Címke: Párkapcsolati konfliktusok

Egy férfi egy csokor rózsát ajándékoz a párjának

A pártalálás útvesztőin…

 

Az utóbbi időben egyre többen keresnek meg a magánpraxisomban szakítás, válás, vagy elmagányosodás miatt. Weboldalam pszichológus válaszol rovatában pedig gyakran visszatérő téma az ismerkedés, ennek nehézségei, ezért gondoltam, hogy érdemes volna megvizsgálni az ezzel kapcsolatos nehézségek mögött rejlő mélyebb okokat, megkeresni köztük a párhuzamokat.

Mire is vágyunk valójában amikor ismerkedünk?

A modern világban nagy hatást gyakorolnak ránk a különféle médiumok, a TV-ben látott kép (nádszál-vékony, kisminkelt, elegáns megjelenésű nők és kisportolt férfiak), és egyre több időt töltünk az interneten is. A közösségi oldalakon például többnyire az előnyösebbik oldalunkat mutatjuk, könnyen kialakulhat bennünk tehát egy vágy, hogy másokra hasonlítsunk, életünk minél szebb és könnyebb legyen, vagy akár kisebbségi érzés is, amiért kevésbe tartjuk magunkat vonzónak másoknál. Fontos tudni, hogy ez egy kiretusált, hamis kép, ami eldeformálja a látásmódunkat. Ebből a szempontból különösen a gyermekek, kamaszok és a sérült önértékeléssel rendelkező felnőttek veszélyeztetettek.

Ha romantikus elvárásaink vannak a párkapcsolatunkkal szemben, előbb-utóbb csalódunk

A párkapcsolatokról is egy hamis, tökéletes képet sugallnak a különböző médiumok. Elég csak a hollywoodi filmekre, vagy a mesékre gondolni, ahol ott véget ér a történet, hogy férfi és nő megismerkednek (esetleg összeházasodnak) és boldogan élnek amíg meg nem halnak. Na de a lényegről, hogy mitől érzik magukat jól egymás mellett, mitől működik a kapcsolatuk, sehol sem szólnak. Persze ahogy másra, erre sincsen általános recept (hiszen ahogy minden ember, minden párkapcsolat is más és más), azt viszont biztosan állíthatjuk, hogy magától egyetlen kapcsolat sem működik harmonikusan, minden fél számára kielégítő módon. Legalábbis tartósan nem. A kezdeti lángolás után minden párnak meg kell küzdenie a kölcsönös megelégedettségért.

Mit várunk a másiktól? És saját magunktól?

Ismerkedéskor sokan tehát a tökéletes férfit vagy nőt keresik, ami természetesen nem létezik, így tehát borítékolva van a csalódás. Másik legalább ilyen fontos sugallat a médiumok részéről, hogy ami nem működik, azt egyszerűen el kell dobni, másikra cserélni. Míg régen evidensnek számított, hogy elvisszük a rossz cipőnket a suszterhoz, ma mindenki újat vesz helyette. A látszat, hogy minden jónak tűnjön, egyre fontosabbá vált. Régen egy életre választottak társat magunknak az emberek, ami szintén sok frusztráció táptalaja volt, hiszen a házasságot gyakran akkor sem bontották fel, ha abban minden résztvevő szenvedett. Manapság azonban inkább a másik véglet jellemző. Ha probléma adódik, kilépünk a kapcsolatokból.

Meg kell küzdenünk vágyainkért és magáért a kapcsolatért is!

Egy idő után úgy már látjuk, nem is érdemes önmagunkat adni, egyre inkább úgy érezhetjük, nem érdemes kompromisszumra törekedni, mert az túlzott önfeladással járna. Olyat keresünk, aki tökéletesen passzol az igényeinkhez. Lemondunk a bensőségességről, megelégszünk szexkapcsolattal vagy a szeretői státusszal. Esetleg úgy gondoljuk, egyedül biztonságosabb, akkor ugyanis nem csalódhatunk a párunkban. Elnyomjuk az azzal kapcsolatos vágyainkat, hogy egy valódi társsal oszthassuk meg örömeinket és bánatainkat. A sorozatos csalódások, párkapcsolati kudarcok és a médiából felénk áradó frusztráció hatására egyre jobban befelé fordulhatunk, elmagányosodhatunk. Fokozatosan érzékenyebbé válunk a rossz érzésekre, próbálunk ezek elől elmenekülni, amire a kapcsolatból való kilépés kínálkozik a legjobb lehetőségnek.



Fontos azt tudnunk, hogy (ahogy arról korábban a párválasztásunk rejtett okai című bejegyzésemben is írtam) mindig olyan partnerekre leszünk figyelmesek, azok keltik fel mélyebben érdeklődésünket, akik hasonló életfeladatokkal küzdenek, mint mi, vagy a szeretteink. Így tehát egy komolyabb kapcsolatban eleve borítékolva vannak azok a frusztrációk, megoldásra váró feladatok, melyekkel így vagy úgy a szüleink is küzdöttek. Dönthetünk úgy, hogy emiatt hagyjuk a csudába az egészet (gondolva, hogy nem éri meg, majd mással jobb, könnyebb lesz) vagy felvehetjük a kesztyűt. Azt tapasztalom, hogy ha megpróbálunk elfutni a nehézségek elől, azok más formában fognak visszatérni, érdemes tehát időben elgondolkodnunk. Nem elengedni olyan partnert, akivel dolgunk van, hanem közösen megtanulni a leckét, megküzdeni azért, hogy a kapcsolatunk egyenrangú és kölcsönösen kielégítő legyen.

Hogyan lehetséges ez?

Önismeretünk fejlesztésével kialakul egy stabil énkép, ami kevésbé van kitéve a káros környezeti hatásoknak. Ha értjük és komolyan vesszük saját érzéseinket, ezek utat mutatnak a személyközi konfliktusok kezelésében is. Jó, ha meg tudunk állni egy-egy feszült helyzetben és megvizsgáljuk a körülményeket, ezek ránk gyakorolt hatását. Mi esett nekem rosszul abban, amit a másik mondott vagy tett? Én hogyan hatottam őrá?

Figyeljünk oda egymásra és próbáljunk rugalmasak lenni! Hosszú távon megtérül a bele fektetett energia.

Ha csak a partner szerepét látjuk a konfliktushelyzetben, az azt jelenti, hogy nem értjük eléggé a kapcsolataink működését, nem látjuk benne tisztán a saját szerepünket. Jó hír az, hogy ez módosítható, rossz hír, hogy ez egy hosszabb önismereti munka eredménye, ami sok esetben ráadásul nem is kellemes. (Hiszen melyikőnk szeret a saját hibáival szembesülni? Pláne ebben a „tökéletes” világban?!) Az önismereti munka jutalma azonban a kellemes közérzet és a jól működő, kölcsönös kapcsolatok. Párkapcsolati konfliktusok esetén jó megoldás lehet a párterápia, ami az egymásra gyakorolt hatásunkra fókuszál. Azt veszi górcső alá, miként nyomogatjuk észrevétlenül is egymás érzékeny pontjait, ez miként generál köztünk konfliktushelyzetet.


Nem könnyű ma megfelelő párra lelni, de magunk mellett tartani talán egy fokkal még nehezebb. Nincs ugyanis általános recept arra, hogyan viszonyuljunk a másikhoz ahhoz, hogy a kapcsolat működjön. Folyamatosan figyelnünk kell a saját magunk és a másik fél érzéseit, igényeit is, megpróbálni ezeket összeegyeztetni egymással. Folyamatosan nyitottnak és rugalmasnak lenni, a konfliktusokat nem tragédiaként, hanem a kapcsolatunk fejlődésének sarokköveként szemlélni. Ez azonban csak jó önbecsüléssel lehetséges.

Habis Melinda felnőtt klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

 

Egy férfi fáradtan fogja a fejét

Vége a vakációnak, vissza a munkába!

 

Manapság egyre többen számolnak be arról, hogy a nyári szabadságuk végeztével fáradtabbak, mint amilyenek előtte voltak, nehezükre esik a dolgos hétköznapokba való visszarázódás. Ezt járom most körbe részletesen természetesen néhány segítő ötletet is megosztva a probléma megoldásához.

 

Mitől lehetünk fáradtabbak a szabadságunk után?

 

Sokan vannak vele úgy, hogy már alig várják a nyári pihenőt, ezért aztán kissé túl is vállalják magukat erre az időszakra. Az egész éves rohanás után nem megállnak és lazítanak, hanem csak más elmaradásokat próbálnak meg behozni (amire eddig nem volt idő). Nagyon gyakori, hogy a tőlünk távol élő rokonságot járjuk végig ez alatt a néhány hét alatt, ami nem csak utazással, hanem folyamatos szervezéssel és alkalmazkodással is együtt jár. Nem ritka ráadásul, hogy ezek az összejövetelek stresszesebbre is sikerültnek a kelleténél.

Ha nem kívánjuk a pörgős programot, ne féljünk azt kimondani!

  Gyakran túl nagy elvárásokkal érkezünk a szabadságunkra, emiatt sokat várunk egymástól, igyekszünk minél több kellemes programot zsúfolni az együtt tölthető időbe. Ha párkapcsolatban, vagy tágabb családban élünk, nehézséget okozhat számunkra az igényeink egyeztetése is. Főleg ha egyikőnk a nyugodtabb, lassabb, másikunk a mozgalmasabb programot kedveli. Ilyen esetben jó megoldás lehet, ha külön-külön és együtt is van lehetőségünk a pihenésre. Míg partnerünk fesztiválozik, miért is ne vonulhatnánk vissza mi magunk egy könyvet elolvasni, ha arra van igényünk? Fontos, hogy minden családtagnak jó legyen!

Ahogy az előző blogbejegyzésemben is megemlítettem, a nyár a családi, párkapcsolati konfliktusok időszaka is, a több együtt töltött idő miatt. Nyár végén ezért a válások száma is megnő. Nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy a problémáink súlyosabbak a korábban feltételezettnél. Nem segít rajtuk a közösen megélt jó élmény. A hathatósabb segítség keresése helyett pedig sokan inkább a menekülést választják.

 

Mit tehetünk, hogy túléljük a munkakezdést?

 

Töltődjünk fel rendszeresen a hétköznapokban is!

Ahogy az eddigiekből kitűnik sokféle oka lehet annak, hogy nem pihenjük ki magunkat a nyáron, a megoldás azonban egyszerű. A hétköznapokba is rendszeresen bele kell iktatnunk olyan tevékenységeket, amelyeket szívesen végzünk és amelyek feltöltenek bennünket! Jó megoldás lehet erre valamilyen mozgásforma és/vagy kreatív hobbi személyiségünktől függően. Ne hagyjuk hogy a dolgos hétköznapok felőröljenek bennünket! Szakítsunk időt a számunkra kedves elfoglaltságokra. Emellett persze ápoljuk a kapcsolatainkat is. Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, igaz?

 

Mit tartogat a gyerekeknek az iskolakezdés?

 

A gyermekek zöme élvezte a szünidőt, ezért nem tölti el őket különösebb örömmel az évkezdés. Iskolaidőben több szabályhoz kell alkalmazkodniuk, cserébe találkozhatnak az osztálytársaikkal, azokkal a barátaikkal, akikkel a szünidő alatt ritkábban volt lehetőségük összefutni. A megfelelési vágy és a kudarctól való félelem is megkeserítheti az évkezdést, hiszen sokszor nagy a nyomás. Nyáron sok a kötelező olvasmány, a gyerekek tarthatnak attól, hogy sokat felejtettek, amit be kell majd pótolniuk. Hogyan reagálunk erre szülőként? Meg tudjuk-e erősíteni a gyermek magába vetett bizalmát, hogy leküzdi a nehézségeket? Nekünk milyen a viszonyunk a teljesítményünkhöz? Ha mi magunk is túlzottan lelkiismeretesek vagyunk, hiába biztatjuk, nyugtatgatjuk gyermekünket. Ő ugyanis érzi a mi bizonytalanságunkat, megfelelési vágyunkat, amit könnyen lemásolhat.

A tanárokkal való kapcsolat milyensége is nagyban meghatározza azt, hogyan érzi magát gyermekünk az iskolapadban.

Hogyan készüljünk a gyermekünkkel az iskolakezdésre?

Így augusztus végén jó hatású, ha beszélgetünk a gyermekünkkel az évkezdésről, esetleg felelevenítjük a korábbi rutint (kivel, hogyan jut majd el az iskolába, mivel fognak telni a dolgos hétköznapok, milyen foglalkozások kezdődnek majd a számára) A koránkelésre is ismét figyelmet kell fordítanunk. Ha nyáron eltértünk a korábbi ritmustól, érdemes azt fokozatosan visszahozni. A lefekvés idejét szépen lassan korábbra tenni, míg gyermekünk magától is viszonylag korán ébred majd fel reggel. Szintén előnyös, ha kisebb gyermekünket bevonjuk a készülődésbe, közösen választjuk ki az évkezdéshez szükséges tanszereket, családi program ezek becsomagolása, előkészítése.

