Címke: Szülői hibák

Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermeke

Mit él meg az, aki érzelmileg éretlen szülő mellett nő fel?

Érzelmileg éretlen szülő mellett felnőni magányos megtapasztalás, melyet gyermekként ráadásul még nem is tudunk szavakba önteni. Gyakran az utal vissza erre, hogy a kliensek felnőve is belső ürességre panaszkodnak. Klinikai munkám során tapasztalom, hogy az alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező szülők mellett felnőtt személyek tartanak az erős érzelmektől, lelkiállapotukat talán a fájdalmas szó írja le legjobban. Vonakodnak segítséget kérni, másokkal bizalmatlanok. Ez sokszor azért alakul ki, mert a nem kellőképpen kiegyensúlyozott szülő dühössé válik, ha gyermekét felzaklatja valami. Tehetetlensége miatt érzet haragját pedig gyermekébe vetíti. Így a gyermek hamar megtanulja, hogy csakis önmagára számíthat. Érzelmeit szégyelli. Mások igényeit rendszerint a sajátja elé helyezi és semmit sem vár el cserébe. Bűntudata van negatív érzései miatt, vagy eleve megtanulta, hogy bármiféle érzelem kimutatása a gyengeség jele. Párkapcsolataiban és baráti viszonyaiban is olyan partnereket választ, akik kihasználják. Az önismeret hiánya vagy a múltbéli fájó emlékek elfojtása (esetleg megtagadása) miatt pedig a múlt megismétli önmagát.

Az érzelmileg éretlen családokban tehát a gyerek megtanulja, hogy meg kell felelnie a szülők (és a világ) elvárásainak, ezért egy szerep személyiséget alakít ki. Szülőként folyton visszajelzéseket adunk gyermekeinknek, hiszen a gyermekek minden megnyilvánulásunkból leszűrik az érzelmeinket. Viszonyulásainkkal ezért észrevétlenül is formáljuk a viselkedésüket. Nem is kell kimondanunk a gondolatainkat, a gyerek akkor is érezni fogja, ha csalódottak vagyunk, amelyre viselkedésével reagál majd. Ha például kétségbeesünk, amikor gyermekünk szomorú, a fiatal megtanulja hogy negatív érzéseit elrejtse, ezzel biztosítva a szülő kiegyensúlyozott(abb) lelki állapotát. Jól oda kell tehát figyelnünk, ha azt éreztük, nem kaptunk elég feltétel nélküli elfogadást gyerekként, vagy ha a tágabb családunkban valamilyen lelki betegség, függőség vagy esetleg öngyilkosság van. A tudatosság az egyetlen út, ami segít jó szülővé válnunk, megadni a gyermekeinknek az érzelmi biztonságot és támogatást, melyre az egészséges lelki fejlődésükhöz szükségük van.

Mi az az érzelmi érettség?

Az érzelmi érettség alatt azt értem, hogy a szülő megfelelően rá tudjon hangolódni csecsemője szükségleteire, azokat kielégítse. Érzelmileg elég érett-e a gyermekvállalásra?Később megtanulja őt úgy támogatni, empatikusan megérteni hogy közben saját és társa, valamint a tágabb szociális környezet igényelit, valamint a társadalom elvárásait is figyelembe veszi. Érzelmeit nyíltan kifejezi, élvezi a bensőséges kapcsolatokat. Felméri viselkedésének hatását másokra, képes elvont módon, objektíven gondolkodni önmagáról és a világról, közben kapcsolatait ápolni.
Természetesen mindenkivel előfordul, hogy fáradtság, betegség, vagy valamilyen tartós stresszhatás (trauma) hatására kevésbé integrált (érett) módon viselkedik. Ez természetes. Ebben az írásban azonban a tartósan éretlen viselkedés hatásait részletezem.

Milyen jelekből tudhatjuk, hogy szüleink érzelmileg kellőképpen érettek voltak-e?

Tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket/mérlegeljük az állításokat és válaszoljunk rájuk elfogulatlanul. Gondoljuk végig mind az anyai, mind az apai oldalt.

Mennyire nyitott mások véleményére? El tudja fogadni a különbözőséget, vagy meg akar győzni arról, hogy ugyan azt gondoljuk, amit ő?
Általában kiegyensúlyozott, vagy gyakran válik indulatossá?
Hibáztat-e másokat?
Először cselekszik és utána gondolkodik?
Beszámol-e a saját bizonytalanságáról?
Kielégíti-e a saját igényeit, vagy ezt másoktól várja el?
Függ-e mások megerősítésétől?
Nagy figyelmet igényel?
Igaz-e rá, hogy gyakran gyerekesen viselkedik, de ezt nem veszi észre.
Kerüli a szoros, intim kapcsolatokat?
Igényeit nem fejezi ki nyíltan. Mások befolyásolásával igyekszik elérni, amit akar.
Viselkedése következetlen.
Intenzív, de felszínes érzelmek jellemzik.
Nincsenek ambivalens érzései.
Önmegvalósításra képtelen. (Vagy meg sem próbálta a saját útját járni.)
Gyakran ünneprontó.
Mindent szó szerint vesz. Stressz esetén nehézséget jelent számára az elvont gondolkodás.
Ha zaklatott, felidegesít másokat is.

A fent taglalt kérdések az érzelmi éretlenség jelei, így ha több jellemző illik a felmenőnkre, akkor feltételezhetjük, hogy ebből fakadóan adódhatnak nehézségeink. Szüleink érzelmi érettségének tisztázása azért is fontos, hogy tisztázzuk velük és a kapcsolatunkkal kapcsolatos elvárásainkat. Ha mi magunk is szülők vagyunk, érdemes szem előtt tartanunk még valamit: Először a saját érzelmeinkkel kell szülőként tisztában lennünk, csakis utána lehetünk képesek a gyermekünk igényeire ráhangolódni!

Milyen a kapcsolatunk a szüleinkkel?

Gondoljuk végig, mennyire igazak ránk az alábbi állítások.

Nehézkes a párbeszéd, a kommunikáció egyoldalúnak tűnik.
A harag nem kifejezhető.
Passzív-agresszív viselkedés jellemző.
Nem tesz erőfeszítést, hogy megértse a másik nézőpontját.
Érzelmi igényeit nem mondja ki.
Nehéz adni neki.
Gondolatolvasást vár el, vagy érzelmileg zsarol, ha valami nem a kedve szerint zajlik.
Azonnal megbocsátást vár el egy bocsánatkérés után.
Összeolvadás, nem pedig valódi közelség jellemzi.
Irányítani akarja mások viselkedését.

Milyen érzelmileg éretlen szülő típusok léteznek?

Általánosságban elmondható, hogy az érzelmileg éretlen szülő kapcsolatát a gyermekével az érzékenység/érzéketlenség, elfogadás/elutasítás, együttműködés/beavatkozás és elérhetőség/figyelmen kívül hagyás szempontjából lehet jól leírni. Ezek mentén a dimenziók mentén 4 szülőtípust különíthetünk el. Ennek végpontjai súlyos pszichés problémákat jeleznek, gyakoribbak azonban az átmenetek.Érzelmileg éretlen szülők

Az érzelmes szülő kiszámíthatatlan, erős szorongás jellemzi, ezért a gyermekének képtelen biztos támaszt nyújtani. Bár a külvilág felé fegyelmezett a viselkedése, intim igényeit a manipuláció segítségével elégíti ki. Gyermekei gyakran áldozat típusok, mert azt tanulják szüleiktől, hogy a saját vágyukat a másikénak kell alárendelni.
A céltudatos szülők mindig elfoglaltak és határozottak, igyekeznek mindent tökéletesebbé tenni maguk körül. Ennek érdekében gyerekeikkel gyakran kemények és elutasítóak, mindenbe beleszólnak. Vizsgáztatják és minősítik őket.
A passzív szülő gyakran a háttérbe húzódik, a többi típussal ellentétben egyáltalán nem agresszív. Akkor sem lép azonban, ha a partnere elhanyagolja, vagy bántalmazza a gyereket. A heves érzelmekre ugyanis visszahúzódással válaszol. A problémákat elbagatellizálja, gyakran a könnyebb utat választja (ha lehetősége adódik, elhagyja a családot). Nem állít megfelelő korlátokat és nem ad elég útmutatást a gyermekének.
Az elutasító szülők nem vágynak intim kapcsolatra, jobban szeretik ha békén hagyják őket. A szülők kívánságai irányítják a család életét, keveset vannak együtt. Fizikai bántalmazásra hajlamos ez a szülőtípus.

