Címke: Szülői hibák

Hogy hat a gyermekkorunk a párkapcsolatunkra?

Hogyan hat a gyermekkorunk a szerelmi életünkre?

 

Ahogy az előző írásomból kiderül, a nehéz gyermekkor, a  nem kielégítő szülővel való kapcsolatok  automatikusan rányomják bélyegüket közérzetünkre és az emberi kapcsolatainkban való viselkedésünkre is (ami ezáltal rögzíti a problémát és a továbbiakban is elégedetlenné tehet bennünket).


Hogyan történik mindez pontosan? Mit tehetünk ellene?


Szocializációnak nevezzük azt a folyamatot, melyen keresztül már egészen csecsemőkorunktól kezdve elsajátítjuk, hogyan lássuk a világot, miként viszonyuljunk egymáshoz, hogyan kezeljük szükségleteinket, milyen elvárásokat támasszunk saját magunkkal és másokkal szemben. Ez minden családban egyedi, a gyermek-szülő kölcsönhatásától függ. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a folyamatok automatikusan mennek végbe, hétköznapi cselekvések és közlések által. Ezeknek csak egy kicsiny része megfogalmazható vagy tudatos. A család egyúttal a saját múltjából fakadó elvárások és hagyományok melett a társadalmi normákat is közvetíti. Például milyen viselkedés várható el egy férfitól vagy nőtől, milyen értékek fontosak “egy rendes ember” számára. Hogyan kell viselkednünk a boltban, nyilvános helyen stb.


Akár akarjuk, akár nem, az eredeti családunk ösztönösen hat ránk.  


– A szüleinkkel való bensőséges (meleg, támogató) vagy éppen felszínes kapcsolat meghatározza, hogy felnőttként a társunktól milyen távolságban érezzük jól magunkat. Ha szüleinkkel kapcsolat nem volt kellőképpen bensőséges (számunkra megfelelő), gyakran gondot okoz számunkra az intimitás. Ez gyakran szexuális, vagy bizalmi problémák formájában jelenik meg a  felnőtt párkapcsolatokban. Előfordul, hogy bár vágyunk a közelségre, mégis képtelenek vagyunk azt hosszú távon is élvezni. Gyakori példa erre, hogy hétvégén folyton összekapunk a párunkkal, a nyaralások vagy az ünnepek általában rosszul sikerülnek.


– Igen lényeges szempont a szüleinkkel való kapcsolatunk biztonságossága. Ha felmenőnk megígért nekünk valamit azt betartotta? A belső biztonságérzetet abból tanuljuk meg, gondozóink hogyan kezelték saját és mások érzelmeit, indulatait. Reagáltak-e a szükségleteinkre csecsemőként (vagy hagytak sírni, nem etettek meg, amikor éhesek voltunk, esetleg túl sokáig hagytak magunkra). Ha nem megfelelően hangolódtak rá vágyainkra (meg kell látnunk, hogy ez teljesen szubjektív), észrevétlenül is belénk vésődhetett, hogy csak addig érezzük jól magunkat, amíg a másik kézzel fogható közelségben van. Erre jó példa ha valaki, ha képtelen társát telefonon elérni, rögtön megcsalásra gondol vagy ha a pár az első jelentősebb vitára szakítással reagál.


– Hogyan gondolkodunk magunkról és másokról? A különbségeket vagy a hasonlóságokat, a közelséget vagy a távolságot hangsúlyozzuk? A negatív vagy a pozitív tulajdonságokat emeljük ki? Egyedül érezzük magunkat a legjobban vagy másokkal? Ha utóbbi, kikkel? Ha szükségünk van valamire megoldjuk egymagunk, vagy merünk segítséget kérni? Ha nincs otthon cukor elgyalogolunk a boltba vagy átkopogtatunk a szomszédba?


– Hogyan kezelték a gyermekkori hiszijeinket, indulatkitöréseinket? Ha a szülő nem tud mit kezdeni a saját dühével vagy síró csemetéjével, az könnyen megtanulhatja, hogy a rossz dolgokról nem lehet beszélni, hiszen azért legfeljebb elutasítást kaphat. Így tehát felnőttként olyan kapcsolatokba sodródik, melyben nem érzi jól magát. Nem ritka, hogy valaki a párjától várja, hogy kitalálja igényeit, hiszen kimondani képtelen azokat. Ezzel biztosítva (tudattalanul) saját maga számára a folyamatos frusztrációt.