 

Mit érdemes végiggondolni, ha most kerül a gyermekünk először közösségbe, vagy idén kezdi az iskolát?

 

A legelső kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi szülőként mit gondolunk, milyen érzéseink, elvárásaink vannak ezzel a változással kapcsolatban. Az új közösségbe való kerüléstől való félelem megnehezítheti a szülő és a gyermek dolgát is. Az óvoda és bölcsődekezdés nagy lépés a szülőről való leválás útján, melyet a szülőnek is el kell gyászolnia, hogy nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül tudja útnak indítani gyermekét (ez sokszor jóval nehezebb, mint gondolnánk).

A gyermekeknek ki kell pihenniük magukat ahhoz, hogy jól teljesítsenek az iskolában

Az iskolakezdés már nem csak a társaság, hanem a teljesítmény miatt is fontos. Vajon tud-e majd nyugton ülni, figyelni gyermekünk, érdekli-e őt, amiről tanulni fog?

Ha mi, szülők felkészülten állunk ehhez a kérdésekhez, biztosak lehetünk benne, hogy gyermekünk is sokkal könnyebben veszi majd az akadályokat. Hogyan készülhetünk fel mi magunk ezekre a változásokra és hogyan segíthetünk gyermekünknek az alkalmazkodásban? Elolvashatja ide kattintva, közösségbe szoktatásról és iskolakezdésről szóló írásomban.

 

Összességében elmondható, hogy egyre többen vannak, akik év közben túlhajszolják magukat, ezért a nyaralás után is kedvtelenül, vagy fáradtan kezdik az évet. Oda kell ilyenkor figyelnünk magunkra, elgondolkodni, mit üzennek számunkra ezek a kellemetlen állapotok. Min érdemes változtatnunk ahhoz, hogy a hétköznapjaink ne csak a túlélésről szóljanak. A gyermekek számára is nagy változást hoz az ősz, amire érdemes szülőként előre gondolunk, hogy az évkezdés minél zökkenőmentesebb, vidámabb legyen.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

 

Egy nő a saját lányával és egy férfi a fiával, mindannyian mosolyognak.

A mozaikcsaládok nehézségei… és ami mögöttük van

Előző blogbejegyzéseimben mozaikcsalád kialakulásának szakaszairól, ezek tipikus buktatóiról volt szó.  Ebben az írásomban arra szeretnék kitérni hogy milyen nehézségek, probléma helyzetek várhatóak egy új mozaik családban: milyen elvárások, hiedelmek akadályozzák azt, hogy a családtagok egymással szót értsenek. Bár minden család egyedi (ezért más problémamegoldási stratégiákat igényel), ez a tudás iránymutatást adhat arra vonatkozóan, hogy ezek a gondok hogyan kezelhetők. A családtagok igényei miként illeszthetőek össze.


 

1, A mozaik családokban gyakran előfordul hogy a különélő szülőt kizárják és a pótszülőt definiálják apaként, vagy  anyaként. Ezzel a társadalmi megítélés szerint a problémák megoldódnak. Nem ritka, hogy ezzel a vér szerinti szülőfél is úgy érzi,  megszabadulhat korábbi családjának felbomlása által okozott bűntudattól,  hiszen gyermekei ismét teljes családban élhetnek. Nagyon sokszor előfordul hogy a felnőttek nem dolgozzák fel korábbi párkapcsolatuk kudarcát,  szégyellik korábbi csalódásukat, ezért nem akarnak emlékezni a múltra.

Az emlékeinket nem temethetjük magunkba következmények nélkül…

Ez azonban zsákutca, hiszen sem a felnőtt sem pedig a gyerekek érzelmi szükségleteit nem elégíti ki.  A nehézségek megélése,  a veszteségek elgyászolása  elengedhetetlen feltétele annak,  hogy egy másik férfi hoz vagy nőhöz mélyen kötődjünk. Ilyenkor a gyermekek ha nem is mondják ki nyíltan, viselkedésükkel gyakran ellenállnak az új családtag befogadásával szemben. Tabuvá  válhat a múlt,  ami nem segíti a kapcsolatok és a szerepek újra definiálását  az új apa- vagy anya figura lehetőségeinek és igényeinek megfelelően.  Nehézséget okozhat,  ha az egyszülős családba belépő félnek  nincsen saját gyermeke hiszen így nem tudhatja,  hogyan kell bánni egy fiatalkorúval. Ráadásul az érzelmi kötelék megszilárdításához is időre, kellemes közös élményekre van szükség.
2, Gyakran előfordul hogy az új szülő túlvállalja magát: szeretne jobb apa vagy jobb anya lenni a korábbinál. Különösen jellemző ez a motiváció azoknál, akiknek nincsen saját gyermekük, számukra azonban – tapasztalatlanságukból fakadóan – még valószínűbb hogy kudarcot vallanak.  Az új szülő jó szándékból felejtetni próbálja a gyermekkel a korábbi rossz tapasztalatokat, ami egyrészt lehetetlen, másrészt pedig azért is hibás ez a stratégia mert nem hagy időt a kölcsönös alkalmazkodásra és valójában csak ritkán felel meg a szülő valódi érzéseinek. A gyermekek ráadásul gyakran agressziónak érik meg a nevelőszülőnek ezt a viselkedését: nekik is időre van szükségük, hogy elfogadják és megkedvelték az új felnőttet.  Így aztán a pótszülő fáradozását nem  értékelik eléggé, ami újabb frusztrációt szül.

A fegyelmezés jó, ha a vérszerinti szülő feladata marad…

Ráadásul a szülői szerepben való túlvállalás a párkapcsolatban is konfliktust okozhat annak ellenére is, hogy ha ezt a párja kérte. Emiatt előfordulhat hogy a vér szerinti szülő gyermek pártját fogja konfliktus helyzetekben.  Így aztán a családba újonnan belépő férfi vagy nő magára marad: nem csak szülői szerepében hanem társként is.  Erre a problémára a párok gyakran választják azt a megoldást hogy közös gyermeket vállalnak. A  pótszülő gyakran azt reméli ettől hogy így leküzdheti a kívülállóság érzését, a vér szerinti szülő pedig az első házasságából származó frusztrációt akarja vele tudattalanul jóvátenni.  gyakori hiedelem az is, hogy egy közös gyermek megmentheti a párkapcsolatot. Tapasztalatból tudjuk hogy ez nincs így, sőt még több konfliktust szülhet. Ráadásul jó nagy terhet rak a születendő gyermek vállára is, hiszen észrevétlenül is önfeláldozást tanul.

A közös gyermek vállalása jó megoldásnak tűnik…

3, A pótapa vagy pótanya rosszul érezheti magát amiatt is, hogy rá hárul a hétköznapi nehézségek nagy része, a vér szerinti szülő pedig learatja a babérokat: kitüntetett figyelmet kap a vele töltött rövidebb időben. Tarthat tőle, hogy az elvált partner ismét vonzóbb lesz a párja számára, vagy a gyermek szívében foglal el nála előkelőbb helyet. Hasznos stratégia tudatosítani azt, hogy a vér szerinti szülő nem helyettesíthető, nem is érdemes megpróbálni versenyezni vele. Más kereteket és szabályokat kell a pótszülőnek lefektetnie.
4, A gyermekben lojalitáskonfliktust okozhat, hogy jól érzi magát mindkét vér szerinti szülőjénél, ha a szülők közti kapcsolat nem rendeződött, azok esetleg informátorként használják őt.
5, Igen sokszor előfordul hogy az egyedül maradt szülő kimondva (vagy kimondatlanul) pótapát, vagy pótanyát keres a gyermekének, ami a kialakuló párkapcsolatot eleve kudarcra ítéli. Ennek oka, hogy ezekben az esetekben nincsen jól átgondolva, hogy a pár tagjai mennyire illenek össze érdeklődésük, értékrendjük intimitás-igényük és a szexualitásuk tekintetében.
Ráadásul ha a pár mindkét tagjának vannak már gyermekei, akkor nem elég, ha a fent leírt kritériumok teljesülnek. Nem csak a párnak, hanem a gyermekeknek is „össze kell illeniük”. Az új családdá váláshoz kölcsönös szimpátiára, nyitottságra van szükség.
6, Gyakori, problémákhoz vezető stratégia hogy a családból kirekesztenek egy családtagot. Ez rendszerint a különélő szülő, de lehet természetesen más is.


Lojalitáskonfilktus a gyerekben

Nem ritkán a gyermekek kívánja a kapcsolat megszakítását a válás során szerzett sérelmei és a kamaszkori fejlődésből adódó szükségletei miatt. Ez egyszerűen pusztán amiatt is bekövetkezhet, mert a gyermek megérzi, hogy a vér szerinti szülője számára fájdalmas a másik szülővel való kapcsolattartás. Azzal hogy megtagadja a találkozást, kiszolgálja az őt gondozó felnőtt érzelmi szükségleteit. Hosszú távon azonban ez a stratégia is káros, hiszen konfliktuskerülésen alapszik. Természetesen vannak olyan okok, amik indokolják különvált szülővel való kapcsolattartás megszüntetését, ilyen például ha az a gyermeket fizikailag vagy ézrelmileg  veszélyezteti, vagy bántalmazza. Ezeket az eseteket leszámítva a gyermek számára előnyös a kapcsolattartás, hiszen alkalmazkodást és rugalmasságot tanulhat általa. A találkozás  tiltása esetén gyakran megfigyelhetjük hogy a gyermekben a vele kapcsolatot nem tartó szülőéhez hasonló személyiségvonások, tulajdonságok jelennek meg. Ezáltal a gyermek tudattalanul is behozza  az elvált szülőfelet a mozaikcsaládba  (mindenki számára káros módon). A pótszülő kizárása gyakran azért történik meg mert veszélyezteti gyermek vér szerinti szülőjével való igen szoros kapcsolatát. E rejtett motívumok felismerése és az ezekkel kapcsolatos érzések és konfliktushelyzetek kibeszélése azonban sokat segíthet!


Ha a nevelő szülő ellenérzéseket táplál a gyerekkel szemben, annak sokféle oka lehet…

Gyakori stratégia hogy a család egy problémás gyermeket zár ki magából (például kollégiumba adják). Ennek oka gyakran az hogy a gyermek külsőleg vagy belsőleg nagyon hasonlít a különélő szülőben és ez az együtt élő szülőben negatív érzéseket generál. Más ok lehet, hogy ha az új szülő ellenérzéseket táplál a nehezen kezelhető gyermekkel szemben. Emögött gyakran az áll, hogy fenyegetve érzi általa párkapcsolatát. Előfordul, hogy éppen a gyermek választja a kilépést a családból a korai költözéssel, mert ebben látja a konfliktusok megoldását. A problémás gyermek viselkedése azonban általában információval szolgál a családban megbújó rejtett konfliktusokra nézve, egy szakember számára jól értelmezhető módon  mutat kiutat a kellemetlen helyzetből.


Ezek a viselkedésmódok ösztönösek, gyakran kombinálódnak, egymással összefügghetnek. Jó stratégia, ha felismerjük ezeket, megpróbálunk a nehézségekkel kapcsolatos érzéseinkről beszélni, szempontjainkat közelíteni egymáshoz. Ennek sikeréhez nyíltságra és megfelelő mélységű önismeretre van szükség. A mozaikcsaládokban különösképp igaz, hogy minden családtag jó közérzete egyformán lényeges, ami folyamatos alkalmazkodási helyzetet teremt. Ha ez a folyamat megakad, sokat segíthet egy családterapeuta bevonása.

Habis Melinda klinikais szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár és családterapeuta jelölt



Felhasznált irodalom:


Papp P. (szerk.) (2000) Párok tévúton – Új irányelvek terapeutáknak (Családterápiás sorozat 25.). Animula
Krahenbühl, V., Jellouschek,  H., Kohaus-Jellouschek, M., Weber, R. (2009) Mozaikcsaládok. (Családterápiás sorozat 16.) Animula

 

Egy nagy és boldog család, különböző korú gyermekekkel.

Válás után… útban egy új család felé 2.

 

A mozaik család kialakulása (is) szakaszokban zajlik, melynek természetes részei a krízisek. A nehézségek mindig alkalmazkodást kívánnak a család minden tagjától, fejlődési lehetőségeket hordoznak a családtagok számára. Az egyik szakaszból a másikba történő átmenet elbizonytalanodással, kellemetlen érzésekkel jár.



Három főbb szakaszt különböztetünk meg: az első, búcsú a korábbi családtól, ezután egy különálló (rész) család jön létre, majd végül az új párkapcsolat létrejöttével kialakul a mozaikcsalád. Nézzük most az első szakaszt részletesen. A válással vagy külön költözéssel az egyik szülő elhagyja a közös lakást. A környezet tudomást szerez erről a hírről, ami felgyorsíthatja az eseményeket és amelynek hatására a hangulat a családban tovább romolhat. Szerencsés hogyha a gyerekeknek minél kevesebb változással kell szembenézniük ebben az érzelmileg megterhelő élethelyzetben. Érdemes megjegyezni, hogy a válással a család korábbi szabályai megkérdőjeleződnek, a környezet hatása erősebbé válik. A rokonok és barátok gyakran állást foglalnak az egyik fél mellett, ami érzelmileg kellemetlen lehet. A távolabbi családtagoknak is új feladatok jutnak a válás következtében. Érdekesség hogy a legtöbb válást a nő kezdeményezi.

