Címke: Szabályok

Segítség, hazudik a gyerekem!

Segítség, hazudik a gyerekem!

Bármely szülővel előfordulhat (és rendszerint elő is fordul) hogy hazugságon kapja a gyermekét. Érdemes tehát előre átgondolnunk mi állhat a gyermeki füllentések hátterében és mit tehetünk azért, hogy őszinteségre neveljük a csemeténket.

Mi van a gyermeki fünnetések mögtt?

Képzeljük el, hogy a gyermekünk óvodai zsákjában vagy az otthoni játékos dobozban észreveszünk egy idegen játékot. Mit érdemes tenni ilyenkor? Mindenképp érdemes megkérdezni, honnan van, ha nekünk nem ismerős. Elképzelhető, hogy ajándékba kapta, de jó esetben egy gyermek ezt elújságolja a szülőnek a többi, nap közben vele történő, számára izgalmas (vagy éppen nyomasztó) dologgal együtt. Ha feszültté válunk, amikor kiderül, hogy gyermekünk ellopta a tárgyat, akkor megakadályozzuk, hogy az utódunk őszinte legyen velünk, megtaníthassuk Őt a becsületességre. Ezért érdemes megpróbálni megőrizni a hidegvérünket és szem előtt tartanunk, hogy a gyermeknevelés egy olyan feladat, ami napról napra új kihívás elé állít bennünket szülőket. A gyermekek, ahogy cseperednek egyre több mindent ismernek meg a világból és egyre több mindenre vágynak, de az eszköztáruk még nem elég fejlett ezek megvalósításához, a kívánt tárgy megszerzéséhez. Érdemes tehát finoman megtudnunk a gyermek motivációját. Körültekintően megfogalmaznunk a kérdéseinket. Mi lehet a füllentés mögött? Például „Nagyon aranyos ez a kis plüssmackó, igaz? Nekem is tetszik. Elkérted a játékot, mielőtt betetted a zsákba?” Ez a stratégia iskolás korban és később is jól működik. Ahelyett, hogy serdülő gyermekünket fenyegetnénk, hogy megbukik, ha nem tanul az érettségire, indulatmentesen (!) megkérdezhetjük tőle, hogyan tervezi a felkészülést, mikor szeretne nekilátni a munkának. Ez igaz más ígéretek betartására vagy feladatok elvégzésére is. A szemrehányásnál sokkal célravezetőbb, ha a gyermekünk belátására próbálunk hatni. Motiváljuk Őt arra, hogy ha akar valamit, akkor tennie kell érte, hogy elérje azt. Mindeközben vegye figyelembe mások érzéseit és képviselje a sajátjait. „Tudod, ha Bandi keresi a mackóját és nem találja, nagyon szomorú lesz.”

Sok gyerek azért nem mondja meg az igazat, mert fél a büntetéstől, megszégyenüléstől, vagy a tette más következményétől.

Ebben az esetben érdemes átgondolnunk, hogy szülőként milyen nevelési elveket követünk, milyen eszközeink vannak a szabályok betartatására. A büntetés általában rontja a gyermek önbizalmát, ráadásul nem kínál helyes alternatívát sem a gyermek számára. Ha tehát beállítjuk őt a sarokba, vagy eltiltjuk a számítógépezéstől, azzal csak magunkra haragítjuk. Ha nem segítünk neki azzal, hogy elmondjuk, milyen viselkedést tartunk kívánatosnak egy ilyen helyzetben, nem várhatjuk el, hogy magától megoldja azt. Ráadásul a szülő-gyermek kapcsolatot, a belénk vetett bizalmát is észrevétlenül romboljuk a büntetéssel. Nem várhatjuk el, hogy a csemeténk őszinte legyen velünk, ha cserébe pusztán megtorlást alkalmazunk! Persze ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek a tettének következményei. Az elcsent mackót vissza kell adni és elkérni. Ha minket túl szigorúan vagy bűntudatkeltés segítségével neveltek, előfordulhat hogy szégyelljük a hazugságot. Nem szabad, hogy a gyermekünk viselkedése miatt túlzottan kellemetlenül érezzük magunkat. Példát kell mutatnunk a gyermek számára a negatív érzések elviselésével. Fejezzük ki, hogy értékeljük az őszinteségét és segíteni fogunk neki kijavítani a hibát, amit elkövetett!

Mit tehetünk szülőként, hogy őszinteségre neveljük a gyermekünket?