– Mikor totyogóként fel akartuk fedezni a szobát majd később az egész világot, mit mondtak nekünk? Az eleséstől, csalódástól féltettek vagy biztattak minket? A kapcsolat kontrolláló vagy autonómiát támogató volta meghatározza, hogy mennyire merünk a másiktól távol merészkedni. Ha egy kapcsolatban vagyunk elvárjuk, hogy életünket csak a másik töltse be, vagy megőrizhetjük eredeti elfoglaltságainkat, kapcsolatrendszerünket? Bízunk abban, ha a párunk nincs velünk, attól még visszatér és távolléte alatt nem csal meg minket?


Hogyan kell a másikkal együttműködni? Mit lehet kommunikálni? Sok családban előfordul, hogy csak a jó dolgokat hangsúlyozzák, osztják meg egymással, az indulatokat, nehéz eseményeket a szülők elhallgatják a gyermek elől. A konfliktushelyzeteket “nem a gyerek előtt beszélik meg” vagy  tabuk vannak. (Például a veszteségekről nem beszélnek.) Ezáltal a gyermek egyfajta burokban nő fel, felnőttként képtelen lesz megbirkózni az élet nehézségeivel. Nyilván az is káros, ha a csemete folyton perlekedő felmenőket lát, de érdemes ebben is megtalálni az arany középutat. Mit kezdünk egy nehéz élethelyzettel? Munkahelyi gondok esetén a párunkkal vagy a gyerekünkkel veszekszünk, elmegyünk a barátainkhoz vagy alkoholba folytjuk bánatunkat?


– A hétköznapi rutin is biztonságot ad a gyermek számára. Hogy vagyunk mi együtt családként? Mit szeretünk csinálni? Hogyan telnek a hétköznapjaink? Mi történik lefekvés előtt vagy eszünk-e együtt, ha igen, milyen szabályok vonatkoznak erre? Mit kezdünk magunkkal és egymással a szabadidőnkben?


Egyértelmű, hogy férfi és nő más mintát hoz  a kapcsolatba és mást vár el a társától. Ha ezek átgondolhatóak majd kimondódnak, nagy könnyebbség lehet a közös élet kialakításához.


Mit tehetünk hogy jól érezzük magunkat a párkapcsolatunkban?


Fontos megérteni, honnan jövünk, milyen kimondott és kimondatlan értékeket viselkedésmintákat hozunk otthonról, érzelmileg leválni a szüleinkről (reálisan szemlélni őket érdemeikkel és hibáikkal együtt). Meglátni, hogyan hatnak (hatottak) egymásra a felmenőink. Milyen generációkon átadódó problémák vannak a családunkban? Ha ismerjük magunkat, jobban rálátunk párkapcsolatunkra is. Érdemes egymással a múlt fontos eseményeiről beszélgetni, kidolgozni, nekünk párként milyen értékek számítanak. Megnézni hogyan hatunk mi egymásra. Miből adódnak leginkább félreértéseink? Mivel bántjuk meg egymást? Hogyan reagálunk egy feszült helyzetben? Hogyan éljük meg a hétköznapok nehézségeit? Ha gyermekeink vannak, az Ő viselkedésük is tükröt tart számunkra, nem csak szülőként, hanem emberként is.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

 

Lámpalázas? Segítünk megszabadulni tőle!

Szeptember van, elkezdődött az iskola, eljött a felelések és számonkérések, prezentációk ideje. A legtöbb embert félelemmel tölti el, ha több ember előtt kell megszólalnia. Ennek oka, hogy ilyenkor ösztönösen is szeretnénk tetszeni a hallgatóságnak, tudat alatt tartunk tőle, mit szólnak majd  mások a mondandónkhoz. Mit tehetünk hogy leküzdjük félelmünket és a legjobb tudásunk szerint álljunk helyt?


A lámpaláz, a mások előtt való leblokkolás legtöbbször összefüggésben áll a kishitűséggel, az önbizalomhiánnyal. A félelemmel, hogy nem fogunk megfelelni másoknak, ami gyakran összefügg azzal, ahogyan velünk bántak gyermekként. Az, hogy az édesanyánk sokszor megdicsért minket, még nem jelenti azt, hogy megfelelő magabiztosságra tettünk szert. Nagyon fontos tehát, szülőként hogyan fejezzük ki véleményünket, meg merjük-e fogalmazni nemtetszésünket, vagy inkább hamis bókokkal halmozzuk el gyermekünket. Ha például nem tetszik nekünk az, amit a gyermekünk rajzolt, őszintén vállaljuk fel a véleményünket: ne akarjuk mindenáron biztatni. Nyugodtan mondjuk el neki, hogy ez most nem sikerült szépre, de tegyük hozzá, hogy bízunk benne, a következő jobban fog neki sikerülni: ez csak gyakorlás kérdése. Ezek a korai tapasztalatok felnőttként zsigeri szinten hatnak ránk, befolyásolják viselkedésünket. Nagyon fontos tehát, hogyan bántak velünk a szüleink, ahogy az is, mi hogyan viselkedünk a gyermekeinkkel.