Hogyan reagál a gyermek az érzelmileg éretlen szülőre?

A gyermekek megtanulják, milyen szerepet várnak el tőlük a szüleik és igyekeznek a viselkedésükkel a kedvükre tenni, teljesíteni ez elvárásaikat. Mivel a szülőnek kielégítetlen érzelmi igényei vannak, próbálja ezeket a gyermek kielégíteni. Ezért azonban sokszor nem jár köszönet. Saját énjük elnyomása mellett gyógyító fantáziákat találnak ki a gyerekek, ami arról szól, mitől javulhatna a helyzet. Mikor áll vissza a világ rendje és fogja a szülő az ő érzelmi szükségleteiket kielégíteni. Ez megadja az erőt a nehéz helyzet átvészeléséhez, de egyúttal hamis illúziót is jelent. Sokan hiszik hogy kellő kitartással meg tudják változtatni az embereket maguk körül. A gyógyító fantáziák azonban nem működnek. Például sok gyerek azt gondolja, hogy ha érzelmileg elérhetetlen pl. depressziós anyja végre jól lesz, majd élheti a saját életét. Ez azonban sosem következik be, de a gyermek háttérbe szorítja saját vágyait, hogy a szülőn segíteni próbáljon. A gyógyító fantáziák forrása, hogy tudattalanul mindannyian vágyunk arra, hogy végre megkapjuk szüleinktől azt a szeretetet és elfogadást, amire mindig is szükségünk lett volna. Az érzelmileg éretlen szülő gyakran ráerősít a gyermeke szorongására, hogy azt érezhesse, valakinek végre szüksége van rá. Van, hogy a szülő azért szólja le a gyermekét, hogy hozzá képest erősnek érezhesse magát. Igen gyakori, hogy a szülő nem képes valamilyen érzelmet például haragot megélni, ezért azt a gyerekébe vetíti. Ezért pedig egy természetes reakció miatt is önzőnek, vagy tiszteletlennek címkézi őt. Sokszor tapasztalom, hogy a szülő-gyermek kapcsolat annyira kimerítő, hogy a felnőtt férfi vagy nő számára már nem is jut energia a párkapcsolat kialakítására.

A szerep-én ráadásul nem lehet egy bensőséges párkapcsolat alapja, mert hiányzik belőle a hitelesség és a mélység. Ezen túl még az is probléma vele, hogy senki sem képes a végtelenségig elfojtani a saját vágyait, azok előbb-utóbb így, vagy úgy előbukkannak.

Hogyan reagálnak a gyermekek az érzelmileg éretlen szülőre felnőttként? Mit tehetünk felnőve, hogy megszabaduljunk a szüleinkkel való megterhelő kapcsolat rabságából és végre önmagunk lehessünk? Erről szól majd a következő blogbejegyzésem. Szeptember 21-ikén várom vissza vele szeretettel!

Felhasznált irodalom:

Lindsay C. Gibson (2017) Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

Hogyan értsünk szót serdülő gyermekünkkel?

Hogyan értsünk szót serdülő gyermekünkkel?

Ha végigsétálunk az utcán azt látjuk hogy, a legtöbb fiatal még egymás társaságában is a mobilján lóg. Mivel a fiatalok gyakran használnak okos eszközöket, ezek megváltoztatják az általuk használt kifejezéseket, szóhasználatot. A kortársak közt bevett dolog, hogy szlenges kifejezésekkel értetik meg magukat. Emellett a gyakori írásos kommunikáció miatt (pl messenger használata) megjelennek a lerövidített kifejezések, melyek az idősebb generáció számára legtöbbször megfejthetetlenek, vagy csak igen nehezen dekódolhatóak. Milyen félreértések és konfliktusok adódhatnak ebből? Mi segíthet megérteni és megoldani ezeket?

Mit él meg a szülő, amikor serdül a gyermeke?

Egy szülő számára korántsem könnyű kérdés, hogyan értsen szót a kamasz gyermekével, hiszen ez az életkor egészséges esetben a folyamatos lázadásról és a határok feszegetéséről szól. (Tételezzük fel, hogy az ennél fiatalabb gyermeknek a szülők csak nagyon kevés kütyünyomkodást engedélyeznek, mert tudják, hogy az a gyermekben függőséget okoz.) Ez már önmagában is megterhelheti a szülők idegrendszerét és akkor ott vannak még azok a fura kifejezések is… Érezhetjük, úgy mintha külön bolygón élnénk a gyermekünkkel. Érdemes ilyenkor visszagondolni saját kamaszkorunkra, hogy előcsalogathassuk magunkból a megértő és támogató szülőt. (Ha nekünk nem engedték meg a határok feszegetését a saját szüleink, erre bűntudatkeltéssel vagy büntetéssel reagáltak, akkor kifejezetten nehéz lehet nekünk saját gyermekünk kamaszodása.) Teljesen normális, hogy a fiatal nyíltan és élesen fogalmazza meg a véleményét a szülei életmódjával és párkapcsolatával szemben. Ilyenkor fontos, hogy szülőként higgadtak maradjunk és elgondolkodjunk a csemeténk visszajelzésén. A gyermek viselkedése legtöbbször az egész család működését tükrözi, ezért sokat tanulhatunk belőle.

Ha nem értjük, mit akar a gyermekünk közölni, egészen nyugodtan kérdezzünk vissza. Nem csak a közölt információ maga fontos, hanem a mögöttes motivációk, érzések is. Kérdezzünk rá ezekre is bátran! Ha mi magunk is nyíltan beszélünk az érzéseinkről gyermekünk nem fogja ezt rossz néven venni. A kamaszkor emellett a határok újra teremtéséről is szól, ezért legyünk rugalmasak. A nagyszülők számára még nehezebb lehet empátiát gyakorolni a fiatallal. Érdemes ilyenkor elbeszélgetni a serdülő vágyairól, hogy jobban megérthessük őt. Tévhit, hogy a kamaszok nem vágynak a figyelemre. Inkább arról van szó, hogy megváltozik a viselkedésük, nekünk szülőknek és nagyszülőknek még toleránsabbnak és figyelmesebbnek kell lennünk velük.

A nyelvi változás az iskolán belül is nehézségeket okozhat…

Vannak olyan intézmények, melyekben a generációs különbségek és a konzervatív hozzáállás miatt szintén kiütköznek a kommunikáció sajátosságaiból adódó konfliktusok. Nagyon fontos ilyenkor a tanár hozzáállása. Mennyire van rugalmasság ebben a közegben, vagy várnak el feltétel nélküli alkalmazkodást a gyermekektől? Van-e lehetőség négyszemközti beszélgetésre a nevelőkkel? Hogyan kezelik a tanár diák és diák-diák konfliktusokat?

Mi a helyzet a káromkodással?

Sok szülőtől hallom, hogy rossz néven veszik a gyermekük káromkodását, megharagszanak, ha a csemetéjük olyan viselkedést mutat, ami számukra nem elfogadható. Ilyen esetben érdemes azt szem előtt tartanunk, hogy a káromkodásssal rengeteg feszültségtől lehet megszabadulni és ha az ember megfelelően alkalmazza akkor egy ártatlan megoldás lehet a minket ért frusztráció levezetésére (nem egymás nyílt sértegetéséről beszélek!) Ezen túl pedig minden embernek szüksége van arra, hogy hibázhasson, megtapasztalja képességei és vágyai korlátait, a következményekből pedig következtetéseket szűrjön le a saját maga számára. Bár szülőként nem könnyű látnunk, hogy csemeténk „a vesztébe rohan”, bízzunk benne és önmagunkban. Ha a kapcsolatunk eddig bizalmas és jó volt, elég ha támogatóan állunk mellette továbbra is, segítünk neki az esetleges kudarc feldolgozásában. A korábban meg nem oldott családi konfliktusokat, ki nem mondott problémákat azonban a kamaszkor általában felszínre hozza, ezért legyünk figyelmesek!

Hogyan viselkedjünk a kamaszunkkal?

Ahogy fentebb is írtuk, a serdülőkor a konfliktusok időszaka. Hogyan viselkedjünk a serdülővel?Szülőként nem mindig könnyű elviselni, ahogy gyermekünk feszegeti a határokat, de ez szükséges ahhoz, hogy érzelmileg stabil, érett felnőtt váljék belőle. Engedjük eltávolodni, de ne hagyjuk magára! Tévhit, hogy a serdülők magányra vágynak. Persze, ez is elképzelhető, de ilyenkor is tartsuk nyitva a szemünket. Dacból vonul-e el, megbántottuk-e vagy egyszerűen egyedül szeretné éppen rendezni a gondolatait? Legyünk továbbra is nyitottak, hogy ha nehézsége adódik, megkereshessen (amennyiben kapcsolatuk korábban kellőképpen bizalmas volt, meg fogja tenni) Beszélgessünk vele, érdeklődjünk róla. Támogassuk a szárnypróbálgatásait, de az ésszerű határok továbbra is kellenek. Legyen világos, hogy milyen szabályai vannak az együttélésünknek (pl. ha éjszaka jön meg, nem zajong). Ne engedjük a lógást az iskolából, a kötelességeinek tegyen eleget, hiszen ez az ő felelőssége. Ha otthon hagyja a felszerelését, ne vigyük utána, amennyiben önállóságra szeretnénk nevelni őt. Vegyük be őt is a kevésbé életbe vágó szabályok kialakításába, értsük meg a vágyait, szempontjait! Ne csak mi várjuk el az alkalmazkodást, hanem legyünk mi is rugalmasak. Kezeljük őt partnerként a saját élete irányításában, engedjünk neki a képességeinek megfelelően egyre nagyobb kontrollt.

Mire figyeljünk oda szülőként?

Kamaszkorban különösen fontos, hogy milyen példát mutatunk. Legkésőbb serdülőkorban kiéleződik, mi magunk hogyan szeretnénk élni és hogyan élünk valójában, mások szerint. Egy lelkileg egészséges serdülő felhívja a figyelmünket a hiteltelenségünkre, gyengeségeinkre. Próbájuk ezt megértően, türelmesen és a saját fejlődési lehetőségünk szem előtt tartásával szemlélni. Minden nehézség egyben lehetőség is a változtatásra. Ne hagyjuk hogy az egónk megakadályozza ezt, eltávolítson a csemeténktől és fogadjuk higgadtan a kritikát. Hogyan kezeljük a konfliktusokat? Ha mi szülőként könnyen elvesztjük a türelmünket, a gyermekünktől sem várhatjuk el a higgadtságot! Ilyen esetben ne lepődjünk meg, ha a gyermekünk ajtó csapkodását kell elszenvednünk. Nekünk, szülőknek és nagyszülőknek kell minden esetben példát mutatnunk. Fontos, hogy a kamasz gyerekünk mindig tudja és érezze, hogy fontos nekünk. Ha el is zárkózik vagy elutasít minket, nem veszti el a támogatásunkat. Ha össze is veszünk, nem haragszunk örökké. Éljük meg és mutassuk ki a pozitív és a negatív érzéseinket is. Ebben az életszakaszban még nem olyan egyértelmű, hogy a harag és a szeretet megférnek egymás mellett. Éreztessük, hogy mindig készen állunk, ha szüksége van ránk. Fogadjuk el az új határokat (ne menjünk be a szobájába kopogás nélkül, ha hallgassuk ki a telefonbeszélgetését), tiszteljük az intim szféráját!
Ahogy gyermekünk változik, nekünk is változnunk kell. A gyermek növekedésével a korábbi családi hagyományok is átalakulnak. Viseljük higgadtan ha nem akar már velünk nyaralni, vagy máshogy szeretné tölteni a szabadidejét. Ne szóljuk le a hobbiját, legyünk nyitottak akkor is, ha minket az kevéssé vonz. Olyasmiről beszélgessünk vele, ami őt érdekli. Vonuljunk vissza, engedjünk teret, hogy kibontakozhasson. Inkább kérdezzük meg az ő véleményét a dolgokról, minthogy ráerőltessük a saját álláspontunkat. Ha valamiben elakad, nagyobb segítség neki, ha jó tanácsok helyett inkább megosztjuk vele azt, hogy ennyi idősen milyen hasonló gondokkal küzdöttünk, és miként lendültünk túl rajta. A kamasz gyermek általában nem a mindentudó, bölcs prédikátorra vágyik, hanem az emberi szülőjére, aki partnerként kezeli őt.

Mit él meg a serdülő?

Teljesen normális, hogy a serdülő több időt tölt a barátaival, osztálytársaival. Ha nem szimpatikusak nekünk a haverjai, akkor is ismerjük meg őket, tudjuk meg mit szeret bennük. Ha tiltani próbáljuk, azzal csak felesleges ellenállást szülnénk. Ha bízunk benne, előbb utóbb úgyis rájön, kikkel érzi jól magát. Ha a családunk kellőképpen támogató, de lehetőséget adj az egyéniség megőrzésére is, akkor azok nem a drogos, vagy alkoholfüggő kortársai lesznek. Ne akarjuk ellenőrizni őt, mert ezzel csak erősítjük a szorongását. A serdülőkor egyébként is nehéz sok testi-lelki változást hoz magával. Teljesen normális, hogy sokszor elbizonytalanodik, kétségbeesik a serdülő, legyünk ilyenkor mellette, érdeklődjünk arról, mi történik vele, benne. Ha kamasz gyermekünk szerelme/választottja nem tetszik nekünk, próbáljuk azt is nyitottan kezelni. Gondolkodjunk el mi taszít benne minket. Kérdezzük meg gyermekünket, ő milyennek látja. Érdekes megtapasztalás lehet összevetni a kettőt. Figyeljünk oda hogyan dicsérünk. A kamaszok megérzik a hamisságot!

A kamaszkor során normálisak lehetnek a drasztikus viselkedések, de ha egy problémás, vagy szélsőséges viselkedés elhúzódik, keressünk fel pszichológust és kérjük ki a véleményét.

Mit segíthet a szülőnek?

Serdülőkor támában javaslom korábbi blogbejegyzéseim átolvasását is.

Segítség, serdül a gyermekem!

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Alkohol és drog serdülőkorban … mitől függ hogy “kinő-e” belőle a csemeténk?

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

Hogyan támogassuk gyermekünket a sportban?

Segítség, tehetségesen sportol a gyerekem!

Talán sokakban felmerül a kérdés, hogy miért is lehet az nehéz, ha jól sportol (vagy a tanulásban, zenében, vagy az élet más területén) tehetséges a gyermeke. Érdemes azonban belegondolnunk, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogyan támogathatjuk a gyermekünket leginkább abban, hogy a jó adottságait minél jobban kibontakoztathassa. Hogyan tudunk olyan körülményeket teremteni, amik egyaránt szolgálják a gyermek egészséges testi-lelki fejlődését és a sikeres sportkarriert egyaránt. Természetesen erre is igaz, hogy minden gyermek és minden szülő-gyermek kapcsolat más és más, ezért az igények eltérők, érdemes azonban az alább felsorolt szempontokat megfontolnunk.

Ha gyermekünk versenyszerűen sportol akkor érezhetjük, hogy napjainkban egyre nagyobb a teljesítménykényszer, az emiatt érzett nyomás a fiatalokon egyre erőteljesebb és ez életkortól függetlenül igaz. A gyerekek szoros napirend szerint élnek, kevés idő jut a pihenésre. A szülőnek fontos szerep jut abban, hogy segítsen a kevéske szabadidőt beosztani, folyamatosan fontossági sorrendet felállítani az iskola, az edzések és az egyéb teendők között. A szülők számára is nagy megterhelés az élsport, rengeteg időt, energiát és pénzt öl abba egy szülő, hogy gyermekének a legmegfelelőbb lehetőségeket biztosítsa. Ráadásul egy meccs vagy verseny mindenkiből érzelmeket vált ki. Érdemes tehát odafigyelnünk szülőként, hogy mit kommunikálunk észrevétlenül a gyermekünk számára. Mindannyian csalódottak vagyunk egy vereség után és sok múlik azon, hogy hogyan kezeljük ezt. A gyermeknek ugyanis éreznie kell, hogy a szeretetünk nem függ a sportban nyújtott teljesítményétől, feltétel nélkül ugyan úgy elismerjük akkor is, ha nem jönnek az elvárt eredmények. Ehhez fontos a szülő önismerete, hogy észrevegye saját rejtett motivációit, vágyait és viselkedése gyermekére gyakorolt hatását. Ha szülőként mi szerettünk volna sportolni, vagy jól ment valamilyen sportág, de egy sérülés vagy más ok miatt abba kellett hagynunk, akkor észrevétlenül is nyomást gyakorolhatunk emiatt a csemeténkre.

Milyen árulkodó jelei lehetnek annak, hogy a szülő túlzottan motivált, emiatt negatívan hat a gyermeke teljesítményére?

A legtöbb szülő jó szándékból, a saját elképzelései szerint támogatóan viselkedik gyermekével, észrevétlen azonban sok elvárást tehetünk a vállukra. Segítő megnyilvánulásainkat a gyermek félreértheti, észrevétlenül is fájdalmat okozhatunk vele. Különösen akkor igaz ez, ha gyermekként mi nem kaptunk elég támogatást a szüleinktől, vagy nem volt lehetőségünk megvalósítani az álmainkat. Sok szülő tagadja, hogy ezek a múltbeli élmények hatással vannak rá. Érdemes azonban tudnunk, hogy a gyermekünk fejlődésével újra és újra ösztönösen aktiválódnak bennünk azok az élmények, melyeket mi éltünk meg amikor annyi idősek voltunk, amennyi a gyermekünk éppen. A gyereket összezavarja, ha szavainkkal biztatjuk, de a viselkedésünk elvárást tükröz. Hiába mondjuk hogy nem baj a vereség, ha legbelül szomorúak vagyunk miatta. Ha dolgozunk az önismeretünkön, akkor olyan hatást tudunk gyakorolni a gyerekünkre, amilyet szeretnénk. Nyugodtan kérdezzük meg más szülőktől, vagy a gyerekünktől hogy milyennek érzi a viselkedésünket. Magunkat csak mások tükrében látjuk ugyanis reálisan! Meséljük el az emlékeinket a mi gyermekkorunkból. Nekünk milyen élmény volt a sport. Ha azt vesszük észre, hogy túlzott átéléssel beszélünk, akkor a gyermek ezt érezni fogja és ez félelmet kelthet benne. Rá nehezedő elvárásként élheti meg.

Mik a konkrét jelek?
A szülő részéről…

Gyakran előfordul hogy a szülő tudatosan vagy észrevétlenül arra vágyik, hogy élsportoló váljék a gyerekéből. Kié az érdem siker esetén?Érdemes azonban tudatosítanunk, hogy a tehetséges gyerekek kis része lesz csak híres focista (ez természetesen más sportágakra is igaz) és valójában a mozgás élvezete, a csapathoz való tartozás vágya kellene hogy alapvetően meghatározza a gyermek közérzetét az elért eredmény helyett.
Nagy a kihívás, hogy gyermekünket másokéhoz hasonlítsuk, ez azonban lelkileg nem jó hatású. Bár legtöbbször motiválni szeretnénk vele, a hatása éppen ellentétes. Jobb ha önmagához viszonyítjuk a gyermeket, az elért eredmény helyett a teljesítménybe fektetett energiát, erőfeszítést értékeljük. Ezzel biztatjuk őt fejlődésre, hogy minden edzésen a saját képességei korlátatit győzze le, ne csak az ellenfelet (abból ugyanis mindig jöhet erősebb, arra nem tud hatni és ez nem is szükséges a sikerhez). Gyanús, hogy a szülőnek fontosabb a gyerek sikere, mind magának a gyereknek, hogyha a rossz teljesítményt sokáig emlegeti. A gyerek sikerét a sajátjának éli meg, önmagára vonatkoztatja (többes számban beszél a győzelemről „győztünk”). Biztatja gyermekét hogy edzzen még többet, otthon is folyton a sportról szeretne beszélni. Megengedi, hogy sérülten is játsszon a gyerek, gyakran tanácsokat ad a játékához. Jobban élvezi a meccset, mint a csemetéje. A vereség után ideges, kevésbé mutatja ki szeretetét. Kritikus az edzővel. Bekiabál a versenyen. Eltiltja a gyereket más tevékenységektől. A kudarc miatt másokat okol.

A gyerek részéről…

Sportpszichológus bevonására lehet szükség, ha a gyermek szorong az eredmény miatt. Nem szívesen jár edzésre, meccsre. Sokat szabálytalankodik, káromkodik. Másra hárítja a kudarcért érzett felelősséget. Lehet hogy egy gyerek nagyon tehetséges például a vívásban, de más sportágban nagyobb örömet találna. Ilyenkor lehet, hogy jobb átgondolni, érdemes-e végigszenvedni az edzéseket, versenyeket. A tehetség ugyanis a sikerhez kevés.

Hogyan tudunk biztatóan hatni a gyerekre szülőként?

Érdemes tudni, hogy a legtöbb gyereknek minimális biztatás is elég. Érdeklődjünk finoman milyennek élte meg a mérkőzést. Persze nem közvetlenül a verseny után, akkor ugyanis kell egy kis idő, mire az érzelmek lecsillapodnak. Később higgadt fejjel kielemezhetjük a mérkőzést, ha a gyermek igényli. Az erőfeszítéséért mindig dicsérjük meg, ne az eredménytől függjön a véleményünk. Éreztessük, hogy akkor is büszkék vagyunk rá, ha éppen nem ért el sikert. Vannak gyerekek akik jobban tudnak teljesíteni ha a szülő nem figyeli őket a pálya mellett. Ilyenkor csak távolról kövessük az eseményeket. Beszélgessünk más szülőkkel. Jó hatású ha példát mutatunk gyermekünk számára a sportszerű viselkedésből: gratuláljunk az ellenfél szüleinek gyermekük jó teljesítményéhez. Köszönjük meg az edző(k) munkáját! Ha bajunk van az edzővel, azt lehetőleg vele négyszemközt beszéljük meg. (Ha kritizáljuk a gyermek előtt az edzőjét, azzal akaratlanul az Ő önbizalmát, saját teljesítményébe vetett hitét ássuk alá.) Beszélgessünk a tv-ben látott sporteseményekről. Pozitív és negatív véleményünket is fejtsük ki, indokoljuk meg. Mondjuk el a gyermekünknek, milyen volt, amikor mi is hasonló helyzetben voltunk, vereséget szenvedtünk el. Nem baj, ha nem kezeltük ezt jól, az együttérzésünk kimutatása fontosabb. Ráadásul ha kevésbé pozitív reakciónkról számolunk be, azzal azt is megtanítjuk neki, hogy, nem szégyen ezeket felvállalni, sőt a hibáinkból okulni is lehet

Szülőként akkor támogatjuk legjobban gyermekünket, ha az első számú szurkolói leszünk.

 

Felhasznált irodalom:

Gyömbér N., Kovács K., Ruzits É. (2016) Gyermeklélek sportcipőben. Noran libro: Budapest

Segítség, hazudik a gyerekem!

Segítség, hazudik a gyerekem!

Bármely szülővel előfordulhat (és rendszerint elő is fordul) hogy hazugságon kapja a gyermekét. Érdemes tehát előre átgondolnunk mi állhat a gyermeki füllentések hátterében és mit tehetünk azért, hogy őszinteségre neveljük a csemeténket.

Mi van a gyermeki fünnetések mögtt?

Képzeljük el, hogy a gyermekünk óvodai zsákjában vagy az otthoni játékos dobozban észreveszünk egy idegen játékot. Mit érdemes tenni ilyenkor? Mindenképp érdemes megkérdezni, honnan van, ha nekünk nem ismerős. Elképzelhető, hogy ajándékba kapta, de jó esetben egy gyermek ezt elújságolja a szülőnek a többi, nap közben vele történő, számára izgalmas (vagy éppen nyomasztó) dologgal együtt. Ha feszültté válunk, amikor kiderül, hogy gyermekünk ellopta a tárgyat, akkor megakadályozzuk, hogy az utódunk őszinte legyen velünk, megtaníthassuk Őt a becsületességre. Ezért érdemes megpróbálni megőrizni a hidegvérünket és szem előtt tartanunk, hogy a gyermeknevelés egy olyan feladat, ami napról napra új kihívás elé állít bennünket szülőket. A gyermekek, ahogy cseperednek egyre több mindent ismernek meg a világból és egyre több mindenre vágynak, de az eszköztáruk még nem elég fejlett ezek megvalósításához, a kívánt tárgy megszerzéséhez. Érdemes tehát finoman megtudnunk a gyermek motivációját. Körültekintően megfogalmaznunk a kérdéseinket. Mi lehet a füllentés mögött? Például „Nagyon aranyos ez a kis plüssmackó, igaz? Nekem is tetszik. Elkérted a játékot, mielőtt betetted a zsákba?” Ez a stratégia iskolás korban és később is jól működik. Ahelyett, hogy serdülő gyermekünket fenyegetnénk, hogy megbukik, ha nem tanul az érettségire, indulatmentesen (!) megkérdezhetjük tőle, hogyan tervezi a felkészülést, mikor szeretne nekilátni a munkának. Ez igaz más ígéretek betartására vagy feladatok elvégzésére is. A szemrehányásnál sokkal célravezetőbb, ha a gyermekünk belátására próbálunk hatni. Motiváljuk Őt arra, hogy ha akar valamit, akkor tennie kell érte, hogy elérje azt. Mindeközben vegye figyelembe mások érzéseit és képviselje a sajátjait. „Tudod, ha Bandi keresi a mackóját és nem találja, nagyon szomorú lesz.”

Sok gyerek azért nem mondja meg az igazat, mert fél a büntetéstől, megszégyenüléstől, vagy a tette más következményétől.

Ebben az esetben érdemes átgondolnunk, hogy szülőként milyen nevelési elveket követünk, milyen eszközeink vannak a szabályok betartatására. A büntetés általában rontja a gyermek önbizalmát, ráadásul nem kínál helyes alternatívát sem a gyermek számára. Ha tehát beállítjuk őt a sarokba, vagy eltiltjuk a számítógépezéstől, azzal csak magunkra haragítjuk. Ha nem segítünk neki azzal, hogy elmondjuk, milyen viselkedést tartunk kívánatosnak egy ilyen helyzetben, nem várhatjuk el, hogy magától megoldja azt. Ráadásul a szülő-gyermek kapcsolatot, a belénk vetett bizalmát is észrevétlenül romboljuk a büntetéssel. Nem várhatjuk el, hogy a csemeténk őszinte legyen velünk, ha cserébe pusztán megtorlást alkalmazunk! Persze ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek a tettének következményei. Az elcsent mackót vissza kell adni és elkérni. Ha minket túl szigorúan vagy bűntudatkeltés segítségével neveltek, előfordulhat hogy szégyelljük a hazugságot. Nem szabad, hogy a gyermekünk viselkedése miatt túlzottan kellemetlenül érezzük magunkat. Példát kell mutatnunk a gyermek számára a negatív érzések elviselésével. Fejezzük ki, hogy értékeljük az őszinteségét és segíteni fogunk neki kijavítani a hibát, amit elkövetett!

Mit tehetünk szülőként, hogy őszinteségre neveljük a gyermekünket?

Ne akarjunk mindent egyszerre megtanítani neki (főleg ha még kicsi). Elég lehet, ha értékeljük az őszinteségét. (Például “Nehéz néha elmondani az igazságot, ugye?”) Aztán érdemes lehet fokozni az empátiáját (ha például bántott valakit, de tagadja, vagy nem akar bocsánatot kérni, akkor segítsünk neki a másik helyébe képzelni magát). Mit érezne akkor, ha vele tennének hasonlót? Közösen gondoljuk át, mit lehet tenni, ha már elkövettünk egy hibát. Ha elég türelmesek vagyunk (és a gyermekünk már iskoláskorú, vagy annál idősebb) önmagától is rájöhet, mi a teendő, csak vele kell lennünk amíg végiggondolja ezt. Empátiánk és jelenlétünk a legtöbbször önmagában is elég egy egészséges gyermek számára ahhoz, hogy meg tudja oldani ezt a konfliktushelyzetet. Őrizzük meg a hidegvérünket!

Előfordul, hogy a gyermek nem akar valójában füllenteni, de meggondolatlan volt, vagy a kortársai rávették. Próbáljunk meg a gyermekünk helyébe képzelni magunkat. Még ha nem is értünk egyet a viselkedésével, hallgassuk végig az egész történetet! Lehet, hogy már meg is bánta amit tett és maga is jóvátenné valahogy, ha tudná, csak szégyelli, vagy más ok miatt képtelen erre.

Normális az, hogy a gyermek néha fantáziál, összemossa a valóságot a vágyaival! Óvodáscsoportokban igen gyakori, hogy ártalmatlan füllentések hangzanak el a gyermekek közt. („Nekem van egy igazi pónim.”) Minél elégedetlenebb valaki a saját életével, gyakran annál nagyobb a szerepe a képzeletbeli, vagy virtuális világnak. Ilyen esetben is érdemes megérteni a kívánságokat, elbeszélgetni a csemeténkkel a vágyairól, félelmeiről. Talán azért szeretne Ő is pónit, hogy könnyebben teremthessen kapcsolatot egy másik kislánnyal. Ha tudjuk mi van a füllentés mögött, könnyebb segítenünk elérni a vágyott dolgot. Ha pónit nem is tudunk venni, de meghívhatjuk például a barátját, vagy szervezhetünk valamilyen vele közös programot, ezzel segítve a barátkozásukat.

Mi mennyire vagyunk őszinték?