Ne akarjunk mindent egyszerre megtanítani neki (főleg ha még kicsi). Elég lehet, ha értékeljük az őszinteségét. (Például “Nehéz néha elmondani az igazságot, ugye?”) Aztán érdemes lehet fokozni az empátiáját (ha például bántott valakit, de tagadja, vagy nem akar bocsánatot kérni, akkor segítsünk neki a másik helyébe képzelni magát). Mit érezne akkor, ha vele tennének hasonlót? Közösen gondoljuk át, mit lehet tenni, ha már elkövettünk egy hibát. Ha elég türelmesek vagyunk (és a gyermekünk már iskoláskorú, vagy annál idősebb) önmagától is rájöhet, mi a teendő, csak vele kell lennünk amíg végiggondolja ezt. Empátiánk és jelenlétünk a legtöbbször önmagában is elég egy egészséges gyermek számára ahhoz, hogy meg tudja oldani ezt a konfliktushelyzetet. Őrizzük meg a hidegvérünket!

Előfordul, hogy a gyermek nem akar valójában füllenteni, de meggondolatlan volt, vagy a kortársai rávették. Próbáljunk meg a gyermekünk helyébe képzelni magunkat. Még ha nem is értünk egyet a viselkedésével, hallgassuk végig az egész történetet! Lehet, hogy már meg is bánta amit tett és maga is jóvátenné valahogy, ha tudná, csak szégyelli, vagy más ok miatt képtelen erre.

Normális az, hogy a gyermek néha fantáziál, összemossa a valóságot a vágyaival! Óvodáscsoportokban igen gyakori, hogy ártalmatlan füllentések hangzanak el a gyermekek közt. („Nekem van egy igazi pónim.”) Minél elégedetlenebb valaki a saját életével, gyakran annál nagyobb a szerepe a képzeletbeli, vagy virtuális világnak. Ilyen esetben is érdemes megérteni a kívánságokat, elbeszélgetni a csemeténkkel a vágyairól, félelmeiről. Talán azért szeretne Ő is pónit, hogy könnyebben teremthessen kapcsolatot egy másik kislánnyal. Ha tudjuk mi van a füllentés mögött, könnyebb segítenünk elérni a vágyott dolgot. Ha pónit nem is tudunk venni, de meghívhatjuk például a barátját, vagy szervezhetünk valamilyen vele közös programot, ezzel segítve a barátkozásukat.

Mi mennyire vagyunk őszinték?

Ha tapintatból rendszeresen nem mondjuk meg az igazságot a szomszéd néninek a frizurájáról, vagy a szeretteinknek, akkor nem várhatjuk el, hogy kisgyermekünk őszinte legyen velünk. Már a legfiatalabb gyermek is mrgérzi az őszintétlenséget, hiteltelenséget! Ha tévedünk, ismerjük el, kérjünk bocsánatot és javítsuk ki a hibánkat. Ne kerüljük el a konfrontációt. Merjünk a vágyainkról és a rossz érzéseinkről is beszélni a gyermek előtt, hogy ő se féljen ezektől. Ha látja, hogy mi megbeszéljük a párunkkal a problémákat, megkérdezzük csemeténktől hogy milyen élményei voltak aznap, el fogja mondani azt is, ami nehéz a számára. A kapcsolatunk bizalmas és bensőséges lesz. A meggondolatlanságból fakadó hibák pedig kijavíthatóak. Mutassunk példát viselkedésünkkel!

 

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, tisztelettudó, sikeres gyermeket? 3. rész

Cikksorozatom első két részében részletesen beszéltem arról, miért fontos a szülő-gyermek kapcsolatban a feltétel nélküli szeretet, a gondoskodás és hogy a szülő egyértelmű, betartható szabályokat fektessen le és tartasson be gyermekével. Ezen kívül is van még néhány lényeges alapszabály, amikről a követlezőkben szót ejtek majd. Ezek biztosítják, hogy gyermnekünk jól boldoguljon a közösségben, később a munkájában is sikereket érjen el.