Küzdjük le a lámpalázat! De hogyan is csináljuk?
Első tippünk, hogy engedjük meg magunknak, hogy féljünk! Az emberek többsége nem született előadóművésznek. Nem szégyen az, ha néha bakizunk, ettől csak emberinek fognak minket látni. Akár meg is fogalmazhatjuk zavarunkat a mondanivalónk elején, valószínűleg megértő pillantásokat kapunk majd cserébe az őszinteségünkért. Ez segíthet túllendülni a kezdeti nehézségen, belemélyülni abba, amit valójában mondani szeretnénk.

Készüljünk fel!
Ha fontos vizsga, prezentáció, előadás, tárgyalás előtt állunk, biztosnak kell lennünk benne, hogy mindent megtettünk a sikeres szereplésért. Készüljön hát fel laposan! Amikor kiáll, próbáljon meg ne arra gondolni, mit szólnak mások vagy hogy néz ki. A lámpaláz ellen a legjobb fegyver, ha tudja: profin felkészült. Ezért előző nap gondoljuk végig miről szeretnénk beszélni és írjunk róla vázlatot (ebbe szükség esetén bármikor belenézhetünk)!

Ne motyogjunk!
Általában azok az emberek motyognak a bajszuk alatt, akik nem biztosak abban, amit éppen mondanak. Ha halkan mormolunk, akkor könnyen felidegesítünk ezzel másokat, ráadásul van esély arra, hogy elismételtetik velünk a mondandónkat. Ettől azonban csak még kínosabban éreznénk  magunkat, próbáljuk hát megelőzni ezt: érthető hangerővel, lassan beszélni.


Keressünk fogást!
Sokan nem tudnak mit kezdeni a kezeikkel, amikor mások elé kell kiállniuk, ha tehát tartunk ettől érdemes ezt is előre átgondolni. Segíthet, ha a jegyzetet, vagy más tárgyat tart a kezében.

Tartsunk szemkontaktust!
Ha valaki izgul, hajlamos „belemenekülni” a mondandójába, a jegyzeteit bújni, amitől karót nyeltnek tűnik, messziről látszik, hogy szorong. Fontos, hogy próbáljunk meg szemkontaktust tartani a közönséggel. A hallgatóságban biztosan akad néhány szimpatikus ember, akire nem esik nehezünkre ránézni. Ne akarjunk mindenáron jó benyomást kelteni! Elég, ha önmagunkat adjuk!

Próbáljuk el!
Ha lehetséges, ismerje meg a helyszínt, ahol szerepelnie kell. Próbálja meg a hallgatóságot úgy elképzelni, mint kedves ismerősöket, akik nyitottan és pozitívan viszonyulnak Önhöz – az esetek nagy részében ez egyébként valóban így van. Sokat segíthet ha egy családtaggal vagy baráttal elpróbálja a helyzetet. Kérjen tőlük őszinte visszajelzést, hogy kijavíthassa az esetleges hibákat!

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

lampalaz

 

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezze kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

idős 2

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 2. rész

 Az előző írásomban részletesen szóltam arról, milyen fontos a gyermekek egészséges lelki fejlődéséhez a szülő felől érkező gondoskodás, feltétel nélküli szeretet és az ezáltal a gyermek felé sugározott biztonság. Hiszen ez teremti meg a későbbi kiegyensúlyozottság, érzelmi önállóság alapjait. Lényeges azonban kiemelni, hogy a szeretet zászlaja alatt se essünk át a ló túloldalára (ezt hajlamosak az elfoglaltabb, lelkiismeret-furdalással küzdő szülők megtenni), ne engedjük, hogy életünket hosszútávon a gyerek irányítsa. Nyilvánvaló, hogy egy újszülött szükségleteire elengedhetetlenül rá kell hangolódnunk, de ennek idővel változnia kell. Törekedjünk arra, hogy olyan (napi)rendet alakítsunk ki, ami a szülő és gyermeke számára egyaránt elfogadható. Ezt a szülő és ne a gyerek diktálja. Evidensnek tűnik, mégsem az, hogy a gyerek még nem tudja, mire van szüksége, ezért a rá vonatkozó szabályokat nekünk kell meghoznunk. Mégis sokszor egy fárasztó, stresszes munkanap végén ráhagyjuk gyermekünkre, hogy a tv előtt egyen, akkor feküdjön, amikor szeretne, csak hogy a hisztit elkerüljük. Talán a lelkiismeretünket próbáljunk megnyugtatni, amiért keveset vagyunk vele, nem figyelünk rá eléggé, azért teszünk ilyen kedvezményeket. Fontos azonban tisztázni, hogy a gyermek számára nagyon lényegesek a szabályok, melyekhez alkalmazkodniuk kell, ez ad nekik biztonságot egy folyton változó világban.

     Könnyen azt gondolhatjuk (hiszen minden médiumból ez árad felénk), hogy akkor tesszük boldoggá a gyermekünket, ha folyton kedvére teszünk, nem tesszük ki semmiféle frusztrációnak. Ez azonban nagy tévedés, gyermekünknek olyan erős és következetes szülőre van szüksége, akire felnézhet, aki mellett biztonságban érezheti magát. Ki ne ismerné a dackorszakot, hogy milyen hiszti tud kerekedni egy-egy apróságból? Minden szülő tapasztalta már, hogy a gyermekek ösztönösen harcolnak a hatalomért, irányításért. Ez akaratuk fejlődésével magyarázható, teljesen természetes és egészséges folyamat. Lényeges azonban tisztázni, hogy a szülőnek csak akkor lesz tekintélye, gyermekünk csak akkor lesz engedelmes, ha következetesek maradunk, betartatjuk velük a korábban lefektetett regulákat. Ezt elvben a legtöbb szülő tudja, de mégis kinek van kedve egy végigrobotolt nap után „apróságokon” harcolni? Érdemes ilyenkor erőt venni magunkon és utolsó energiánkkal kezünkbe venni az irányítást és bármilyen nehéz is, következetesnek maradni! A túl nagy hatalommal rendelkező gyermek ugyanis hosszú távon indulatos, haragos, szorongó és bizonytalan lesz. Ezen túlmenően pedig a gyerek megérzi gyengeségünket és élni fog vele a továbbiakban is: még több hatalomért küzd majd. Bármilyen viselkedéssel ér célt, az megerősítődik és a továbbiakban egyre gyakrabban ismétlődik majd. Annak ellenére ösztönösen keresi minden (lelkileg többnyire egészséges) gyerek az irányítást, hogy ezzel a hatalommal ő még nem tud élni. Sőt, ha ráhagyjuk, a súlya alatt összeroppan. Tehát lényeges, hogy a döntés mindig a szülő kezében legyen. Persze életkorának megfelelően adhatunk (és jó ha adunk!) a gyermekünknek választási lehetőségeket, például eldöntheti, hogy melyik pólót vagy desszertet szeretné, de azt hogy téli vagy nyári ruhát vesz fel a hidegben, mikor fekszik le vagy megy-e óvodába, ne ő szabja meg. Ez maradjon a mi felelősségünk.

Nevelséről szóló cikksorozatom utolsó részélben arról lesz majd szó, hogyan vívhatjuk ki, hogy gyermekeink tiszteljenek minket, mitől lesznek sikeresek a gyermekközösségben majd később, felnőtkorukban is.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 1. rész

Szülőnek lenni felemelő boldogság, de nehéz feladat is egyben, bár erről az oldaláról ritkábban ejtünk szót: sok kihívással kell szembenéznünk, ha anyává-apává válunk. Számot kell vetnünk önmagunkkal, ismernünk kell a világot, gyermekünket és „családi hagyományainkat” is, hogy valóban jól csinálhassuk. Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, együttműködni képes, tisztelettudó gyereket? Mivel teszünk jót neki? Erről a témáról igen keveset olvashatunk, annak ellenére, hogy egy újdonsült szülő élete többnyire csupa bizonytalanság. 3 részes cikksorozatomban ehhez próbálok támpontot nyújtani.

Egy D. Winnicott nevű gyermekpszichiáter vezette be az „elég jó anya” ill. az „elég jó szülő” fogalmát a múlt század közepén, hogy leszámoljon az addig a szülőkre tett felelősséggel, ami minden felnőttkori pszichés betegség forrásaként a korai szülő-gyermek kapcsolatot jelölte meg. Az elég jó azt jelenti, sok szempontból megfelelő, kielégítő a gyerek számára. Tehát nem szükséges a tökéletesség miatt szorongani, gyermekünk egészségéhez, ennél kevesebb is elég. Számoljunk hát le a bűntudattal! Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz hogy gyermekét a lehető legjobban nevelje, különben nem olvasná most ezt az írást.

