Címke: Leválás

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezze kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

idős 2

Párból család?

Előző írásomban azzal foglalkoztam milyen szükségszerű változások történnek egy párkapcsolatban az évek során, mi kell ahhoz, hogy az hosszú távon is működőképessé váljon. Mostani cikksorozatomban arról szeretnék írni, hogyan alakulhat ez a tartós szövetség valódi családdá, ennek milyen nehézségei adódnak, illetve hogyan juthatunk túl ezeken. Mint a leírásból látható lesz ezek a változások szükségszerűen kisebb-nagyobb konfliktusokkal, ún. normatív krízisekkel (Komlósi, 1989) járnak, melyek megoldása a további fejlődés, együtt maradás kulcsa. Egy párkapcsolatban tehát folytonos változások zajlanak, az egyének belső szükségelteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Minden egyes életciklus szükségszerűen változásokat:, veszteségeket és új viselkedésmintákat, a kapcsolat működésének átalakulását hozza magával.

A megismerkedés és a kapcsolat stabilizálódásának buktatói

Mikor két felnőtt ember összetalálkozik szerencsés ha már megtörtént a szülőkről való (érzelmi) leválás, velük egy új fajta szimmetrikus kapcsolat alakult ki és megszilárdult mindét fél autonómiája (tehát önálló életvitelre képesek, reális képpel és gyakorlattal rendelkeznek abban, miből és hogyan fognak megélni.) Fontos, hogy mindkét fél lelkileg kiegyensúlyozott legyen, pozitívan élje meg az intimitást, kapcsolatuk kiteljesedhessen a szexualitásban is. Mire a kezdeti lángolás alábbhagy, meg kell erősödnie a párkapcsolatnak, hogy a pár tagjai elköteleződhessenek egymás mellett. Ezt hagyományosan házasságkötésükkel pecsételhetik meg. Ezzel együtt jár az együttélés időszaka, melyben a felek az eltérő elképzeléseikből egy közös szabályrendszert alakítanak ki, melyben az egyéni szükségleteik összehangolása, kölcsönös alkalmazkodás (természetesen az egyéni identitás megtartása mellett) zajlik. Ebben nagy hangsúlyt kap a kommunikáció, ahogy azt már korábbi írásomban is kifejtettem. A párkapcsolat mellett való elköteleződés több fontos veszteséggel is jár, például ezzel együtt jár a más nőkről (vagy éppen férfiakról), korlátlan szabadságról és a gyermeki felelőtlenségről való lemondás. Amikor tartósan együtt élünk valakivel, megismerjük a másik barátait, családját, kapcsolatrendszerének tagjává válunk. Gyakran okoz problémát a partnerek közt a társ családjába való beilleszkedés, amely a pár tagjai között optimális rugalmasságot és jó kommunikációt igényel.

Vállaljunk-e gyermeket?

A gyermekvállalás egy nehéz, felelősségteljes döntés minden család életében, melynek meghozatalát megnehezíti, ha a pár egyik, vagy mindkét tagjának túlzottan konfliktusos a kapcsolata a szüleivel, vagy ha gyermekkorában különböző (még mindig feldolgozatlan) traumák érték. A gyermek világrajövetele addig nem tapasztalt felelősséget ró a felnőtt személyiségre, ami sokféle problémát okozhat. A párkapcsolatnak szükségszerűen át kell alakulnia, hiszen a korábbi egyensúlyt egy új élet bontja meg: ki kell alakulnia a szülő szerepnek. Egy újszülött gondozása nagy testi-lelki terhet jelent, melyet az anya gyakran egyedül kénytelen cipelni. Az első időszak nehézségeihez tartozik a csecsemővel való összehangolódás, ami az anyának is új feladat. (Ennek az életszakasznak a nehézségeiről korábbi írásomban részletesebben ejtettem szót.) Fontos, hogy minden családtag kellőképpen empatikus legyen a másikkal szemben, az édesapa megértse, hogy az anya-gyermek szimbiózis a csemete túlélését szolgálja, támogassa ebben az édesanyát. Az apa és az anya szerep is nagy lemondásokkal jár ebben az időszakban, melyért a gyermek iránt érzett szeretet és a korábbi, párként megélt pozitív élmények kárpótolhatnak. Ennek a szimbiotikus, drasztikus lemondásokkal járó időszaknak a gyermek 1-1,5 éves korára mindenképpen változnia kell, hogy a párkapcsolat ne sérüljön. Az utód érkezése mindemellett megváltoztatja a pár szüleivel és tágabb családjával való kapcsolatainak rendszerét is, amely további nehézségek forrása lehet. Fontos, hogy a párkapcsolat és a felek személyisége is stabil legyen, hogy ezt a krízist megfelelő módon tudják kezelni. Egy gyermek (különösen az első gyermek) születése tehát mindenképpen óriási változást, intenzív alkalmazkodást igényel a pár tagjaitól. A szülő szerepben megélt bizonytalanság és ki nem beszélt konfliktusok pedig eltávolíthatják a pár tagjait. Fontos, hogy ezt időben felismerjük és tegyünk ellene. Ha szükséges, ne szégyelljünk segítséget kérni.

Következő írásomban a kisgyermeket nevelő család nehézségeiről fogok beszélni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párból család