A következő aranyszabály  a türelem. Ezt a gyerekeken keményen behajtjuk, ha például testvérek közötti konfliktusról vagy bármilyen gyerekközösségben előforduló problémáról van szó, pedig mi magunk sem állunk mindig a helyzet magaslatán. Egy fárasztó nap végén, amikor dacoskodó gyermekünk feszegeti a határokat, nehezen látjuk meg benne a felfedezés, a határok kipuhatolásának szándékát. Ilyenkor bármelyik szülőnél könnyen elszakad a cérna, elhangzik egy csúnya vagy hangos szó. Azt azonban mi szülők nehezen vesszük tudomásul, hogy intő szavainknál sokkal fontosabb, hogy milyen példát lát, hall a gyerek. Ha mi magunk nem tudjuk megőrizni hidegvérünket, akkor gyermekünk azt fogja gondolni, hogy ez természetes dolog, ő is így viselkedik majd, ami több későbbi probléma forrása lehet. (Például indulatossá válhat, ha nehézségekkel, frusztrációval kall szembenéznie, ami a gyermekközösségben, felnőttkorbana  munkavállalásban is okozhat problémákat.

A kisebb (3-4 év alatti) gyerekeknél normális, hogy saját indulataikon, agressziójukon nem tudnak uralkodni. Ezt meg kell értenünk és higgadtságunkkal nekünk kell példát mutatnunk. Ha kikel magából, segítsünk neki megnyugodni. Gyakran jól beválik, ha eltereljük a figyelmét. Fontos tisztázni, hogy önuralmat a szülő csak akkor taníthat gyerekének, ha ezen képességeknek önmaga is birtokában van, tehát minden körülmények közt megőrzi higgadtságát, a családban betöltött vezető szerepét. A tiszteletet és együttműködést csakis tettekkel szerezhetjük meg, a szigorú büntetés azonban rossz érzéseket, haragot kelt a gyermekben. Ezért nem szabad túlzásba esnünk, visszaélnünk erőfölényünkkel, hatalmunkkal, legyünk következetesek és mértéktartóak, amikor a nemkívánatos viselkedés előfordul és szankcionálásra kényszerülünk.

Kiemelném, hogy a tekintély kétélű fegyver, ha nem jól használjuk, nagyobb kárt okozunk vele, mint hasznot. Minden gyermek szeretni akarja, tökéletesnek látni vágyik a szüleit, ezért azt gondolja, hogy úgy kell szeretni, ahogy a szülei ezt vele teszik, ahogy vele bánnak. Ő maga is hasonlóvá válik a felmenőihez (gyakran akkor is, ha tudatosan másra törekszik.) Tudattalanul is továbbadja szüleitől elszenvedett sérelmeit a gyerekeinek. Rajtuk fog elégtételt venni értük, ezért fontos, hogy ha nem szívesen gondolunk vissza gyermekkorunkra, vannak olyan konfliktusaink a szüleinkkel, amiket nem tudunk megoldani, ne szégyelljük pszichológus segítségét kérni.

Csak tudatos viselkedéssel, indulatmentesen lehetünk magunk is jó szülők, biztos támaszok. Fontos, hogy ne erőltessük mindenáron a tekintélyt, ne próbáljunk akaratunknak bármi áron pl fizikai vagy verbális agresszióval érvényt szerezni, mert az csak haragot szül a gyermekben, hosszútávon káros az Ő lelki egészségére nézve. Tehát jól válogassuk meg nevelési eszközeinket. A tisztelet kölcsönösen kell, hogy működjön! Ne beszéljünk gyermekünkről becsmérlően, különben ő sem fog minket tisztelni. Ha elutasító, utálatos hangnemet használunk vele, biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb ő is azt üt majd meg velünk, ráadásul ezzel csak a rossz érzéseit, haragját fokozzuk. Neki higgadt, domináns szülőre van szüksége az egészséges lelki fejlődéshez. Lényeges megérteni, hogy ha gyermekünk azt látja, viselkedésével indulatokat generál bennünk, ezzel hatalmat szerez felettünk és még pimaszabbul felesel majd. Ezért fontos, hogy a gyermek előtt folyton uralkodjunk magunkon, tiszteletben tartsuk őt. Büntetés megszabásakor pedig legyünk határozottak, de kerüljük a heves érzelmeket kiváltó helyzeteket!