A gyermek megszenvedi a szülők közt levő tartós, feloldhatatlan konfliktusokat akkor is, ha ezeket nem látja vagy hallja.

Jó, ha a felek indulatmentesen tudnak kommunikálni az igényeikről, figyelembe tudják venni a másik szempontjait is. Az sem baj, ha elsőre csak ideiglenes megoldás születik a költözéssel kapcsolatban.  Fontos tudni hogy a gyerekeket szorongással tölti el minden változás, ezért nagyon fontos őket időben és korrekt módon informálni a kialakult helyzetről. Azt is mindenképpen tisztázni kell, hogy a válás nem miattuk történik, hanem azért mert a szüleik már nem szeretnének együtt élni. Ezentúl is rendszeresen kapcsolatot tarthatnak mindkét szülővel, akik továbbra is szeretik őket. Ha nehézséget okoz a szülőknek megegyezni a különköltözés és a láthatás feltételeiben, a mediáció jó megoldást jelenthet. Fontos kimondani hogy az idő nagy részében ki lesz a gyerekekkel, ki fogja az elsődleges gondozási és nevelési feladatokat ellátni. Tisztázni kell hogy mindkét szülő továbbra is a gyermek érdekében kell, hogy cselekedjen! A gyerekek fejlődése járhat azzal a következménnyel hogy egy  idő után a megállapodáson módosítani kell.


Gyakran előfordul hogy a szülők a válás tényével kapcsolatos sértődöttségükben benne ragadnak, egymást hibáztatják a történtekért. Ezeket a feszültségeket jó hanem egymással, hanem inkább barátokkal vagy akár egy terapeutával osztják meg. Így sokkal könnyebb a válást kulturált mederben tartani. Érdemes tisztázni hogy minden fél számára időre van szükség ahhoz hogy feldolgozza a változást, megfelelően tudjon alkalmazkodni az új körülményekhez.

A szülő halála okozta traumát szükséges feldolgozni, mert ennélkül a gyermek képtelen lesz továbblépni, egy új szülőfigurát elfogadni

A gyerekek az egyik szülő halálát és gyakran a szüleik válását is átmeneti állapotnak gondolják. Főleg hirtelen haláleset után és fiatalabb gyermekeknél jellemző, hogy azt remélik, hogy még viszont láthatják az elveszett szülőt. Könnyen hibásnak érezhetik magukat a válás miatt sőt akár a halál eset miatt is, ezért nagyon fontos a gyermekkel nyíltan beszélni a halál és a válás okairól. Fontos hogy még a kisebb gyerekeknek is megengedjük, hogy lássák szenvedésünket, ezáltal segítünk nekik is a feldolgozásban és abban, hogy a halált az élet részeként fogják fel. A veszteség tényének elfogadását megkönnyíti a kölcsönös őszinteség. Figyelni kell a gyermek félelmeire és gyászára, meg kell élnünk a fájdalmas érzéseit, dühét.


A második szakasz a különélő család megszerveződése. Ez egy nagyon fontos időszak, melyben a családnak újra kell alakulnia. Ezt a szakaszt nevezik egyszülős családnak is. A sok változás miatt a felnőttek és a gyerekek is eltávolodtak a korábbi barátaiktól és gyakran a külön élő szülő rokonaitól. Amennyiben az új életszakasz költözéssel jár együtt, még több alkalmazkodásra van szükség: hiszen ilyenkor rendszerint iskola-, vagy óvodaváltás is bekövetkezik. Ez még több megoldandó helyzetet, feladatot teremt. Az új életközösségben fel kell osztani a szerepeket, feladatokat. A hétköznapi teendők oroszlánrésze az egyik szülőre hárul. Az egyedül maradt szülőnek ezért új készségeket kell kifejlesztenie, de fontos, hogy felismerje saját korlátait is. Elfogadja és ha kell, megszervezze magának a segítséget. Gyakran bizonyos feladatokat a háztartásban vagy a ház körül gyerekek vesznek át. Ezáltal nagyobb felelősséget és önállóságot tanulhatnak. Fontos feladat együttműködni a különélő szülővel. Nem szabad a különélés miatt leértékelni a másik szülőfelet, bizonyos kérdéseket a gyermeket nevelő szülőnek továbbra is meg kell tárgyalnia a különélő szülővel. Lehetővé tenni, sőt támogatni a gyermek és közte történő intenzív (a gyermek igényeinek megfelelő mértékű), telefonos és személyes kapcsolattartást. Ez különösen megterhelő lehet, hogy ha az egyik vagy mindkét fél még nem tette túl magát érzelmileg a válás tényén. A nagyszülők vagy más rokonok segítsége pótolhatatlan. Fontos hogy a különélő szülőt ők se értékeljék negatívan, nehogy az a gyerekben lojalitás konfliktus okozzon. Fontos megszervezni és gyakorolni a különélő szülővel való kapcsolattartást. Ebben a rendszeresség nagyon fontos a gyerekek számára, így megmarad a vér szerinti szülő jelentősége akkor is, hogyha csak ritkábban találkozhat vele.

A különélő szülő mentesül a hétköznapi nehézségek nagy része alól, de a gyermekkel a válás ellenére megmaradhat az érzelmileg szoros kapcsolat a rendszeres találkozás és a közösen megélt élmények által

A különélő szülőnek pedig újra meg kell tanulnia egyedül élni, újra szervezni a hétköznapjait, úgy célokat kell kitűznie saját maga elé. Meg kell szoknia a hogy a gyermekével való kapcsolattartás most már nem lehet spontán, korántsem annyira mindennapos, mint korábban. Ez egy veszteség, de előnyt lehet kovácsolni belőle, hiszen így valóban minőségi lehet a közös időtöltés, együtt továbbra is maradandó élményeket szerezhetnek. Fontos, hogy a gyermeknek a különélő szülőnél is legyen egy saját kuckója ahová elvonulhat, mert ez biztonságérzetet ad a számára. A válással tehát új lehetőségek nyílnak a család előtt: önállóságot és új képességeket fejlesztenek ki a tagok. Ahhoz,  hogy ezekkel a lehetőségekkel élni lehessen, le kell zárni a múltat feldolgozni a fájdalmas érzéseket, az esetleges bűntudatot. Felismerni a házasság kudarcában mindkét félnek a saját részét is. A gyermekek érdekében továbbra is együttműködni, amiben nagy része van a közösen meghozott szabályoknak, szükség szerinti gyakorisággal újragondolt megállapodásoknak.


 A harmadik szakasz az új párkapcsolat kialakulása, aminek hatására létrejön a mozaikcsalád. A válás utáni egyszülős családnak meg kell nyitnia a határait, hogy beléphessen egy másik szülő figura. A korábbi szabályok emiatt ismét megváltoznak, vagy legalábbis megkérdőjeleződnek. A kapcsolatok újra bizonytalanná válnak, ami feszültséget szül a gyerekekben. Az, hogy valaki egy összeszokott csapattal áll szemben, sem feltétlenül teremt könnyű helyzetet. Az  új család kialakulása tehát egy komoly teljesítmény, ami minden résztvevőktől alkalmazkodási szándékot és nyitottságot igényel. A párkapcsolat megszilárdulásához fontos, hogy az új pár tagjai a kapcsolatukra is időt szakítsanak. Az új család kialakulásához elengedhetetlen, hogy a párban az érzelmi kötelék megerősödhetessen. Ráadásul a pótapa illetve pótanya szerep sokkal bonyolultabb, mint a vér szerinti szülőé. Ezt ugyanis meg kell teremteni! 

Jó hatású, ha az elvált szülő és a pótszülő közti kapcsolat (is) egymás tiszteletén és elfogadásán alapul.

A kölcsönös szeretet folyamatos kölcsönhatások során alakul ki, ami egy hosszas folyamat és minden érintettől türelmet és toleranciát kíván. A  saját igények őszinte kommunikációja és összeegyezetése sok időt vesz igénybe. Tehát minden mozaikcsaládnak magának kell kitalálnia, milyen legyen a pótszülő szerepe. Hosszú távon azonban lényeges, hogy ezek a szabályok le legyenek tisztázva. A pótszülő megjelenésével a gyerek kapcsolata a különélő szülővel bizonytalanabbá válhat, ami félelmet kelthet a gyermekben. Ezért jó, ha a különélő szülő és a pótszülő kölcsönösen elfogadják és tisztelik egymást, hiszen szükséges együttműködniük a gyermek érdekében.



Ha a mozaikcsalád felismeri a sajátos jellegét és ki tudja használni a lehetőségeit,  kialakíthat egy új élet stílust, melyben minden tagjának szükségletei kielégülhetnek. Következő bejegyzésemben arra fókuszálok, milyen jellegzetes problémák fordulnak elő egy mozaikcsaládban, ezekre milyen stratégiákkal lehet megoldást találni. Várom vissza szeretettel június 21-ikén!

Habis Melinda klinikais szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár és családterapeuta jelölt


Felhasznált irodalom


Papp P. (szerk.) (2000) Párok tévúton – Új irányelvek terapeutáknak (Családterápiás sorozat 25.). Animula
Krahenbühl, V., Jellouschek,  H., Kohaus-Jellouschek, M., Weber, R. (2009) Mozaikcsaládok. (Családterápiás sorozat 16.) Animula

 

Hogy hat a gyermekkorunk a párkapcsolatunkra?

Hogyan hat a gyermekkorunk a szerelmi életünkre?

 

Ahogy az előző írásomból kiderül, a nehéz gyermekkor, a  nem kielégítő szülővel való kapcsolatok  automatikusan rányomják bélyegüket közérzetünkre és az emberi kapcsolatainkban való viselkedésünkre is (ami ezáltal rögzíti a problémát és a továbbiakban is elégedetlenné tehet bennünket).


Hogyan történik mindez pontosan? Mit tehetünk ellene?


Szocializációnak nevezzük azt a folyamatot, melyen keresztül már egészen csecsemőkorunktól kezdve elsajátítjuk, hogyan lássuk a világot, miként viszonyuljunk egymáshoz, hogyan kezeljük szükségleteinket, milyen elvárásokat támasszunk saját magunkkal és másokkal szemben. Ez minden családban egyedi, a gyermek-szülő kölcsönhatásától függ. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a folyamatok automatikusan mennek végbe, hétköznapi cselekvések és közlések által. Ezeknek csak egy kicsiny része megfogalmazható vagy tudatos. A család egyúttal a saját múltjából fakadó elvárások és hagyományok melett a társadalmi normákat is közvetíti. Például milyen viselkedés várható el egy férfitól vagy nőtől, milyen értékek fontosak “egy rendes ember” számára. Hogyan kell viselkednünk a boltban, nyilvános helyen stb.


Akár akarjuk, akár nem, az eredeti családunk ösztönösen hat ránk.  


– A szüleinkkel való bensőséges (meleg, támogató) vagy éppen felszínes kapcsolat meghatározza, hogy felnőttként a társunktól milyen távolságban érezzük jól magunkat. Ha szüleinkkel kapcsolat nem volt kellőképpen bensőséges (számunkra megfelelő), gyakran gondot okoz számunkra az intimitás. Ez gyakran szexuális, vagy bizalmi problémák formájában jelenik meg a  felnőtt párkapcsolatokban. Előfordul, hogy bár vágyunk a közelségre, mégis képtelenek vagyunk azt hosszú távon is élvezni. Gyakori példa erre, hogy hétvégén folyton összekapunk a párunkkal, a nyaralások vagy az ünnepek általában rosszul sikerülnek.


– Igen lényeges szempont a szüleinkkel való kapcsolatunk biztonságossága. Ha felmenőnk megígért nekünk valamit azt betartotta? A belső biztonságérzetet abból tanuljuk meg, gondozóink hogyan kezelték saját és mások érzelmeit, indulatait. Reagáltak-e a szükségleteinkre csecsemőként (vagy hagytak sírni, nem etettek meg, amikor éhesek voltunk, esetleg túl sokáig hagytak magunkra). Ha nem megfelelően hangolódtak rá vágyainkra (meg kell látnunk, hogy ez teljesen szubjektív), észrevétlenül is belénk vésődhetett, hogy csak addig érezzük jól magunkat, amíg a másik kézzel fogható közelségben van. Erre jó példa ha valaki, ha képtelen társát telefonon elérni, rögtön megcsalásra gondol vagy ha a pár az első jelentősebb vitára szakítással reagál.


– Hogyan gondolkodunk magunkról és másokról? A különbségeket vagy a hasonlóságokat, a közelséget vagy a távolságot hangsúlyozzuk? A negatív vagy a pozitív tulajdonságokat emeljük ki? Egyedül érezzük magunkat a legjobban vagy másokkal? Ha utóbbi, kikkel? Ha szükségünk van valamire megoldjuk egymagunk, vagy merünk segítséget kérni? Ha nincs otthon cukor elgyalogolunk a boltba vagy átkopogtatunk a szomszédba?