Ha tapintatból rendszeresen nem mondjuk meg az igazságot a szomszéd néninek a frizurájáról, vagy a szeretteinknek, akkor nem várhatjuk el, hogy kisgyermekünk őszinte legyen velünk. Már a legfiatalabb gyermek is mrgérzi az őszintétlenséget, hiteltelenséget! Ha tévedünk, ismerjük el, kérjünk bocsánatot és javítsuk ki a hibánkat. Ne kerüljük el a konfrontációt. Merjünk a vágyainkról és a rossz érzéseinkről is beszélni a gyermek előtt, hogy ő se féljen ezektől. Ha látja, hogy mi megbeszéljük a párunkkal a problémákat, megkérdezzük csemeténktől hogy milyen élményei voltak aznap, el fogja mondani azt is, ami nehéz a számára. A kapcsolatunk bizalmas és bensőséges lesz. A meggondolatlanságból fakadó hibák pedig kijavíthatóak. Mutassunk példát viselkedésünkkel!

 

Hogy hat a gyermekkorunk a párkapcsolatunkra?

Hogyan hat a gyermekkorunk a szerelmi életünkre?

 

Ahogy az előző írásomból kiderül, a nehéz gyermekkor, a  nem kielégítő szülővel való kapcsolatok  automatikusan rányomják bélyegüket közérzetünkre és az emberi kapcsolatainkban való viselkedésünkre is (ami ezáltal rögzíti a problémát és a továbbiakban is elégedetlenné tehet bennünket).


Hogyan történik mindez pontosan? Mit tehetünk ellene?


Szocializációnak nevezzük azt a folyamatot, melyen keresztül már egészen csecsemőkorunktól kezdve elsajátítjuk, hogyan lássuk a világot, miként viszonyuljunk egymáshoz, hogyan kezeljük szükségleteinket, milyen elvárásokat támasszunk saját magunkkal és másokkal szemben. Ez minden családban egyedi, a gyermek-szülő kölcsönhatásától függ. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a folyamatok automatikusan mennek végbe, hétköznapi cselekvések és közlések által. Ezeknek csak egy kicsiny része megfogalmazható vagy tudatos. A család egyúttal a saját múltjából fakadó elvárások és hagyományok melett a társadalmi normákat is közvetíti. Például milyen viselkedés várható el egy férfitól vagy nőtől, milyen értékek fontosak “egy rendes ember” számára. Hogyan kell viselkednünk a boltban, nyilvános helyen stb.


Akár akarjuk, akár nem, az eredeti családunk ösztönösen hat ránk.  


– A szüleinkkel való bensőséges (meleg, támogató) vagy éppen felszínes kapcsolat meghatározza, hogy felnőttként a társunktól milyen távolságban érezzük jól magunkat. Ha szüleinkkel kapcsolat nem volt kellőképpen bensőséges (számunkra megfelelő), gyakran gondot okoz számunkra az intimitás. Ez gyakran szexuális, vagy bizalmi problémák formájában jelenik meg a  felnőtt párkapcsolatokban. Előfordul, hogy bár vágyunk a közelségre, mégis képtelenek vagyunk azt hosszú távon is élvezni. Gyakori példa erre, hogy hétvégén folyton összekapunk a párunkkal, a nyaralások vagy az ünnepek általában rosszul sikerülnek.


– Igen lényeges szempont a szüleinkkel való kapcsolatunk biztonságossága. Ha felmenőnk megígért nekünk valamit azt betartotta? A belső biztonságérzetet abból tanuljuk meg, gondozóink hogyan kezelték saját és mások érzelmeit, indulatait. Reagáltak-e a szükségleteinkre csecsemőként (vagy hagytak sírni, nem etettek meg, amikor éhesek voltunk, esetleg túl sokáig hagytak magunkra). Ha nem megfelelően hangolódtak rá vágyainkra (meg kell látnunk, hogy ez teljesen szubjektív), észrevétlenül is belénk vésődhetett, hogy csak addig érezzük jól magunkat, amíg a másik kézzel fogható közelségben van. Erre jó példa ha valaki, ha képtelen társát telefonon elérni, rögtön megcsalásra gondol vagy ha a pár az első jelentősebb vitára szakítással reagál.


– Hogyan gondolkodunk magunkról és másokról? A különbségeket vagy a hasonlóságokat, a közelséget vagy a távolságot hangsúlyozzuk? A negatív vagy a pozitív tulajdonságokat emeljük ki? Egyedül érezzük magunkat a legjobban vagy másokkal? Ha utóbbi, kikkel? Ha szükségünk van valamire megoldjuk egymagunk, vagy merünk segítséget kérni? Ha nincs otthon cukor elgyalogolunk a boltba vagy átkopogtatunk a szomszédba?


– Hogyan kezelték a gyermekkori hiszijeinket, indulatkitöréseinket? Ha a szülő nem tud mit kezdeni a saját dühével vagy síró csemetéjével, az könnyen megtanulhatja, hogy a rossz dolgokról nem lehet beszélni, hiszen azért legfeljebb elutasítást kaphat. Így tehát felnőttként olyan kapcsolatokba sodródik, melyben nem érzi jól magát. Nem ritka, hogy valaki a párjától várja, hogy kitalálja igényeit, hiszen kimondani képtelen azokat. Ezzel biztosítva (tudattalanul) saját maga számára a folyamatos frusztrációt.


– Mikor totyogóként fel akartuk fedezni a szobát majd később az egész világot, mit mondtak nekünk? Az eleséstől, csalódástól féltettek vagy biztattak minket? A kapcsolat kontrolláló vagy autonómiát támogató volta meghatározza, hogy mennyire merünk a másiktól távol merészkedni. Ha egy kapcsolatban vagyunk elvárjuk, hogy életünket csak a másik töltse be, vagy megőrizhetjük eredeti elfoglaltságainkat, kapcsolatrendszerünket? Bízunk abban, ha a párunk nincs velünk, attól még visszatér és távolléte alatt nem csal meg minket?


Hogyan kell a másikkal együttműködni? Mit lehet kommunikálni? Sok családban előfordul, hogy csak a jó dolgokat hangsúlyozzák, osztják meg egymással, az indulatokat, nehéz eseményeket a szülők elhallgatják a gyermek elől. A konfliktushelyzeteket “nem a gyerek előtt beszélik meg” vagy  tabuk vannak. (Például a veszteségekről nem beszélnek.) Ezáltal a gyermek egyfajta burokban nő fel, felnőttként képtelen lesz megbirkózni az élet nehézségeivel. Nyilván az is káros, ha a csemete folyton perlekedő felmenőket lát, de érdemes ebben is megtalálni az arany középutat. Mit kezdünk egy nehéz élethelyzettel? Munkahelyi gondok esetén a párunkkal vagy a gyerekünkkel veszekszünk, elmegyünk a barátainkhoz vagy alkoholba folytjuk bánatunkat?


– A hétköznapi rutin is biztonságot ad a gyermek számára. Hogy vagyunk mi együtt családként? Mit szeretünk csinálni? Hogyan telnek a hétköznapjaink? Mi történik lefekvés előtt vagy eszünk-e együtt, ha igen, milyen szabályok vonatkoznak erre? Mit kezdünk magunkkal és egymással a szabadidőnkben?


Egyértelmű, hogy férfi és nő más mintát hoz  a kapcsolatba és mást vár el a társától. Ha ezek átgondolhatóak majd kimondódnak, nagy könnyebbség lehet a közös élet kialakításához.


Mit tehetünk hogy jól érezzük magunkat a párkapcsolatunkban?


Fontos megérteni, honnan jövünk, milyen kimondott és kimondatlan értékeket viselkedésmintákat hozunk otthonról, érzelmileg leválni a szüleinkről (reálisan szemlélni őket érdemeikkel és hibáikkal együtt). Meglátni, hogyan hatnak (hatottak) egymásra a felmenőink. Milyen generációkon átadódó problémák vannak a családunkban? Ha ismerjük magunkat, jobban rálátunk párkapcsolatunkra is. Érdemes egymással a múlt fontos eseményeiről beszélgetni, kidolgozni, nekünk párként milyen értékek számítanak. Megnézni hogyan hatunk mi egymásra. Miből adódnak leginkább félreértéseink? Mivel bántjuk meg egymást? Hogyan reagálunk egy feszült helyzetben? Hogyan éljük meg a hétköznapok nehézségeit? Ha gyermekeink vannak, az Ő viselkedésük is tükröt tart számunkra, nem csak szülőként, hanem emberként is.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

 

Lámpalázas? Segítünk megszabadulni tőle!

Szeptember van, elkezdődött az iskola, eljött a felelések és számonkérések, prezentációk ideje. A legtöbb embert félelemmel tölti el, ha több ember előtt kell megszólalnia. Ennek oka, hogy ilyenkor ösztönösen is szeretnénk tetszeni a hallgatóságnak, tudat alatt tartunk tőle, mit szólnak majd  mások a mondandónkhoz. Mit tehetünk hogy leküzdjük félelmünket és a legjobb tudásunk szerint álljunk helyt?


A lámpaláz, a mások előtt való leblokkolás legtöbbször összefüggésben áll a kishitűséggel, az önbizalomhiánnyal. A félelemmel, hogy nem fogunk megfelelni másoknak, ami gyakran összefügg azzal, ahogyan velünk bántak gyermekként. Az, hogy az édesanyánk sokszor megdicsért minket, még nem jelenti azt, hogy megfelelő magabiztosságra tettünk szert. Nagyon fontos tehát, szülőként hogyan fejezzük ki véleményünket, meg merjük-e fogalmazni nemtetszésünket, vagy inkább hamis bókokkal halmozzuk el gyermekünket. Ha például nem tetszik nekünk az, amit a gyermekünk rajzolt, őszintén vállaljuk fel a véleményünket: ne akarjuk mindenáron biztatni. Nyugodtan mondjuk el neki, hogy ez most nem sikerült szépre, de tegyük hozzá, hogy bízunk benne, a következő jobban fog neki sikerülni: ez csak gyakorlás kérdése. Ezek a korai tapasztalatok felnőttként zsigeri szinten hatnak ránk, befolyásolják viselkedésünket. Nagyon fontos tehát, hogyan bántak velünk a szüleink, ahogy az is, mi hogyan viselkedünk a gyermekeinkkel.

Küzdjük le a lámpalázat! De hogyan is csináljuk?
Első tippünk, hogy engedjük meg magunknak, hogy féljünk! Az emberek többsége nem született előadóművésznek. Nem szégyen az, ha néha bakizunk, ettől csak emberinek fognak minket látni. Akár meg is fogalmazhatjuk zavarunkat a mondanivalónk elején, valószínűleg megértő pillantásokat kapunk majd cserébe az őszinteségünkért. Ez segíthet túllendülni a kezdeti nehézségen, belemélyülni abba, amit valójában mondani szeretnénk.

Készüljünk fel!
Ha fontos vizsga, prezentáció, előadás, tárgyalás előtt állunk, biztosnak kell lennünk benne, hogy mindent megtettünk a sikeres szereplésért. Készüljön hát fel laposan! Amikor kiáll, próbáljon meg ne arra gondolni, mit szólnak mások vagy hogy néz ki. A lámpaláz ellen a legjobb fegyver, ha tudja: profin felkészült. Ezért előző nap gondoljuk végig miről szeretnénk beszélni és írjunk róla vázlatot (ebbe szükség esetén bármikor belenézhetünk)!

Ne motyogjunk!
Általában azok az emberek motyognak a bajszuk alatt, akik nem biztosak abban, amit éppen mondanak. Ha halkan mormolunk, akkor könnyen felidegesítünk ezzel másokat, ráadásul van esély arra, hogy elismételtetik velünk a mondandónkat. Ettől azonban csak még kínosabban éreznénk  magunkat, próbáljuk hát megelőzni ezt: érthető hangerővel, lassan beszélni.


Keressünk fogást!
Sokan nem tudnak mit kezdeni a kezeikkel, amikor mások elé kell kiállniuk, ha tehát tartunk ettől érdemes ezt is előre átgondolni. Segíthet, ha a jegyzetet, vagy más tárgyat tart a kezében.

Tartsunk szemkontaktust!
Ha valaki izgul, hajlamos „belemenekülni” a mondandójába, a jegyzeteit bújni, amitől karót nyeltnek tűnik, messziről látszik, hogy szorong. Fontos, hogy próbáljunk meg szemkontaktust tartani a közönséggel. A hallgatóságban biztosan akad néhány szimpatikus ember, akire nem esik nehezünkre ránézni. Ne akarjunk mindenáron jó benyomást kelteni! Elég, ha önmagunkat adjuk!

Próbáljuk el!
Ha lehetséges, ismerje meg a helyszínt, ahol szerepelnie kell. Próbálja meg a hallgatóságot úgy elképzelni, mint kedves ismerősöket, akik nyitottan és pozitívan viszonyulnak Önhöz – az esetek nagy részében ez egyébként valóban így van. Sokat segíthet ha egy családtaggal vagy baráttal elpróbálja a helyzetet. Kérjen tőlük őszinte visszajelzést, hogy kijavíthassa az esetleges hibákat!

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

lampalaz

 

Idős szülő

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezze kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

idős 2

fegyelem

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 2. rész

 Az előző írásomban részletesen szóltam arról, milyen fontos a gyermekek egészséges lelki fejlődéséhez a szülő felől érkező gondoskodás, feltétel nélküli szeretet és az ezáltal a gyermek felé sugározott biztonság. Hiszen ez teremti meg a későbbi kiegyensúlyozottság, érzelmi önállóság alapjait. Lényeges azonban kiemelni, hogy a szeretet zászlaja alatt se essünk át a ló túloldalára (ezt hajlamosak az elfoglaltabb, lelkiismeret-furdalással küzdő szülők megtenni), ne engedjük, hogy életünket hosszútávon a gyerek irányítsa. Nyilvánvaló, hogy egy újszülött szükségleteire elengedhetetlenül rá kell hangolódnunk, de ennek idővel változnia kell. Törekedjünk arra, hogy olyan (napi)rendet alakítsunk ki, ami a szülő és gyermeke számára egyaránt elfogadható. Ezt a szülő és ne a gyerek diktálja. Evidensnek tűnik, mégsem az, hogy a gyerek még nem tudja, mire van szüksége, ezért a rá vonatkozó szabályokat nekünk kell meghoznunk. Mégis sokszor egy fárasztó, stresszes munkanap végén ráhagyjuk gyermekünkre, hogy a tv előtt egyen, akkor feküdjön, amikor szeretne, csak hogy a hisztit elkerüljük. Talán a lelkiismeretünket próbáljunk megnyugtatni, amiért keveset vagyunk vele, nem figyelünk rá eléggé, azért teszünk ilyen kedvezményeket. Fontos azonban tisztázni, hogy a gyermek számára nagyon lényegesek a szabályok, melyekhez alkalmazkodniuk kell, ez ad nekik biztonságot egy folyton változó világban.

     Könnyen azt gondolhatjuk (hiszen minden médiumból ez árad felénk), hogy akkor tesszük boldoggá a gyermekünket, ha folyton kedvére teszünk, nem tesszük ki semmiféle frusztrációnak. Ez azonban nagy tévedés, gyermekünknek olyan erős és következetes szülőre van szüksége, akire felnézhet, aki mellett biztonságban érezheti magát. Ki ne ismerné a dackorszakot, hogy milyen hiszti tud kerekedni egy-egy apróságból? Minden szülő tapasztalta már, hogy a gyermekek ösztönösen harcolnak a hatalomért, irányításért. Ez akaratuk fejlődésével magyarázható, teljesen természetes és egészséges folyamat. Lényeges azonban tisztázni, hogy a szülőnek csak akkor lesz tekintélye, gyermekünk csak akkor lesz engedelmes, ha következetesek maradunk, betartatjuk velük a korábban lefektetett regulákat. Ezt elvben a legtöbb szülő tudja, de mégis kinek van kedve egy végigrobotolt nap után „apróságokon” harcolni? Érdemes ilyenkor erőt venni magunkon és utolsó energiánkkal kezünkbe venni az irányítást és bármilyen nehéz is, következetesnek maradni! A túl nagy hatalommal rendelkező gyermek ugyanis hosszú távon indulatos, haragos, szorongó és bizonytalan lesz. Ezen túlmenően pedig a gyerek megérzi gyengeségünket és élni fog vele a továbbiakban is: még több hatalomért küzd majd. Bármilyen viselkedéssel ér célt, az megerősítődik és a továbbiakban egyre gyakrabban ismétlődik majd. Annak ellenére ösztönösen keresi minden (lelkileg többnyire egészséges) gyerek az irányítást, hogy ezzel a hatalommal ő még nem tud élni. Sőt, ha ráhagyjuk, a súlya alatt összeroppan. Tehát lényeges, hogy a döntés mindig a szülő kezében legyen. Persze életkorának megfelelően adhatunk (és jó ha adunk!) a gyermekünknek választási lehetőségeket, például eldöntheti, hogy melyik pólót vagy desszertet szeretné, de azt hogy téli vagy nyári ruhát vesz fel a hidegben, mikor fekszik le vagy megy-e óvodába, ne ő szabja meg. Ez maradjon a mi felelősségünk.

Nevelséről szóló cikksorozatom utolsó részélben arról lesz majd szó, hogyan vívhatjuk ki, hogy gyermekeink tiszteljenek minket, mitől lesznek sikeresek a gyermekközösségben majd később, felnőtkorukban is.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Gyermeknevelés

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 1. rész

Szülőnek lenni felemelő boldogság, de nehéz feladat is egyben, bár erről az oldaláról ritkábban ejtünk szót: sok kihívással kell szembenéznünk, ha anyává-apává válunk. Számot kell vetnünk önmagunkkal, ismernünk kell a világot, gyermekünket és „családi hagyományainkat” is, hogy valóban jól csinálhassuk. Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, együttműködni képes, tisztelettudó gyereket? Mivel teszünk jót neki? Erről a témáról igen keveset olvashatunk, annak ellenére, hogy egy újdonsült szülő élete többnyire csupa bizonytalanság. 3 részes cikksorozatomban ehhez próbálok támpontot nyújtani.

Milyen a jó szülő?

Egy D. Winnicott nevű gyermekpszichiáter vezette be az „elég jó anya” ill. az „elég jó szülő” fogalmát a múlt század közepén, hogy leszámoljon az addig a szülőkre tett felelősséggel, ami minden felnőttkori pszichés betegség forrásaként a korai szülő-gyermek kapcsolatot jelölte meg. Az elég jó azt jelenti, sok szempontból megfelelő, kielégítő a gyerek számára. Tehát nem szükséges a tökéletesség miatt szorongani, gyermekünk egészségéhez, ennél kevesebb is elég. Számoljunk hát le a bűntudattal! Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz hogy gyermekét a lehető legjobban nevelje, különben nem olvasná most ezt az írást.

A szülőség tehát viszonyfogalom, ami mindig csak az adott gyerekkel együtt érvényes. A szülőnek a saját gyerekére kell ráhangolódnia úgy, hogy közben saját magával is azonos maradjon, ne tagadja meg tartósan saját vágyait és elképzeléseit. A szülő-gyermek kapcsolat folyamatosan változik a gyermek korának növekedésével: áthelyeződnek benne a hangsúlyok, de legfontosabb, hogy a szülő a saját és gyermeke igényeit is állandóan szeme előtt tartsa, ebben egyensúlyt találjon. Viselkedésünknek az odaadáson túl hitelesnek is kell lennie, hiszen a gyerek megérzi az őszintétlenséget, mártíromságot. Ha „túl sok áldozatot” hozunk gyermekünkért, biztosak lehetünk benne, hogy valahol észrevétlenül „visszavesszük” majd az árát, ami egyikünknek sem lesz jó. Lelkileg egészséges gyereket tehát csak egy többnyire kiegyensúlyozott szülő tud nevelni.

Milyen az egészséges szülő – gyermek kapcsolat?

Fontos, hogy ki honnan, milyen családból jött, – milyen szülői mintákat örököltünk, mit láttunk otthon, hogy tudatosan ugyanolyanok vagy mások szeretnénk lenni, mint saját szüleink voltak. Lényegesek az előzetes elképzeléseink, de alkalmazkodnunk is kell a baba igényeihez, megtalálni önmagunkat a szülő szerepben.
Bár az előbb megemlítettem, hogy minden gyermek egyéni és ezért másféle bánásmódot igényel a legoptimálisabb testi-lelki fejlődéshez, az „elég jó szülőséghez” van néhány evidensnek tűnő aranyszabály. Ahhoz, hogy egy csecsemőből a világban jól boldoguló, intelligens felnőtt váljon, szüleinek biztosítania kell számára a megfelelő biztonságot adó, inger-gazdag, szerető környezetet.
Ehhez alapvető fontosságú a kötődés, ami a szülőhöz való testi közelségen, a gyermek szükségleteinek kielégítésén alapul. Manapság divatosak a különféle hordozókendők, mei-tai-ok: a nyűgös csecsemőt valóban megnyugtatja anyja közelsége, de fontos, hogy mások meggyőződése ellenére csak akkor csináljuk, ha mi magunk is jónak, hosszú távon is elfogadhatónak érezzük mindezt, gerincünk is sokáig bírja a ránehezedő plusz kilókat. Enélkül is lehetünk jó szülők, a lényeg csak annyi, hogy ne hagyjuk a csecsemőt magára, ha sír, mielőbb nyugtassuk meg.

Mitől lesz lelkileg egészséges a gyermek?

Tisztáznunk kell, hogy a hétköznapi logika ellenére csak akkor lesz gyermekünk önálló, ha érzelmileg mindig támaszkodhat anyjára (apjára, gondozójára), akkor meri majd később felfedezni a világot és benne saját magát. Kutatások igazolták, hogy ha azonnal reagálunk a gyermek sírására, később jobb lesz a stressz-tűrő képessége. Tehát minél több szeretetet, figyelmet kap kicsiként, annál kiegyensúlyozottabbá válik felnőtt korára. Ahogy az eddigiekből látható, a gyerek számára létfontosságú az elfogadó, meleg érzelmi kapcsolat, a mai rohanó világban azonban a felnőtteket érő stressz sajnos igen gyakran továbbítódik a gyerek felé. Például indokolatlan veszekedés, kötekedés formájában. A gyerek pedig könnyen magára veszi a szülők konfliktusát, ettől elbizonytalanodik abban, vajon tényleg szeretik-e. Tudnunk kell, hogy a bizonytalanság, a szeretet hiánya egy kisgyermek számára egyenlő a megsemmisüléssel! Gyakori megoldás, amikor az együtt töltött idő hiányát ajándékokkal próbálja meg ellensúlyozni a problémából valamit megérző szülő. A nevelő ilyenkor maga helyett ad valami kézzelfoghatót, s ezzel észrevétlenül vezeti bele a gyereket az eldobható, felcserélhető értékekkel teli fogyasztói társadalomba. Lényeges, hogy szem előtt tartsuk hogy gyermekünknek nem ajándékokra, hanem rá irányuló figyelemre, együtt töltött időre van mindenek előtt szüksége az egészséges lelki fejlődéshez.

Következő cikkemben arról beszélek majd, hogy milyen hibákat kell elkerülnünk elfoglalt szülőként, hogyan tudunk együttműködésre képes gyermeket nevelni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta