Címke: Őszinteség

Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, szüleivel együttműködő gyermeket? 1. rész

Szülőnek lenni felemelő boldogság, de nehéz feladat is egyben, bár erről az oldaláról ritkábban ejtünk szót: sok kihívással kell szembenéznünk, ha anyává-apává válunk. Számot kell vetnünk önmagunkkal, ismernünk kell a világot, gyermekünket és „családi hagyományainkat” is, hogy valóban jól csinálhassuk. Hogyan neveljünk lelkileg egészséges, együttműködni képes, tisztelettudó gyereket? Mivel teszünk jót neki? Erről a témáról igen keveset olvashatunk, annak ellenére, hogy egy újdonsült szülő élete többnyire csupa bizonytalanság. 3 részes cikksorozatomban ehhez próbálok támpontot nyújtani.

Egy D. Winnicott nevű gyermekpszichiáter vezette be az „elég jó anya” ill. az „elég jó szülő” fogalmát a múlt század közepén, hogy leszámoljon az addig a szülőkre tett felelősséggel, ami minden felnőttkori pszichés betegség forrásaként a korai szülő-gyermek kapcsolatot jelölte meg. Az elég jó azt jelenti, sok szempontból megfelelő, kielégítő a gyerek számára. Tehát nem szükséges a tökéletesség miatt szorongani, gyermekünk egészségéhez, ennél kevesebb is elég. Számoljunk hát le a bűntudattal! Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz hogy gyermekét a lehető legjobban nevelje, különben nem olvasná most ezt az írást.

A szülőség tehát viszonyfogalom, ami mindig csak az adott gyerekkel együtt érvényes. A szülőnek a saját gyerekére kell ráhangolódnia úgy, hogy közben saját magával is azonos maradjon, ne tagadja meg tartósan saját vágyait és elképzeléseit. A szülő-gyermek kapcsolat folyamatosan változik a gyermek korának növekedésével: áthelyeződnek benne a hangsúlyok, de legfontosabb, hogy a szülő a saját és gyermeke igényeit is állandóan szeme előtt tartsa, ebben egyensúlyt találjon. Viselkedésünknek az odaadáson túl hitelesnek is kell lennie, hiszen a gyerek megérzi az őszintétlenséget, mártíromságot. Ha „túl sok áldozatot” hozunk gyermekünkért, biztosak lehetünk benne, hogy valahol észrevétlenül „visszavesszük” majd az árát, ami egyikünknek sem lesz jó. Lelkileg egészséges gyereket tehát csak egy többnyire kiegyensúlyozott szülő tud nevelni.

Fontos, hogy ki honnan, milyen családból jött, – milyen szülői mintákat örököltünk, mit láttunk otthon, hogy tudatosan ugyanolyanok vagy mások szeretnénk lenni, mint saját szüleink voltak. Lényegesek az előzetes elképzeléseink, de alkalmazkodnunk is kell a baba igényeihez, megtalálni önmagunkat a szülő szerepben.
Bár az előbb megemlítettem, hogy minden gyermek egyéni és ezért másféle bánásmódot igényel a legoptimálisabb testi-lelki fejlődéshez, az „elég jó szülőséghez” van néhány evidensnek tűnő aranyszabály. Ahhoz, hogy egy csecsemőből a világban jól boldoguló, intelligens felnőtt váljon, szüleinek biztosítania kell számára a megfelelő biztonságot adó, inger-gazdag, szerető környezetet.
Ehhez alapvető fontosságú a kötődés, ami a szülőhöz való testi közelségen, a gyermek szükségleteinek kielégítésén alapul. Manapság divatosak a különféle hordozókendők, mei-tai-ok: a nyűgös csecsemőt valóban megnyugtatja anyja közelsége, de fontos, hogy mások meggyőződése ellenére csak akkor csináljuk, ha mi magunk is jónak, hosszú távon is elfogadhatónak érezzük mindezt, gerincünk is sokáig bírja a ránehezedő plusz kilókat. Enélkül is lehetünk jó szülők, a lényeg csak annyi, hogy ne hagyjuk a csecsemőt magára, ha sír, mielőbb nyugtassuk meg.

Tisztáznunk kell, hogy a hétköznapi logika ellenére csak akkor lesz gyermekünk önálló, ha érzelmileg mindig támaszkodhat anyjára (apjára, gondozójára), akkor meri majd később felfedezni a világot és benne saját magát. Kutatások igazolták, hogy ha azonnal reagálunk a gyermek sírására, később jobb lesz a stressz-tűrő képessége. Tehát minél több szeretetet, figyelmet kap kicsiként, annál kiegyensúlyozottabbá válik felnőtt korára. Ahogy az eddigiekből látható, a gyerek számára létfontosságú az elfogadó, meleg érzelmi kapcsolat, a mai rohanó világban azonban a felnőtteket érő stressz sajnos igen gyakran továbbítódik a gyerek felé. Például indokolatlan veszekedés, kötekedés formájában. A gyerek pedig könnyen magára veszi a szülők konfliktusát, ettől elbizonytalanodik abban, vajon tényleg szeretik-e. Tudnunk kell, hogy a bizonytalanság, a szeretet hiánya egy kisgyermek számára egyenlő a megsemmisüléssel! Gyakori megoldás, amikor az együtt töltött idő hiányát ajándékokkal próbálja meg ellensúlyozni a problémából valamit megérző szülő. A nevelő ilyenkor maga helyett ad valami kézzelfoghatót, s ezzel észrevétlenül vezeti bele a gyereket az eldobható, felcserélhető értékekkel teli fogyasztói társadalomba. Lényeges, hogy szem előtt tartsuk hogy gyermekünknek nem ajándékokra, hanem rá irányuló figyelemre, együtt töltött időre van mindenek előtt szüksége az egészséges lelki fejlődéshez.

Következő cikkemben arról beszélek majd, hogy milyen hibákat kell elkerülnünk elfoglalt szülőként, hogyan tudunk együttműködésre képes gyermeket nevelni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

pszichoterapia

Gondolatok a pszichoterápiáról

“Biztos, hogy kell ez nekem?”

Sajnos még ma is él az a nézet, hogy pszichológusokhoz csak a „bolondok” járnak, ezért sokan félnek felvállalni mások előtt, hogy olyan élethelyzetbe kerültek, aminek megoldásához szakszerű segítségre van szükségük.  Pedig a gondokkal való szembenézés nem elkerülhető, idővel a problémák súlyosbodnak, egymásra rakódhatnak. Például ha sikerül is kilépünk egy rossz házasságból, de nem gondoljuk végig a kapcsolat megromlásának okait, új kapcsolatunkban könnyen előbukkanhatnak a régi problémák. Fontos hát megismernünk problémáink gyökerét, egyedül azonban ez nem lehetséges.

A laikusok egy része úgy véli, hogy a pszichológusok nagyon súlyos, valóságtól teljesen eltávolodott személyek gyógyításával foglalkoznak. Ezek a betegek azonban többnyire gyógyszeres segítséget igényelnek, amit pszichiáter ír fel, a pszichológus csak pszichoterápiásan támogatja, kíséri az ilyen betegek gondozását. Mások úgy gondolják, hogy aki ki tudja önteni a lelkét valakinek, annak nincsen szüksége pszichológsra. Ez azonban nem helytálló feltételezés, mert a családtagokra vagy barátokra tett érzelmi gondok igencsak megterhelhetik a kapcsolatot. Ezen kívül barátaink gyakran elfogultak, családtagjaink pedig tudattalanul is saját szempontjaik, érdekeik szerint ítélik meg a helyzetünket. Egy pszichológus azonban mindenkor reális, objektív szemléletet kölcsönöz.

A félelem alapja továbbá, hogy sokan (fiatalkori önmagamat is beleértve) legfeljebb filmek alapján tudják elképzelni, mit művelhet egy pszichológus a kliensével, amitől az „meggyógyul”, állapota javulni kezd. Ez a különféle médiumok által generált kép azonban többnyire nem valós, sokszor az alkotók fantáziáján alapul, ráadásul sokszor negatív színben tünteti fel a szakembert. Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba, ezzel is elősegítve az új helyzettől való félelem legyőzését.

Mi az a pszichoterápia?

A pszichológusi munka lényege többnyire a hozzánk forduló személy problémájának megismerése, annak okainak, kontextusának megértése, ebben a kliens támogatása. Nem célunk a problémahozót kioktatni vagy megváltoztatni. Sokkal inkább a benne meglévő erősségeket, probléma megoldó módokat erősíteni. A közös munka során fejlődnek a kliens konfliktusmegoldási képességei, jobban megismeri saját magát, ezáltal a későbbiekben el tudja kerülni vagy könnyen megoldani a hasonló helyzeteket. Az önismeret fejlődése gyakran a személyes kapcsolatok javulását is magával hozza, ami az élet minden területén megmutatkozhat. Ezáltal a munkahelyi és a családi kapcsolatok is könnyebben kezelhetővé válnak. Fontos kiemelni még az önbecsülés növekedését, mint “mellékhatást”.

Hogyan hat a terápia?

A változások alapja a terapeuta feltétlen elfogadó attitűdje (hozzáállása), maga a terápiás kapcsolat. Tehát bármilyen kellemetlennek tűnik is jelenleg problémája, biztos lehet benne, hogy pszichológusa nem fog ítélkezni, igyekszik megérteni és elfogadni Önt. (Ha mégsem ezt érzi, akkor valószínűleg nem megfelelően képzett szakemberrel találkozott.) A beszélgetések légköre kellemes, bensőséges. Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy mindezek ellenére sem szabad kedélyes csevegésre számítani, hiszen az önismereti munka lényege, hogy saját sötét oldalunkat is megismerjük. Csak így lehetünk urrá a későbbiekben önmagunk is a problémákon. Ki szeretne a saját rossz tudaldonságaival szembesülni? Ez nyilvánvalóan nem kellemes dolog, a pszichológus támogató attitűdje azonban segít feldolgozni a negatív érzéseket.

Az első találkozás végén a szakember és kliense megbeszélik, hogy miben kellene változást elérni, kitűznek egy közösen elfogadott célt, ami felé aztán a terápia halad. (Természetesen ezen időközben lehet változtatni, figyelembe véve a páciens életében bekövetkezett változásokat.) Megegyeznek a beszélgetések gyakoriságában, kereteiben. Ahogyan megfogalmazási módomból is látszik, ez egy olyan folyamat, amelynek két egyenrangú résztvevője van, lényege maga a kapcsolat ami őszinteségen és nyitottságon alapul. Fontos azonban tisztázni, hogy minden szakember más és más. Szemléletük és munkamóduk is eltér, ezért minden terápiás folyamat más és más. A terapeuta választásban véleményem szerint a személyes szimpátia kell, hogy döntő legyen. A terápiás folyamat többnyire nem lineáris (egyenes, logikus) módon halad előre, természetesen vannak hullámvölgyek, amik nem szabad, hogy a kedvünket szegjék. Ha a cél felé való haladással kapcsolatos, vagy bármilyen egyéb kételyünk, rossz értésünk van, ne féljünk azt visszajelezni a terapeutánk felé. Ahogy már említettem, az őszinte és nyílít kommunikáció a terápia sikerének kulcsa.

 

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Hatékony kommunikáció a párkapcsolatban

Hatékony kommunikáció a párkapcsolatban

Kedves Kérdezőim!

Visszajelzést kaptam (amit ezúton is köszönök), miszerint nem fogalmaztam meg egyértelműen mire is gondolok, amikor az őszinteségről beszélek, ami véleményem szerint egy jó párkapcsolat alapja kell, hogy legyen.

Hogyan kommunikáljunk a párunkkal hatékonyan, feszültségmentesen?

Én úgy gondolom, hogy érdemes a párunk felé megfogalmaznunk hogy mit várunk tőle (pl. vigye le a szemetet, milyen ajándékot kérünk születésnapra, ünnepeljük-e megismerkedésünk évfordulóját, hogyan tartsuk a kapcsolatot a másik családjával stb.). Ne várjuk azt a másiktól hogy kitalálja, mit szeretnénk, ezt őszintén, egyértelműen mondjuk el neki. (Véleményem szerint a legtöbb ember csak a direkt, egyenes megfogalmazásból ért, ezért kerüljük a célzásokat, igyekezzünk tárgyilagosak maradni, ne legyünk indulatosak.) Fontos megbeszélnünk, hogy milyen “szabályok szerint élünk együtt”, hogy két önálló emberből egy pár legyen (miközben önmagunkat sem adjuk fel). Fogadjuk el ha párunk mást szeretne, mint mi, legyünk egy kicsit rugalmasak, keressünk mindkettőnknek elfogadható megoldást. A számunkra fontos dolgokról érdemes megegyezni kedvesünkkel, hogy megkaphassuk a kapcsolatban azt, amire legbelül vágyunk. Ha valamivel megbántott, mondjuk el, viszont túlzásba se essünk, nem kell feltétlenül minden érzésünket megosztani vele. (Például ha látunk egy jó pasit, ne közöljük vele; ha megcsaltuk szorítkozzunk a lényegre, hogy megbántuk, ne idegesítsük azzal milyen volt a másikkal az ágyban, hiszen ezzel csak felesleges fájdalmat okoznánk neki).

Egyszóval gyakroljuk az asszertív kommunikációt, a párkapcsolatunkban is. Erről a konfliktuskezelési móüdszerről bővebben itt írtam.

A további kérdéseket, témajavaslatokat is várom szeretettel. 🙂

Üdvözlettel: Habis Melinda klinikai szakpszichológus, szermélyközpontú terapeuta