A szülőség tehát viszonyfogalom, ami mindig csak az adott gyerekkel együtt érvényes. A szülőnek a saját gyerekére kell ráhangolódnia úgy, hogy közben saját magával is azonos maradjon, ne tagadja meg tartósan saját vágyait és elképzeléseit. A szülő-gyermek kapcsolat folyamatosan változik a gyermek korának növekedésével: áthelyeződnek benne a hangsúlyok, de legfontosabb, hogy a szülő a saját és gyermeke igényeit is állandóan szeme előtt tartsa, ebben egyensúlyt találjon. Viselkedésünknek az odaadáson túl hitelesnek is kell lennie, hiszen a gyerek megérzi az őszintétlenséget, mártíromságot. Ha „túl sok áldozatot” hozunk gyermekünkért, biztosak lehetünk benne, hogy valahol észrevétlenül „visszavesszük” majd az árát, ami egyikünknek sem lesz jó. Lelkileg egészséges gyereket tehát csak egy többnyire kiegyensúlyozott szülő tud nevelni.

Fontos, hogy ki honnan, milyen családból jött, – milyen szülői mintákat örököltünk, mit láttunk otthon, hogy tudatosan ugyanolyanok vagy mások szeretnénk lenni, mint saját szüleink voltak. Lényegesek az előzetes elképzeléseink, de alkalmazkodnunk is kell a baba igényeihez, megtalálni önmagunkat a szülő szerepben.
Bár az előbb megemlítettem, hogy minden gyermek egyéni és ezért másféle bánásmódot igényel a legoptimálisabb testi-lelki fejlődéshez, az „elég jó szülőséghez” van néhány evidensnek tűnő aranyszabály. Ahhoz, hogy egy csecsemőből a világban jól boldoguló, intelligens felnőtt váljon, szüleinek biztosítania kell számára a megfelelő biztonságot adó, inger-gazdag, szerető környezetet.
Ehhez alapvető fontosságú a kötődés, ami a szülőhöz való testi közelségen, a gyermek szükségleteinek kielégítésén alapul. Manapság divatosak a különféle hordozókendők, mei-tai-ok: a nyűgös csecsemőt valóban megnyugtatja anyja közelsége, de fontos, hogy mások meggyőződése ellenére csak akkor csináljuk, ha mi magunk is jónak, hosszú távon is elfogadhatónak érezzük mindezt, gerincünk is sokáig bírja a ránehezedő plusz kilókat. Enélkül is lehetünk jó szülők, a lényeg csak annyi, hogy ne hagyjuk a csecsemőt magára, ha sír, mielőbb nyugtassuk meg.

Tisztáznunk kell, hogy a hétköznapi logika ellenére csak akkor lesz gyermekünk önálló, ha érzelmileg mindig támaszkodhat anyjára (apjára, gondozójára), akkor meri majd később felfedezni a világot és benne saját magát. Kutatások igazolták, hogy ha azonnal reagálunk a gyermek sírására, később jobb lesz a stressz-tűrő képessége. Tehát minél több szeretetet, figyelmet kap kicsiként, annál kiegyensúlyozottabbá válik felnőtt korára. Ahogy az eddigiekből látható, a gyerek számára létfontosságú az elfogadó, meleg érzelmi kapcsolat, a mai rohanó világban azonban a felnőtteket érő stressz sajnos igen gyakran továbbítódik a gyerek felé. Például indokolatlan veszekedés, kötekedés formájában. A gyerek pedig könnyen magára veszi a szülők konfliktusát, ettől elbizonytalanodik abban, vajon tényleg szeretik-e. Tudnunk kell, hogy a bizonytalanság, a szeretet hiánya egy kisgyermek számára egyenlő a megsemmisüléssel! Gyakori megoldás, amikor az együtt töltött idő hiányát ajándékokkal próbálja meg ellensúlyozni a problémából valamit megérző szülő. A nevelő ilyenkor maga helyett ad valami kézzelfoghatót, s ezzel észrevétlenül vezeti bele a gyereket az eldobható, felcserélhető értékekkel teli fogyasztói társadalomba. Lényeges, hogy szem előtt tartsuk hogy gyermekünknek nem ajándékokra, hanem rá irányuló figyelemre, együtt töltött időre van mindenek előtt szüksége az egészséges lelki fejlődéshez.

Következő cikkemben arról beszélek majd, hogy milyen hibákat kell elkerülnünk elfoglalt szülőként, hogyan tudunk együttműködésre képes gyermeket nevelni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta