállást jelenthet a természetes, lassabb ritmust felvenni.

Hogyan hat a párkapcsolatra a közös nyaralás?

A legtöbb párnak alig van ideje egymásra a hétköznapokon, a fontosabb dolgok megbeszélését rendszerint hétvégére halasztják. Az egész éves pörgés után pedig már nagyon várják, hogy többet lehessenenk együtt  a szeretteinkkel. Gyakori probléma, hogy a várva várt szabadság aztán mégsem úgy sül el, ahogy vártuk.

Sok együttlét = sok vita?

Összeveszünk partnerünkkel vagy a gyerek viselkedését nem bírjuk cérnával. Érdemes tisztázni hogy a közös nyaralás is egy változás, ami felborítja hétköznapi ritmusunkat, ezért ez is megterhelheti alkalmazkodó képességünket. (Különösen, ha valamilyen testi, vagy lelki probléma miatt egyébként sem érezzük jól magunkat.) A megszokottnál több együtt töltött idő tehát komoly konfliktusforrás. Folyamatos egyeztetést, higgadtságot igényel a felmerülő súrlódások kezelése. Ezt megnehezítheti, ha túlzott elvárásokkal nézünk a pihenés elébe, az egész éves fáradtságunkat kívánjuk magunk mögött hagyni ilyenkor. Ha év közben keveset vagyunk együtt, ritkán vagy nem kellőképpen mély témákról beszélgetünk az elfedhet értékrendbeli, gondolkodásbeli különbségeket a pár tagjai között. Ezeket a nyaralás könnyen belobbantja, aminek óriási veszekedés lehet az eredménye. Mit tehetünk, hogy ezt elkerüljük? Szánjunk egymásra időt rendszeresen, beszélgessünk a számunkra fontos dolgokról. Az együtt töltött idő alatt mindannyian változunk, de ha időről időre megosztjuk egymással gondolatainkat, nem fogjuk azt érezni, hogy egy idegen mellett ébredünk fel.

Ahogy fentebb részletesen is kitértem rá, érdemes a nyarunkat tudatosan megszervezni. A családi nyaralásra rápihenni, ha túlzottan kimerültek vagyunk és nem túlzott elvárásokat támasztani az együttléttel kapcsolatban. A kevesebb program ilyenkor több, hiszen jobban el tudjuk engedni magunkat, ki tudjuk élvezni az együtt töltött időt. Az elvárásokkal való leszámolásban sokat segít, ha a hétköznapjainkba (vagy legalábbis minden hetünkbe) is be tudjuk csempészni a szeretteinkkel közösen megélt élményeket.

Pihentető szünidőt kívánok!

 

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár-és családterapeuta jelölt

Egy nő a saját lányával és egy férfi a fiával, mindannyian mosolyognak.

A mozaikcsaládok nehézségei… és ami mögöttük van

Előző blogbejegyzéseimben mozaikcsalád kialakulásának szakaszairól, ezek tipikus buktatóiról volt szó.  Ebben az írásomban arra szeretnék kitérni hogy milyen nehézségek, probléma helyzetek várhatóak egy új mozaik családban: milyen elvárások, hiedelmek akadályozzák azt, hogy a családtagok egymással szót értsenek. Bár minden család egyedi (ezért más problémamegoldási stratégiákat igényel), ez a tudás iránymutatást adhat arra vonatkozóan, hogy ezek a gondok hogyan kezelhetők. A családtagok igényei miként illeszthetőek össze.


 

1, A mozaik családokban gyakran előfordul hogy a különélő szülőt kizárják és a pótszülőt definiálják apaként, vagy  anyaként. Ezzel a társadalmi megítélés szerint a problémák megoldódnak. Nem ritka, hogy ezzel a vér szerinti szülőfél is úgy érzi,  megszabadulhat korábbi családjának felbomlása által okozott bűntudattól,  hiszen gyermekei ismét teljes családban élhetnek. Nagyon sokszor előfordul hogy a felnőttek nem dolgozzák fel korábbi párkapcsolatuk kudarcát,  szégyellik korábbi csalódásukat, ezért nem akarnak emlékezni a múltra.

Az emlékeinket nem temethetjük magunkba következmények nélkül…

Ez azonban zsákutca, hiszen sem a felnőtt sem pedig a gyerekek érzelmi szükségleteit nem elégíti ki.  A nehézségek megélése,  a veszteségek elgyászolása  elengedhetetlen feltétele annak,  hogy egy másik férfi hoz vagy nőhöz mélyen kötődjünk. Ilyenkor a gyermekek ha nem is mondják ki nyíltan, viselkedésükkel gyakran ellenállnak az új családtag befogadásával szemben. Tabuvá  válhat a múlt,  ami nem segíti a kapcsolatok és a szerepek újra definiálását  az új apa- vagy anya figura lehetőségeinek és igényeinek megfelelően.  Nehézséget okozhat,  ha az egyszülős családba belépő félnek  nincsen saját gyermeke hiszen így nem tudhatja,  hogyan kell bánni egy fiatalkorúval. Ráadásul az érzelmi kötelék megszilárdításához is időre, kellemes közös élményekre van szükség.
2, Gyakran előfordul hogy az új szülő túlvállalja magát: szeretne jobb apa vagy jobb anya lenni a korábbinál. Különösen jellemző ez a motiváció azoknál, akiknek nincsen saját gyermekük, számukra azonban – tapasztalatlanságukból fakadóan – még valószínűbb hogy kudarcot vallanak.  Az új szülő jó szándékból felejtetni próbálja a gyermekkel a korábbi rossz tapasztalatokat, ami egyrészt lehetetlen, másrészt pedig azért is hibás ez a stratégia mert nem hagy időt a kölcsönös alkalmazkodásra és valójában csak ritkán felel meg a szülő valódi érzéseinek. A gyermekek ráadásul gyakran agressziónak érik meg a nevelőszülőnek ezt a viselkedését: nekik is időre van szükségük, hogy elfogadják és megkedvelték az új felnőttet.  Így aztán a pótszülő fáradozását nem  értékelik eléggé, ami újabb frusztrációt szül.

A fegyelmezés jó, ha a vérszerinti szülő feladata marad…

Ráadásul a szülői szerepben való túlvállalás a párkapcsolatban is konfliktust okozhat annak ellenére is, hogy ha ezt a párja kérte. Emiatt előfordulhat hogy a vér szerinti szülő gyermek pártját fogja konfliktus helyzetekben.  Így aztán a családba újonnan belépő férfi vagy nő magára marad: nem csak szülői szerepében hanem társként is.  Erre a problémára a párok gyakran választják azt a megoldást hogy közös gyermeket vállalnak. A  pótszülő gyakran azt reméli ettől hogy így leküzdheti a kívülállóság érzését, a vér szerinti szülő pedig az első házasságából származó frusztrációt akarja vele tudattalanul jóvátenni.  gyakori hiedelem az is, hogy egy közös gyermek megmentheti a párkapcsolatot. Tapasztalatból tudjuk hogy ez nincs így, sőt még több konfliktust szülhet. Ráadásul jó nagy terhet rak a születendő gyermek vállára is, hiszen észrevétlenül is önfeláldozást tanul.

A közös gyermek vállalása jó megoldásnak tűnik…

3, A pótapa vagy pótanya rosszul érezheti magát amiatt is, hogy rá hárul a hétköznapi nehézségek nagy része, a vér szerinti szülő pedig learatja a babérokat: kitüntetett figyelmet kap a vele töltött rövidebb időben. Tarthat tőle, hogy az elvált partner ismét vonzóbb lesz a párja számára, vagy a gyermek szívében foglal el nála előkelőbb helyet. Hasznos stratégia tudatosítani azt, hogy a vér szerinti szülő nem helyettesíthető, nem is érdemes megpróbálni versenyezni vele. Más kereteket és szabályokat kell a pótszülőnek lefektetnie.
4, A gyermekben lojalitáskonfliktust okozhat, hogy jól érzi magát mindkét vér szerinti szülőjénél, ha a szülők közti kapcsolat nem rendeződött, azok esetleg informátorként használják őt.
5, Igen sokszor előfordul hogy az egyedül maradt szülő kimondva (vagy kimondatlanul) pótapát, vagy pótanyát keres a gyermekének, ami a kialakuló párkapcsolatot eleve kudarcra ítéli. Ennek oka, hogy ezekben az esetekben nincsen jól átgondolva, hogy a pár tagjai mennyire illenek össze érdeklődésük, értékrendjük intimitás-igényük és a szexualitásuk tekintetében.
Ráadásul ha a pár mindkét tagjának vannak már gyermekei, akkor nem elég, ha a fent leírt kritériumok teljesülnek. Nem csak a párnak, hanem a gyermekeknek is „össze kell illeniük”. Az új családdá váláshoz kölcsönös szimpátiára, nyitottságra van szükség.
6, Gyakori, problémákhoz vezető stratégia hogy a családból kirekesztenek egy családtagot. Ez rendszerint a különélő szülő, de lehet természetesen más is.


Lojalitáskonfilktus a gyerekben

Nem ritkán a gyermekek kívánja a kapcsolat megszakítását a válás során szerzett sérelmei és a kamaszkori fejlődésből adódó szükségletei miatt. Ez egyszerűen pusztán amiatt is bekövetkezhet, mert a gyermek megérzi, hogy a vér szerinti szülője számára fájdalmas a másik szülővel való kapcsolattartás. Azzal hogy megtagadja a találkozást, kiszolgálja az őt gondozó felnőtt érzelmi szükségleteit. Hosszú távon azonban ez a stratégia is káros, hiszen konfliktuskerülésen alapszik. Természetesen vannak olyan okok, amik indokolják különvált szülővel való kapcsolattartás megszüntetését, ilyen például ha az a gyermeket fizikailag vagy ézrelmileg  veszélyezteti, vagy bántalmazza. Ezeket az eseteket leszámítva a gyermek számára előnyös a kapcsolattartás, hiszen alkalmazkodást és rugalmasságot tanulhat általa. A találkozás  tiltása esetén gyakran megfigyelhetjük hogy a gyermekben a vele kapcsolatot nem tartó szülőéhez hasonló személyiségvonások, tulajdonságok jelennek meg. Ezáltal a gyermek tudattalanul is behozza  az elvált szülőfelet a mozaikcsaládba  (mindenki számára káros módon). A pótszülő kizárása gyakran azért történik meg mert veszélyezteti gyermek vér szerinti szülőjével való igen szoros kapcsolatát. E rejtett motívumok felismerése és az ezekkel kapcsolatos érzések és konfliktushelyzetek kibeszélése azonban sokat segíthet!


Ha a nevelő szülő ellenérzéseket táplál a gyerekkel szemben, annak sokféle oka lehet…

Gyakori stratégia hogy a család egy problémás gyermeket zár ki magából (például kollégiumba adják). Ennek oka gyakran az hogy a gyermek külsőleg vagy belsőleg nagyon hasonlít a különélő szülőben és ez az együtt élő szülőben negatív érzéseket generál. Más ok lehet, hogy ha az új szülő ellenérzéseket táplál a nehezen kezelhető gyermekkel szemben. Emögött gyakran az áll, hogy fenyegetve érzi általa párkapcsolatát. Előfordul, hogy éppen a gyermek választja a kilépést a családból a korai költözéssel, mert ebben látja a konfliktusok megoldását. A problémás gyermek viselkedése azonban általában információval szolgál a családban megbújó rejtett konfliktusokra nézve, egy szakember számára jól értelmezhető módon  mutat kiutat a kellemetlen helyzetből.


Ezek a viselkedésmódok ösztönösek, gyakran kombinálódnak, egymással összefügghetnek. Jó stratégia, ha felismerjük ezeket, megpróbálunk a nehézségekkel kapcsolatos érzéseinkről beszélni, szempontjainkat közelíteni egymáshoz. Ennek sikeréhez nyíltságra és megfelelő mélységű önismeretre van szükség. A mozaikcsaládokban különösképp igaz, hogy minden családtag jó közérzete egyformán lényeges, ami folyamatos alkalmazkodási helyzetet teremt. Ha ez a folyamat megakad, sokat segíthet egy családterapeuta bevonása.

Habis Melinda klinikais szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár és családterapeuta jelölt



Felhasznált irodalom:


Papp P. (szerk.) (2000) Párok tévúton – Új irányelvek terapeutáknak (Családterápiás sorozat 25.). Animula
Krahenbühl, V., Jellouschek,  H., Kohaus-Jellouschek, M., Weber, R. (2009) Mozaikcsaládok. (Családterápiás sorozat 16.) Animula

 

Egy nagy és boldog család, különböző korú gyermekekkel.

Válás után… útban egy új család felé 2.

 

A mozaik család kialakulása (is) szakaszokban zajlik, melynek természetes részei a krízisek. A nehézségek mindig alkalmazkodást kívánnak a család minden tagjától, fejlődési lehetőségeket hordoznak a családtagok számára. Az egyik szakaszból a másikba történő átmenet elbizonytalanodással, kellemetlen érzésekkel jár.



Három főbb szakaszt különböztetünk meg: az első, búcsú a korábbi családtól, ezután egy különálló (rész) család jön létre, majd végül az új párkapcsolat létrejöttével kialakul a mozaikcsalád. Nézzük most az első szakaszt részletesen. A válással vagy külön költözéssel az egyik szülő elhagyja a közös lakást. A környezet tudomást szerez erről a hírről, ami felgyorsíthatja az eseményeket és amelynek hatására a hangulat a családban tovább romolhat. Szerencsés hogyha a gyerekeknek minél kevesebb változással kell szembenézniük ebben az érzelmileg megterhelő élethelyzetben. Érdemes megjegyezni, hogy a válással a család korábbi szabályai megkérdőjeleződnek, a környezet hatása erősebbé válik. A rokonok és barátok gyakran állást foglalnak az egyik fél mellett, ami érzelmileg kellemetlen lehet. A távolabbi családtagoknak is új feladatok jutnak a válás következtében. Érdekesség hogy a legtöbb válást a nő kezdeményezi.

A gyermek megszenvedi a szülők közt levő tartós, feloldhatatlan konfliktusokat akkor is, ha ezeket nem látja vagy hallja.

Jó, ha a felek indulatmentesen tudnak kommunikálni az igényeikről, figyelembe tudják venni a másik szempontjait is. Az sem baj, ha elsőre csak ideiglenes megoldás születik a költözéssel kapcsolatban.  Fontos tudni hogy a gyerekeket szorongással tölti el minden változás, ezért nagyon fontos őket időben és korrekt módon informálni a kialakult helyzetről. Azt is mindenképpen tisztázni kell, hogy a válás nem miattuk történik, hanem azért mert a szüleik már nem szeretnének együtt élni. Ezentúl is rendszeresen kapcsolatot tarthatnak mindkét szülővel, akik továbbra is szeretik őket. Ha nehézséget okoz a szülőknek megegyezni a különköltözés és a láthatás feltételeiben, a mediáció jó megoldást jelenthet. Fontos kimondani hogy az idő nagy részében ki lesz a gyerekekkel, ki fogja az elsődleges gondozási és nevelési feladatokat ellátni. Tisztázni kell hogy mindkét szülő továbbra is a gyermek érdekében kell, hogy cselekedjen! A gyerekek fejlődése járhat azzal a következménnyel hogy egy  idő után a megállapodáson módosítani kell.


Gyakran előfordul hogy a szülők a válás tényével kapcsolatos sértődöttségükben benne ragadnak, egymást hibáztatják a történtekért. Ezeket a feszültségeket jó hanem egymással, hanem inkább barátokkal vagy akár egy terapeutával osztják meg. Így sokkal könnyebb a válást kulturált mederben tartani. Érdemes tisztázni hogy minden fél számára időre van szükség ahhoz hogy feldolgozza a változást, megfelelően tudjon alkalmazkodni az új körülményekhez.

A szülő halála okozta traumát szükséges feldolgozni, mert ennélkül a gyermek képtelen lesz továbblépni, egy új szülőfigurát elfogadni

A gyerekek az egyik szülő halálát és gyakran a szüleik válását is átmeneti állapotnak gondolják. Főleg hirtelen haláleset után és fiatalabb gyermekeknél jellemző, hogy azt remélik, hogy még viszont láthatják az elveszett szülőt. Könnyen hibásnak érezhetik magukat a válás miatt sőt akár a halál eset miatt is, ezért nagyon fontos a gyermekkel nyíltan beszélni a halál és a válás okairól. Fontos hogy még a kisebb gyerekeknek is megengedjük, hogy lássák szenvedésünket, ezáltal segítünk nekik is a feldolgozásban és abban, hogy a halált az élet részeként fogják fel. A veszteség tényének elfogadását megkönnyíti a kölcsönös őszinteség. Figyelni kell a gyermek félelmeire és gyászára, meg kell élnünk a fájdalmas érzéseit, dühét.


A második szakasz a különélő család megszerveződése. Ez egy nagyon fontos időszak, melyben a családnak újra kell alakulnia. Ezt a szakaszt nevezik egyszülős családnak is. A sok változás miatt a felnőttek és a gyerekek is eltávolodtak a korábbi barátaiktól és gyakran a külön élő szülő rokonaitól. Amennyiben az új életszakasz költözéssel jár együtt, még több alkalmazkodásra van szükség: hiszen ilyenkor rendszerint iskola-, vagy óvodaváltás is bekövetkezik. Ez még több megoldandó helyzetet, feladatot teremt. Az új életközösségben fel kell osztani a szerepeket, feladatokat. A hétköznapi teendők oroszlánrésze az egyik szülőre hárul. Az egyedül maradt szülőnek ezért új készségeket kell kifejlesztenie, de fontos, hogy felismerje saját korlátait is. Elfogadja és ha kell, megszervezze magának a segítséget. Gyakran bizonyos feladatokat a háztartásban vagy a ház körül gyerekek vesznek át. Ezáltal nagyobb felelősséget és önállóságot tanulhatnak. Fontos feladat együttműködni a különélő szülővel. Nem szabad a különélés miatt leértékelni a másik szülőfelet, bizonyos kérdéseket a gyermeket nevelő szülőnek továbbra is meg kell tárgyalnia a különélő szülővel. Lehetővé tenni, sőt támogatni a gyermek és közte történő intenzív (a gyermek igényeinek megfelelő mértékű), telefonos és személyes kapcsolattartást. Ez különösen megterhelő lehet, hogy ha az egyik vagy mindkét fél még nem tette túl magát érzelmileg a válás tényén. A nagyszülők vagy más rokonok segítsége pótolhatatlan. Fontos hogy a különélő szülőt ők se értékeljék negatívan, nehogy az a gyerekben lojalitás konfliktus okozzon. Fontos megszervezni és gyakorolni a különélő szülővel való kapcsolattartást. Ebben a rendszeresség nagyon fontos a gyerekek számára, így megmarad a vér szerinti szülő jelentősége akkor is, hogyha csak ritkábban találkozhat vele.

A különélő szülő mentesül a hétköznapi nehézségek nagy része alól, de a gyermekkel a válás ellenére megmaradhat az érzelmileg szoros kapcsolat a rendszeres találkozás és a közösen megélt élmények által

A különélő szülőnek pedig újra meg kell tanulnia egyedül élni, újra szervezni a hétköznapjait, úgy célokat kell kitűznie saját maga elé. Meg kell szoknia a hogy a gyermekével való kapcsolattartás most már nem lehet spontán, korántsem annyira mindennapos, mint korábban. Ez egy veszteség, de előnyt lehet kovácsolni belőle, hiszen így valóban minőségi lehet a közös időtöltés, együtt továbbra is maradandó élményeket szerezhetnek. Fontos, hogy a gyermeknek a különélő szülőnél is legyen egy saját kuckója ahová elvonulhat, mert ez biztonságérzetet ad a számára. A válással tehát új lehetőségek nyílnak a család előtt: önállóságot és új képességeket fejlesztenek ki a tagok. Ahhoz,  hogy ezekkel a lehetőségekkel élni lehessen, le kell zárni a múltat feldolgozni a fájdalmas érzéseket, az esetleges bűntudatot. Felismerni a házasság kudarcában mindkét félnek a saját részét is. A gyermekek érdekében továbbra is együttműködni, amiben nagy része van a közösen meghozott szabályoknak, szükség szerinti gyakorisággal újragondolt megállapodásoknak.


 A harmadik szakasz az új párkapcsolat kialakulása, aminek hatására létrejön a mozaikcsalád. A válás utáni egyszülős családnak meg kell nyitnia a határait, hogy beléphessen egy másik szülő figura. A korábbi szabályok emiatt ismét megváltoznak, vagy legalábbis megkérdőjeleződnek. A kapcsolatok újra bizonytalanná válnak, ami feszültséget szül a gyerekekben. Az, hogy valaki egy összeszokott csapattal áll szemben, sem feltétlenül teremt könnyű helyzetet. Az  új család kialakulása tehát egy komoly teljesítmény, ami minden résztvevőktől alkalmazkodási szándékot és nyitottságot igényel. A párkapcsolat megszilárdulásához fontos, hogy az új pár tagjai a kapcsolatukra is időt szakítsanak. Az új család kialakulásához elengedhetetlen, hogy a párban az érzelmi kötelék megerősödhetessen. Ráadásul a pótapa illetve pótanya szerep sokkal bonyolultabb, mint a vér szerinti szülőé. Ezt ugyanis meg kell teremteni! 

Jó hatású, ha az elvált szülő és a pótszülő közti kapcsolat (is) egymás tiszteletén és elfogadásán alapul.

A kölcsönös szeretet folyamatos kölcsönhatások során alakul ki, ami egy hosszas folyamat és minden érintettől türelmet és toleranciát kíván. A  saját igények őszinte kommunikációja és összeegyezetése sok időt vesz igénybe. Tehát minden mozaikcsaládnak magának kell kitalálnia, milyen legyen a pótszülő szerepe. Hosszú távon azonban lényeges, hogy ezek a szabályok le legyenek tisztázva. A pótszülő megjelenésével a gyerek kapcsolata a különélő szülővel bizonytalanabbá válhat, ami félelmet kelthet a gyermekben. Ezért jó, ha a különélő szülő és a pótszülő kölcsönösen elfogadják és tisztelik egymást, hiszen szükséges együttműködniük a gyermek érdekében.



Ha a mozaikcsalád felismeri a sajátos jellegét és ki tudja használni a lehetőségeit,  kialakíthat egy új élet stílust, melyben minden tagjának szükségletei kielégülhetnek. Következő bejegyzésemben arra fókuszálok, milyen jellegzetes problémák fordulnak elő egy mozaikcsaládban, ezekre milyen stratégiákkal lehet megoldást találni. Várom vissza szeretettel június 21-ikén!

Habis Melinda klinikais szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár és családterapeuta jelölt


Felhasznált irodalom


Papp P. (szerk.) (2000) Párok tévúton – Új irányelvek terapeutáknak (Családterápiás sorozat 25.). Animula
Krahenbühl, V., Jellouschek,  H., Kohaus-Jellouschek, M., Weber, R. (2009) Mozaikcsaládok. (Családterápiás sorozat 16.) Animula

 

Egy családi fotó, ahol a férfi le van szakítva a képről.

Mi van a válás után? Az új családdá válás nehézségei 1

 

A mesékben a mostohaanyják az erdőbe viszik a mostohagyerekeiket hogy éhen haljanak (lásd Jancsi és Juliska), vagy dolgoztatják őket (Hamupipőke), de mindenképpen méltatlanul bánnak velük. A filmek és más médiumok olyan mértékű előítéleteket táplálnak a mostohaszülőkkel szemben, melyekkel nagyon nehéz leszámolni. Ráadásul a pótszülői státusz nincs törvényesen sem letisztázva. A nevelőapák és nevelőanyák szerepei, feladatai jogilag is homályosak.  A mostohagyerek szerep pedig elhanyagoltságot, rossz bánásmódot feltételez. A társadalom is azt gondolja, hogy az elvált, vagy újra házasodott szülők gyerekei hányatottabb sorsúak, mint az eredeti családjukban élők, holott ez a kép mesterséges leegyszerűsítése. Sok esetben minden családtag számára a legjobb döntés a válás. A mozaikcsaládok jelentőségét az is mutatja hogy világszerte egyre több házasság végződik válással. Ezután pedig egy új életközösség jön létre, hiszen a válás után a gyermek az idejének csak egy részét tölti az egyik vér szerinti szülőjével.

Nem szerencsés, ha az eldurvuló viták a gyermek előtt zajlanak. Ha sok az indulat, érdemes azt barátokkal, vagy pszichológus segítségével kezelni…

A válás, különélés, majd az újraházasodás tehát mind a szülőre mind pedig a gyermek(ek)re nagy terhet rak érzelmileg és praktikus szempontból is, sok változást hoz magával. Nézzük meg alaposabban, melyek ezek, hogy megértsük azt is, milyen szempontok, viselkedési stratégiák könnyíthetik meg az új élethelyzethez való alkalmazkodást.
Ha valaki volt már házas, több elképzelése lehet az együttélés buktatóiról, a kapcsolati dinamikákról, melyek kenyértörésre vezethetnek. Talán ebben saját szerepét is jobban érti. Az új kapcsolat kialakulásához elengedhetetlen a korábbi partnertől való érzelmi eltávolodás, megbocsátás. Neki és önmagunknak is. Ha a pár valamelyik vagy mindkét tagja sérelmeket hoz a korábbi házasságából, vagy sérült a szüleihez való gyermekkori kötődése, különösen nehéz lehet számára az új párkapcsolat intimitásának kialakítása. Félhet a bevonódástól, az újabb sérüléstől, nem mer megbízni a másikban. Ez a partnernek fáj. Tovább bonyolítja a képet, ha az extől való anyagi függés  áll fenn (pl. közös vállalkozás). Sok párnál az okozza a válást, hogy a házastársi szerepek nincsenek kellőképpen letisztázva. Számukra nehéz a gyermek láthatását is rendszerbe foglalni, sőt új partnerüktől gyakran még nagyobb rugalmasságot várhatnak el. Ebben az esetben is szükséges azonban lefektetni a kereteket, végigbeszélni egymás és a gyermek szükségleteit, igényeit is.

Fontos lefektetni a szabályokat, megállapodni a láthatás kereteiben.

A válás okozta krízis tehát tanulási lehetőséget is biztosít. Míg az első házasságban láthatatlanok az elvárások, veszteségek, a másodikban ezek sokkal nyilvánvalóbbak. Gyakrabban különbözőek a második párkapcsolat tagjai, korban, családi formációban (óvodás, vagy felnőtt gyerek szülei), anyagi helyzetben (van-e vagyon), mint az első házasság esetében. Ha vannak anyagi javak, akkor a két vagy 3 kasszás (enyém, tied, közös) működhet a legjobban. A válástól a biológiai apa háttérbe is szorulhat, de akár nagyobb részt is vállalhat a gyermek életéből. Kapcsolatuk megerősödhet. Ha a biológiai apa nem él, a pótapa feladata több, felelőssége nagyobb. Ez nagyobb terhet ró a párkapcsolatra is, több feszültséget szülhet. Gyakran előfordul, hogy a feszültség a gyereken csapódik le. Az egyik gyermek tanulmányi eredménye romolhat, viselkedészavarral küzdhet (agresszív lesz) vagy egyszerűen csak utálja az egyik szülőt. Ez mindegy segélykiáltásként fogható fel. Családterápia segítségével a problémás tényezők feltárhatók, megoldhatók. Ha mindkét félnek van gyereke, akkor a gyermekek közti viszony is sok kérdést felvet. Mennyire illeszthető össze a két különböző gyermeknevelési elképzelés, szabályrendszer?
Ugyan terjedőben van, de még mindig nem túl gyakori a megosztott felügyelet. Ha mindkét szülő új családot alapít, kell, hogy a gyerekek mindkét új családhoz tartozónak érezzék magukat. Az alkalmazkodás azonban nem könnyű, minden féltől rugalmasságot kíván, folyamatos összecsiszolódást feltételez. Ilyenkor a gyermeknek két élete van, fontos hogy mindkettőben kellemesen érezze magát: legyen helye saját holmijainak, vagy akár elvonulni, visszahúzódni akár édesanyjánál, akár  édesapjánál tartózkodik éppen.



Annak a vér szerinti szülőnek aki már nem él együtt a gyermekkel újra kell definiálnia apai vagy anyai szerepét egy újfajta (ismét szingli) életmódot is ki kell alakítania. A gyermekekkel vagy gyermekkel való kapcsolata mindenféleképpen megváltozik a válás után. A szülőknek pedig szükséges megegyezni a kapcsolattartás menetéről. Jó, ha folyamatosan kulturált hangnemben képesek egyeztetni a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekről (ennek feltétele a válás érzelmi feldolgozása). Érdekesség, hogy a gyerekek általában könnyebben elfogadnak egy újabb apafigurát mint egy új anyát és a válás után a pótapa több elismerést is kap azért, hogy felvállal egy elvált nőt gyerekekkel. A nőktől sokkal inkább elvárják hogy azonnal szeressék, sajátjukként bánjanak a befogadott gyermeket. Lehetetlen küldetés ez, hiszen a szeretet és a többi pozitív érzés kialakulásához időre és közös élményekre, tapasztalatokra van szükség. A pótapáktól sokszor azt várják el, hogy fegyelmezzük a nevelt gyermekeiket amiért nem kapnak elég elismerést.

Az új családforma kialakulása hozzú. Kölcsönös alkalmazkodás, egyezkedés eredménye.

Ha mindkét szülőnek van már vér szerinti gyereke az össze szokás még bonyolultabb lehet, hiszen két korábban teljesen működőképes család találkozik össze. Eltérő stílusokkal, normákkal és szabályokkal. Sok-sok tolerancia kreativitás és konfliktusmegoldó képesség kell hozzá hogy az önálló rendszerekből egy új család alakuljon ki. Egy közös gyerek születése kapcsán pedig újabb családi feladatok keletkeznek. Ez egy önálló egység lesz a mozaik családon belül. Az új jövevény miatt az idősebb testvérek veszélyeztetve érezhetik magukat.
Gyakran előfordul hogy a gyermekeknek ellentétes elvárásokkal és szabályokkal kell megküzdeniük anyai és az apai családban. A szülők és gyermekek közötti konfliktus ráadásul az újonnan alakult a kapcsolatot is veszélyeztetheti. Minél nagyobb a gyermek annál egyszerűbb a helyzet abból a szempontból, hogy nagyobb szabadsága lehet abban hogy meghatározza a külön élő szülővel való kapcsolattartás kereteit. Vannak olyan mozaikcsaládok megyek úgy jönnek létre hogy az egyik szülő meghal. Érthető módon a gyermek számára a szülő halála óriási veszteség. Ennek feldolgozásra elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyermek elfogadja a család szerkezet megváltozását egy új pótszülőt engedjen a családba.



A mozaikcsaládok gyakran úgy élik meg hogy csakis a pótszülő feladata az új családba való beilleszkedés, holott ez nem így van! Egy kölcsönös alkalmazkodási folyamatról van szó, melyben minden rész kölcsönhatásban van a többivel. A pótszülő csak akkor tud beilleszkedni hogy ha a család többi tagja nyitottan viselkedik vele, nem ellenségnek hanem partnernek tekinti és elfogadja.  Ha a gyermek (és ennek feltétele, hogy egyik szülő sem) bízik már a család újraegyesítésében. Az új párkapcsolat kialakításában problémát okoz, hogy ha az egyik vagy mindkét félnek vannak gyerekei akkor nem lesznek olyan időszakok melyeket gondtalanul, kettesben tölthetnek el.  Miközben egymást próbálják megismerni, megtanulni hogy hogyan kell a közöttük levő konfliktusokat kezelni, folyamatosan meg kell küzdeniük gyermekeket érintő nehézségekkel is. Így sokkal nagyobb teher hárul a bimbózó párkapcsolatra.
Következő bejegyzésemben a mozaikcsalád kialakulásának szakaszairól, ezek nehézségeiről, utolsó részében pedig a tipikus, mozaikcsaládokban előforduló problémákról, ezek okairól és megoldási lehetőségeiről lesz szó. Várom vissza szeretettel!

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

Felhasznált irodalom:

Krahenbühl, V., Jellouschek, H., Kohaus-Jellouschek, M., Weber, R. (2009) Mozaikcsaládok. Animula

Papp P. (szerk.) (2000) Párok tévúton – Új irányelvek terapeutáknak (Családterápiás sorozat 25.). Animula

Hogy hat a gyermekkorunk a párkapcsolatunkra?

Hogyan hat a gyermekkorunk a szerelmi életünkre?

 

Ahogy az előző írásomból kiderül, a nehéz gyermekkor, a  nem kielégítő szülővel való kapcsolatok  automatikusan rányomják bélyegüket közérzetünkre és az emberi kapcsolatainkban való viselkedésünkre is (ami ezáltal rögzíti a problémát és a továbbiakban is elégedetlenné tehet bennünket).


Hogyan történik mindez pontosan? Mit tehetünk ellene?


Szocializációnak nevezzük azt a folyamatot, melyen keresztül már egészen csecsemőkorunktól kezdve elsajátítjuk, hogyan lássuk a világot, miként viszonyuljunk egymáshoz, hogyan kezeljük szükségleteinket, milyen elvárásokat támasszunk saját magunkkal és másokkal szemben. Ez minden családban egyedi, a gyermek-szülő kölcsönhatásától függ. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a folyamatok automatikusan mennek végbe, hétköznapi cselekvések és közlések által. Ezeknek csak egy kicsiny része megfogalmazható vagy tudatos. A család egyúttal a saját múltjából fakadó elvárások és hagyományok melett a társadalmi normákat is közvetíti. Például milyen viselkedés várható el egy férfitól vagy nőtől, milyen értékek fontosak “egy rendes ember” számára. Hogyan kell viselkednünk a boltban, nyilvános helyen stb.


Akár akarjuk, akár nem, az eredeti családunk ösztönösen hat ránk.  


– A szüleinkkel való bensőséges (meleg, támogató) vagy éppen felszínes kapcsolat meghatározza, hogy felnőttként a társunktól milyen távolságban érezzük jól magunkat. Ha szüleinkkel kapcsolat nem volt kellőképpen bensőséges (számunkra megfelelő), gyakran gondot okoz számunkra az intimitás. Ez gyakran szexuális, vagy bizalmi problémák formájában jelenik meg a  felnőtt párkapcsolatokban. Előfordul, hogy bár vágyunk a közelségre, mégis képtelenek vagyunk azt hosszú távon is élvezni. Gyakori példa erre, hogy hétvégén folyton összekapunk a párunkkal, a nyaralások vagy az ünnepek általában rosszul sikerülnek.


– Igen lényeges szempont a szüleinkkel való kapcsolatunk biztonságossága. Ha felmenőnk megígért nekünk valamit azt betartotta? A belső biztonságérzetet abból tanuljuk meg, gondozóink hogyan kezelték saját és mások érzelmeit, indulatait. Reagáltak-e a szükségleteinkre csecsemőként (vagy hagytak sírni, nem etettek meg, amikor éhesek voltunk, esetleg túl sokáig hagytak magunkra). Ha nem megfelelően hangolódtak rá vágyainkra (meg kell látnunk, hogy ez teljesen szubjektív), észrevétlenül is belénk vésődhetett, hogy csak addig érezzük jól magunkat, amíg a másik kézzel fogható közelségben van. Erre jó példa ha valaki, ha képtelen társát telefonon elérni, rögtön megcsalásra gondol vagy ha a pár az első jelentősebb vitára szakítással reagál.


– Hogyan gondolkodunk magunkról és másokról? A különbségeket vagy a hasonlóságokat, a közelséget vagy a távolságot hangsúlyozzuk? A negatív vagy a pozitív tulajdonságokat emeljük ki? Egyedül érezzük magunkat a legjobban vagy másokkal? Ha utóbbi, kikkel? Ha szükségünk van valamire megoldjuk egymagunk, vagy merünk segítséget kérni? Ha nincs otthon cukor elgyalogolunk a boltba vagy átkopogtatunk a szomszédba?


– Hogyan kezelték a gyermekkori hiszijeinket, indulatkitöréseinket? Ha a szülő nem tud mit kezdeni a saját dühével vagy síró csemetéjével, az könnyen megtanulhatja, hogy a rossz dolgokról nem lehet beszélni, hiszen azért legfeljebb elutasítást kaphat. Így tehát felnőttként olyan kapcsolatokba sodródik, melyben nem érzi jól magát. Nem ritka, hogy valaki a párjától várja, hogy kitalálja igényeit, hiszen kimondani képtelen azokat. Ezzel biztosítva (tudattalanul) saját maga számára a folyamatos frusztrációt.


– Mikor totyogóként fel akartuk fedezni a szobát majd később az egész világot, mit mondtak nekünk? Az eleséstől, csalódástól féltettek vagy biztattak minket? A kapcsolat kontrolláló vagy autonómiát támogató volta meghatározza, hogy mennyire merünk a másiktól távol merészkedni. Ha egy kapcsolatban vagyunk elvárjuk, hogy életünket csak a másik töltse be, vagy megőrizhetjük eredeti elfoglaltságainkat, kapcsolatrendszerünket? Bízunk abban, ha a párunk nincs velünk, attól még visszatér és távolléte alatt nem csal meg minket?


Hogyan kell a másikkal együttműködni? Mit lehet kommunikálni? Sok családban előfordul, hogy csak a jó dolgokat hangsúlyozzák, osztják meg egymással, az indulatokat, nehéz eseményeket a szülők elhallgatják a gyermek elől. A konfliktushelyzeteket “nem a gyerek előtt beszélik meg” vagy  tabuk vannak. (Például a veszteségekről nem beszélnek.) Ezáltal a gyermek egyfajta burokban nő fel, felnőttként képtelen lesz megbirkózni az élet nehézségeivel. Nyilván az is káros, ha a csemete folyton perlekedő felmenőket lát, de érdemes ebben is megtalálni az arany középutat. Mit kezdünk egy nehéz élethelyzettel? Munkahelyi gondok esetén a párunkkal vagy a gyerekünkkel veszekszünk, elmegyünk a barátainkhoz vagy alkoholba folytjuk bánatunkat?


– A hétköznapi rutin is biztonságot ad a gyermek számára. Hogy vagyunk mi együtt családként? Mit szeretünk csinálni? Hogyan telnek a hétköznapjaink? Mi történik lefekvés előtt vagy eszünk-e együtt, ha igen, milyen szabályok vonatkoznak erre? Mit kezdünk magunkkal és egymással a szabadidőnkben?


Egyértelmű, hogy férfi és nő más mintát hoz  a kapcsolatba és mást vár el a társától. Ha ezek átgondolhatóak majd kimondódnak, nagy könnyebbség lehet a közös élet kialakításához.


Mit tehetünk hogy jól érezzük magunkat a párkapcsolatunkban?


Fontos megérteni, honnan jövünk, milyen kimondott és kimondatlan értékeket viselkedésmintákat hozunk otthonról, érzelmileg leválni a szüleinkről (reálisan szemlélni őket érdemeikkel és hibáikkal együtt). Meglátni, hogyan hatnak (hatottak) egymásra a felmenőink. Milyen generációkon átadódó problémák vannak a családunkban? Ha ismerjük magunkat, jobban rálátunk párkapcsolatunkra is. Érdemes egymással a múlt fontos eseményeiről beszélgetni, kidolgozni, nekünk párként milyen értékek számítanak. Megnézni hogyan hatunk mi egymásra. Miből adódnak leginkább félreértéseink? Mivel bántjuk meg egymást? Hogyan reagálunk egy feszült helyzetben? Hogyan éljük meg a hétköznapok nehézségeit? Ha gyermekeink vannak, az Ő viselkedésük is tükröt tart számunkra, nem csak szülőként, hanem emberként is.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

 

Féltékeny a párjára?

Nyár van, a kánikulában a túlélés fontosabb szempontnak tűnik az öltözködésnél. Az utcán mindenhol kivillanó női combokat és melleket látni. Mi a helyzet akkor, ha a párunk szemei zavaróan hosszasan elidőznek egy vonzó női testen? Meddig egészséges az, ha a társunk megnézi a szép nőket és mikor van okunk a gyanakvásra, hogy a puszta kíváncsiságnál több is van a háttérben?

Mi a féltékenység?

A féltékenység egy igen intenzív félelem attól, hogy elveszíthetjük szerettünket, tehát bizonyos fokig természetes érzés. Annak megnyilvánulása, hogy partnerünket vonzónak, mások számára is kívánatosnak látjuk, ragaszkodunk hozzá. Csak akkor okoz problémát, ha túlzottan felerősödik, kontrollálhatatlanná válik, vagy objektív ok nélkül jelenik meg. A betegesen féltékeny ember  rendszerint faggatja, ellenőrzi partnerét, „rajtaütő” látogatásokat tesz stb. Ez a viselkedés a rövid ideig megnyugvást hozhat (hiszen gyanúnk alaptalannak bizonyul), ezért egyre gyakrabban alkalmazzuk. A másik fél pedig megerősíti párja viselkedését azáltal, hogy felel a kérdésekre, beszámol, hol járt, mit csinált, kivel találkozott. Ez azonban nem hozza vissza a megingott bizalmat, sőt, minkét félben egyre nő a feszültség. A konfliktushelyzetek kiéleződhetnek, ami a kapcsolat eldurvulását, széthullását eredményezheti.

Miben más a nők féltékenysége, mint a férfiaké?

Érdemes tudni, hogy a féltékenységnek a nők részéről evolúciós haszna van, mert az apa közelsége, részvétele az utódgondozásban hozzájárul az gyermekek felneveléséhez, növeli annak túlélési valószínűségét. Férfi szempontból azonban teljesen más az evolúciós érdek: az ő génjeinek továbbadását az segíti leginkább, ha minél több utódot nemz. Ebből logikusan adódik, hogy a nők leginkább azt sérelmezik, ha a párjuk érzelmileg kezd kötődni valakihez, a férfiak viszont inkább a szexuális aktus megtörténtét veszik magukra. Érdekes, hogy a kutatások azt mutatják, a kevésbé vonzó, evolúciós szempontból kevésbé rátermett férfiak hűségesebbek a családjukhoz, odaadóbbak utódaikkal szemben, az értékesebb genetikai állománnyal bírók azonban inkább hajlamosak a hűtlenségre.

Mi zajlik bennünk?

Kutatások igazolták, hogy azok az emberek, akik nem elégedettek önmagukkal, hajlamosabbak féltékenykedni a partnerükre. Ha csúnyának vagy nem kellőképpen szerethetőnek érezzük magunkat, jobban tartunk tőle, hogy párunk elhagy bennünket egy másik nőért/férfiért.
A nők egy-egy félrelépésre inkább szomorúsággal, a másik szerelmének elvesztése miatt érzett gyásszal reagálnak. A férfiak azonban inkább dühöt éreznek, ha megcsalja őket a párjuk. Közös bennünk, hogy mindkét érzés elfojtása esetén várható különféle testi tünetek, betegségek megjelenése. (Például különféle nőgyógyászati problémák kezdődhetnek ilyenkor.)

Mi a megoldás?

Ahogy már a bevezetőben is írtam, nem mindegy valóban van-e alapja a gyanakvásunknak, vagy inkább a szorongásaink játszanak velünk. Ennek eldöntésében sokat segít az önismeret. Ha összefüggő, teljes képünk van magunkról, nincsenek kisebbrendűségi érzéseink, reálisabban átlátjuk az emberi kapcsolatainkat is. Nem ijedünk meg, ha párunk észrevesz más nőket/férfiakat is, de észleljük, ha viselkedése megváltozik, eltávolodik tőlünk és időben, higgadtan kezeljük a helyzetet. Akit korábban megcsaltak már, érthető módon hajlamosabb a féltékenységre, de tudni kell, hogy a gyermekkori elhanyagolás, korai traumák önmagukban is fokozzák sérülékenységünket a párkapcsolatainkban. Ezek kezelése pszichoterápiás feladat, melynek hatására a kóros féltékenység megszűnése is várható.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

 

Féltékenység

Karikatúra az igazi férfiról

Nyílt levél Sarka Katához és Hajdú Péterhez

 

Kedves Kata és Péter!

Ezúton szeretném megköszönni Önöknek, hogy nyilatkozatukkal (http://hvg.hu/elet/20160728_Hajdu_Peter_Sarka_Kata_hazassag_valsaga_szakitas_valas) elismerték: a házasság bizony nehéz műfaj, sokat kell tenni azért, hogy hosszú távon is működőképes legyen! Azt gondolom, ezzel sokaknak adtak hitet abban, hogy nemcsak nekik vannak problémáik, hanem az ismert, gazdag embereknek is. Számukra is okoz néha gondot az, hogy időt szakítsanak a valóban fontos dolgokra: a szerelmükre és a családjukra.

Fontos üzenet még szerintem, hogy ami elromlott, azt meg lehet javítani, nem kell rögtön eldobni, és újra cserélni, ahogyan azt sokszor sugallják a médiában. Kata azt nyilatkozta, egy közös pihenés alkalmával próbálják meg tisztázni a félreértéseket. Merthogy minden emberi kapcsolatban könnyen előfordulhat, hogy nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan szeretnénk, a kommunikáció gyorsan tévútra siklik. Gondoljunk csak bele! Van-e közülünk olyan, akinek még nem volt konfliktusa a munkahelyén, családi vagy baráti körben egy-egy rosszul megfogalmazott mondat, néhány meggondolatlanul megválasztott szó  miatt? A párunkhoz fűződő szoros érzelmi kapocs még kiszolgáltatottabbá tehet bennünket, a bántásokra, megágyaz a félreértéseknek. Ha ezeket nem tisztázunk időben, könnyen a kapcsolatunk láthatja ennek kárát: a támogató érzelmi viszony meglazulhat, átalakulhat. Ez a hír fel kell hívja a figyelmet arra, hogy amit magától értetődőnek gondolunk, ami vigaszt nyújt a nehéz időkben, könnyen veszélybe kerülhet, ha  nem figyelünk oda rá, nem ápoljuk megfelelően. Mindenki számára természetes, hogy naponta tisztálkodunk, egyre többen igyekszünk egészségesen étkezni, mozogni, de vajon minden nap gondoskodunk a lelki jóllétünkről, egészségünkről is? Mit teszünk azért, hogy jól érezzük magnkat a bőrünkben, ápoljuk a nekünk fontos kapcsolatainkat? Ugye, hogy ez már nem olyan egyértelmű?!

Kívánok sok sikert kívánok a beszélgetéshez, házasságuk megjavításához! Amennyiben esetlegesen nehézségeik adódának a kommunikációval vagy más, mélyebb problémák merülnének fel, kérem ne ódzkodjanak egy újabb tabut ledönteni: hatékony segítséget igénybe venni. Szerintem sokkal nagyobb bátorság szakember segítségével szembenézni a problémákkal, mint súlyos áldozatok árán kompromisszumot kötni: beletörődni egy olyan megoldásba, amely számunkra nem kielégítő, vagy véget vetni egy értékes emberi kapcsolatnak.

Hiába egyértelmű, hogy a fogfájsással fogorvoshoz megyünk, a látásporblémákkal szemészt keressünk fel, Magyarországon sajnos korántsem evidens, hogy lelki nehézségeinkkel pszichoterapeuta (esetünkben pár- és családterapeuta szakembert keresünk fel.) Egyre több sajnos a sarlatán, a képzettség nélkül mások lelki világában turkáló ember, aki tanácsokkal, okos gondolatokkal látja el a hozzá fordulókat. Például egy coach, életvezetési tanácsadó vagy mediátor nem képes arra, hogy a probléma hátterében megbújó lelki dinamikákat felfejtse, összefüggésbe hozza a kialakult helyzettel, ezártal hathatós segítséget nyújtson! Ezen szakemberek tudása nem közelítei meg az önmagukat több tíz éven keresztül képező, fejlesztő szakemberekét, mégis megoldást ígérnek a problémánkra. A kulcs tehát bennünk van, sokszor mégis képtelenek vagyunk ezt egymagunk megtalálni: önmagunk megértéséhez és erőforrásaink mobilizásához a probléma megoldásának érdekében jól jöhet az önismeret, a pszichoterápiás segítség. Fontos, hogy a lelki jóllétünket tudományos alapokon nyugvó megoldásokkal biztosítsuk, ne dőljünk be a hangzatos ígéreteknek Ezek sajnos csak látszatmegoldást jelentenek és lássuk be, gyakran több kárt okoznak, mint hasznot.

Üdvözlettel: Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

 

sarka-hajdú

 

Boldog pillanatok

A kép forrása: http://rcnews.hu

Megcsaltak… váljunk?

A nyár a szerelem időszaka… de mi a helyzet akkor, ha ez az érzés egy meglévő párkapcsolat (esetleg házasság) mellett költözik a szívünkbe? Mi a jó döntés ilyenkor? Engedjünk az ismeretlenhez kapcsolódó izgalomnak, fellobbanó szenvedélynek vagy fontosabb a megszokott, biztonságot adó háttér?

Manapság a házasságok jó része válással végződik: az első házasságok esetében 40-45%-ban, a második házasságok 67%-ban, az élettársi kapcsolatok pedig még nagyobb arányban bomlanak fel az évek során. A válás elfogadottá vált társadalmunkban, így ha emellett döntünk, kevésbé kell tartanunk környezetünk negatív megítélésétől, mint korábban. De mit érzünk mi? Milyen értékeket, viselkedésmintákat hoztunk az eredeti családunkból? Mi vezetett oda, hogy egy harmadik színesítette meg a hétköznapjainkat? Helyre lehet-e/kell-e hozni még a párkapcsolatunkat?

A váláshoz vezető út…

Fontos tisztázni, hogy a válás mindig egy folyamat eredménye, melyet ún. válási krízis előz meg. Ennek része lehet a fokozatos elhidegülés, melyet különböző viselkedési stratégiák kísérhetnek. Gyakran jellemző a másik viselkedésének vagy személyének kritizálása, becsmérlése (nyilván jogosan érzi magát megbántva a megcsalt fél, de a kapcsolatra tett hatását nézve az indulatos viselkedés ennek ellenére destruktív). Hasonlóan káros tud lenni az ún. szabotőr viselkedés, ami azt jelenti, hogy az egyik fél későn jár haza, távol marad különböző családi eseményekről, kerüli a párjával való kettesben maradást. Ezek a stratégiák gyakran nem tudatosak, a másik iránt érzett haragunkat fejezik ki. Hozzájárulnak a pár tagjai közötti érzelmi szakadék mélyüléséhez (és persze nem feltétlenül kapcsolódnak megcsaláshoz sem). Amennyiben a másik iránt érzett haragunkat saját magunk felé fordítjuk, például elhízás vagy káros szenvedélyek jelenhetnek meg. A válási krízist gyakran provokálja a megcsalás, mert ez döntési helyzetbe hozza a feleket, hiszen óriási érzelmeket és indulatokat mozgósíthat. Ez az érzelmi töltés, ha szakszerű segítséggel felhasználjuk a kapcsolat javításának érdekében, segíthet megoldani a problémákat, visszahozni a bizalmat, sőt, a korábbi működésnél magasabb szintre emelni a párkapcsolatot. A pár tagjai ennek hatására ismét örömöt tudnak találni egymás társaságában, új, közös célokat fogalmazhatnak meg, ami egy hosszú érzelmi munka eredménye. Fontos megjegyezni, hogy vannak olyan házasságok, melyet egy harmadik fél stabilizál, tehát ami a párkapcsolatból hiányzik az egyik félnek, azt egy másik nőtől/férfitól kapja meg.
A válási krízis kimenetele tehát többféle lehet: párterápia segítségével hozhat egy megújulást, az erőforrások mobilizálását, egy új „szerződés” megkötését. Elképzelhető kimenetel a válás, hogy a megcsaló a harmadik felet választja, vagy a megcsalt fél nem akar már küzdeni a kapcsolat megjavításáért. Gyakran előfordul az úgynevezett próbaválás, ami azt jelenti, hogy a sértett fél elköltözik, mert azt gondolja, így könnyebb lesz megoldást találni a gondokra, ettől felértékelődik a kapcsolatuk a másik szemében (ez azonban általában téves elképzelés). Mint láthatjuk, a sértettség gyakran hibás megoldásmódokat szül, ezért jól jöhet ha egy kívülállóval tudunk beszélni az csalódásunkról, ki tudjuk adni a dühünket. Előfordul, hogy  a párok úgy döntenek, a megcsalás után is együtt élnek, de  ilyenkor sok-sok konfliktusra vagy teljes elszigetelődésre lehet számítani. Fontos tisztázni, hogy mindkét megoldásnak sok hátránya van, tehát egyik sem javasolható (különösképpen, ha gyerekek is érintettek).

Ha már megszületett a döntés…

A válás mindig komplex folyamat: beszélnünk kell érzelmi (már nem szeretem), jogi, gazdasági,  közösségi válásról (amikor a társas kapcsolataink változnak meg), egyházi válásról és pszichológiai válásról (a kapcsolat elvesztéséből fakadó csalódottság), valamint a szülői feladatok megosztásáról. Nyilvánvaló, hogy egy kapcsolat elvesztése, még ha az igen konfliktusos volt is, bánattal és csalódottsággal jár. Sokan a válási procedúra lezajlása után is benne ragadnak a harag érzésében: megmarad egymás hibáztatása, vagy az anyagi javakon való osztozkodás képében jelenik meg a másik fél iránt érzett indulat. (A másik iránti bosszúvágy pedig igen gyakran a kapcsolat és saját magunk leértékeléséből fakad.) Ez nem csak a másik elengedését és életünk újrakezdését akadályozza meg, hanem igen káros a közös gyermek(ek)re nézve is. Ilyenkor gyakran elakadt gyászfolyamat áll a háttérben, ami pszichoterápiás megsegítést igényel. Talán elsőre meglepőnek tűnik, de gyakran nehezebb gyászfolyamat egy válás, mintha egy közeli hozzátartozónk hunyt volna el. Fontos tehát, hogy a válás ne húzódjon el, a konfliktushelyzetek feloldódjanak, hogy minden fél új életet kezdhessen. Lényeges, hogy a gyermekfelügyelettel és láthatással kapcsolatos problémákat a szülők higgadtan tudják megbeszélni. Ennek feltétele az érzelmi-, jogi és gazdasági elszakadás befejeződése. (Nem nehéz belátni, hogy csak akkor tudunk volt párunkra partnerként tekinteni, ha elengedtük a párkapcsolat megszakadásával járó haragunkat.) Lényeges tehát, hogy szülőként továbbra is kompetensnek tekintsük Őt, nyugodt szívvel bízzuk rá csemeténket.

Mint a fentiekből is látható, a válási krízis minden résztvevő felet megterhel, lelki szempontból mégis szerencsésebb megoldás az addig kimondatlan feszültségek megfogalmazása, mint a sok-sok áldozat árán fenntartott látszat. Ha megszületett a válás melletti döntés, hogyan mondjuk el a gyermekünknek? Mit tehetünk, hogy minél kevésbé viselje meg Őt a szülők konfliktusa? Soron következő írásomban erről fogok részletesen szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

megcsalás

A kisgyermekes lét buktatói

Ahogy korábbi írásaimban említettem, egy párkapcsolatban folyamatos változások zajlanak, az egyének belső szükségleteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Az idő előrehaladtával (és a gyermek növekedésével) minden családnak meg kell küzdenie bizonyos feladatokkal, melyek normális módon megterhelik a családtagok alkalmazkodó képességét. Ezt megelőzően az elköteleződés és a gyermekvállalás megpróbáltatásairól volt szó, most pedig a gyermek cseperedésének nehézségeivel, illetve ennek párkapcsolatunkra gyakorolt hatásával fogok foglalkozni.

Kisgyermekkel az élet…

A gyermek növekedése, fejlődése egy sor változást okoz a szülők párkapcsolatában, amihez alkalmazkodniuk kell. Ezek közül kiemelném az akarat fejlődését (a dackorszak, hisztik megjelenését), ami feszültséget kelt a szülőkben. Különösen nehéz megértenünk és (jól) kezelnünk gyermekünk önállósodási törekvéseit, ha szülőként nem vagyunk kellőképpen érzelmileg teherbíróak. Ez gyakran előfordul, ha valamilyen veszteség ért minket, esetleg mi magunk nem tudjuk kontrollálni az indulatainkat, megfelelő módon levezetni a feszültségünket, vagy egyszerűen mi sem kaptunk elég figyelmet gyermekkorunkban (minket sem értettek meg, szükségleteinkre nem hangolódtak rá a szüleink).

Ebben az időszakban a szülő-gyermek kapcsolatban felerősödnek a negatív érzelmek, indulatok, melynek kezelése higgadt végiggondolást igényel. A gyermek fejlődésével járó változások a szülőktől rugalmasságot, kellő önismeretet, a közös nevelési elvek kialakítása pedig jó kommunikációt feltételez. A gyermek növekedésével egyre nagyobb szerep jut a minta nyújtásának, a szülők energiájából jó esetben több jut a párkapcsolatukra, a gyermekneveléssel kapcsolatos feladatok is jobban megoszlanak. A gyermek közösségbe illeszkedése és a gondozó (anya), munkába állása szintén újabb nehézségek forrása lehet, mindemellett a család kinyílik a külső hatások felé, aminek sok pozitív hozománya lehet. Ha a szülő ebben az időszakban érzelmileg nem hozzáférhető (akár saját veszteség vagy más ok miatt), nagy valószínűséggel nehézségekbe ütközik a következetes nevelés tekintetében és a gyermek társas életre való felkészítésével kapcsolatban is.

Az iskolába kerülés nehézségei

Iskolás korra jó, ha kialakul a gyermekben egyfajta érzelmi stabilitás, megtanulja saját érzelmeit jól kezelni, például megnyugtatni magát, frusztrációját mások számára elfogadható módon levezetni, hogy az ily módon felszabaduló energiája az intellektuális tevékenységekre fordulhasson. Ha ez elmarad, az óvodai közösségben előforduló konfliktusok az iskolában tovább mélyülnek, nem marad „erő” a tanulásra.  A gyermek érzelmi önállósodásával a szülői szerep valamelyest veszít jelentőségéből, ezért jó, ha ezzel párhuzamosan a szülőnek marad ideje a karrierjének (és természetesen a párkapcsolatának) építésére. A sikerélményt tehát ebben az életszakaszban ismét a környezettől kell várnunk. Sokszor nehéz azonban a szülő-, házastárs- és szakmai szerep összeegyeztetése, az idő beosztása a különféle különórák, szabadidős tevékenységek és a saját kikapcsolódás között. Mint minden életszakaszban, itt is problémát okoz, ha a szülők közt nem megfelelő a kommunikáció, ki nem mondott sérelmek vagy érzelmi távolság van köztük, valamit ha a korábbi életciklusok fejlődési feladatait nem oldották meg. Ezek idővel egyre markánsabb tüneteket okoznak, akár a gyermek érzelmi fejlődésében, akár iskolai teljesítményében. A helyzetet tovább fokozza, hogy a szülők gyermekük magatartási problémáit vagy tanulmányi eredményét könnyen saját kudarcukként élhetik meg, ezekre indokolatlanul hevesen reagálhatnak.
Érdemes tehát időről időre önvizsgálatot tartanunk, ha valamilyen életfeladatot nehéznek, vagy megterhelőnek találunk. Először magunkban, kapcsolatainkban és a múltunkban keresnünk a választ az ezzel kapcsolatos kérdésekre, mert ezek megértése sokat segíthet abban, hogy átlássuk gyermekünk viselkedését és átsegítsük őt a nehézségeken.

Következő blogbejegyzésemben a serdülőkori problémákról fogok részletesebben szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

 

Iskola-kisgyermek

Tartós szerelem… avagy mitől lehet hosszú távon boldog egy párkapcsolat?

Előző írásomban arról szóltam, hogy mennyire fontos életünkben és kapcsolatainkban is a tudatosság (önismeret), hogy önmagunkat megpróbáljuk egy-egy konfliktushelyzetben reálisan, egy külső szemlélő nézőpontjából látni, valamint hogy próbáljuk meg a partnerünket is megérteni: a heves indulatok helyett békés megoldást keresni a minket zavaró problémákra. Most nézzük meg milyen fejlődési feladatokon mennek át párkapcsolataink a tartóssá válás során (Bader és Pearson nyomán).

Sokfélék vagyunk, más-más értékrenddel, célokkal, mégis mikor szembe találkozunk egy olyan társsal, aki iránt heves érzelmeket táplálunk, hajlamosak vagyunk feladni az addig számunkra lényeges dolgokat. Legszívesebben folyton együtt lennénk a másikkal: az összetartozás vágya mindennél erősebb. Az ekkor megélt intenzív érzelmek a későbbi nehezebb élethelyzetek átvészelésében nagy segítséget jelenthetnek. A párrá válás első szakaszában ki kell alakulnia egy közös értékrendnek, élettérnek, ami néhány évig is eltarthat.   Ebben az élethelyzetben az jelenthet nehézséget, ha az egyik fél tart az intimitástól, vagy épp ellenkezőleg, a magánytól és az elhagyatástól retteg, ezért nem képes továbblépni a következő szakaszba.

Idővel két önálló ember találkozása mindenképpen súrlódásokkal kell hogy járjon amit nem mindegy hogyan kezelünk: jó esetben ez egymáshoz való alkalmazkodáshoz vezet. (Amennyiben az egyik fél nem mondja ki a számára zavaró dolgokat, nem történik meg az összecsiszolódás, inkább egymás mellett élésről, mintsem valódi párkapcsolatról beszélhetünk.)  Rosszabb esetben önfeladás vagy érzelmi eltávolodás lehet a következmény. Amennyiben megtaláljuk az adás-kapás, együttlét-külön töltött idő egyensúlyát, stabilizálódik a párkapcsolat. Ebben a szakaszban az jelenthet problémát, ha az egyik fél autonómia vagy intimitásszükséglete jóval nagyobb a másikénál. (Ez rendszerint gyermekkori hiányérzetre vagy traumákra vezethető vissza.)

Ezután a pár tagjai szükségszerűen a külvilág felé fordulnak, átmenetileg ismét fontosabbá válnak az egyéni célok (pl. karrier, a másoktól kapott visszajelzések), mint a közös elfoglaltságok. Amennyiben ebben a fejlődési szakaszban a partnerek közötti kommunikáció nem megfelelő, a kapcsolat veszélybe kerülhet és érzelmileg kiürülhet.

A párkapcsolat tartóssá válásának utolsó fázisát az újraközeledés jellemzi, amikor két érett személyiség kialakítja a mindkettejüknek hosszú távon is elfogadható közelséget, megtalálják a saját és a közös szükségletek működőképes arányát. Ennek végeztével a párkapcsolatot mindketten bizalmasnak, intimnek, szükség esetén pedig támogatónak élik meg.

Amennyiben a pár végigment a fenti szakaszokon, a későbbiekben könnyebben kezelik az élet által eléjük gördített nehézségeket, hiszen megszilárdultak a kapcsolatuk határai, kialakultak szabályai és begyakorolták a sikerre vezető kommunikációs mintákat. Amennyiben bármelyik szakaszban elakadás történik, az általában a tagok közti kommunikáció elégtelenségére (manipulatív vagy agresszív megnyilvánulásokra) és az eredeti család viselkedési-, vagy élménymintázatára (pl. gyermekkori traumákra) vezethető vissza . Ilyen esetekben párterápiás vagy egyéni pszichoterápiás segítségre lehet szükség a kapcsolat megmentéséhez és a jó közérzet helyreállításához. A terápia során kapott önreflexió (reális énkép) segítségével megláthatjuk ismétlődő mintázatainkat, gyenge pontjainkat, legbelső szükségleteinket, melyeken ezután nagyobb hatékonysággal tudunk úrrá lenni illetve ezeket úgy kielégíteni, hogy egyúttal a másik szempontjait is figyelembe vegyük.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

valentin napra