– Hogyan kezelték a gyermekkori hiszijeinket, indulatkitöréseinket? Ha a szülő nem tud mit kezdeni a saját dühével vagy síró csemetéjével, az könnyen megtanulhatja, hogy a rossz dolgokról nem lehet beszélni, hiszen azért legfeljebb elutasítást kaphat. Így tehát felnőttként olyan kapcsolatokba sodródik, melyben nem érzi jól magát. Nem ritka, hogy valaki a párjától várja, hogy kitalálja igényeit, hiszen kimondani képtelen azokat. Ezzel biztosítva (tudattalanul) saját maga számára a folyamatos frusztrációt.


– Mikor totyogóként fel akartuk fedezni a szobát majd később az egész világot, mit mondtak nekünk? Az eleséstől, csalódástól féltettek vagy biztattak minket? A kapcsolat kontrolláló vagy autonómiát támogató volta meghatározza, hogy mennyire merünk a másiktól távol merészkedni. Ha egy kapcsolatban vagyunk elvárjuk, hogy életünket csak a másik töltse be, vagy megőrizhetjük eredeti elfoglaltságainkat, kapcsolatrendszerünket? Bízunk abban, ha a párunk nincs velünk, attól még visszatér és távolléte alatt nem csal meg minket?


Hogyan kell a másikkal együttműködni? Mit lehet kommunikálni? Sok családban előfordul, hogy csak a jó dolgokat hangsúlyozzák, osztják meg egymással, az indulatokat, nehéz eseményeket a szülők elhallgatják a gyermek elől. A konfliktushelyzeteket “nem a gyerek előtt beszélik meg” vagy  tabuk vannak. (Például a veszteségekről nem beszélnek.) Ezáltal a gyermek egyfajta burokban nő fel, felnőttként képtelen lesz megbirkózni az élet nehézségeivel. Nyilván az is káros, ha a csemete folyton perlekedő felmenőket lát, de érdemes ebben is megtalálni az arany középutat. Mit kezdünk egy nehéz élethelyzettel? Munkahelyi gondok esetén a párunkkal vagy a gyerekünkkel veszekszünk, elmegyünk a barátainkhoz vagy alkoholba folytjuk bánatunkat?


– A hétköznapi rutin is biztonságot ad a gyermek számára. Hogy vagyunk mi együtt családként? Mit szeretünk csinálni? Hogyan telnek a hétköznapjaink? Mi történik lefekvés előtt vagy eszünk-e együtt, ha igen, milyen szabályok vonatkoznak erre? Mit kezdünk magunkkal és egymással a szabadidőnkben?


Egyértelmű, hogy férfi és nő más mintát hoz  a kapcsolatba és mást vár el a társától. Ha ezek átgondolhatóak majd kimondódnak, nagy könnyebbség lehet a közös élet kialakításához.


Mit tehetünk hogy jól érezzük magunkat a párkapcsolatunkban?


Fontos megérteni, honnan jövünk, milyen kimondott és kimondatlan értékeket viselkedésmintákat hozunk otthonról, érzelmileg leválni a szüleinkről (reálisan szemlélni őket érdemeikkel és hibáikkal együtt). Meglátni, hogyan hatnak (hatottak) egymásra a felmenőink. Milyen generációkon átadódó problémák vannak a családunkban? Ha ismerjük magunkat, jobban rálátunk párkapcsolatunkra is. Érdemes egymással a múlt fontos eseményeiről beszélgetni, kidolgozni, nekünk párként milyen értékek számítanak. Megnézni hogyan hatunk mi egymásra. Miből adódnak leginkább félreértéseink? Mivel bántjuk meg egymást? Hogyan reagálunk egy feszült helyzetben? Hogyan éljük meg a hétköznapok nehézségeit? Ha gyermekeink vannak, az Ő viselkedésük is tükröt tart számunkra, nem csak szülőként, hanem emberként is.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

 

Elégedetlen a párkapcsolatával? Ne a párját okolja!

Egy kedves olvasóm, Tímea javaslatára legfrissebb blogbejegyzésem témája hogy hogyan hat későbbi életünkre, ha gyermekkorunkban nem eléggé elfogadó és támogató légkör vett minket körül.

Hogyan hat a gyermekére ráhangolódni képtelen szülő?

Ennek a jelenségnek megértéséhez fontos részletekbe menően végiggondolnunk, milyen folyamatok zajlanak egy kisgyermekben, ha bántalmazó, vagy elhanyagoló környezetben nő fel. A szülő feladata alapvetően, hogy ráhangolódjon csecsemője szükségelteire és kielégítse azokat. Ahogy a gyermek cseperedik, jó esetben egyre nagyobb hangsúlyt kap a szülő és a gyermek elvárásainak kimondása és összeegyeztetése is. Mi történik azonban akkor, ha a szülő (bármilyen oknál fogva) képtelen megfelelően reagálni a gyermek szükségleteire, feszültségét kiabálással vagy tettlegességgel vezeti le? Nem kell szélsőséges dolgokra gondolni, elég ha büntetésként a szülő a gyermek kezére csap. Ez akkor is káros, ha a gyermeknek nem fáj, hiszen a legjelentéktelenebb agresszió is feszültséget szül a gyermekben, amit le kell vezetnie. Ez sokféle módon megnyilvánulhat. Töri-zúzza a játékait, közösségben verekszik vagy önmagát bántja. Minden gyermek alapvető szükséglete a biztonság, melyet szülei biztosítanak a számára. A gyermeknek tehát nagy szüksége van a szüleire, a törődésükre, ezért képtelen rájuk haragudni. Ha ők bántják, azért is önmagára neheztel. A gyermek olyannak látja magát, amilyennek szerettei gondolják őt. Ezzel azonosul. A tettlegességért és a kiabálásért (ebben az esetben mindegy hogy vele, vagy a két szülő egymással ordít) saját magát okolja, hogy ezáltal szüleit felmentse, továbbra is tiszta szívvel tudja őket szeretni. A családi konfliktusok hatása tehát a gyermek saját magáról kialakított negatív képe, önbizalomhiánya. Szintén igen káros, ha a gyermek sírni látja a szülőt, úgy érzi, az képtelen elbírni az őt érő megterhelések súlyát. Ebben az esetben a fiatal szó nélkül a szülő segítségére siet, hogy ezzel a saját biztonságát is biztosítsa. Hosszú távon azonban nagy árat fizet ezért, hiszen nem tudja megélni a gondtalan gyermek szerepét: megtanulja, hogy fel kell adnia saját vágyait mások érdekében (kialakul egy úgynevezett hamis self), így élete elő lesz huzalozva a boldogtalanságra. Mások kihasználják, hiszen nem tudja képviselni (gyakran felismerni sem) saját érzéseit. Természetessé válnak számára a kínos érzések, megtanulja, hogy nem kontrollálhatja a saját életét. Sőt, a traumatikus eseményekért saját magát okolja (Például azért erőszakolták meg, mert kihívóan öltözött fel. Azért verték meg, mert rossz volt. Egyértelmű, hogy sokkal többet kell dolgoznia a munkahelyén, mint másoknak.) Sodródik és egyre több rossz érzést gyűjt, melyeknek talán nincs is tudatában, hiszen számára ez a hétköznapok természetes velejárója. Így aztán nyugodt szívvel adja tovább saját gyermekének is e szerencsétlen mintát.

Hogyan nyilvánul ez meg?

A gyermek szükségleteire nem kellőképpen ráhangolódni képes szülő tehát olyan sebeket okoz gyermeke lelkében, melyek begyógyításához szakember segítsége szükséges, hiszen az elhanyagolást vagy bántalmazást elszenvedő fél, gyakran nincs is tudatában az általa megélt traumáknak. A túlzottan fájó emlékeket biztonságosabb „elfeledni”. Számára gyakran természetes, hogy megverték, megerőszakolták hiszen kiérdemelte.  Mindennapjai része a bűntudat, a meg nem felelés érzése. Nagy valószínűséggel képtelen lesz intim, bensőséges kapcsolatok kialakítására, hiszen a figyelmet, ami minden gyermeknek járna, nem kapta meg, így továbbadni sem tudja. Képtelen lesz megnyílni, bezárkózik, hogy így óvja magát ösztönösen a további sérülésektől. Persze a másik véglet is gyakori, amikor valaki annyira vágyik a szeretete, hogy válogatás nélkül kötődik. Mindenkit azonnal a bizalmába fogad, sok csalódásnak téve ki magát ezzel. A fenti problematika talaján kialakulhat egy agresszív, másokat megérteni képtelen személyiség is. Ahogyan a címben utaltam már rá, olyan is sokszor adódik, hogy egy jól működő kapcsolatban az egyik fél mindenre túlérzékenyen reagál. Saját, korábbi sérelmeit vetítve a párkapcsolatába. (Például ha a másikat véletlenül nem tudja elérni telefonon, rögtön a legrosszabbra gondol, elindul az „elhagytak forgatókönyv”.) A lelkileg sérült gyermek felnőve olyan kapcsolatot is választhat, melyben továbbra is ő lesz a gyámolító. (Például egy alkoholista vagy pszichés gonddal küzdő társ mellett.)

Mi a megoldás?

Mint láthatjuk a gyermekkori sérülések sokféle módon nyilvánulhatnak meg. Részben emiatt, kezelésük is egyéni. Közös pont ebben, hogy a múltban átélt (gyakran elfojtott, tudatosan nem felidézhető) traumát felszínre kell hozni és minél alaposabban körüljárni. A terápia biztonságos közegében megindul ezek feldolgozása és integrálása a személy élettörténetébe. Ezáltal elérhetővé válik egy jobb közérzet, a kiegyensúlyozottabb személyközi kapcsolatok és a hatékonyabb konfliktuskezelés.

trauma gerenációk

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyköztpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

 

Féltékeny a párjára?

Nyár van, a kánikulában a túlélés fontosabb szempontnak tűnik az öltözködésnél. Az utcán mindenhol kivillanó női combokat és melleket látni. Mi a helyzet akkor, ha a párunk szemei zavaróan hosszasan elidőznek egy vonzó női testen? Meddig egészséges az, ha a társunk megnézi a szép nőket és mikor van okunk a gyanakvásra, hogy a puszta kíváncsiságnál több is van a háttérben?

Mi a féltékenység?

A féltékenység egy igen intenzív félelem attól, hogy elveszíthetjük szerettünket, tehát bizonyos fokig természetes érzés. Annak megnyilvánulása, hogy partnerünket vonzónak, mások számára is kívánatosnak látjuk, ragaszkodunk hozzá. Csak akkor okoz problémát, ha túlzottan felerősödik, kontrollálhatatlanná válik, vagy objektív ok nélkül jelenik meg. A betegesen féltékeny ember  rendszerint faggatja, ellenőrzi partnerét, „rajtaütő” látogatásokat tesz stb. Ez a viselkedés a rövid ideig megnyugvást hozhat (hiszen gyanúnk alaptalannak bizonyul), ezért egyre gyakrabban alkalmazzuk. A másik fél pedig megerősíti párja viselkedését azáltal, hogy felel a kérdésekre, beszámol, hol járt, mit csinált, kivel találkozott. Ez azonban nem hozza vissza a megingott bizalmat, sőt, minkét félben egyre nő a feszültség. A konfliktushelyzetek kiéleződhetnek, ami a kapcsolat eldurvulását, széthullását eredményezheti.

Miben más a nők féltékenysége, mint a férfiaké?

Érdemes tudni, hogy a féltékenységnek a nők részéről evolúciós haszna van, mert az apa közelsége, részvétele az utódgondozásban hozzájárul az gyermekek felneveléséhez, növeli annak túlélési valószínűségét. Férfi szempontból azonban teljesen más az evolúciós érdek: az ő génjeinek továbbadását az segíti leginkább, ha minél több utódot nemz. Ebből logikusan adódik, hogy a nők leginkább azt sérelmezik, ha a párjuk érzelmileg kezd kötődni valakihez, a férfiak viszont inkább a szexuális aktus megtörténtét veszik magukra. Érdekes, hogy a kutatások azt mutatják, a kevésbé vonzó, evolúciós szempontból kevésbé rátermett férfiak hűségesebbek a családjukhoz, odaadóbbak utódaikkal szemben, az értékesebb genetikai állománnyal bírók azonban inkább hajlamosak a hűtlenségre.

Mi zajlik bennünk?

Kutatások igazolták, hogy azok az emberek, akik nem elégedettek önmagukkal, hajlamosabbak féltékenykedni a partnerükre. Ha csúnyának vagy nem kellőképpen szerethetőnek érezzük magunkat, jobban tartunk tőle, hogy párunk elhagy bennünket egy másik nőért/férfiért.
A nők egy-egy félrelépésre inkább szomorúsággal, a másik szerelmének elvesztése miatt érzett gyásszal reagálnak. A férfiak azonban inkább dühöt éreznek, ha megcsalja őket a párjuk. Közös bennünk, hogy mindkét érzés elfojtása esetén várható különféle testi tünetek, betegségek megjelenése. (Például különféle nőgyógyászati problémák kezdődhetnek ilyenkor.)

Mi a megoldás?

Ahogy már a bevezetőben is írtam, nem mindegy valóban van-e alapja a gyanakvásunknak, vagy inkább a szorongásaink játszanak velünk. Ennek eldöntésében sokat segít az önismeret. Ha összefüggő, teljes képünk van magunkról, nincsenek kisebbrendűségi érzéseink, reálisabban átlátjuk az emberi kapcsolatainkat is. Nem ijedünk meg, ha párunk észrevesz más nőket/férfiakat is, de észleljük, ha viselkedése megváltozik, eltávolodik tőlünk és időben, higgadtan kezeljük a helyzetet. Akit korábban megcsaltak már, érthető módon hajlamosabb a féltékenységre, de tudni kell, hogy a gyermekkori elhanyagolás, korai traumák önmagukban is fokozzák sérülékenységünket a párkapcsolatainkban. Ezek kezelése pszichoterápiás feladat, melynek hatására a kóros féltékenység megszűnése is várható.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

 

Féltékenység

Karikatúra az igazi férfiról

Nyílt levél Sarka Katához és Hajdú Péterhez

 

Kedves Kata és Péter!

Ezúton szeretném megköszönni Önöknek, hogy nyilatkozatukkal (http://hvg.hu/elet/20160728_Hajdu_Peter_Sarka_Kata_hazassag_valsaga_szakitas_valas) elismerték: a házasság bizony nehéz műfaj, sokat kell tenni azért, hogy hosszú távon is működőképes legyen! Azt gondolom, ezzel sokaknak adtak hitet abban, hogy nemcsak nekik vannak problémáik, hanem az ismert, gazdag embereknek is. Számukra is okoz néha gondot az, hogy időt szakítsanak a valóban fontos dolgokra: a szerelmükre és a családjukra.

Fontos üzenet még szerintem, hogy ami elromlott, azt meg lehet javítani, nem kell rögtön eldobni, és újra cserélni, ahogyan azt sokszor sugallják a médiában. Kata azt nyilatkozta, egy közös pihenés alkalmával próbálják meg tisztázni a félreértéseket. Merthogy minden emberi kapcsolatban könnyen előfordulhat, hogy nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan szeretnénk, a kommunikáció gyorsan tévútra siklik. Gondoljunk csak bele! Van-e közülünk olyan, akinek még nem volt konfliktusa a munkahelyén, családi vagy baráti körben egy-egy rosszul megfogalmazott mondat, néhány meggondolatlanul megválasztott szó  miatt? A párunkhoz fűződő szoros érzelmi kapocs még kiszolgáltatottabbá tehet bennünket, a bántásokra, megágyaz a félreértéseknek. Ha ezeket nem tisztázunk időben, könnyen a kapcsolatunk láthatja ennek kárát: a támogató érzelmi viszony meglazulhat, átalakulhat. Ez a hír fel kell hívja a figyelmet arra, hogy amit magától értetődőnek gondolunk, ami vigaszt nyújt a nehéz időkben, könnyen veszélybe kerülhet, ha  nem figyelünk oda rá, nem ápoljuk megfelelően. Mindenki számára természetes, hogy naponta tisztálkodunk, egyre többen igyekszünk egészségesen étkezni, mozogni, de vajon minden nap gondoskodunk a lelki jóllétünkről, egészségünkről is? Mit teszünk azért, hogy jól érezzük magnkat a bőrünkben, ápoljuk a nekünk fontos kapcsolatainkat? Ugye, hogy ez már nem olyan egyértelmű?!

Kívánok sok sikert kívánok a beszélgetéshez, házasságuk megjavításához! Amennyiben esetlegesen nehézségeik adódának a kommunikációval vagy más, mélyebb problémák merülnének fel, kérem ne ódzkodjanak egy újabb tabut ledönteni: hatékony segítséget igénybe venni. Szerintem sokkal nagyobb bátorság szakember segítségével szembenézni a problémákkal, mint súlyos áldozatok árán kompromisszumot kötni: beletörődni egy olyan megoldásba, amely számunkra nem kielégítő, vagy véget vetni egy értékes emberi kapcsolatnak.

Hiába egyértelmű, hogy a fogfájsással fogorvoshoz megyünk, a látásporblémákkal szemészt keressünk fel, Magyarországon sajnos korántsem evidens, hogy lelki nehézségeinkkel pszichoterapeuta (esetünkben pár- és családterapeuta szakembert keresünk fel.) Egyre több sajnos a sarlatán, a képzettség nélkül mások lelki világában turkáló ember, aki tanácsokkal, okos gondolatokkal látja el a hozzá fordulókat. Például egy coach, életvezetési tanácsadó vagy mediátor nem képes arra, hogy a probléma hátterében megbújó lelki dinamikákat felfejtse, összefüggésbe hozza a kialakult helyzettel, ezártal hathatós segítséget nyújtson! Ezen szakemberek tudása nem közelítei meg az önmagukat több tíz éven keresztül képező, fejlesztő szakemberekét, mégis megoldást ígérnek a problémánkra. A kulcs tehát bennünk van, sokszor mégis képtelenek vagyunk ezt egymagunk megtalálni: önmagunk megértéséhez és erőforrásaink mobilizásához a probléma megoldásának érdekében jól jöhet az önismeret, a pszichoterápiás segítség. Fontos, hogy a lelki jóllétünket tudományos alapokon nyugvó megoldásokkal biztosítsuk, ne dőljünk be a hangzatos ígéreteknek Ezek sajnos csak látszatmegoldást jelentenek és lássuk be, gyakran több kárt okoznak, mint hasznot.

Üdvözlettel: Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

 

sarka-hajdú

 

Boldog pillanatok

A kép forrása: http://rcnews.hu

Megcsaltak… váljunk?

A nyár a szerelem időszaka… de mi a helyzet akkor, ha ez az érzés egy meglévő párkapcsolat (esetleg házasság) mellett költözik a szívünkbe? Mi a jó döntés ilyenkor? Engedjünk az ismeretlenhez kapcsolódó izgalomnak, fellobbanó szenvedélynek vagy fontosabb a megszokott, biztonságot adó háttér?

Manapság a házasságok jó része válással végződik: az első házasságok esetében 40-45%-ban, a második házasságok 67%-ban, az élettársi kapcsolatok pedig még nagyobb arányban bomlanak fel az évek során. A válás elfogadottá vált társadalmunkban, így ha emellett döntünk, kevésbé kell tartanunk környezetünk negatív megítélésétől, mint korábban. De mit érzünk mi? Milyen értékeket, viselkedésmintákat hoztunk az eredeti családunkból? Mi vezetett oda, hogy egy harmadik színesítette meg a hétköznapjainkat? Helyre lehet-e/kell-e hozni még a párkapcsolatunkat?

A váláshoz vezető út…

Fontos tisztázni, hogy a válás mindig egy folyamat eredménye, melyet ún. válási krízis előz meg. Ennek része lehet a fokozatos elhidegülés, melyet különböző viselkedési stratégiák kísérhetnek. Gyakran jellemző a másik viselkedésének vagy személyének kritizálása, becsmérlése (nyilván jogosan érzi magát megbántva a megcsalt fél, de a kapcsolatra tett hatását nézve az indulatos viselkedés ennek ellenére destruktív). Hasonlóan káros tud lenni az ún. szabotőr viselkedés, ami azt jelenti, hogy az egyik fél későn jár haza, távol marad különböző családi eseményekről, kerüli a párjával való kettesben maradást. Ezek a stratégiák gyakran nem tudatosak, a másik iránt érzett haragunkat fejezik ki. Hozzájárulnak a pár tagjai közötti érzelmi szakadék mélyüléséhez (és persze nem feltétlenül kapcsolódnak megcsaláshoz sem). Amennyiben a másik iránt érzett haragunkat saját magunk felé fordítjuk, például elhízás vagy káros szenvedélyek jelenhetnek meg. A válási krízist gyakran provokálja a megcsalás, mert ez döntési helyzetbe hozza a feleket, hiszen óriási érzelmeket és indulatokat mozgósíthat. Ez az érzelmi töltés, ha szakszerű segítséggel felhasználjuk a kapcsolat javításának érdekében, segíthet megoldani a problémákat, visszahozni a bizalmat, sőt, a korábbi működésnél magasabb szintre emelni a párkapcsolatot. A pár tagjai ennek hatására ismét örömöt tudnak találni egymás társaságában, új, közös célokat fogalmazhatnak meg, ami egy hosszú érzelmi munka eredménye. Fontos megjegyezni, hogy vannak olyan házasságok, melyet egy harmadik fél stabilizál, tehát ami a párkapcsolatból hiányzik az egyik félnek, azt egy másik nőtől/férfitól kapja meg.
A válási krízis kimenetele tehát többféle lehet: párterápia segítségével hozhat egy megújulást, az erőforrások mobilizálását, egy új „szerződés” megkötését. Elképzelhető kimenetel a válás, hogy a megcsaló a harmadik felet választja, vagy a megcsalt fél nem akar már küzdeni a kapcsolat megjavításáért. Gyakran előfordul az úgynevezett próbaválás, ami azt jelenti, hogy a sértett fél elköltözik, mert azt gondolja, így könnyebb lesz megoldást találni a gondokra, ettől felértékelődik a kapcsolatuk a másik szemében (ez azonban általában téves elképzelés). Mint láthatjuk, a sértettség gyakran hibás megoldásmódokat szül, ezért jól jöhet ha egy kívülállóval tudunk beszélni az csalódásunkról, ki tudjuk adni a dühünket. Előfordul, hogy  a párok úgy döntenek, a megcsalás után is együtt élnek, de  ilyenkor sok-sok konfliktusra vagy teljes elszigetelődésre lehet számítani. Fontos tisztázni, hogy mindkét megoldásnak sok hátránya van, tehát egyik sem javasolható (különösképpen, ha gyerekek is érintettek).

Ha már megszületett a döntés…

A válás mindig komplex folyamat: beszélnünk kell érzelmi (már nem szeretem), jogi, gazdasági,  közösségi válásról (amikor a társas kapcsolataink változnak meg), egyházi válásról és pszichológiai válásról (a kapcsolat elvesztéséből fakadó csalódottság), valamint a szülői feladatok megosztásáról. Nyilvánvaló, hogy egy kapcsolat elvesztése, még ha az igen konfliktusos volt is, bánattal és csalódottsággal jár. Sokan a válási procedúra lezajlása után is benne ragadnak a harag érzésében: megmarad egymás hibáztatása, vagy az anyagi javakon való osztozkodás képében jelenik meg a másik fél iránt érzett indulat. (A másik iránti bosszúvágy pedig igen gyakran a kapcsolat és saját magunk leértékeléséből fakad.) Ez nem csak a másik elengedését és életünk újrakezdését akadályozza meg, hanem igen káros a közös gyermek(ek)re nézve is. Ilyenkor gyakran elakadt gyászfolyamat áll a háttérben, ami pszichoterápiás megsegítést igényel. Talán elsőre meglepőnek tűnik, de gyakran nehezebb gyászfolyamat egy válás, mintha egy közeli hozzátartozónk hunyt volna el. Fontos tehát, hogy a válás ne húzódjon el, a konfliktushelyzetek feloldódjanak, hogy minden fél új életet kezdhessen. Lényeges, hogy a gyermekfelügyelettel és láthatással kapcsolatos problémákat a szülők higgadtan tudják megbeszélni. Ennek feltétele az érzelmi-, jogi és gazdasági elszakadás befejeződése. (Nem nehéz belátni, hogy csak akkor tudunk volt párunkra partnerként tekinteni, ha elengedtük a párkapcsolat megszakadásával járó haragunkat.) Lényeges tehát, hogy szülőként továbbra is kompetensnek tekintsük Őt, nyugodt szívvel bízzuk rá csemeténket.

Mint a fentiekből is látható, a válási krízis minden résztvevő felet megterhel, lelki szempontból mégis szerencsésebb megoldás az addig kimondatlan feszültségek megfogalmazása, mint a sok-sok áldozat árán fenntartott látszat. Ha megszületett a válás melletti döntés, hogyan mondjuk el a gyermekünknek? Mit tehetünk, hogy minél kevésbé viselje meg Őt a szülők konfliktusa? Soron következő írásomban erről fogok részletesen szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

megcsalás

Tartós szerelem… avagy mitől lehet hosszú távon boldog egy párkapcsolat?

Előző írásomban arról szóltam, hogy mennyire fontos életünkben és kapcsolatainkban is a tudatosság (önismeret), hogy önmagunkat megpróbáljuk egy-egy konfliktushelyzetben reálisan, egy külső szemlélő nézőpontjából látni, valamint hogy próbáljuk meg a partnerünket is megérteni: a heves indulatok helyett békés megoldást keresni a minket zavaró problémákra. Most nézzük meg milyen fejlődési feladatokon mennek át párkapcsolataink a tartóssá válás során (Bader és Pearson nyomán).

Sokfélék vagyunk, más-más értékrenddel, célokkal, mégis mikor szembe találkozunk egy olyan társsal, aki iránt heves érzelmeket táplálunk, hajlamosak vagyunk feladni az addig számunkra lényeges dolgokat. Legszívesebben folyton együtt lennénk a másikkal: az összetartozás vágya mindennél erősebb. Az ekkor megélt intenzív érzelmek a későbbi nehezebb élethelyzetek átvészelésében nagy segítséget jelenthetnek. A párrá válás első szakaszában ki kell alakulnia egy közös értékrendnek, élettérnek, ami néhány évig is eltarthat.   Ebben az élethelyzetben az jelenthet nehézséget, ha az egyik fél tart az intimitástól, vagy épp ellenkezőleg, a magánytól és az elhagyatástól retteg, ezért nem képes továbblépni a következő szakaszba.

Idővel két önálló ember találkozása mindenképpen súrlódásokkal kell hogy járjon amit nem mindegy hogyan kezelünk: jó esetben ez egymáshoz való alkalmazkodáshoz vezet. (Amennyiben az egyik fél nem mondja ki a számára zavaró dolgokat, nem történik meg az összecsiszolódás, inkább egymás mellett élésről, mintsem valódi párkapcsolatról beszélhetünk.)  Rosszabb esetben önfeladás vagy érzelmi eltávolodás lehet a következmény. Amennyiben megtaláljuk az adás-kapás, együttlét-külön töltött idő egyensúlyát, stabilizálódik a párkapcsolat. Ebben a szakaszban az jelenthet problémát, ha az egyik fél autonómia vagy intimitásszükséglete jóval nagyobb a másikénál. (Ez rendszerint gyermekkori hiányérzetre vagy traumákra vezethető vissza.)

Ezután a pár tagjai szükségszerűen a külvilág felé fordulnak, átmenetileg ismét fontosabbá válnak az egyéni célok (pl. karrier, a másoktól kapott visszajelzések), mint a közös elfoglaltságok. Amennyiben ebben a fejlődési szakaszban a partnerek közötti kommunikáció nem megfelelő, a kapcsolat veszélybe kerülhet és érzelmileg kiürülhet.

A párkapcsolat tartóssá válásának utolsó fázisát az újraközeledés jellemzi, amikor két érett személyiség kialakítja a mindkettejüknek hosszú távon is elfogadható közelséget, megtalálják a saját és a közös szükségletek működőképes arányát. Ennek végeztével a párkapcsolatot mindketten bizalmasnak, intimnek, szükség esetén pedig támogatónak élik meg.

Amennyiben a pár végigment a fenti szakaszokon, a későbbiekben könnyebben kezelik az élet által eléjük gördített nehézségeket, hiszen megszilárdultak a kapcsolatuk határai, kialakultak szabályai és begyakorolták a sikerre vezető kommunikációs mintákat. Amennyiben bármelyik szakaszban elakadás történik, az általában a tagok közti kommunikáció elégtelenségére (manipulatív vagy agresszív megnyilvánulásokra) és az eredeti család viselkedési-, vagy élménymintázatára (pl. gyermekkori traumákra) vezethető vissza . Ilyen esetekben párterápiás vagy egyéni pszichoterápiás segítségre lehet szükség a kapcsolat megmentéséhez és a jó közérzet helyreállításához. A terápia során kapott önreflexió (reális énkép) segítségével megláthatjuk ismétlődő mintázatainkat, gyenge pontjainkat, legbelső szükségleteinket, melyeken ezután nagyobb hatékonysággal tudunk úrrá lenni illetve ezeket úgy kielégíteni, hogy egyúttal a másik szempontjait is figyelembe vegyük.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

valentin napra

“Párkapcsolat szervíz”

Előző írásomban arról szóltam, hogy az új év remek alkalmat kínál az összegzésre, annak végiggondolására hol járunk a (jó esetben) saját magunk számára kijelölt úton, min kell változtatnunk, hogy azt mondhassuk, egyre elégedettebbek vagyunk az életünkkel, nincs más hátra, mint megélni, élvezni a pillanatot. Tovább haladva ezen a gondolati szálon arról fogok ma írni, hogy mi a teendő, ha nem vagyunk elégedettek a magánéletünkkel, kapcsolatainkkal. Jelen írásomban a párkapcsolat javításáról, ebben saját szerepünk felismeréséről fogok részletesebben foglalkozni.

Legelső feladatunk, ha meg akarjuk érteni kapcsolatainkat, hogy önmagunkkal nézzünk szembe. A tagok közötti interakciók ugyanis minden családban rögzült mintázatokat mutatnak. Ezek az ismétlődő, visszatérő megoldásmódok tudattalanul működnek, hatnak a családtagok viselkedésére és az egymáshoz való érzelmi viszonyulására. Vajon én milyen mintákat, szokásokat, reakció módokat hordozok ösztönösen? Ennek a kérdésnek a megválaszolása azért is különösen nehéz, mert családunk tagjaihoz érzelmi szálakkal kötődünk, ezért nem látjuk őket teljesen reálisan egy-egy konfliktus kapcsán. (Nem kell nagy dolgokra gondolni, a leghétköznapibb veszekedések megfigyelése is igen tanulságos lehet, ha pártatlanok tudunk maradni, képesek vagyunk kölcsönhatásokban gondolkodni. Pl. mit mondott az édesanyám, erre hogyan reagált édesapám, kinek milyen szerepe volt a konfliktushelyzet elfajulásában, mi előzte meg a vita kirobbanását stb.)

Érdemes tudatosítani a szüleikkel való hasonlóságainkat és különbségeinket. Milyen egyezésekre vagyok büszke és melyeket szeretném inkább elkerülni? Pl. tegyük fel, hogy a szüleink kapcsolatában az egyik fél, mondjuk az édesanya alárendelt szerepet játszik. Mennyire tudok azonosulni ezzel a női (vagy ha férfi vagyok a domináns férfi szereppel)? Milyennek éltem ezt meg gyermekként? Hogyan van ez az én jelenlegi életemben? Mit éltem át az eddigi eddigi párkapcsolataimban?
Ha jobban rálátunk saját viszonyulásainkra, reálisabban látjuk magunkat kívülről, könnyebben találhatunk magunknak olyan párt, aki valóban hozzánk illik, hosszú távon is működni fog a kapcsolatunk. (Hasonlóképpen gondolkodik a világ dolgairól, ahogy erről a korábbi, A párválasztásubnk rejtett okai című cikkben írtam.)

Gyakran megfigyelhető mintázat, hogy amit tudatosan próbálunk elkerülni a szüleink viselkedéséből, ha nem is pontosan ugyan azon a módon, mégis megjelenik a mi későbbi családunk életében. Például ha gyermekként megfogadjuk, hogy kimondjuk ami zavar minket, mert mondjuk édesanyánk ezt nem tette meg, könnyen a ló túlsó oldalán találhatjuk magunkat, mi lehetünk a konfliktust generáló fél a kapcsolatban. Ezért nagyon fontos, hogy növeljük önismeretünket, hogy mások reakcióiból le tudjuk szűrni, hogy a viselkedésünk a szándékunkkal megegyező módon hatott-e a másik félre. Ehhez reális, külső támpont (ok)ra van szükség, melyet a legőszintébb barátoktól kaphatunk, vagy még inkább egy önismereti csoportban illetve egy kétszemélyes terápiás helyzetben élhetünk meg.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párkapcsolatszerviz

Az ismerkedés útvesztői

Szinte minden ember vágyik társra, hogy megkaphassa azt a figyelmet és intimitást, amit gyermekkorunkban édesanyánk biztosított számunkra. (Ha ebből nem kaptunk eleget két út lehetséges: vagy fokozottan keressük mindezt, vagy mélyen elfojtjuk ilyen irányú vágyainkat, igyekszünk teljesen érzelemmentesen viselkedni.) Tán merésznek tűnik a fenti kijelentés, hiszen a mai világban egészen más értékek hangsúlyosak, még sincs benne semmi különös, hogy legbelül mindannyian bizalmas kapcsolatra vágyunk. Más kérdés hogy a modern korban a nagyvárosi ember túl sok embertársával találkozik nap mint nap, akikkel kénytelen felszínes kapcsolatot kialakítani és fenntartani. Ebben az esetben a másikkal való kommunikáció, csak a jó hangulat megtartását szolgálja, nem tükröz valódi érdeklődést. Nem csoda hát, ha néha magányra is vágyunk. Fontos azonban, hogy ebből ne társas magány legyen, amikor vannak ugyan személyes kapcsolataink, azok azonban nem bensőségesek, támogatóak, el tudjuk dönteni, kivel tudunk mélyebb kapcsolatot kialakítani és ki az, akivel érdemesebb a hétköznapi csevegés szintén megmaradni.

Gyermekként fontos feladatunk volt, hogy édesanyánktól (gondozónktól) érzelmileg eltávolodjunk. Felnőttként ugyan ennyire lényeges, hogy találjuk magunknak egy (többnyire ellenkező nemű) társat, akihez közel kerülhetünk, megoszthatjuk vele életünket, gondjainkat. Mégis sok az olyan partnerkapcsolat, amiben ez a kötődés másodlagos, legfőképp valamilyen gazdasági érdek, társadalmi nyomás vagy egyéb ok köti össze a feleket. Emberi mivoltunkból fakadóan a szerelembe esés  egyébként ekkor is potenciális lehetőség, feldúlva a már kialakult stabil párkapcsolatot.

A vonzalom fellobbanásától azonban hosszú út vezet a teljes bizalomig, melyhez a kölcsönös adás-kapás és a testi közeledés is hozzá tartoznak. A történelem folyamán sokáig fenn állt az érdek-, vagy más néven látszatházasság intézménye: a szülők választottak párt gyermekük számára. Ők megtanulták hogyan illik szeretetteljesen viselkedni mások előtt, hiányzott azonban a valódi gyengédség, melyre gyermekeik ráéreztek, követendő mintakánt vihették tovább az érzelmileg sekélyes kapcsolatokat.

A modern világban a szexuális aktus (és az átélt orgazmusok száma) nagy hangsúlyt kap,  az ismerkedés, közeledés bevezető szakaszai, udvarlás azonban igencsak háttérbe szorulnak, leegyszerűsödnek. Régen fordított volt a helyzet, gardedámok óvták a fiatal lányok legféltettebb kincsét: a szüzességüket, amit manapság inkább béklyónak, mint erénynek vélnek a kamaszok. (Ez ma már sok fiatal szemében inkább a szexuális együttlétre való alkalmatlanság jelévé vált, nem pedig a megfontolt, érett kapcsolatok keresésének velejárója.) A házasság előtti szexuális élet elfogadottá válásának természetesen számtalan előnye is van, az udvarlás lerövidülése azonban nem segíti elő a pár tagjai közti kötődés megerősödését, a valódi intimitás kialakulását. Ez nemcsak az kapcsolat bensőségessége, támogató mivolta miatt fontos, hanem az elköteleződés miatt is. Sokan kellemetlennek érzik kapcsolatukban az elképzeléseikről, vágyaikról való kommunikációt, ami természetes velejárója kellene hogy legyen az együttlétnek, elkerülhetetlen feltétele a kölcsönösen kielégítő párkapcsolatoknak.

Hamarosan következik írásom folytatása ‘Szexuális kapcsolataink’ címmel.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

A nyugdíjba vonulás lélektana, avagy miért jó nagyszülőnek lenni

A nyugdíjbamenéstől sokan félnek: a tétlenségtől, a magánytól, az időskori betegségektől és hogy már “nincs rájuk szükség”. Sok függ azonban attól, hogy mennyire készült fel a leendő nyugdíjas erre az életszakaszra, milyen tervei és lehetőségei vannak.

Az ember a nyugdíjkorhatár eléréséig a munkahelyét és a társadalmat szolgálta, amiért megbecsülték, ezért a nyugdíjazás az önértékelés csökkenéséhez vezethet. Sokan (különösen férfiak) nem tudnak mit kezdeni a nyugdíjazáskor hirtelen rájuk szabaduló rengeteg szabadidővel. Sok esetben nehéz  megszokni azt is, hogy a korábban távol lévő házastárs állandóan jelen van, ez konfliktusok forrása lehet. Mindemellett támogatást is jelenthet, ha a partner bevonja az otthoni munkába a friss nyugdíjast, ha hangsúlyozza annak személyes fontosságát. Ezek mind segíthetik az énkép, az elvárások és a viselkedés szükségszerű módosításait. A házaspár nyugdíjas létre való átállásának sikere nagyrészt attól függ, hogy a férj megtalálja-e újfajta szerepét.
Ha nincs család vagy nem jó a kapcsolat a családtagok között, a nyugdíjazás a tartós elszigetelődés veszélyét rejti magában. Éppen ezért egy új lehetőség is a közeledésre, az elfeledett vagy megromlott kapcsolatok helyrehozására, felelevenítésére. Különösen nehéz ilyenkor az egyedül élőknek, özvegyeknek, de lényeges, hogy a párkapcsolat és a munkahely hiánya ne jelentsen szociális elszigetelődést is egyben, nyissunk az új kapcsolatok, például nyugdíjas (vagy vallási) közösségek felé.

Az időskor egyik legnagyobb veszélye az aktivitás elvesztése. Az egyéni tevékenység, annak intenzitása és minősége kifejezi, hogy mennyire tartja magát az egyén fiatalnak. Ez jól jelzi előre, hogy egy ember meddig fog élni (ha valaki testileg vagy lelkileg nagyon rossz állapotban van, szeretne meghalni, aktivitását teljesen beszűkíti). A tétlenség, a monotónia tehát együtt járhat a fizikai és mentális leépüléssel is.

A nyugdíjba vonulás azok közé a nagy események közé tartozik, amelyek előrejelzik az időskor kezdetét. Olyan konkrét jelzés, amelyről nem lehet nem tudomást venni. Nyugdíjazás után minden esetben muszáj az egyénnek az új helyzethez alkalmazkodnia, újra megtalálnia saját magát, kialakítani egy új életformát. Kezdetben a friss nyugdíjasok gyakran mindent be akarnak pótolni, amit fiatalon elmulasztottak.

Fél-egy évig is eltarthat, mire a frissen nyugdíjba vonuló megtalálja a helyét ebben az új élethelyzetben. Ilyenkor számos új lehetőség, belső erőforrás, akár új életpálya bontakozhat ki. Ma már nem meglepő az idősek nyelvtanulása, a fiatalkori érdeklődés pedig akár egyetemi tanulmányokban is megmutatkozhat. Nagyon hasznos időtöltés az is, ha a nyugdíjba vonuló hölgy vagy úr családjára fordítja a felszabaduló idejét és energiáját, hiszen a fiatal társaság mellett itt is újra hasznosnak érezheti magát. Az ifjabb generáció számára is nagy segítséget jelenthet mindez (például az unokákra való vigyázás miatt), azonban kevésbé szerencsés esetben konfliktusforrás is lehet.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

A meddőség lelki okai és ezek kezelése

Ahogy írásom első részében már említettem ma Magyarországon a meddőség vizsgálatának  egyik legelhanyagoltabb tényezője a párkapcsolat minősége annak ellenére, hogy mindez döntő tényező a teherbeesés bekövetkezése és annak egészséges kihordása szempontjából. Az utódnevelés egyik leglényegesebb evolúciós apektusa hogy a férfi mennyi energiát fektet gyermeke nevelésébe, melynek legfőbb mutatója a párkapcsolat minősége és biztonságossága. A sikeres reprodukcióhoz tehát szükséges, hogy a pár tagjai közt szilárd kötődés alakuljon ki: a nő hűséges legyen, a férfi pedig hajlandó legyen energiát fordítani az utód felnevelésére (és ezt a nő is így lássa). Több kutatás is igazolta az érzelmi biztonság szerepét nemcsak a teherbeesés, hanem az utód megfelelő kihordása tekintetében is. A nem házasságban élő nők körében a koraszülés jóval gyakoribb, ezen túl nagyobb a kis súlyú újszülöttek aránya is.

Ahogy előző cikkemben már említettem a fokozott szorongáskészség oka is a korai kötődési kapcsolat minőségében keresendő. Első tapasztalatunk a gondoskodásról szolgál alapul minden későbbi érzelmi kapcsolathoz, így többek közt a házastárshoz való kapcsolódás modellje is. Bowlby kötődéselmélete szerint az egészséges csecsemőkben 8-9 hónapos kor környékén kialakul egy biológiailag megalapozott, erős kötődés az állandó gondviselő felé, melynek alapja, hogy a csecsemő szükségleteit az késlekedés nélkül kielégítse. Ezután a gondviselőtől való szeparáció intenzív szorongást vált ki, de a biztonságosan kötődő gyermek stresszhelyzetben keresi a gondviselő közelségét és menedéknek tekinti őt minden fenyegetéssel szemben (tehát gondozója minden körülmények közt meg tudja őt nyugtatni).

Ha ez a kötődés nem alakul ki, bizonytalan kötődési stílusról beszélhetünk, melynek két altípusa az elkerülő és az ambivalens kötődés. Közös vonásuk, hogy az ilyen kötődési stílussal jellemezhető személyek stresszhelyzetben nem keresik a szoros kapcsolatot másokkal. Az elkerülő személyek ezen túl hajlamosak tagadni negatív érzéseiket annak ellenére, hogy pszichofiziológiai mérések szerint  rejtett szorongást élnek át. Hajlanak a kapcsolat idealizálására, vágynak ugyan az extrém közelségre, de félnek a veszteségtől és a megszégyenüléstől. A párkapcsolattól elsősorban infantilis szexuális igényeiket (babusgatás, simogatás) várják kielégülni.
Az elkerülő kötődési típusba tartozó emberek félnek az intimitástól és az elköteleződéstől. Bizalmatlanok, sőt, ellenségesek, negatív érzéseiket azonban gyakran tagadják vagy elfojtják. Nem bírják a túlzott közelséget, fontos számukra a saját autonómiájuk, teljesítményük és egyéni céljaik. Megemlítendő hogy a bizonytalan kötődési stílusok evolúciós szempontból a mostoha környezethez való alkalmazkodás következményei, melynek következtében a személy később zavarokat fog mutatni a szociális kötődési viselkedésben valamit a párkapcsolatok kialakításában és fenntartásában.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kötődést nem csak az elsődleges gondozóval (többnyire anyával) megélt tapasztalatok, hanem az későbbi gyermekkorban átélt érzelmek is befolyásolják. Például a szülők válása, vagy feszültséggel teli házassága is hathat a gyermek későbbi kötődési mintázatára és ezen keresztül a bekövetkező terhesség kimenetelére. Kutatások igazolták, hogy azok a nők, akiket anyjuk egyedül nevelt, kétszer olyan gyakran vetélnek el, vagy szülnek éretlen gyermeket mint hagyományos családban felnövő társaik.

Bár a kötődési stílusunk alapvetően meghatározza kapcsolatainkat, mégis kiemelném, hogy a későbbi tapasztalatok módosíthatják a korán berögzült mintákat, pszichoterápia segítségével kapcsolataink jobbá (evolúciós szempontból is sikeresebbé) tehetőek. A meddőségben szerepet játszó korai traumák hatása is ily módon csökkenthető, a stressz levezetéséhez pedig különféle relaxációs technikák taníthatóak a hölgyek számára. Fontos tehát hogy a meddőség orvosi kezelése mellett a lelki tényezők szerepe se szoruljon a háttérbe, hiszen a meddőségi kezelések önmagukban is szorongást, depressziót okozhatnak, ami így tovább nehezíti a teherbe esést.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

A meddőség lelki okai

Meddőségről akkor beszélünk, ha egy nőnél egyévi védekezés nélküli szexuális élet után sem következik be fogamzás, vagy a fogantatás megtörténik ugyan, de a magzat elhal. Ez a házasságok kb. 15% -ában fordul elő. A teherbeesés problémját napjainkban elsősorban szervi oldalról vizsgálják, az ebben szerepet játszó lelki tényezők pedig hátterébe szorulnak. Annak dacára történik mindez, hogy az esetek nagy százalékában igazolható testi elváltozás hiányában sem jön létre terhesség. Ilyenkor funkcionális meddőségről beszélünk. A legmodernebb technika segítségével ma már el lehet érni, hogy a hormonálisan előkészített női szervezetnek „csak” be kelljen fogadnia saját megtermékenyített petesejtjét, az esetek döntő többségében azonban ez nem sikerül. Ha mégis, ezután a természetes úton megfogant babáknál nagyobb arányban fordulnak elő vetélések, koraszülések és alacsony súllyal születések. Joggal vetődik fel tehát a kérdés, mi állhat ennek hátterében. Két részből álló írás-sorozatomban erre keresem a választ.

Logikusnak tűnik (és számos vizsgálattal biológiailag is alátámasztható) hogy a meddőség kialakulásában a krónikus stressz nagy szerepet játszik. A rohanó világhoz való alkalmazkodás testünket oly módon alakítja át, ami megakadályozza a teherbeesést. (Ennek részleteiért lásd forrásomat) Evolúciós szempontból nyilvánvaló, hogy egy állapotos nő kiszolgáltatott helyzetben van, túlélési esélyei a gyermek fogantatása után lecsökkennek. Tehát ha a nő szervezete vagy környezete evolúciós kalkulációk szerint nem alkalmas az utód kihordására és felnevelésére, akkor az evolúciós védelmi mechanizmusok a terhesség megtapadását (kihordását) megakadályozzák.
Nagyon érdekes, hogy hasonló fiziológiai változások következnek be korai traumán vagy szexuális visszaélésen átesett nők szervezetében is, mint krónikus stressz esetén. Habár ezek az emlékek sokszor nem tudatosan felidézhetőek, nyomot hagyhatnak idegi működésükben, mely gátolja a későbbi teherbe esést. Fontos kiemelni, hogy fokozott szorongásra való hajlam átlagos körülmények közt nevelkedett nőknél is kialakulhat, ilyenkor a probléma forrása a korai kötődési (rendszerint anya-gyermek) kapcsolat minőségében keresendő, ez szolgál ugyanis alapul minden kérőbbi kérzelmi kapcsolathoz. Többek közt a házastárshoz való kötődés modellje is. (Ennek hatásáról cikksorozatom 2. részében írok majd bővebben.)

További érdekes szempont, hogy a stresszhatások immunrendszerünk működését is megváltoztatják, ily módon is befolyást gyakorolva a megtermékenyített petesejt megtapadási képességére. Kutatások kimutatták, hogy más lelki problémák, is akadályozzák a teherbe esés sikerét, például a depresszív tüneteket mutató nők, kisebb valószínűséggel fogannak meg egészséges társaikhoz képest.

Ma Magyarországon a meddőség vizsgálatának egyik legelhanyagoltabb tényezője a párkapcsolat minősége, melybe a várva várt gyermek nem érkezik meg. A meddőségi problémák evolúciós magyarázatát figyelembe véve nem meglepő, hogy alapvető fontosságú mindez a teherbeesés bekövetkezése és a tehresség egészséges kihordása szempontjából. Ennek hatásmechanizmusáról és a kezelési lehetőségekről írás-sorozatom következő részében részletesebben fogok szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta
Felhasznált irodalom:
Szendi. G: A női funkcionális meddőség evolúciós értelmezése

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 1. rész

Szülőnek lenni felemelő boldogság, de nehéz feladat is egyben, bár erről az oldaláról ritkábban ejtünk szót: sok kihívással kell szembenéznünk, ha anyává-apává válunk. Számot kell vetnünk önmagunkkal, ismernünk kell a világot, gyermekünket és „családi hagyományainkat” is, hogy valóban jól csinálhassuk. Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, együttműködni képes, tisztelettudó gyereket? Mivel teszünk jót neki? Erről a témáról igen keveset olvashatunk, annak ellenére, hogy egy újdonsült szülő élete többnyire csupa bizonytalanság. 3 részes cikksorozatomban ehhez próbálok támpontot nyújtani.

Egy D. Winnicott nevű gyermekpszichiáter vezette be az „elég jó anya” ill. az „elég jó szülő” fogalmát a múlt század közepén, hogy leszámoljon az addig a szülőkre tett felelősséggel, ami minden felnőttkori pszichés betegség forrásaként a korai szülő-gyermek kapcsolatot jelölte meg. Az elég jó azt jelenti, sok szempontból megfelelő, kielégítő a gyerek számára. Tehát nem szükséges a tökéletesség miatt szorongani, gyermekünk egészségéhez, ennél kevesebb is elég. Számoljunk hát le a bűntudattal! Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz hogy gyermekét a lehető legjobban nevelje, különben nem olvasná most ezt az írást.

A szülőség tehát viszonyfogalom, ami mindig csak az adott gyerekkel együtt érvényes. A szülőnek a saját gyerekére kell ráhangolódnia úgy, hogy közben saját magával is azonos maradjon, ne tagadja meg tartósan saját vágyait és elképzeléseit. A szülő-gyermek kapcsolat folyamatosan változik a gyermek korának növekedésével: áthelyeződnek benne a hangsúlyok, de legfontosabb, hogy a szülő a saját és gyermeke igényeit is állandóan szeme előtt tartsa, ebben egyensúlyt találjon. Viselkedésünknek az odaadáson túl hitelesnek is kell lennie, hiszen a gyerek megérzi az őszintétlenséget, mártíromságot. Ha „túl sok áldozatot” hozunk gyermekünkért, biztosak lehetünk benne, hogy valahol észrevétlenül „visszavesszük” majd az árát, ami egyikünknek sem lesz jó. Lelkileg egészséges gyereket tehát csak egy többnyire kiegyensúlyozott szülő tud nevelni.

Fontos, hogy ki honnan, milyen családból jött, – milyen szülői mintákat örököltünk, mit láttunk otthon, hogy tudatosan ugyanolyanok vagy mások szeretnénk lenni, mint saját szüleink voltak. Lényegesek az előzetes elképzeléseink, de alkalmazkodnunk is kell a baba igényeihez, megtalálni önmagunkat a szülő szerepben.
Bár az előbb megemlítettem, hogy minden gyermek egyéni és ezért másféle bánásmódot igényel a legoptimálisabb testi-lelki fejlődéshez, az „elég jó szülőséghez” van néhány evidensnek tűnő aranyszabály. Ahhoz, hogy egy csecsemőből a világban jól boldoguló, intelligens felnőtt váljon, szüleinek biztosítania kell számára a megfelelő biztonságot adó, inger-gazdag, szerető környezetet.
Ehhez alapvető fontosságú a kötődés, ami a szülőhöz való testi közelségen, a gyermek szükségleteinek kielégítésén alapul. Manapság divatosak a különféle hordozókendők, mei-tai-ok: a nyűgös csecsemőt valóban megnyugtatja anyja közelsége, de fontos, hogy mások meggyőződése ellenére csak akkor csináljuk, ha mi magunk is jónak, hosszú távon is elfogadhatónak érezzük mindezt, gerincünk is sokáig bírja a ránehezedő plusz kilókat. Enélkül is lehetünk jó szülők, a lényeg csak annyi, hogy ne hagyjuk a csecsemőt magára, ha sír, mielőbb nyugtassuk meg.

Tisztáznunk kell, hogy a hétköznapi logika ellenére csak akkor lesz gyermekünk önálló, ha érzelmileg mindig támaszkodhat anyjára (apjára, gondozójára), akkor meri majd később felfedezni a világot és benne saját magát. Kutatások igazolták, hogy ha azonnal reagálunk a gyermek sírására, később jobb lesz a stressz-tűrő képessége. Tehát minél több szeretetet, figyelmet kap kicsiként, annál kiegyensúlyozottabbá válik felnőtt korára. Ahogy az eddigiekből látható, a gyerek számára létfontosságú az elfogadó, meleg érzelmi kapcsolat, a mai rohanó világban azonban a felnőtteket érő stressz sajnos igen gyakran továbbítódik a gyerek felé. Például indokolatlan veszekedés, kötekedés formájában. A gyerek pedig könnyen magára veszi a szülők konfliktusát, ettől elbizonytalanodik abban, vajon tényleg szeretik-e. Tudnunk kell, hogy a bizonytalanság, a szeretet hiánya egy kisgyermek számára egyenlő a megsemmisüléssel! Gyakori megoldás, amikor az együtt töltött idő hiányát ajándékokkal próbálja meg ellensúlyozni a problémából valamit megérző szülő. A nevelő ilyenkor maga helyett ad valami kézzelfoghatót, s ezzel észrevétlenül vezeti bele a gyereket az eldobható, felcserélhető értékekkel teli fogyasztói társadalomba. Lényeges, hogy szem előtt tartsuk hogy gyermekünknek nem ajándékokra, hanem rá irányuló figyelemre, együtt töltött időre van mindenek előtt szüksége az egészséges lelki fejlődéshez.

Következő cikkemben arról beszélek majd, hogy milyen hibákat kell elkerülnünk elfoglalt szülőként, hogyan tudunk együttműködésre képes gyermeket nevelni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

GYES betegség

Kisbabával otthon – kimerültség, bizonytalanság, párkapcsolati problémák

Mi várható a szülés után?

Mindenki tudja, hogy a szülés mekkora testi-­lelki erőpróba, kevesen beszélnek azonban arról, hogy ezután mekkora változás történik minden nő életében, amit nem mindenki tud olyan könnyedén feldolgozni, alkalmazkodni a megváltozott elvárásokhoz. Régen a nagycsalád vagy a szomszéd, egyéb kortárs közösségek segítő és megtartó ereje miatt kevesebben élték ezt meg olyan nehezen, a mai anyák többsége azonban egyedül kénytelen az újonnan kialakult nehézségekkel szembe nézni. Az anyaság pedig mindamellett, hogy mennyire csodálatos dolog százszázalékos erőbedobást kíván a nap huszonnégy órájában és sokszor lemondást igényel. Ha viszont hosszú távon nincs meg az adás és kapás egyensúlya, az a belső erőforrások kimerüléséhez vezet. Ráadásul az elismerés is hiányzik, ritkán dicsér meg minket bárki azért, hogy neveljük gyermekünket és ellátjuk a háztartást.

Mi az a GYES betegség?

Az ún. GYES­ – szindróma (más néven: GYES – ­betegség, GYES – ­neurózis), bár gyakori jelenség, mégis megosztja a közvéleményt és a szakembereket is (ritkán hallani róla, hiszen nem valódi diagnózist, hanem csak tünetek összességét jelenti, melyekről ráadásul csak egy speciális élethelyzetben, szülés után beszélünk). A köztudatban az unatkozó kismamák nem létező problémájaként él, akik jó dolgukban nem tudják mitévők legyenek. A GYES – ­betegség valójában egy alkalmazkodási nehézség a megváltozott élethelyzethez, melyet gyermekünk születése okoz.

Az anyuka többnyire egyedül marad egy magatehetetlen csecsemővel, aki teljes mértékben rá van utalva, kiszakad addigi életviteléből (munkahelyi, baráti közösségek), ráadásul a szülés okozta hormonális változások lelkileg is érzékenyebbé teszik. A kialvatlanság, a felelősség és magára maradás érzése nyomán idővel úgy érzi, kezd kicsúszni a talaj a lábai alól. Gyermekünk születése miatt ráadásul megváltozik a párkapcsolatunk, férjünk háttérbe szorul az új jövevénnyel szemben. A társadalmi elvárások nyomása (az újdonsült anyuka legyen mindig tökéletesen boldog, kiegyensúlyozott és türelmes), az azoknak való megfelelési kényszer, a kisgyerekes létről elképzelt idilli kép és a megélt hétköznapi valóság közötti különbség, a hétköznapok egyhangúsága, monotonitása, ingerszegénysége, a bezártság­érzés, az állandó fáradtság, az anya saját inkompetenciájának megélése váltja ki, majd mélyíti el ezt a szorongó állapotot. A Gyes – ­neurózis tehát nem más, mint a bizonytalanság, kisebbrendűségi érzés, ingerlékenység, indokolatlan félelem, melyhez súlyosabb esetben kényszeres viselkedés vagy depresszió is társulhat. Az anya úgy érzi, nem tud megfelelni feladatainak, amelyek váratlanul, csőstül szakadnak rá, emiatt folyton kimerült, frusztrált. Nincs türelme a gyermekhez, ingerlékennyé válik. Kedélyállapota unott, esetleg testi tünetei vannak (pl. fej­ és gyomorfájás) a folyamatos feszültség miatt. Mindinkább befelé fordul, emiatt idővel valóban nem fog tudni megfelelni mindennapi feladatainak, elszakad a környezetétől, a valóságtól. Mindez az egész család életét megmérgezi, hiszen a gyerekek megérzik a szülő elbizonytalanodását és szorongását, ezért maguk is szorongani kezdenek. Többet sírnak, nehezebben alszanak el, fáradtak és fárasztóak, hisztiznek. A gyerek egyre nehezebben kezelhető, a szülő pedig még jobban szorong, kész is az ördögi kör.

Mi az, ami segít a GYES betegségben szenvedő anyukának?

A GYES­ – betegség tehát fokozatosan alakul ki, és ­ ha nem érkezik időben segítség egyre mélyül, talaján komolyabb pszichiátriai kórképek jelenhetnek meg, például a szülés utáni depresszió (melyeket diagnózissal címkéznek és valódi betegségként, gyógyszerekkel kezelnek). A környezet sokszor valóban nem érti az anya problémáját, az anya pedig teljesen egyedül, segítség nélkül marad, holott ebben a helyzetben az anyáknak megértésre, együttérzésre és támogatásra van leginkább szükségük. A megoldást többnyire a környezet megértő odafordulása, egy kis tehermentesítés jelentik. Pihenés, akár rövid időre való kiszakadás is a fojtogató környezetből, valami valódi feltöltődést eredményező külső program (pl. találkozás a barátnőkkel, rendszeres testmozgás). A lényeg, hogy az anyukának néha (hetente pár órára) legyen ideje saját magára, amivel szabadon rendelkezhet. Fontos az új emberi kapcsolatok kialakítása, gyermekkel szintén otthon lévő kismamákkal való beszélgetések. Nagyon lényeges, hogy jusson a párnak ideje kettesben is lenni. Ne felejtsenek el házaspárként, egymás társaként is funkcionálni, hiszen anélkül úgysem lehetnek jó szülők. Nem könnyű, de többnyire szervezésen és odafigyelésen múlik az egész. Természetesen, ha mindez nem elég, szakember segítségét kell igénybe venni, ami elsősorban pszichoterápiás segítséget jelentsen.

Az írás megjelent a Szülők lapja portálon is, melynek szakértője lettem.

http://www.szuloklapja.hu/szules/2682/kisbabaval-otthon-%E2%80%93-bizonytalansag-faradtsag-kimerultseg-parkapcsolati-problemak.html

párválasztás, szerelem

Párválasztásunk rejtett okai… kibe leszünk szerelmesek?

Az ellenétek vonzzák egymást?! Kibe szeretünk bele?

A házaspárok többsége sok tulajdonságot nézve hasonlít egymásra. Ilyen például a fizikai vonzerő, az intelligencia, és olyan személyiségjegyek, mint például a barátságosság, nyitottság. Vajon a véletlen műve lehet mindez, idővel válunk hasonlóvá, vagy eleve jobban vonzódunk a hozzánk kívül-belül hasonló emberekhez?

Milyen tudatos és nem tudatos szempontok alapján választunk párt magunknak?

Egy vizsgálatban a résztvevőknek arcképeket kellett párosítania: a kutatók azt találták, hogy a kísérletbe bevont személyek nagy valószínűséggel megtalálták az összetartozó párokat, tehát a házaspárok külső vonásaikban jobban hasonlítanak egymásra, mint más személyek. Képesek vagyunk tehát felismerni az önmagunkhoz hasonló megjelenésű és viselkedésű embereket, és a párválasztáskor ezt a hasonlóságot előnyben részesítjük. Milyen szempontok szerint választunk? A pszichológiai kutatások szerint a választás szempontjaiban nemek közti különbségek vannak, például hogy párválasztáskor a férfiak kevésbé értékelik a magas intelligenciát, jobban a megjelenést, a nőkhöz képest.  Hosszú távú kapcsolatok esetében azonban ez a különbség tompul. A kutatások szerint  férfiak esetében hosszútávon fontos(abb) a partner hűsége is. A nők számára lényeges párjuk gondoskodó képessége, amit az udvarlás során van lehetősége a férfiaknak bizonyítani. Ennek később a gyereknevelésnél lesz jelentősége. Mindkét nemre igaz, hogy tartós kapcsolat keresése  esetén jobban figyelnek a másik olyan tulajdonságaira, mint a kedvesség, megértés vagy a humorérzék.
Általában elmondható, hogy saját ellenkező nemű szülőnkhöz hasonló párt választunk. A szüleink sok szempontból mintául szolgálnak nekünk a párválasztásnál. Gyerekkorunkban sok mindent megtanulunk az ideális párkapcsolatról. Ha jó emlékeink vannak a szüleinkről, kapcsolatukat jónak látjuk, az követendő példát, mintát jelent számunkra. Ha ez nem így van – mint például egy bántalmazó családban – akkor is előfordulhat a mintakövetés. Ez azért van, mert ismerős érzéseket, helyzeteket próbálunk teremteni magunknak, hiszen ebben érezzük magunkat otthonosan, ennek megoldásában már van valamennyi tapasztalatunk. Az alkoholista vagy bántalmazó szülő is közvetíti ugyanis valamilyen sajátos módon a szeretetét a gyereke felé, akinek pedig ez a fajta szeretet válik megszokottá és ezt keresi felnőttként is. Két út van tehát: követni a családi mintát vagy megtörni azt. Bármilyen rossznak is gondoljuk a bántalmazó kapcsolatban való létezést, sokan mégis ezt az utat választják, mert ismertsége miatt ez a könnyebb. Ráadásul sokáig fel sem tűnik a kiválasztott férfi és az apa közti hasonlóság. Ha mégis az ellenkező nemű szülőhöz képest teljesen ellentétes – például gyengéd, antialkoholista, vagy kevésbé határozott – párt választunk, az egy teljesen új terep lesz a számukra. Ráadásul előfordulhat, hogy a bántalmazó szülőhöz képest a párunkat idővel kevésbé látjuk majd férfiasnak, erősnek, talpraesettnek, ez is gondot okozhat a kapcsolatunkban.

Mindannyian másféle párkapcsolati mintákkal találkozunk a szüleink révén, és más-más elképzelésekkel rendelkezünk az ideális párról, kapcsolatról. Amikor találkozunk valakivel, akkor az otthonról hozott „csomagjaink”, a tudattalanul hordozott elvárásaink is találkoznak egymással. Ennek fontos szerepe van a kapcsolat alakulásában. Persze nem a kezdeti időszakban, amikor a nagy lángolás elfedi őket, hanem később, az összecsiszolódás ideje alatt.