Az elég jó szülőséghez tehát a szereteten és a türelmen túl a leglényegesebb, hogy a szülő higgadt maradjon és következetesen betartassa az alapvető szabályokat, akkor is, ha épp rossz napja van. Emellett pedig azt gondolom, hogy egy szülő saját kiegyensúlyozottsága és magabiztossága gyermeke számára is példát mutat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

 

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 2. rész

 Az előző írásomban részletesen szóltam arról, milyen fontos a gyermekek egészséges lelki fejlődéséhez a szülő felől érkező gondoskodás, feltétel nélküli szeretet és az ezáltal a gyermek felé sugározott biztonság. Hiszen ez teremti meg a későbbi kiegyensúlyozottság, érzelmi önállóság alapjait. Lényeges azonban kiemelni, hogy a szeretet zászlaja alatt se essünk át a ló túloldalára (ezt hajlamosak az elfoglaltabb, lelkiismeret-furdalással küzdő szülők megtenni), ne engedjük, hogy életünket hosszútávon a gyerek irányítsa. Nyilvánvaló, hogy egy újszülött szükségleteire elengedhetetlenül rá kell hangolódnunk, de ennek idővel változnia kell. Törekedjünk arra, hogy olyan (napi)rendet alakítsunk ki, ami a szülő és gyermeke számára egyaránt elfogadható. Ezt a szülő és ne a gyerek diktálja. Evidensnek tűnik, mégsem az, hogy a gyerek még nem tudja, mire van szüksége, ezért a rá vonatkozó szabályokat nekünk kell meghoznunk. Mégis sokszor egy fárasztó, stresszes munkanap végén ráhagyjuk gyermekünkre, hogy a tv előtt egyen, akkor feküdjön, amikor szeretne, csak hogy a hisztit elkerüljük. Talán a lelkiismeretünket próbáljunk megnyugtatni, amiért keveset vagyunk vele, nem figyelünk rá eléggé, azért teszünk ilyen kedvezményeket. Fontos azonban tisztázni, hogy a gyermek számára nagyon lényegesek a szabályok, melyekhez alkalmazkodniuk kell, ez ad nekik biztonságot egy folyton változó világban.

     Könnyen azt gondolhatjuk (hiszen minden médiumból ez árad felénk), hogy akkor tesszük boldoggá a gyermekünket, ha folyton kedvére teszünk, nem tesszük ki semmiféle frusztrációnak. Ez azonban nagy tévedés, gyermekünknek olyan erős és következetes szülőre van szüksége, akire felnézhet, aki mellett biztonságban érezheti magát. Ki ne ismerné a dackorszakot, hogy milyen hiszti tud kerekedni egy-egy apróságból? Minden szülő tapasztalta már, hogy a gyermekek ösztönösen harcolnak a hatalomért, irányításért. Ez akaratuk fejlődésével magyarázható, teljesen természetes és egészséges folyamat. Lényeges azonban tisztázni, hogy a szülőnek csak akkor lesz tekintélye, gyermekünk csak akkor lesz engedelmes, ha következetesek maradunk, betartatjuk velük a korábban lefektetett regulákat. Ezt elvben a legtöbb szülő tudja, de mégis kinek van kedve egy végigrobotolt nap után „apróságokon” harcolni? Érdemes ilyenkor erőt venni magunkon és utolsó energiánkkal kezünkbe venni az irányítást és bármilyen nehéz is, következetesnek maradni! A túl nagy hatalommal rendelkező gyermek ugyanis hosszú távon indulatos, haragos, szorongó és bizonytalan lesz. Ezen túlmenően pedig a gyerek megérzi gyengeségünket és élni fog vele a továbbiakban is: még több hatalomért küzd majd. Bármilyen viselkedéssel ér célt, az megerősítődik és a továbbiakban egyre gyakrabban ismétlődik majd. Annak ellenére ösztönösen keresi minden (lelkileg többnyire egészséges) gyerek az irányítást, hogy ezzel a hatalommal ő még nem tud élni. Sőt, ha ráhagyjuk, a súlya alatt összeroppan. Tehát lényeges, hogy a döntés mindig a szülő kezében legyen. Persze életkorának megfelelően adhatunk (és jó ha adunk!) a gyermekünknek választási lehetőségeket, például eldöntheti, hogy melyik pólót vagy desszertet szeretné, de azt hogy téli vagy nyári ruhát vesz fel a hidegben, mikor fekszik le vagy megy-e óvodába, ne ő szabja meg. Ez maradjon a mi felelősségünk.

Nevelséről szóló cikksorozatom utolsó részélben arról lesz majd szó, hogyan vívhatjuk ki, hogy gyermekeink tiszteljenek minket, mitől lesznek sikeresek a gyermekközösségben majd később, felnőtkorukban is.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta