Címke: Családi kapcsolatok

Hogyan kezeljük érzelmileg éretlen szüleinket

Hogyan kezeljük érzelmileg éretlen szüleinket?

Előző blogbejegyzésünkben arról volt szó, milyen jelekből következtethetünk arra, hogy a szüleink érzelmileg nem tudtak kellőképpen ránk hangolódni, amikor gyermekek voltunk. A mai bejegyzésben arról fogok írni, hogy mit tehetünk azért, hogy felnőttként megtaláljuk a közös hangot ezekkel a felmenőinkkel, mégis önmagunk lehessünk.

Az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekeinek kétféle stratégiája

Ahány gyermek annyiféle szerep én és gyógyító fantázia létezhet, ezek megértése mindig egyéni feladat. Az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekeinek kétféle alapvető stratégiája van az érzelmi elhanyagolással való megküzdésre. Ezek az externalizáló és az internalizáló mód, ami azt jelenti, hogy a problémákat (és a megoldást ezekre) önmagukban, vagy a külvilágban keresik.

Az externalizálók a nehézségek megoldását másoktól várják, impulzívak, a dolgokat túlreagálják. A körülményeket, vagy másokat hibáztatnak. Önbizalmuk vagy kórosan alacsony, vagy épp ellenkezőleg nagyon is magasnak tűnik, másoknál jobbnak állítják be magukat. Hajlamosak a függőségre legyen szó alkoholról, játék vagy internetfüggésről vagy párkapcsolati függőségről. Viselkedésüket a valóság elleni harc jellemzi, nem a problémákkal való szembenézés. Az önreflexió hiánya azonban megakadályozza az érzelmi érés folyamatát. Ráadásul az impulzív (hétköznapi szavakkal megfogalmazva agresszív vagy hisztis) viselkedés további büntetést és elutasítást vált ki a környezetből. Ahogy szembesülnek tetteik következményeivel, rövid de intenzív bűntudat lesz úrrá rajtuk. Ilyenkor szembesülnek azzal az érzéssel, hogy semmit sem érnek. Ezt azonban ürügyek gyártásával és mások hibáztatásával igyekeznek elfedni. Mivel nem láttak példát a direkt kommunikációra, vágyaikat manipulációval igyekeznek kielégíteni. Az externalizáló stratégia megkönnyíti, hogy összeolvadás (nem pedig valódi érzelmi kötődés) jöjjön létre a szülő és gyermeke között. Egy viselkedészavaros gyermek, vagy egy drogos kamasz ugyanis eltereli a figyelmet a szülő saját megoldatlan életfeladatairól, problémáiról. A szülők stratégiája gyakran az, hogy az engedetlen gyermeknek engedelmeskedve (és a többi testvért megértésre intve) megakadályozzák, hogy az externalizáló gyermekük még nagyobb bajba sodorja magát. Így a gyermek megtanulja, hogy ha valami nem az elvárásai szerint alakul, pokollá kell tennie mások életét és ezzel eléri, amit akar. Az ilyen emberek az eszközökben nem válogatnak. A megoldást az jelenti, ha az externalizálók hajlandóvá válnak felelősséget vállalni a saját életükért.
Ha valaki másokat okol a saját boldogtalanságáért és mellette erősen fél a konfliktustól, szinte biztosak lehetünk benne, hogy externalizáló stratégiával találkozunk.

Az internalizáló beállítódású emberek is érzékenyek, de ők igyekeznek a korábbi hibáikból okulni. Fontos számukra az ok-okozati kapcsolatok megértése. Hajlamosak a túlzott önfeláldozásra és tartanak tőle, hogy csalódást okoznak másoknak. Emiatt gyakran szorongnak, vagy depresszióssá válnak. Erős az igényük a másokhoz való kapcsolódásra. Roppant érzékenyek másik jelzéseire, lelki állapotaira. Ez idegrendszeri szinten is megmutatkozik. Az internalizáló stílusú személyek nem engedik rögtön felszínre az érzéseiket, így azoknak lehetőségük van felerősödni. Emiatt gyakran elfogja őket a sírás, vagy impulzív viselkedésben ölt testet a nyomasztó feszültség. Alapvető kételyeik vannak saját magukkal kapcsolatban, mélyen értéktelennek, abnormálisnak érzik magukat. Vágynak az intimitásra és a spontaneitásra, mégis ösztönösen vonzzák az érzelmileg éretlen embereket, akiktől ezt nem kaphatják meg. Kedvességük és bölcsességük szimpatikus lesz a saját maguk életéért felelősséget vállalni képtelen emberek számára, akik mellett megmentővé, vagy kizsákmányolt férfivá vagy nővé változhatnak. Saját igényeiket rendszerint elrejtik, mindig önzetlenül segítőkészek. Ezt a szüleikkel szemben is alkalmazzák, annyira vágyódnak a feltétel nélküli szeretetre. Az internalizálók ösztönösen felismerik az érzelmi bevonódást. Stresszhelyzetben keresik, a testkontaktust, vagy szemkontaktust. Érzelmi kapcsolataik a családon kívül jól működnek, olyan barátaik vannak akik mellett biztonságban érzik magukat. Empátiájuk tehát képessé teszi őket bensőséges kapcsolatok ápolására. Ha ilyet nem találnak, rendszerint a művészetekhez vagy a természet szépségeihez, esetleg spirituális vagy vallási közösségekhez csatlakoznak. Már egészen kicsi gyermekként megtanulnak saját magukra, belső erőforrásaikra hagyatkozni, szégyellik a segítségkérést. Sokáig viszonylag kevés figyelemmel is jól működnek, hiszen önállóak, tudnak gondoskodni önmagukról. Érzelmileg ezért láthatatlanok a szüleik szemében. Túlzottan hálásak, ha valaki elismeri őket. Kiteszik a lelküket másokért és cserébe nem várak el semmit. Nem ismerik fel, vagy természetesnek tartják a bántalmazást. Hajlamosak egyoldalúan dolgozni egy kapcsolaton, legyen szó párkapcsolatról vagy szülő gyermek viszonyról. Emiatt átvehetik saját szüleik szerepét és vigasztaló, tanácsadó szerepben tűnhetnek fel. Tudattalanul azt tanulták ugyanis, hogy az áldozatkészség és az önmagtagadás a szeretet előfeltétele.

Minden személyiségvonást dimenzióként érdemes felfognunk, melynek a végpontjain drasztikus viselkedések vannak. A legtöbb ember azonban a skála végpontjai között helyezkedik el. Ráadásul pozíciónk az aktuális élethelyzetünktől is függ. Például tartós stressz hatására egyesek még externalizálóbb, mások még internalizálóbb módon viselkednek. Érdemes azt is kihangsúlyoznunk, hogy bármely stratégia lehet előnyös vagy előnytelen az aktuális körülmények függvényében.

Mások hibáztatása, kritizálása és elnyomása tehát annak a jele, hogy az illető nem képes segítségért fordulni másokhoz, ezt pótolja ezekkel a konfliktusos viselkedésmódokkal. Egy externalizáló viselkedési stratégiájú ember amikor felzaklatva érzi magát, úgy viselkedhet mint akinek igénye van az érzelmi kötődésre. Nehéz azonban őket megnyugtatni, hiszen kissé mindig gyanakvók maradnak, mert érzik, hogy ez nem spontán, valódi érzelmi kapcsolat. Ugyanis érzelmi zsarolással, dührohammal, vagy hisztivel kényszerítették ki a másik figyelmét. A túlzott szarkazmus és a cinizmus azt mutatja, hogy az illető a negatívumokra való koncentrálással próbál falakat emelni maga köré.

Mi kell a változáshoz?

A problémára való ráébredés mindig fájdalmas, ahogy a változtatás sem nevezhető egyszerűnek. Gyakran valamilyen nehéz élethelyzet, (például valamilyen veszteség, vagy párkapcsolati probléma) illetve szorongás, depresszió, alvászavar jelzi azt, hogy korábbi megküzdésmódjaink kudarcba fulladtak. A krízis tehát a változás velejárója, melyből a motivációnkat nyerhetjük. Ahhoz, hogy valami újat tanuljunk le kell bontanunk a világról korábban alkotott elképzeléseinket,
Ha érzelmileg értetlen szülők mellett cseperedtünk fel, valódi énünk megtalálása nem kis feladat. Meg kell ugyanis találnunk énünknek azt a magját, ami a szüleink elvárásaitól mentesen, saját igényeinket tükrözi. Ami fejlődésre, elismerésre vágyik. Gyermekként azonban megtanultuk, hogy vágyainkat és igényeinket szégyellni, vagy legalábbis titkolni kell. Ilyenkor érdemes önismereti csoportba, vagy egyéni pszichoterápiába kezdeni, mert ami egy emberi kapcsolatban romlott el, az csakis egy másfajta, terápiás viszonyban jöhet teljesen helyre. Érdemes ennek során feltenni magunknak a következő kérdéseket: Milyen voltam gyermekként? Mit szerettem csinálni? Mi vonzott ekkor? Milyen volt számomra az ideális nap? Mi kapcsolt ki? Hogyan élek most? Mi az amit nem szívesen teszek meg? Mi az ami elszívja az energiámat? Mitől leszünk jó emberek? Mit szeretnénk, milyennek lássanak mások? Mi az amit a külvilág elől titkolni igyekszünk? Érdemes tudni, hogy ha egy érzést hosszabb ideig elnyomunk, előbb-utóbb úgyis felszínre fog törni olyan módon, aminek során nem kerülhetjük el a vele való szembenézést. A leggyakrabban szégyellt érzések a harag és a félelem. Az érzelmileg éretlen szülők ugyanis gyakran kétségbeeséssel, vagy erős indulattal reagálnak ezekre. Így megtanuljuk elfojtani azokat. Az érzelmileg éretlen szülők nem mutatnak reális képet a gyermekeik számára, ezért azok reális önbecsülése nem alakul ki. Számos kutatás igazolja azonban, hogy az, mi történt velünk a múltban kevésbé lényeges, lelki egészségünk és kapcsolataink minősége szempontjából, mint hogy ezeket mennyire dolgoztuk fel.

Az érzelmileg éretlen szülők nem fognak megváltozni

Ezért fontos, hogy ismerjük fel erősségeiket és gyengéiket is, ehhez igazítsuk a velük kapcsolatos elvárásainkat. Ne menjünk bele az általuk generált játszmákba (pl ne akarjuk megmenteni őket, ne várjunk tőlük elismerést). Tudnunk kell, hogy a valódi érzelmi közelség kialakításához érett személyiségre van szükség, ezért az érzelmileg éretlen felmenőinkkel kapcsolatban lejjebb kell tennünk a lécet. Feldolgozni annak fájdalmát, hogy nem kaphatjuk meg a felmenőnk szeretetét olyan formában, amire vágyunk. Nekünk kell tehát megváltoztatnunk a viselkedésünket: megfigyelni, felmérni mennyire érett szülőnk érzelmileg (ennek mentén meghatározni, hogy mit várhatunk el tőle) és hátrahagyni szerep-énünket. Hogyan kezeljük érzelmileg éretlen szüleinket?

Az érzelmileg éretlen családokban, ha valakinek problémája van egy adott családtaggal azt nem vele, hanem valaki mással beszéli meg, kerülve a konfrontációt. Ez azért káros, mert így a családtagok között szövetségek jönnek létre egyik, vagy másik családtaggal szemben, ráadásul a probléma megoldása is lehetetlenné válik. Érdemes tehát átlátni, hogy nem érdemes belefolyni ezekbe a családi játszmákba. Inkább figyeljük meg a résztvevők gesztusait, mimikáját. Hogyan kommunikálnak? Sokat segíthet, ha érzelemmentes megfigyelőként viselkedünk. Ha ez nem sikerül, túlzottan felidegesítjük magunkat, találjunk valami ürügyet a helyzetből való kilépésre. Az érzelmi összeolvadásnak ugyanis ilyenkor csak így tudunk véget vetni. Ha felmértük mire képes a szerettünk, akkor ennek megfelelően viszonyulhatunk mi is hozzá. Amennyiben tudjuk hogy az intimitással nem tud mit kezdeni, ne vonjuk be aktuális drámáinkba, hiszen megértést úgysem kaphatunk tőle. Kapcsolatban maradhatunk úgy is, hogy bár nem vonjuk őt be teljesen, mégis őszintén, saját érzéseink megfogalmazásával kommunikálunk vele. Ha higgadtan fejezzük ki gondolatainkat, akkor a fogadó fél reakciójától függetlenül sikert könyvelhetünk el. Gondoljuk végig, mik a céljaink és próbáljuk meg elengedni az elvárásaink beteljesüléséből fakadó neheztelésünket, szeretetre vagy elismerésre vonatkozó vágyunkat. A cél az, hogy felnőtt-felnőtt kapcsolat legyen köztünk. Legyünk óvatosak, ha a szüleink erre nyitottan, vagy szokatlan módon megértően viselkednek. Az érzelmi közelség fenyegetésére valószínűleg ismét kontroll igénnyel reagálnának. Az önálló gyermek ugyanis fenyegető egy érzelmileg éretlen szülő számára, hiszen aktiválja saját tudattalan elutasítástól és kritikától való rettegését. Ezek a szülők tudattalanul is az engedelmesség, tekintélytisztelet, bizonytalanság és a saját képességeink megkérdőjelezése, bűntudat és alárendelődés irányába befolyásolnak bennünket. Ezek az elvárások az évek során akkor is belénk ivódnak, egyfajta belső hangként működnek, amikor a szülő már nincs jelen, vagy akár már nem is él. Belső kritikusunk önismereti munka nélkül életünk végéig elkísérhet bennünket. Vannak szülők akikkel lehetetlen még a felszínes kapcsolattartás is, mert nem tisztelik a határokat, vagy folyamatosan megsértik az emberi méltóságunkat. Nem kötelességünk a vérségi kapcsolat miatt ezt elviselni! Vannak sajnos olyan szülők is, akik élvezik a fájdalmat, amit saját gyermekeiknek okoznak. Ebben az esetben a lelki egészségünk és a szüleinkkel való kapcsolat között kell választanunk. Egyéb esetben is hasznos lehet az egyértelmű határok meghúzása. Tisztázzuk például az elvárásokat: nem kell mindennap találkoznunk vagy telefonálnunk, ha az számunkra terhes. Egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban minden fél érdekei egyformán lényegesek!

Ahogy megfigyeljük és egyre inkább megértjük a családunk működését a gyász és a szomorúság érzései természetesek! Hagyjuk, hogy elöntsenek bennünket, ugyanis ez elengedhetetlen a veszteségek feldolgozásához! Érezzünk együtt önmagunkkal, ehhez hasznos, ha segítséget kérünk egy terapeutától az érzelmeink megértéséhez, személyiségünkbe való integrálásához. Ne ijedjünk meg a könnyektől, szervezetünk tudja hogyan kell sírni és gyászolni, idővel az érzéseink csillapodnak majd. Bár gyerekként valószínűleg rengeteg kiszolgáltatottság érzésben volt részünk, felnőttként tehetünk önmagunkért! Ne várjuk hogy mások majd a kedvünkben járjanak, hanem kérjünk! Ne várjuk meg, míg áldozattá válunk. Fejezzük ki mi nyomaszt bennünket és ezzel próbáljuk is meg elengedni. A szüleinkkel szemben legyünk udvariasak, de adjunk hangot a saját véleményünknek. Ilyenkor mindig csak a kívánatos végkimenetelre fókuszáljunk. El kell engedünk azt a vágyat, hogy érzelmileg mély kapcsolatunk legyen a szüleinkkel! Ha ez megtörténik, kevésbé valószínű hogy egy érzékeny pontjukra tapintunk. Nincs valójában szükségünk az elismerésükre, nélküle is boldogulunk. Ha ők nem a mi szüleink lennének, akkor várnánk tőlük megértést?

Miről ismerjük fel, ha valaki érett érzelmileg?

Megbízható és nem szakad el a valóságtól. A panaszkodás helyett a problémákat az adott lehetőségek keretei közt próbálja megoldani.
Egyszerre érez és gondolkodik.
Nyitott a másik fél álláspontjára, nem kérdőjelezi meg annak véleményét.
Tud nevetni a saját hibáin.
Tiszteli a határainkat.
Kíváncsi rá, milyen érzéseket vált ki belőlünk a viselkedése.
Tud adni és kapni is.
Igényi a figyelmet, segítséget, képes egy ideig többet adni, mint amennyit kap.
Rugalmasan reagál a helyzet változására.
A csalódást természetesnek tekinti, képes kárpótolni önmagát ezért.
Hajlik a kompromisszumra.
Kiegyensúlyozottnak tűnik, nem él szeretetmegvonással (duzzogás).
Kimondja mivel van problémája, megkér hogy valamit csináljak másképpen.
Hajlandó kezdeményezni.
Elismeri, ha nem tud valamit.
Vállalja a felelősséget a tetteiért. Ha hibázott, megpróbálja jóvá tenni.
Kíváncsi rá, mi bánt minket. A panaszunkat komolyan veszi.

Figyeljünk saját érzéseinkre! Mit vált ki belőlünk a másik? Miért? Ha nehezen találja a válaszokat ezekre a kérdésekre, vagy más jellegű támogatásra van szüksége, kérem keressen bizalommal elérhetőségeim valamelyikén.

Felhasznált irodalom:

Lindsay C. Gibson (2017) Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

Mitől szenved, aki alkoholista családban nő fel?

Mitől szenved az, aki alkoholista családban nőtt fel?

Aki alkoholista apa vagy anya mellett nő fel rendszerint életre szóló lelki sebeket szerez. Ennek okai nem csak a fiatalon megélt traumák (pl. bántalmazások vagy fejetlenség), hanem az is, hogy már gyermekként felnőtt szerepbe kényszerül. Látnunk kell, hogy ha az egyik, vagy mindkét szülő alkalmatlan arra, hogy saját magáról, vagy a gyermekeiről gondoskodjon, akkor a kiskorú kerül a szülő szerepbe, aminek egyrészt életkora és helyzete miatt képtelen megfelelni ezért folyamatosan frusztrálódik. Másrészt pedig le kell mondania a felhőtlen gyermek és kamaszkorról, melynek évtizedek múlva érzi majd meg a káros hatásait. Ezt a jelenséget parentifikációak nevezzük (nem csak alkoholisták családjában, hanem más okok miatt is létrejöhet) és önmagában is káros hatásai vannak a parentifikált gyermek későbbi, felnőtt életre nézve, hiszen megfosztja a fiatalt a felhőtlen gyermek illetve kamaszkortól, a kísérletezés és önmaga megtalálásának lehetőségétől. Sok gyermek elhatározza, hogy megakadályozza, hogy anyja vagy apja alkoholt fogyasszon (például kiönti vagy eldugja a szeszt), hogy leszoktassa felmenőjét. Ezek azonban hiábavaló próbálkozások, hiszen senkit sem lehet a saját démonjaitól megmenteni. A gyermek azonban automatikusan a vállára veszi a felelősséget olyan dolgok miatt, amikre valójában nincsen ráhatása. Az iszákos szülő ezzel ráadásul duplán is visszaélhet, ha a saját frusztrációiért a kiskorút okolja. Ha sikerül is a gyereknek valamiben segítenie, azért az esetek túlnyomó részében nem jár köszönet. Ha nem, akkor a gyermek rendszerint bűntudatot érez.

Hogyan hatnak az alkoholista szülők gyermekük felnőtt életére?

Akinek valamelyik közeli családtagja alkohol vagy drogproblémákban szenved megszokhatta, hogy felelősséget vállaljon valakiért, átvéve annak minden érzelmi is anyagi terhét. A megmentő szerep a későbbi párválasztásunkra is rányomhatja a bélyegét. Akaratán kívül azonban senkit nem lehet sajnos megmenteni, sok-sok erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy az ember kirángassa magát a gödörből, és ez csakis szakember segítségével sikerülhet, ha alkoholról, vagy más tudatmódosító szerről van szó. Aki alkoholisták közt nő fel, nem tanulja meg a problémák megbeszélsését

A probléma tagadása a függő családok természetes velejárója. Mindenki tudja, hogy valami nem működik, de erről sem beszélni, sem pedig hathatós lépéseket tenni a probléma megoldásának irányába lehetetlenség. A titoktartás már önmagában is óriási érzelmi teher. A tagadás gyakran nem csak a szeszfogyasztóra, hanem az egész családra jellemző („Apa nem italozik, csak lazít egy kicsit.”)A valódi szenvedés ellenére a normalitás látszata uralja az ilyen családokat, ez lesz tehát felnőttként is a természetes. A problémákkal való szembenézés elodázása jellemzi az alkoholista szülők gyermekét, ami aztán újabb és újabb nehézségekhez és nem ritkán alkoholba vagy drogokba (gyógyszerekbe, játékba vagy egyéb függőségekbe) való meneküléshez vezet. Az önbizalomhiány is egyenes következménye annak, hogy a gyermek letagadja saját érzéseit, hamis képet mutat hogy fenntartsa a látszatot. Ráadásul félhet attól is, hogy elárulja a családot, ezért folyton résen kell lennie, biztonságosabbnak tarthatja ha kerüli mások társaságát, a lelepleződés veszélye miatt. Így azonban még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Elveszhet a valódi személyisége, hiszen nincs helye az önálló véleménynek.

Az alkoholista szülő nem mutat követhető mintát a gyermekeinek, azok így magukra maradnak.

Az alkoholproblémákkal küzdők családját jellemzi a féltékenység, gyanakvás és a birtoklási vágy, ami meghatározza az ilyen családban felnőtt gyermek későbbi párkapcsolatát is. Ha azt tanuljuk meg, hogy akit szeretünk bánthat minket, ösztönösen érzelmileg elérhetetlenek leszünk, ezzel védve törékeny identitásunkat. Hiszen kiben is bízhatnánk, ha a saját szüleinkben nem?

Mivel a szülő negatív képet alakít ki a gyermekéről, a gyermeknek sem alakulhat ki az egészséges önbecsülése. Hiszen mindannyian hiszünk a szüleinknek, gyermekként nincs okunk megkérdőjelezni azt, hogy reális képet alkotnak rólunk.

Nem ritka, hogy a családban fejetlenség uralkodik, vagy a szabályok folyton változnak, így hát nem egyértelmű, hogy a gyermeknek mihez kell alkalmazkodnia. Ezért a gyermek legtöbbször önmagát okolja a konfliktusokért. Előfordul az is, hogy mintagyerekként viselkedik az iszákos családban cseperedő gyermek, pedáns magtartásával és jó iskolai teljesítményével próbálja elérni a szülők figyelmét és szeretetét. Ez felnőttként gyakran maximalizmusban, a sorra bekövetkező sikerélményeknek örülni nem tudásban nyilvánul meg. Az önbecsülés forrásává így a másoktól kapott elismerés válik. Talán nem kell részletezni, hogy ez mennyire esetleges, így az alkoholisták felnőtt gyermeke folyton az alkalmatlanság, „kicsiség” érzését éli át. Ezen pedig nem segít a sokadik diploma, vagy a sok százezres fizetés sem. Az ösztönösen kialakult belső kritikust semmilyen küldő tényező sem győzheti le, ami sajnos gyakran az italozó felmenők halála után is megmarad.

Az alkoholisták gyermekének gyakran az ad biztonságot, ha minden körülményt kontroll alatt tarthatnak (hiszen infantilis szüleitől megtanulták, hogy csak önmagukra számíthatnak), ami egyrészt képtelenség, másrészt óriási energiákat vesz el.

Az italozó szülők visszaélnek a szeretettel, akkor is, ha valójában megfeleleőn gondoskodnak a gyermek testi szükségleteiről. Egy érzelmileg elérhetetlen szülő mellett az ember megtanulja, hogy a világ veszélyes hely, ezért gyakran elzárkózik az emberi kapcsolatoktól. A magány ugyanis megóvni látszik őt az újabb és újabb csalódásoktól. Az efféle családban felnőtt gyermek ugyanis megtanulja, hogy akit szeret, az előbb-utóbb bántani is fogja, ezért nehézséget okozhat számára hogy önmaga legyen. Folyton a rosszindulatot várja másoktól, ezért az akut stressz állapotában él. Mivel a szülők gondjaival kell törődni, a gyermek láthatatlanná válik.Az alkoholista családban a gyermek is szenved A gyermek tehernek érezheti magát a szülei számára. Sok alkoholista családban elhangzik, hogy a szülő a gyermek rossz viselkedése miatt piál, ami nem más mint a felelősség elhárítása. A saját érdekei elé a gyermek így másokét helyezi, ami a felnőtt kapcsolatokban kihasználáshoz vezet. Az alkoholista szülő(k) családjában felnőtt gyermek ösztönösen megtanulja hogy másokról gondoskodjon, és semmit se várjon el cserébe.

Gyakran felnőve is hasonlóan megmentendő társat választunk, így észrevétlenül ismételve meg múltbéli traumáinkat. Sokszor előfordul, hogy a házasságkötés után a partner is inni kezd. Ennek oka az ismétlési kényszer. Ez azt jelenti, hogy ösztönösen vonzódunk azokhoz az emberekhez, akik mellett hasonló érzéseket élhetünk át, mint amilyeneket az eredeti családunkban éreztünk. Ösztönösen bízunk abban, hogy most másként alakul majd, megmenthetünk egy elesett társat, vagy elejét vehetjük a másik agresszivitásának (esetleg leszoktatjuk majd a piáról vagy a drogokról).

Az italozó szülők ráadásul általában verbálisan vagy tettlegesen is agresszívek. Míg a verés gyorsan gyógyul, a lelki sebeknek ehhez sokkal több időre (és érzelmi munkára van szükségük). Ráadásul mindez a legtöbbször láthatatlan. Az éles kritika is épp olyan fájó és  destruktív az önbizalomra nézve, mint a fizikai bántalmazás.

Az egyenes kommunikáció az ilyen problémás családokban elképzelhetetlen, ezért bevett dolognak számít a manipuláció. Az, hogy “a másik érdekében” rávegyük őt valamire, hiszen biztosan tudjuk, mire van szüksége.

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy egy alkoholista apa mellett egy kodependens anya áll (és fordítva). A kodependens személy észrevétlenül is támogatja párját azzal, hogy megmenti őt az italozás következményei elől. Pl. kimenti a munkahelyén, vagy segít fenntartani a látszatot. A társfüggő személy maga is gyakran alkoholisták családjában nőtt fel, vagy más miatt sérül súlyosan az önbecsülése, ezért szüksége van egy gyenge férfira vagy nőre. Emiatt nem tud határozottan fellépni az italozás abbahagyásának érdekében sem.

Mit tehetünk azért, hogy kikerüljünk az alkoholista szülők befolyása alól?

Nem kell azonban beletörődnünk, hogy szüleink elrontották az életünket, ha dolgozunk az önismeretünkön, akkor tudunk változtatni berögzült viselkedésmintáinkon akkor is, ha a szüleink jottányit sem változnak. Felszabadulhatunk az érzelmi terhek alól, szabad választásaink mentén, nem pedig kényszerből, kínlódva élhetjük az életünket. És természetesen az emberi kapcsolatainkat is egyenrangúbbá tehetjük. Ehhez szükséges az egyéni pszichoterápia és igen hasznos tud lenni az anonim alkoholisták hozzátartozói csoportja is.

Felhasznált irodalom:

Forward, S. (2000) Mérgező szülők. Háttér Kiadó

Karácsonykor is dolgozik?

Mi lehet az oka annak, hogy nem várom az ünnepet, nem tudok kikapcsolni hétvégén?

Modern világunkban a legtöbb munkaadó szemében alapvető, hogy lelkiismeretesen végezzük a munkánkat, sőt, ha kell munkaidőn túl is bent maradunk, hogy határidőre befejezzük a feladatainkat. Nem ritka az sem, hogy egy multinál akár napi 10-16 órás munkavégzést is elvárnak, ami hosszú távon egészségromláshoz, kiégéshez vezethet. Mi van olyankor, amikor a munka lesz a legfőbb elfoglaltságunk és háttérbe szorul a magánéletünk? Könnyen előfordulhat hogy a mindennapos pörgésben elvesznek a hobbijaink, egyéb örömforrásaink, a házasságunk, vagy a barátaink szerepe is lecsökken. Könnyen izolálódhatunk ördögi kört alakítva ki, melyben a munka lesz a legbiztosabb örömforrásunk, ebből származik a legtöbb sikerélményünk.

Mi az a munka-alkoholizmus?

A munkaalkoholizmus sok mindenben hasonlít a többi függőséghez, (alkohol, drog, gyógyszer vagy számítógép-függőség) még testi tünetei is lehetnek. Ezek például az alvászavar, a folyamatos kimerültség, gyakori fejfájás, vagy a különböző stressz-betegségek. Bár társadalmunk elismeri a dolgos embereket, a jelenség nem új keletű: a „vasárnapi neurózist” már egy évszázada leírták. A legszembeötlőbb tünet, hogy a munkafüggő személy nem tart napközben szünetet, hétvégén hiányzik neki a munka, nem élvezi a néhány napnál hosszabb pihenőt. Ha nem a munkára gondol, szorong. Ezért aztán betegen is dolgozik, inkább marokszám szedi a fájdalomcsillapítókat, minthogy beiktatna egy kis pihenőt. A szabadság ráadásul azért is jelent plusz stresszforrást a munkamániás személynek, mert lelassulást hoz magával, melynek során egyedül maradna önmagával. Együtt kellene lennie a családjával, barátokkal, melytől a nagy rohanásban elszokhatott, vagy esetleg eleve nem érezte elég fontosnak magát a társaságukban.

Mik a tünetei?

A legszembetűnőbb tünete a munkaalkoholizmusnak, hogy az ebben szenvedő személy képtelen a munkán kívül másra gondolni. Folyton a munkahelyi feladatok járnak a fejében még akkor is, amikor nincs a munkahelyén. A telefonja mindig be van kapcsolva, gyakran ellenőrzi az e-mailjeit. A családjával is főként a feladatairól szeret beszélgetni. Munkájában nélkülözhetetlennek érzi magát (azt éli meg, más nem dolgozik olyan jól, mint ő), ezért nem szívesen ad át feladatot másnak. Nem ritka hogy a családtagokat is bevonja az üzletbe, például adminisztratív feladatokat ad nekik. A közös vacsoránál vagy a gyerek bemutatójánál fontosabbak a munkahelyi kötelességek, a családi programokról távol marad ezek miatt.

A fejfájás lehet akár a munkafüggőség tünete is
A fejfájás lehet akár a munkafüggőség tünete is

Nem ritka, hogy amennyiben a munka a legfőbb örömforrásunk, akár önként bevállalhatjuk a pluszfeladatokat. Nem is érezzük ezt problémának.
A leginkább veszélyeztetettek a munka-alkoholizmusra a családi problémákkal küzdő, alacsony önbecsülésű emberek. Különös helyzet alakulhat ki, ha a munkahelyen ráadásul értékelik a munkavállaló erőfeszítéseit. Ilyenkor még nehezebb belátni hogy túlzott a munkakedvünk, hiszen el is ismerik a teljesítményünket, végre fontos embernek érezhetjük magunkat. A pihenés hiánya hosszú távon azonban rosszabb teljesítményhez (kevésbé hatékony munkavégzéshez) vezet. A folyamat vége pedig az érzelmi elsivárosodás, depresszió, alkohol vagy drogfüggés, vagy akár testi betegség is lehet.

Mi van a munkaalkoholizmus mögött?

Gyakran megfigyelhető, hogy a munkafüggők eredeti családjaiban is van valamilyen (legtöbbször alkohol) függőség. Ennek mentén alacsony önértékelés alakul ki a gyermekben, aki felnőve szintén a függőség útjára lép. A munkamánia sokszor a kontrollról szól, ennek segítségével próbálja meg a beteg irányítás alá vonni életének minden területét. (Ez nyilvánvalóan képtelenség, kivéve ha beszűkítjük az életterünket, csak a feladatainkra fókuszálunk.)
Sokszor megfigyelhetjük, hogy a „szükség van rám” érzés bújik meg a munkafüggőség mögött. A személynek a többi (házastársi, szülő stb.) szerepéhez képest kiemelten fontossá válik a dolgozó szerep. Ebben talál leginkább önigazolást. Az önbizalom gyakran igen alacsony, ezért szükség van a folyamatos sikerélményre a viszonylagos jó közérzethez. A fokozott terhelés vállalásával pedig ez akár meg is valósulhat, munkaadónk valóban elismerhet és kiemelhet a kollégák közül.
A folyamatos munka ezenkívül kimenekülést jelenthet a házastársi feszültségek elől. Ha az érezzük, a párunk jobban tud vitázni, vagy ügyesebb a gyermeknevelésben, könnyen ráhagyhatjuk a döntéseket. Az érezhetjük, hogy valójában nincs is szükség ránk otthon.
A munkamánia elfedheti, hogy nem vagyunk elégedettek társas készségeinkkel. Nem kell szembenéznünk azzal, hogy nem keresnek minket a barátaink, a találkozások szép lassan elmaradoznak, a folyamatos munka kiváló mentség lehet erre. Hiszen ha hívnának se mennénk…

Mit tehetünk, ha már megérintett minket a munkafüggőség?

 

A munkamánia legnagyobb nehézsége, hogy a többi függőséghez hasonlóan itt is hiányzik a betegségbelátás.

Érdemes elgondolkodnunk saját motivációinkon.
Érdemes elgondolkodnunk saját motivációinkon.

Általában a hozzátartozó szenvedése erősebb, például a munkamániás férfi felesége érzi magát magányosnak. (Ilyenkor jó megoldás lehet családterápiás segítséget kérni. A lelki munka hatására a folyton dolgozó férj ugyanis rádöbbenhet a saját tudattalan motivációira, a közös munka hatására megszűnhet a munkába menekülés oka.) Ráadásul könnyen megindokolható a túlzott munkakedv, hiszen egy férfinak hagyományosan el kell tartania a családját. Gyakran halljuk, hogy egyszerűen szereti a munkáját, s így felmenti magát a következmények alól. Amikor egy családtag szembesíteni próbálja a függőt a helyzetével, az indulatossá válhat, agresszíven nyilvánulhat meg.

A probléma megoldásához javasolt önismereti munka megkezdése, akár csoportos, akár egyéni formában. Ez segít, hogy rájöjjünk, mit jelent nekünk a munka, milyen szerepe(ke)t tölt be az életünkben. Mért fontos ez a számunkra? Milyen az életünk egyébként? Hogyan érezzük magunkat a szeretteink körében? Mi elől menekülünk a munkahelyi sikerekbe? Meg kell tanulnunk reagálni testünk jelzéseire, nem túlhajtani magunkat. Felvállalni minden körülmények között a véleményünket, beleállni a konfliktushelyzetekbe. Ez azonban a legtöbb esetben nem megy egyedül.

Ha felismerte a problémát önmagán, vagy valamelyik családtagján, itt kérhet személyre szabott segítséget tőlem.

a traumák "öröklődnek"

Hogyan adjuk át saját fájdalmas veszteségeinket a gyermekeinknek?

Az orvostudomány sokat tud arról, miként öröklődnek a fizikai tulajodságaink (pl. szemszín, testmagasság, a különféle genetikai eredetű betegségek), arról már kevesebbet, hogy a lelki tulajdonságaink (például kitartás, barátságosság) hogyan alakulnak ki, mennyiben genetikai eredetűek. Az pedig, hogy az élményeink mennyire öröklődnek, csak az utóbbi években került a kutatások középpontjába, annak ellenére, hogy a pszichoterapeuták tapasztalata évtizedek óta alátámasztja ezt a jelenséget. Élményeink öröklődését nevezzük transzgenerációs hatásnak. Egészen pontosan azt, mikor saját múltunkban történt tarumáinkat, negatív érzéseinket annélkül adjuk át a gyermekeinknek, hogy észre vennénk azt. Nem kell, hogy beszéljünk ezekről, sőt, ha meg sem említjük őket, még súlyosabb terhet jelentenek. Fontos előre tisztázni hogy az elhallgatás a legtöbbször nem tudatos, hanem abból fakad, hogy fájó emlékeinkkel sokszor képtelenek vagyunk egymagunk megküzdeni, szembenézni. Mivel nem tudunk/merünk segítséget kérni, nem marad más út, mint eltemetni magunkban ezeket a veszteségeket. Hiszen ezek puszta említése is sajgó sebeket tépne fel.

Amiről képtelenek vagyunk beszélni…

 

Mi okoz traumát?

Bármiféle veszteség traumát jelenthet, amit nem tudunk kezelni, kellőképpen megmunkálni saját érzelmi erőforrásaink segítségével. Vannak olyan életesemények, melyek mindenképpen megterhelőek, ilyen például a szülő korai halála a gyermek számára, a holokauszt, vetélés, testvérhalál, öngyilkosság stb. Érdekes, hogy szülővé válásunk automatikusan mobilizálja gyermekkori élményeinket, amik ezáltal tudatossá tehetővé, feldolgozhatóvá válhatnak (megfelelő érzelmi munka, önismereti folyamat által). Ha ez nem történik meg, a trauma átadódik utódainknak, akár több generáción át. Könnyen megmagyarázható, hogy már az édesanyánk méhében átélt élmények fizikai szinten befolyásolnak bennünket (az anygai hormonok közvetítésével), a felnövekedésünkkel ez a hatás egyre inkább “pusztán” lelki jellegű lesz.
Ezek a fel nem dolgozott traumák sok generáción át hatnak anélkül, hogy a családtagok akár tudnának annak a másiknak a létezéséről, aki a veszteséget valójában elszenvedte. Akár ötödik-hatodik generáció is átélheti, amit elődei nem voltak képesek feldolgozni csak éppen más-más esemény kapcsán.  A holokauszt során megélt halálfélelem például akár egy szülés alatt vagy egy baleset kapcsán is megjelenhet, elemi erővel hatva ránk. Vagy akár egy munkahelyi konfliktus, esetleg egzisztenciális nehézség kapcsán is újraélhetjük a korábban fel nem dolgozott trauma okozta kilátástalanságot, tehetetlenség érzést. Pusztán az emóciónk hevessége és megszüntethetetlensége utal arra, hogy ennek gyökerei nem a jelenben, hanem sokkal inkább a múltunkban, pontosabban a családi múltunkban keresendők.

Mit kezdünk a fájdalommal?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mi lehet a magyarázat?

Mint fentebb írtuk, a kutatások gyerekcipőben járnak a traumaátadás pontos mechanizmusaival kapcsolatban, annak ellenére, hogy empirikusan (tapasztalati alapon) évtizedek óta dolgoznak a pszichológusok ezzel a problémával. A pszichoanalízis régóta használja a tudattalan fogalmát, ennek egy speciális formája a családi tudattalan. Ez nem más, mint megfogalmazhatatlan érzéseink, élményeink összessége, melyeket mindennapi gesztusaink által közlünk, ezáltal pedig észrevétlenül „örökítünk” át. A családi közösség korábban élt tagjainak sorsa automatikusan ismétlődik meg az utódokban, akár testi tünetket is okozva.  (Ez talán elsőre meglepően hangzik, mégis kutatások igazolják, hogy az éhező hollandok unokái négyszeres valószínűséggel betegedtek meg cukorbetegségben. Drogot fogyasztó szülők gyermekeinél pedig kimutatható volt az ezzel kapcsolatos anyagcsere-változás annak ellenére is, hogy ők maguk sosem használtak tudatmódosító szereket.)

A legszorosabb kapocs…

Gyermekként ugyanis szimbiotikus kapcsolatban vagyunk szüleinkkel, érzelmileg és fizikailag is szoros kapocs van közöttünk. Empátiánk segítségével olyan dolgokat is megérzünk, amiről még a másik ember sem tud: szeretteink érzelmi állapotaira automatikusan ráhangolódunk. Átvesszük így egymás félelmeit, tulajdonságait, motivációit, képét a világ működéséről. A legérdekesebb ebben, hogy ezeket hétköznapi gesztusaink, közléseink (elejtett fél szavaink) közvetítik, melyek teljesen ösztönösek, ezért tehát nem, vagy csak csekély mértékben kontrollálhatók. Az élmény adódik tehát tovább, a feldolgozásra váró fájdalom, amely sokféle élethelyzetben megnyilvánulhat.

Mit tehetünk ez ellen?

A legfontosabb, amit szülőként gyermekünkért tehetünk, hogy mindent megteszünk saját testi-lelki jóllétünkért, mintát mutatva ezzel a következő generációk számára. Amennyiben érezzük, hogy múltunkban fájdalmas pontok vannak, vagy a jelen nehézségei viselnek meg minket túlzottan, ne várjunk az önismereti munkával (ez különösebb ok nélkül is ajánlható bárkinek, aki szeretné megérteni, reálisabban látni saját magát és másokat), vagy akár a pszichoterápiával. Szükséges végiggondolni, megérteni nehézségeinket, hogy valóban múltként tekinthessünk a korábbi történésekre. Ne várjuk azt, hogy az idő gyógyítsa be a sebeinket, a családi lélek ugyanis nem felejt. Fontos tehát megélni és átgondolni a fájdalmas érzéseinket, ha kell, szakember segítségével feltérképezni, átdolgozni szüleinktől kapott a nehézségeinket. Érdemes tudni, hogy minden szülőt két alapvető motiváció mozgat. Hogy a jó dolgokat továbbadja, a negatív élményektől pedig amennyire lehet megóvja gyermekét (pl máshogyan nevelje, mint ahogyan a szülei vele tették).

Önmagunkhoz is jónak kell lennünk, hogy szeretteinkhez azok lehessünk.

Fontos meglátnunk, hogy ezek az elképzelések gyakran ellentmondanak egymásnak. Szülői nehézségeink fejlődési feladatokat jelezhetnek. Érdemes tehát odafigyelni, mi az amit nehezen viselünk el másokban, ami gyermekünkkel kapcsolatban leginkább felidegesít. Valószínűleg nekünk is dolgunk van ezekkel a tulajdonságokkal, ezért hatnak ránk ilyen erővel. Felnőtt éltünk folyamatos alkalmazkodást igényel saját, szeretteink és mások, sőt a társadalom elvárásaival, igényeivel szemben is. Ha érzelmileg elég erősek vagyunk, jól tudunk keresgélni a megoldásmódok között és jó esetben van mellettünk egy társ is aki, aki segítségül szolgálhat a gyermekneveléssel kapcsolatos helyzetek megoldásában.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt
Hogy hat a gyermekkorunk a párkapcsolatunkra?

Hogyan hat a gyermekkorunk a szerelmi életünkre?

 

Ahogy az előző írásomból kiderül, a nehéz gyermekkor, a  nem kielégítő szülővel való kapcsolatok  automatikusan rányomják bélyegüket közérzetünkre és az emberi kapcsolatainkban való viselkedésünkre is (ami ezáltal rögzíti a problémát és a továbbiakban is elégedetlenné tehet bennünket).


Hogyan történik mindez pontosan? Mit tehetünk ellene?


Szocializációnak nevezzük azt a folyamatot, melyen keresztül már egészen csecsemőkorunktól kezdve elsajátítjuk, hogyan lássuk a világot, miként viszonyuljunk egymáshoz, hogyan kezeljük szükségleteinket, milyen elvárásokat támasszunk saját magunkkal és másokkal szemben. Ez minden családban egyedi, a gyermek-szülő kölcsönhatásától függ. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a folyamatok automatikusan mennek végbe, hétköznapi cselekvések és közlések által. Ezeknek csak egy kicsiny része megfogalmazható vagy tudatos. A család egyúttal a saját múltjából fakadó elvárások és hagyományok melett a társadalmi normákat is közvetíti. Például milyen viselkedés várható el egy férfitól vagy nőtől, milyen értékek fontosak “egy rendes ember” számára. Hogyan kell viselkednünk a boltban, nyilvános helyen stb.


Akár akarjuk, akár nem, az eredeti családunk ösztönösen hat ránk.  


– A szüleinkkel való bensőséges (meleg, támogató) vagy éppen felszínes kapcsolat meghatározza, hogy felnőttként a társunktól milyen távolságban érezzük jól magunkat. Ha szüleinkkel kapcsolat nem volt kellőképpen bensőséges (számunkra megfelelő), gyakran gondot okoz számunkra az intimitás. Ez gyakran szexuális, vagy bizalmi problémák formájában jelenik meg a  felnőtt párkapcsolatokban. Előfordul, hogy bár vágyunk a közelségre, mégis képtelenek vagyunk azt hosszú távon is élvezni. Gyakori példa erre, hogy hétvégén folyton összekapunk a párunkkal, a nyaralások vagy az ünnepek általában rosszul sikerülnek.


– Igen lényeges szempont a szüleinkkel való kapcsolatunk biztonságossága. Ha felmenőnk megígért nekünk valamit azt betartotta? A belső biztonságérzetet abból tanuljuk meg, gondozóink hogyan kezelték saját és mások érzelmeit, indulatait. Reagáltak-e a szükségleteinkre csecsemőként (vagy hagytak sírni, nem etettek meg, amikor éhesek voltunk, esetleg túl sokáig hagytak magunkra). Ha nem megfelelően hangolódtak rá vágyainkra (meg kell látnunk, hogy ez teljesen szubjektív), észrevétlenül is belénk vésődhetett, hogy csak addig érezzük jól magunkat, amíg a másik kézzel fogható közelségben van. Erre jó példa ha valaki, ha képtelen társát telefonon elérni, rögtön megcsalásra gondol vagy ha a pár az első jelentősebb vitára szakítással reagál.


– Hogyan gondolkodunk magunkról és másokról? A különbségeket vagy a hasonlóságokat, a közelséget vagy a távolságot hangsúlyozzuk? A negatív vagy a pozitív tulajdonságokat emeljük ki? Egyedül érezzük magunkat a legjobban vagy másokkal? Ha utóbbi, kikkel? Ha szükségünk van valamire megoldjuk egymagunk, vagy merünk segítséget kérni? Ha nincs otthon cukor elgyalogolunk a boltba vagy átkopogtatunk a szomszédba?


– Hogyan kezelték a gyermekkori hiszijeinket, indulatkitöréseinket? Ha a szülő nem tud mit kezdeni a saját dühével vagy síró csemetéjével, az könnyen megtanulhatja, hogy a rossz dolgokról nem lehet beszélni, hiszen azért legfeljebb elutasítást kaphat. Így tehát felnőttként olyan kapcsolatokba sodródik, melyben nem érzi jól magát. Nem ritka, hogy valaki a párjától várja, hogy kitalálja igényeit, hiszen kimondani képtelen azokat. Ezzel biztosítva (tudattalanul) saját maga számára a folyamatos frusztrációt.


– Mikor totyogóként fel akartuk fedezni a szobát majd később az egész világot, mit mondtak nekünk? Az eleséstől, csalódástól féltettek vagy biztattak minket? A kapcsolat kontrolláló vagy autonómiát támogató volta meghatározza, hogy mennyire merünk a másiktól távol merészkedni. Ha egy kapcsolatban vagyunk elvárjuk, hogy életünket csak a másik töltse be, vagy megőrizhetjük eredeti elfoglaltságainkat, kapcsolatrendszerünket? Bízunk abban, ha a párunk nincs velünk, attól még visszatér és távolléte alatt nem csal meg minket?


Hogyan kell a másikkal együttműködni? Mit lehet kommunikálni? Sok családban előfordul, hogy csak a jó dolgokat hangsúlyozzák, osztják meg egymással, az indulatokat, nehéz eseményeket a szülők elhallgatják a gyermek elől. A konfliktushelyzeteket “nem a gyerek előtt beszélik meg” vagy  tabuk vannak. (Például a veszteségekről nem beszélnek.) Ezáltal a gyermek egyfajta burokban nő fel, felnőttként képtelen lesz megbirkózni az élet nehézségeivel. Nyilván az is káros, ha a csemete folyton perlekedő felmenőket lát, de érdemes ebben is megtalálni az arany középutat. Mit kezdünk egy nehéz élethelyzettel? Munkahelyi gondok esetén a párunkkal vagy a gyerekünkkel veszekszünk, elmegyünk a barátainkhoz vagy alkoholba folytjuk bánatunkat?


– A hétköznapi rutin is biztonságot ad a gyermek számára. Hogy vagyunk mi együtt családként? Mit szeretünk csinálni? Hogyan telnek a hétköznapjaink? Mi történik lefekvés előtt vagy eszünk-e együtt, ha igen, milyen szabályok vonatkoznak erre? Mit kezdünk magunkkal és egymással a szabadidőnkben?


Egyértelmű, hogy férfi és nő más mintát hoz  a kapcsolatba és mást vár el a társától. Ha ezek átgondolhatóak majd kimondódnak, nagy könnyebbség lehet a közös élet kialakításához.


Mit tehetünk hogy jól érezzük magunkat a párkapcsolatunkban?


Fontos megérteni, honnan jövünk, milyen kimondott és kimondatlan értékeket viselkedésmintákat hozunk otthonról, érzelmileg leválni a szüleinkről (reálisan szemlélni őket érdemeikkel és hibáikkal együtt). Meglátni, hogyan hatnak (hatottak) egymásra a felmenőink. Milyen generációkon átadódó problémák vannak a családunkban? Ha ismerjük magunkat, jobban rálátunk párkapcsolatunkra is. Érdemes egymással a múlt fontos eseményeiről beszélgetni, kidolgozni, nekünk párként milyen értékek számítanak. Megnézni hogyan hatunk mi egymásra. Miből adódnak leginkább félreértéseink? Mivel bántjuk meg egymást? Hogyan reagálunk egy feszült helyzetben? Hogyan éljük meg a hétköznapok nehézségeit? Ha gyermekeink vannak, az Ő viselkedésük is tükröt tart számunkra, nem csak szülőként, hanem emberként is.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

 

Elégedetlen a párkapcsolatával? Ne a párját okolja!

Egy kedves olvasóm, Tímea javaslatára legfrissebb blogbejegyzésem témája hogy hogyan hat későbbi életünkre, ha gyermekkorunkban nem eléggé elfogadó és támogató légkör vett minket körül.

Hogyan hat a gyermekére ráhangolódni képtelen szülő?

Ennek a jelenségnek megértéséhez fontos részletekbe menően végiggondolnunk, milyen folyamatok zajlanak egy kisgyermekben, ha bántalmazó, vagy elhanyagoló környezetben nő fel. A szülő feladata alapvetően, hogy ráhangolódjon csecsemője szükségelteire és kielégítse azokat. Ahogy a gyermek cseperedik, jó esetben egyre nagyobb hangsúlyt kap a szülő és a gyermek elvárásainak kimondása és összeegyeztetése is. Mi történik azonban akkor, ha a szülő (bármilyen oknál fogva) képtelen megfelelően reagálni a gyermek szükségleteire, feszültségét kiabálással vagy tettlegességgel vezeti le? Nem kell szélsőséges dolgokra gondolni, elég ha büntetésként a szülő a gyermek kezére csap. Ez akkor is káros, ha a gyermeknek nem fáj, hiszen a legjelentéktelenebb agresszió is feszültséget szül a gyermekben, amit le kell vezetnie. Ez sokféle módon megnyilvánulhat. Töri-zúzza a játékait, közösségben verekszik vagy önmagát bántja. Minden gyermek alapvető szükséglete a biztonság, melyet szülei biztosítanak a számára. A gyermeknek tehát nagy szüksége van a szüleire, a törődésükre, ezért képtelen rájuk haragudni. Ha ők bántják, azért is önmagára neheztel. A gyermek olyannak látja magát, amilyennek szerettei gondolják őt. Ezzel azonosul. A tettlegességért és a kiabálásért (ebben az esetben mindegy hogy vele, vagy a két szülő egymással ordít) saját magát okolja, hogy ezáltal szüleit felmentse, továbbra is tiszta szívvel tudja őket szeretni. A családi konfliktusok hatása tehát a gyermek saját magáról kialakított negatív képe, önbizalomhiánya. Szintén igen káros, ha a gyermek sírni látja a szülőt, úgy érzi, az képtelen elbírni az őt érő megterhelések súlyát. Ebben az esetben a fiatal szó nélkül a szülő segítségére siet, hogy ezzel a saját biztonságát is biztosítsa. Hosszú távon azonban nagy árat fizet ezért, hiszen nem tudja megélni a gondtalan gyermek szerepét: megtanulja, hogy fel kell adnia saját vágyait mások érdekében (kialakul egy úgynevezett hamis self), így élete elő lesz huzalozva a boldogtalanságra. Mások kihasználják, hiszen nem tudja képviselni (gyakran felismerni sem) saját érzéseit. Természetessé válnak számára a kínos érzések, megtanulja, hogy nem kontrollálhatja a saját életét. Sőt, a traumatikus eseményekért saját magát okolja (Például azért erőszakolták meg, mert kihívóan öltözött fel. Azért verték meg, mert rossz volt. Egyértelmű, hogy sokkal többet kell dolgoznia a munkahelyén, mint másoknak.) Sodródik és egyre több rossz érzést gyűjt, melyeknek talán nincs is tudatában, hiszen számára ez a hétköznapok természetes velejárója. Így aztán nyugodt szívvel adja tovább saját gyermekének is e szerencsétlen mintát.

Hogyan nyilvánul ez meg?

A gyermek szükségleteire nem kellőképpen ráhangolódni képes szülő tehát olyan sebeket okoz gyermeke lelkében, melyek begyógyításához szakember segítsége szükséges, hiszen az elhanyagolást vagy bántalmazást elszenvedő fél, gyakran nincs is tudatában az általa megélt traumáknak. A túlzottan fájó emlékeket biztonságosabb „elfeledni”. Számára gyakran természetes, hogy megverték, megerőszakolták hiszen kiérdemelte.  Mindennapjai része a bűntudat, a meg nem felelés érzése. Nagy valószínűséggel képtelen lesz intim, bensőséges kapcsolatok kialakítására, hiszen a figyelmet, ami minden gyermeknek járna, nem kapta meg, így továbbadni sem tudja. Képtelen lesz megnyílni, bezárkózik, hogy így óvja magát ösztönösen a további sérülésektől. Persze a másik véglet is gyakori, amikor valaki annyira vágyik a szeretete, hogy válogatás nélkül kötődik. Mindenkit azonnal a bizalmába fogad, sok csalódásnak téve ki magát ezzel. A fenti problematika talaján kialakulhat egy agresszív, másokat megérteni képtelen személyiség is. Ahogyan a címben utaltam már rá, olyan is sokszor adódik, hogy egy jól működő kapcsolatban az egyik fél mindenre túlérzékenyen reagál. Saját, korábbi sérelmeit vetítve a párkapcsolatába. (Például ha a másikat véletlenül nem tudja elérni telefonon, rögtön a legrosszabbra gondol, elindul az „elhagytak forgatókönyv”.) A lelkileg sérült gyermek felnőve olyan kapcsolatot is választhat, melyben továbbra is ő lesz a gyámolító. (Például egy alkoholista vagy pszichés gonddal küzdő társ mellett.)

Mi a megoldás?

Mint láthatjuk a gyermekkori sérülések sokféle módon nyilvánulhatnak meg. Részben emiatt, kezelésük is egyéni. Közös pont ebben, hogy a múltban átélt (gyakran elfojtott, tudatosan nem felidézhető) traumát felszínre kell hozni és minél alaposabban körüljárni. A terápia biztonságos közegében megindul ezek feldolgozása és integrálása a személy élettörténetébe. Ezáltal elérhetővé válik egy jobb közérzet, a kiegyensúlyozottabb személyközi kapcsolatok és a hatékonyabb konfliktuskezelés.

trauma gerenációk

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyköztpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt.

Mi a véleménye? Kérem ossza meg velem itt, a bejegyzés alatt, vagy használhatja a pszichológus válaszol rovatot is, ha kérdése van a témában. Amint tudok, válaszolok Önnek!

 

Miért nem értünk szót a szeretteinkkel?

Ha egyszerre több ember van jelen egy adott helyiségben, képtelenség nem kommunikálni. Ha nem szólunk egymáshoz, az is hordoz üzenet: konkrétan azt, hogy nem vagyunk kíváncsiak a másikra. Egy számunkra fontos személytől tehát a legnagyobb sértés lehet, ha nem figyel oda, vagy nem reagál a mondandónkra. Sokszor elvárjuk, hogy a szeretteink szavak nélkül is megértsenek minket, teljesítsék a vágyainkat. Ennek alapja, hogy azt felételezzük, hogy a rokonainkkal, barátainkkal egyformán gondolkodunk, hasonló dolgokra áhítozunk. Ez azonban a legtöbb esetben nincs így. Csak akkor lehetünk benne teljesen biztosak, hogy a másik ért minket, ha egyértelműen a tudomására hozzuk, amit szeretnénk. Ráadásul az Ő reakcióját is figyelnünk kell, hiszen ami a számunkra evidens, korántsem biztos, hogy másnak is az. Ha tovább olvas meglátja, mennyire sok mindenre kell odafigyelnie, mennyiféle üzenetet hordoz a kommunikációja akkor is, ha Ön nem tud róla.

Milyen rejtett üzeneteket hordoz, amit mondok?

Egy üzenetnek tehát mindig több aspektusa van a konkrét értelmén kívül. A legtöbb aspektus – bár kimondatlan marad – mégis befolyásolja az üzenet értelmezését és az erre adott válaszunkat. Minden üzenetnek (legalább) négy aspektusa van. Az első és talán legegyértelműbb a konkrét üzenet, a tartalom. Mivel ez a legkézenfekvőbb mind közül, itt nem is térünk ki rá részletesebben.

Minden esetben van azonban egy ún. énüzenet is a mondandónkban, ami megmutatja mi hogyan érzünk az elmondottakkal kapcsolatban. Például azt, hogy „Miért van itt ez a pohár?” mondhatjuk lazán, kedvesen vagy kimérten és szigorúan, sőt, akár dühösen is attól függően hogyan érint minket a tárgy ottléte. Ezzel kapcsolatos érzésünket a stílusunkból lehet kikövetkeztetni. Ezt alátámasztja (vagy megkérdőjelezi) a metakommunikációnk is. (Tehát hiába kérdezzük ezt kedvesen, ha közben szúrósan nézünk a partnerünkre.) Nézzünk erre egy másik példát: ha azt mondjuk a gyermekünknek: „Hideg van, vegyél fel egy sálat!” Ez jelentheti azt, hogy aggódom érted, de benne van az is, hogy én tudom, hogy mit kell felvenned, én mondom meg hogy mit csináljál.
Ahogy az előző példa is jól mutatja, mindig van egy kapcsolati üzenete is a mondandónknak, még ha nem is vesszük azt figyelembe. A korábbi példában az, hogy „a te dolgod eltenni a poharat” vagy „lusta vagy, amiért nem tetted meg”. Erre az üzenetre négyféle reakciót adhatunk. Vagy elfogadjuk a kapcsolati definíciót (tehát eltesszük a poharat, felvesszük a sálat) és válaszolunk rá valamit, vagy elengedjük (szó nélkül eltesszük a poharat, felvesszük a sálat). További lehetőség, hogy figyelmen kívül hagyjuk (egyszerűen nem reagálunk rá), vagy el is utasíthatjuk ezt (Pl „te is eltehetted volna”, vagy „ne mondd meg, hogy mit vegyek fel”). Utóbbi természetesen többféle formában megfogalmazódhat: „Szerintem elfér ott.”, „Nem fázom.” stb. Meg kell jegyezni, hogy ha a másik féllel bensőséges a kapcsolatunk, durva sértésnek számít, ha nem reagálunk a mondandójára. Ez a partnerünkben tehetetlenséget szül, ami agresszív reakciókra, vagy a helyzetből való kilépésre sarkallja. Hogy mit lép, az ő habitusától és múltbéli tapasztalataitól függ.

Akár tudomásul vesszük, akár nem, üzenetünkben mindig van egy befolyásolási szándék is, tehát a mondandónkkal el akarunk érni valamit. A fenti példában például egyértelmű, hogy azt várjuk, a másik tegye el, amit kértünk, vagy öltözzön fel melegen.
Fontos azt is megjegyezni, hogy az üzenetnek szinte mindig van valamilyen előzménye. Ahogyan a másik dekódolja üzenetünket, az az egyéni érzékenységétől és a kapcsolatunk jellegétől is függ. (Ha például előző nap veszekedtünk azon, hogy túl nagy a rendetlenség, a legfinomabban tett megjegyzés a pohárra is belobbanthat egy megoldatlan konfliktushelyzetet. Hiába kértük tehát kedvesen, partnerünk pusztán a korábbi tapasztalat miatt is indulatosan reagálhat. Tehát a másik reakciójába a saját frusztrációnkat is belevetíthetjük anélkül, hogy erre a megnyilvánulása alapot szolgáltatna. Lényeges tehát kiemelni, hogy az üzenetnek minden aspektusát figyelembe kell vegyük a válaszadásnál, mert ha nem tesszük, az a partnerünk számára bántó lehet vagy félreértésre adhat okot.

Mint láthatjuk, a legegyszerűbb üzenet sem teljesen egyértelmű, hiszen a fenti folyamatok többnyire automatikusan, tudattalanul zajlanak, színezik a mi mondandónkat és a másik értelmezését is. Ha egy-egy konfliktusos szituációban végiggondoljuk és tudatosítjuk ezeket a folyamatokat, máris sokat tettünk azért, hogy megoldódjanak a feszültségek, kapcsolatunk belsőségességét megőrizhessük.

#kommunikáció, #félreértések

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár-és családterapeuta jelölt

2

A válás hatása a gyermekre…

…avagy hogyan közöljük gyermekünkkel a döntésünket, hogy minél jobban viselje?

Ahogy előző írásomban részletesebben is említettem, a válási krízis minden családtagot megterhel (gyermeket és felnőttet egyaránt), mégis szerencsésebb megoldás az addig kimondatlan feszültségek megfogalmazása, mint a sok-sok áldozat árán fenntartott látszat. A kimondott konfliktushelyzetek tehát sokkal jobban kezelhetőek, könnyebben feldolgozhatóak,  a gyermek személyiségfejlődése szempontjából kevésbé károsak, mint a szőnyeg alá söpört feszültségek. (A gyermekek nagyon érzékenyek ezekre a kimondatlan feszültségekre, akkor is megérzik boldogtalanságunkat, ha még magunkhoz sem vagyunk teljesen őszinték, nem merünk szembenézni azzal, hogy baj van.) Amennyiben a válás során a rendszeres kapcsolattartás nem sérül, mindkét szülőt (nagyszülőt) a későbbiekben is bűntudat nélkül szeretheti a gyermek, könnyebben feldolgozható számára az új élethelyzet, mint gondolnánk. Hogyan segíthetünk neki, hogy minél könnyebben élje meg ezt a változást? Erről szól mostani bejegyzésem.

Hogyan közöljük vele a válást?

A válás tényét jó, ha a döntés meghozatala után rögtön, nyíltan (ha ez különösebb feszültségek nélkül megoldható, együtt a másik szülővel) közöljük. Ezután a szülőnek el kell mondania milyen változásokkal jár a válás a gyermek szempontjából (például ki fog menni érte óvodása, iskolába, mikor hol alszik majd). A gyermekek számára előnyös, ha minél kevesebb változással találják magukat szemben a szüleik válásakor: tehát jó, ha nem neki kell a korábbi családi otthonból elköltöznie, nem ekkor kell abbahagynia a számára fontos edzést, vagy más, kedvelt elfoglaltságot.
Fontos tisztázni, hogy a válás nem a gyermek miatt vagy érdekében, hanem a szülők döntésének következtében történik (érdemes az okot objektíven megemlíteni), az ezzel kapcsolatos kérdéseket érdemes azon nyomban tisztázni. Ennek hiányában a gyermek (egocentrikus gondolkodásmódjából fakadóan) magát okolhatja a történtekért. Érdemes tudni, hogy a gyermekben mindig van újraegyesítési fantázia a válás után! Tehát a régi közös családi életre emlékeztető programok (például egy közös állatkerti séta apával és anyával, karácsonyi vacsora együtt) igen károsak lehetnek, mert a változatlanság illúzióját nyújtják, így azt s hiedelmet erősíti a gyermekben, hogy szülei miatta újrakezdik majd közös életüket. Ez gátolja a gyermek számára a válás érzelmi feldolgozását. Ha válás után is felmerül a közös családi program vágya, az valószínűsíti, hogy az egyik szülő még (kimondva vagy kimondatlanul) reménykedik az újrakezdésben.

Mi a természetes reakció válás után?

A válással együtt járó viselkedésváltozások a gyermek életkorától függnek.
– Óvodáskorú vagy ennél kisebb gyermek esetén jellemző a korábbi fejlődési szintre való visszatérés, például újra bepisil, vagy az ujját szopja a gyermek, a szülőtől való elválás esetén nyugtalan, nem szívesen marad a közösségben, este nehezen alszik el.
– Iskoláskortól gyakran figyelmetlenség, teljesítményromlás jelzi leggyakrabban a problémát, a gyermek gyakran tűnhet szomorúnak, feszültségét agresszív viselkedés segítségével vezetheti le.
– Felső tagozatos kortól gyakran magára a szülőre irányul a harag, melyet a gyermek a válás miatt érez. Fontos, hogy a szülő megértse és kibírja ezt! Ha a gyermek egy ideig nem szeretne velünk találkozni, mi akkor is keressük Őt, biztosítsuk továbbra is a szeretetünkről. Ez nem könnyű feladat, de a gyermeknek éreznie kell, hogy a negatív érzéseivel, indulataival együtt is el tudjuk őt fogadni, megértjük fájdalmát. Serdülőkorban a válás megnehezíti a gyermek eltávolodását a családtól, leválását a szülőktől. Ebben a korban lényeges, hogy a szülő támogató legyen, engedje gyermeke társak felé fordulását, de eközben határokat is szabjon a gyermeke számára.

Hogyan segíthetünk neki?

A válás után teljesen normális reakció, tehát ha a gyermek viselkedése megváltozik: érzékenyebbé válik, többet sír, rosszabbul alszik, ez azonban maximum 1-1,5 év alatt el kell, hogy múljon. Ennek feltétele, hogy a válás korábbi írásomban bemutatott minden szintje (érzelmi, anyagi, pszichológiai stb.) végbemenjen és a szülők érzelmileg is feldolgozzák a veszteséget, a válás után beszélő viszonyban maradjanak. A gyermek szempontjából igen lényeges, hogy szülei őszintén, feszültségmentesen kommunikáljanak az őt érintő kérdésekből, rendszeresen láthassa – ha akarja- mindkét szülőt és a távolabbi rokonokat pl. nagymamát is. Amennyiben a gyermek visszautasítja a kapcsolattartást, fontos belegondolni a döntése okába. Nem akar-e bármelyik szülővel lojálisnak lenni. Amennyiben a gyermekkel (gyermekekkel) való kapcsolattartás veszélyes lenne (pl súlyos alkoholista vagy bántalmazó szülő esetén), érdemes a lehetséges kockázatokat végiggondolni és felszámolni: például nyilvános helyen, más felnőtt társaságában találkozni. Nagyon fontos, hogy ha a gyermek tartani szeretné a kapcsolatot a szülőjével, azt megtehesse, ebben ne befolyásoljuk Őt.

A legfontosabb tehát, hogy a szülők megfelelően átgondolt döntést hozzanak (később ne bizonytalanodjanak el, vagy gondolják meg magukat), ezután pedig szembenézzenek a saját ezzel kapcsolatos érzéseikkel, mert ennek hiányában gyermeküknek sem fognak tudni segíteni  a továbblépésben.

Az ezzel a témával kapcsolatosan felmerülő kérdéseiket, hozzászólásaikat szívesen veszem (megválaszolom) itt a cikk alatt. #válás, #válásgyerekkel
Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

Válásgyerek

Idős szülő

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezze kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

idős 2

Serdülők és szüleik

Segítség, serdül a gyermekem!

Sok szülő rettegve gondol arra, mi lesz ha a fia/lánya a serdülő korba lép… félhetünk, hogy vége a családi békének: megromlik vele a kapcsolatunk, rossz társaságba keveredik, esetleg az alkohol vagy a drog rabjává válik….

Mire gyermekünk serdülőkorú lesz, sok mindent kap már tőlünk, szülőktől: fontos viselkedésmintákat sajátít el, mind saját érzelmeinek kezelése, mind a társakhoz való alkalmazkodása tekintetében. Kialakul egy képe saját magáról és családjáról, arról, hogyan működnek a (baráti, családi, iskolai stb.) kapcsolatai. Iskoláskorra szükséges, hogy saját szükségleteit késleltetni tudja a gyermek, képes legyen tartósan figyelni, a későbbi jutalom elérése érdekében kitartóan dolgozni. Ha ezeken a fejlődési feladatokon végigmentünk és a szülő-gyermek kapcsolat viszonylag stabil és bensőséges (a gyermek szempontjából támogató) tudott maradni, viszonylagos nyugalommal szemlélhetjük az előttünk zajló változást.

Mi zajlik a gyermekemben amikor serdül?

A serdülőkorban jelentkező testi változás, több feszültséggel (gyakran látható fizikai fáradtsággal) jár, mint az eddigi fejlődés, hiszen a testi átalakulást fontos lelki dinamikák kísérik: megkezdődik a felnőtté válás folyamata (emellett a test változása önmagában is az énkép módosításának szükségességét hozza magával). Serdülőkorban megváltozik a gyermekünk hozzánk, szülőkhöz és kortársakhoz való viszonya is. A titkok megjelenése kapcsolatunkban természetes dolog, jellemző, hogy a serdülőnek igénye van a magányos tevékenységekre, ezáltal formálódnak a fiatal saját határai, identitása. Elkezdi az addig automatikusan lemásolt viselkedésmintákat kritikusan szemlélni, a természetesnek, alapvetőnek gondolt dolgok ellen is lázadni fog. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat, legenyhébb esetben a szülő csak azt veszi észreveszi, hogy gyermeke élesen megfogalmazza a véleményét, leleplezi a kimondatlan családi elvárásokat, játszmákat, szembe megy az elvárásokkal, de a lázadás legerősebb formái is normálisnak tekinthetőek. (Ez paradox módon sokkal megnyugtatóbb jel, mintha nem történne semmiféle viselkedésváltozás). Ebben az időszakban a serdülő számot vet kapcsolataival, a világgal és saját magával is. Ez egy igen megterhelő érzelmi munka, a saját út megtalálását sok feszültség és frusztráció kíséri, ami heves hangulati hullámzásokban és indulatosságban nyilvánul meg. A  motivációhiány, lehangoltság és üresség érzései is normálisnak tekinthetőek ebben az életkorban, amennyiben belátható időn belül elmúlnak. A személyiség fellazulása és a szülők (és a társadalom) által képviselt normák elleni lázadás azonban szükséges a felnőtté váláshoz, a saját értékrend, életút megtalálásához.

Hogy viselkedjen a család?

Fontos, hogy a szülők kellő magabiztossággal kezeljék ezt a helyzetet, a serdülő fordulhasson hozzájuk, ha gondja akad, de legyen egyfajta szabadsága. Ne aggódjuk túl ezt az életszakaszt, hagyjuk a gyermeket saját identitásával kísérletezni! Vele való kapcsolatuk így új alapokra helyeződhet, szimmetrikusabbá válhat, fejlődhet a konfliktuskezelés tekintetében. A kortársak szerepe serdülőkorra nagyon felértékelődik, amit szükséges, hogy a család megfelelő rugalmassággal és toleranciával kezeljen. Különösen nehéz ez, ha ebben az életszakaszban valamilyen trauma történik (például közeli családtag elvesztése), vagy ha a szülő önmaga sem tudta a serdülőkori szükségleteit megfelelő módon megélni (például lázadását drasztikus módszerekkel torolták meg). Szintén problémákba ütközhet gyermekünk elengedése, ha párkapcsolatunk nem elég kiegyensúlyozott. Szerencsés esetben tehát a gyermek(ek) felcseperedésével párhuzamosan több energiát fektetünk kapcsolatunkba illetve egyéb (pl. baráti, szakmai) szerepeinkbe.

Mikor kell aggódnunk, mikor érdemes segítséget kérnünk?

A korábbi életszakaszokban meg nem oldott fejlődési feladatok serdülőkorra egyre súlyosabb tüneteket okozhatnak. Ennek jelei lehetnek Laufer szerint a gyermekkori viselkedésmódokhoz való visszatérés. Túlkontrollált, merev viselkedés, a spontaneitás kerülése. Csak fiatalabbakkal vagy jóval idősekkel való kapcsolatteremtés, vagy a teljes bezárkózás. Közömbösség olyan helyzetekben, melyek másokat intenzíven megérintenek. Probléma, ha a fiatalt nem érdekli a saját jövője, vagy azt túlzottan félelemkeltőnek gondolja. Szintén aggasztó a viselkedési kontroll fellazulása, az önkárosító magatartásformák (pl önsebzés, öngyilkossági gondolatok) megjelenése. Ilyen esetekben érdemes elbeszélgetnünk gyermekünkkel, ha Ő ez elől elzárkózik, pszichológus segítségét kérnünk. A serdülők gyakran egy idegennek sokkal könnyebben megnyílnak, fontos, hogy ez a személy egy megbízható, fiatalkori problémákban járatos szakember legyen.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

Serdülő

A kisgyermekes lét buktatói

Ahogy korábbi írásaimban említettem, egy párkapcsolatban folyamatos változások zajlanak, az egyének belső szükségleteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Az idő előrehaladtával (és a gyermek növekedésével) minden családnak meg kell küzdenie bizonyos feladatokkal, melyek normális módon megterhelik a családtagok alkalmazkodó képességét. Ezt megelőzően az elköteleződés és a gyermekvállalás megpróbáltatásairól volt szó, most pedig a gyermek cseperedésének nehézségeivel, illetve ennek párkapcsolatunkra gyakorolt hatásával fogok foglalkozni.

Kisgyermekkel az élet…

A gyermek növekedése, fejlődése egy sor változást okoz a szülők párkapcsolatában, amihez alkalmazkodniuk kell. Ezek közül kiemelném az akarat fejlődését (a dackorszak, hisztik megjelenését), ami feszültséget kelt a szülőkben. Különösen nehéz megértenünk és (jól) kezelnünk gyermekünk önállósodási törekvéseit, ha szülőként nem vagyunk kellőképpen érzelmileg teherbíróak. Ez gyakran előfordul, ha valamilyen veszteség ért minket, esetleg mi magunk nem tudjuk kontrollálni az indulatainkat, megfelelő módon levezetni a feszültségünket, vagy egyszerűen mi sem kaptunk elég figyelmet gyermekkorunkban (minket sem értettek meg, szükségleteinkre nem hangolódtak rá a szüleink).

Ebben az időszakban a szülő-gyermek kapcsolatban felerősödnek a negatív érzelmek, indulatok, melynek kezelése higgadt végiggondolást igényel. A gyermek fejlődésével járó változások a szülőktől rugalmasságot, kellő önismeretet, a közös nevelési elvek kialakítása pedig jó kommunikációt feltételez. A gyermek növekedésével egyre nagyobb szerep jut a minta nyújtásának, a szülők energiájából jó esetben több jut a párkapcsolatukra, a gyermekneveléssel kapcsolatos feladatok is jobban megoszlanak. A gyermek közösségbe illeszkedése és a gondozó (anya), munkába állása szintén újabb nehézségek forrása lehet, mindemellett a család kinyílik a külső hatások felé, aminek sok pozitív hozománya lehet. Ha a szülő ebben az időszakban érzelmileg nem hozzáférhető (akár saját veszteség vagy más ok miatt), nagy valószínűséggel nehézségekbe ütközik a következetes nevelés tekintetében és a gyermek társas életre való felkészítésével kapcsolatban is.

Az iskolába kerülés nehézségei

Iskolás korra jó, ha kialakul a gyermekben egyfajta érzelmi stabilitás, megtanulja saját érzelmeit jól kezelni, például megnyugtatni magát, frusztrációját mások számára elfogadható módon levezetni, hogy az ily módon felszabaduló energiája az intellektuális tevékenységekre fordulhasson. Ha ez elmarad, az óvodai közösségben előforduló konfliktusok az iskolában tovább mélyülnek, nem marad „erő” a tanulásra.  A gyermek érzelmi önállósodásával a szülői szerep valamelyest veszít jelentőségéből, ezért jó, ha ezzel párhuzamosan a szülőnek marad ideje a karrierjének (és természetesen a párkapcsolatának) építésére. A sikerélményt tehát ebben az életszakaszban ismét a környezettől kell várnunk. Sokszor nehéz azonban a szülő-, házastárs- és szakmai szerep összeegyeztetése, az idő beosztása a különféle különórák, szabadidős tevékenységek és a saját kikapcsolódás között. Mint minden életszakaszban, itt is problémát okoz, ha a szülők közt nem megfelelő a kommunikáció, ki nem mondott sérelmek vagy érzelmi távolság van köztük, valamit ha a korábbi életciklusok fejlődési feladatait nem oldották meg. Ezek idővel egyre markánsabb tüneteket okoznak, akár a gyermek érzelmi fejlődésében, akár iskolai teljesítményében. A helyzetet tovább fokozza, hogy a szülők gyermekük magatartási problémáit vagy tanulmányi eredményét könnyen saját kudarcukként élhetik meg, ezekre indokolatlanul hevesen reagálhatnak.
Érdemes tehát időről időre önvizsgálatot tartanunk, ha valamilyen életfeladatot nehéznek, vagy megterhelőnek találunk. Először magunkban, kapcsolatainkban és a múltunkban keresnünk a választ az ezzel kapcsolatos kérdésekre, mert ezek megértése sokat segíthet abban, hogy átlássuk gyermekünk viselkedését és átsegítsük őt a nehézségeken.

Következő blogbejegyzésemben a serdülőkori problémákról fogok részletesebben szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

 

Iskola-kisgyermek

Párból család?

Előző írásomban azzal foglalkoztam milyen szükségszerű változások történnek egy párkapcsolatban az évek során, mi kell ahhoz, hogy az hosszú távon is működőképessé váljon. Mostani cikksorozatomban arról szeretnék írni, hogyan alakulhat ez a tartós szövetség valódi családdá, ennek milyen nehézségei adódnak, illetve hogyan juthatunk túl ezeken. Mint a leírásból látható lesz ezek a változások szükségszerűen kisebb-nagyobb konfliktusokkal, ún. normatív krízisekkel (Komlósi, 1989) járnak, melyek megoldása a további fejlődés, együtt maradás kulcsa. Egy párkapcsolatban tehát folytonos változások zajlanak, az egyének belső szükségelteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Minden egyes életciklus szükségszerűen változásokat:, veszteségeket és új viselkedésmintákat, a kapcsolat működésének átalakulását hozza magával.

A megismerkedés és a kapcsolat stabilizálódásának buktatói

Mikor két felnőtt ember összetalálkozik szerencsés ha már megtörtént a szülőkről való (érzelmi) leválás, velük egy új fajta szimmetrikus kapcsolat alakult ki és megszilárdult mindét fél autonómiája (tehát önálló életvitelre képesek, reális képpel és gyakorlattal rendelkeznek abban, miből és hogyan fognak megélni.) Fontos, hogy mindkét fél lelkileg kiegyensúlyozott legyen, pozitívan élje meg az intimitást, kapcsolatuk kiteljesedhessen a szexualitásban is. Mire a kezdeti lángolás alábbhagy, meg kell erősödnie a párkapcsolatnak, hogy a pár tagjai elköteleződhessenek egymás mellett. Ezt hagyományosan házasságkötésükkel pecsételhetik meg. Ezzel együtt jár az együttélés időszaka, melyben a felek az eltérő elképzeléseikből egy közös szabályrendszert alakítanak ki, melyben az egyéni szükségleteik összehangolása, kölcsönös alkalmazkodás (természetesen az egyéni identitás megtartása mellett) zajlik. Ebben nagy hangsúlyt kap a kommunikáció, ahogy azt már korábbi írásomban is kifejtettem. A párkapcsolat mellett való elköteleződés több fontos veszteséggel is jár, például ezzel együtt jár a más nőkről (vagy éppen férfiakról), korlátlan szabadságról és a gyermeki felelőtlenségről való lemondás. Amikor tartósan együtt élünk valakivel, megismerjük a másik barátait, családját, kapcsolatrendszerének tagjává válunk. Gyakran okoz problémát a partnerek közt a társ családjába való beilleszkedés, amely a pár tagjai között optimális rugalmasságot és jó kommunikációt igényel.

Vállaljunk-e gyermeket?

A gyermekvállalás egy nehéz, felelősségteljes döntés minden család életében, melynek meghozatalát megnehezíti, ha a pár egyik, vagy mindkét tagjának túlzottan konfliktusos a kapcsolata a szüleivel, vagy ha gyermekkorában különböző (még mindig feldolgozatlan) traumák érték. A gyermek világrajövetele addig nem tapasztalt felelősséget ró a felnőtt személyiségre, ami sokféle problémát okozhat. A párkapcsolatnak szükségszerűen át kell alakulnia, hiszen a korábbi egyensúlyt egy új élet bontja meg: ki kell alakulnia a szülő szerepnek. Egy újszülött gondozása nagy testi-lelki terhet jelent, melyet az anya gyakran egyedül kénytelen cipelni. Az első időszak nehézségeihez tartozik a csecsemővel való összehangolódás, ami az anyának is új feladat. (Ennek az életszakasznak a nehézségeiről korábbi írásomban részletesebben ejtettem szót.) Fontos, hogy minden családtag kellőképpen empatikus legyen a másikkal szemben, az édesapa megértse, hogy az anya-gyermek szimbiózis a csemete túlélését szolgálja, támogassa ebben az édesanyát. Az apa és az anya szerep is nagy lemondásokkal jár ebben az időszakban, melyért a gyermek iránt érzett szeretet és a korábbi, párként megélt pozitív élmények kárpótolhatnak. Ennek a szimbiotikus, drasztikus lemondásokkal járó időszaknak a gyermek 1-1,5 éves korára mindenképpen változnia kell, hogy a párkapcsolat ne sérüljön. Az utód érkezése mindemellett megváltoztatja a pár szüleivel és tágabb családjával való kapcsolatainak rendszerét is, amely további nehézségek forrása lehet. Fontos, hogy a párkapcsolat és a felek személyisége is stabil legyen, hogy ezt a krízist megfelelő módon tudják kezelni. Egy gyermek (különösen az első gyermek) születése tehát mindenképpen óriási változást, intenzív alkalmazkodást igényel a pár tagjaitól. A szülő szerepben megélt bizonytalanság és ki nem beszélt konfliktusok pedig eltávolíthatják a pár tagjait. Fontos, hogy ezt időben felismerjük és tegyünk ellene. Ha szükséges, ne szégyelljünk segítséget kérni.

Következő írásomban a kisgyermeket nevelő család nehézségeiről fogok beszélni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párból család

“Párkapcsolat szervíz”

Előző írásomban arról szóltam, hogy az új év remek alkalmat kínál az összegzésre, annak végiggondolására hol járunk a (jó esetben) saját magunk számára kijelölt úton, min kell változtatnunk, hogy azt mondhassuk, egyre elégedettebbek vagyunk az életünkkel, nincs más hátra, mint megélni, élvezni a pillanatot. Tovább haladva ezen a gondolati szálon arról fogok ma írni, hogy mi a teendő, ha nem vagyunk elégedettek a magánéletünkkel, kapcsolatainkkal. Jelen írásomban a párkapcsolat javításáról, ebben saját szerepünk felismeréséről fogok részletesebben foglalkozni.

Legelső feladatunk, ha meg akarjuk érteni kapcsolatainkat, hogy önmagunkkal nézzünk szembe. A tagok közötti interakciók ugyanis minden családban rögzült mintázatokat mutatnak. Ezek az ismétlődő, visszatérő megoldásmódok tudattalanul működnek, hatnak a családtagok viselkedésére és az egymáshoz való érzelmi viszonyulására. Vajon én milyen mintákat, szokásokat, reakció módokat hordozok ösztönösen? Ennek a kérdésnek a megválaszolása azért is különösen nehéz, mert családunk tagjaihoz érzelmi szálakkal kötődünk, ezért nem látjuk őket teljesen reálisan egy-egy konfliktus kapcsán. (Nem kell nagy dolgokra gondolni, a leghétköznapibb veszekedések megfigyelése is igen tanulságos lehet, ha pártatlanok tudunk maradni, képesek vagyunk kölcsönhatásokban gondolkodni. Pl. mit mondott az édesanyám, erre hogyan reagált édesapám, kinek milyen szerepe volt a konfliktushelyzet elfajulásában, mi előzte meg a vita kirobbanását stb.)

Érdemes tudatosítani a szüleikkel való hasonlóságainkat és különbségeinket. Milyen egyezésekre vagyok büszke és melyeket szeretném inkább elkerülni? Pl. tegyük fel, hogy a szüleink kapcsolatában az egyik fél, mondjuk az édesanya alárendelt szerepet játszik. Mennyire tudok azonosulni ezzel a női (vagy ha férfi vagyok a domináns férfi szereppel)? Milyennek éltem ezt meg gyermekként? Hogyan van ez az én jelenlegi életemben? Mit éltem át az eddigi eddigi párkapcsolataimban?
Ha jobban rálátunk saját viszonyulásainkra, reálisabban látjuk magunkat kívülről, könnyebben találhatunk magunknak olyan párt, aki valóban hozzánk illik, hosszú távon is működni fog a kapcsolatunk. (Hasonlóképpen gondolkodik a világ dolgairól, ahogy erről a korábbi, A párválasztásubnk rejtett okai című cikkben írtam.)

Gyakran megfigyelhető mintázat, hogy amit tudatosan próbálunk elkerülni a szüleink viselkedéséből, ha nem is pontosan ugyan azon a módon, mégis megjelenik a mi későbbi családunk életében. Például ha gyermekként megfogadjuk, hogy kimondjuk ami zavar minket, mert mondjuk édesanyánk ezt nem tette meg, könnyen a ló túlsó oldalán találhatjuk magunkat, mi lehetünk a konfliktust generáló fél a kapcsolatban. Ezért nagyon fontos, hogy növeljük önismeretünket, hogy mások reakcióiból le tudjuk szűrni, hogy a viselkedésünk a szándékunkkal megegyező módon hatott-e a másik félre. Ehhez reális, külső támpont (ok)ra van szükség, melyet a legőszintébb barátoktól kaphatunk, vagy még inkább egy önismereti csoportban illetve egy kétszemélyes terápiás helyzetben élhetünk meg.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párkapcsolatszerviz

Ünnepre hangolva… avagy hová tűnt a Karácsony meghittsége?

Bár még odébb van a Karácsony, de máris tele vannak az újságok és a TV reklámok ünnepváró hirdetésekkel, ajándékötletekkel. Egész iparágak építenek arra, hogy az évnek ebben a szakában több pénzt vagyunk hajlandóak otthagyni a boltokban. Szinte kivétel nélkül mindenki elgondolkodik rajta, minek örülnének a szerettei, mivel készüljön az ünnepekre. Szülőtársaimnak (és persze nekem is) is nagy fejtörést okoz, mit hozzon a Jézuska a fa alá. Modern világunkban tehát nagy hangsúly kerül a pénzen megvehető dolgokra, a médiumokból zúdul ránk a sok szép, kívánatos termék, melyek szebbé, kényelmesebbé, élvezetesebbé tehetik életünket. Karácsonykor leginkább az ajándékozás gesztusával próbáljuk meg a szeretetünket kifejezni, holott fontos lenne, hogy más eszközöket is előtérbe helyezzünk.

Lényegesnek tartom hangsúlyozni, hogy az ünnep örömét ne a drága ajándékoktól, vagy az elkészült többfogásos menütől, vagy más külsőségektől várjuk. Ne feladatként éljük meg az ünnepre való felkészülést, hanem próbáljuk elengedni magunkat, annyit és úgy készüljünk, amennyi jól esik. (Később úgysem arra fogunk emlékezni, hány fogásos volt a menü vagy mit kaptunk.) A külsőségeknél sokkal fontosabb kell, hogy legyen: az együtt töltött idő öröme. Nagyon jó tud lenni tehát, ha be tudjuk vonni családtagjainkat az adventi készülődésbe. Egy felnőtt számára elképzelhetetlen, hogy ezek a közös programok mekkora élménnyel töltik el a gyermekeket. Készíthetünk akár adventi koszorút, lakásdíszeket vagy süteményeket, a legfontosabb, hogy a gyermeket életkorának (és képességeinek) megfelelően bevonjuk a folyamatba. A legkisebbeknek inkább csak egyszerűbb feladatot, például az elkészült édesség kidekorálását adjuk. Igaz, ezek a programok több energiaráfordítást (előkészületet, majd pedig takarítást) igényelnek, mint az ajándékvásárlás, de a csillogó szemek kárpótolnak minket a plusz munkáért. Ha túl fáradtak és ingerlékenyek vagyunk ahhoz, hogy élvezzük a közösen eltöltött időt, először szánjunk egy kis időt csak magunkra: mozogjunk, relaxáljunk vagy töltődjünk fel a szokásos módon. A családunk érdeke is, hogy MI jól érezzük magunkat a bőrünkben. (Ha ez nem megy, keressünk fel egy terapeutát, aki segít rendbe hozni dolgainkat.)

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a közös programokra az év minden szakában próbáljunk meg időt szánni, hiszen ezek kötnek össze minket szeretteinkkel, biztosítják az „üzemanyagot” a nehezebb időszakok során, melyek mindnyájunk életében időről időre előfordulnak.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Segítség, iszik a gyerekem!

Alkohol és drog serdülőkorban … mitől függ hogy “kinő-e” belőle a csemeténk?

Kultúránkban az alkoholfogyasztásnak nagy hagyománya van. Ünnepekkor legtöbben valamilyen szeszes ital fogyasztásával fejezzük be az étkezéseket, szinte kivétel nélkül koccintunk a jeles alkalmakkor. A fiatalok körében az alkoholfogyasztás még elfogadottabb, a középiskolai évek alatt egyfajta beavatási rítusnak tekinthető, a főiskolai évek alatt pedig gyakran szokássá válnak a bulik és a rendszeres italozás.

Mitől függ, hogy valaki csak az „buli miatt”, alkalmanként használja ezeket az élvezeti szereket vagy valóban függővé válik?

Egyrészt ha rögzül a szokás (tehát rendszeressé válik , például minden hétvégén jellemző lesz a lerészegedés), nehéz tőle megszabadulni akkor is, ha nincsenek elvonási tünetek (vagyis nem áll fenn kémiai függőség), ilyenkor ugyanis ún. viselkedési függés alakul ki. Másrészt lényeges megemlíteni, hogy az alapvetően szorongó emberek könnyen gyógyírként használhatják az alkoholt (vagy drogot) kellemetlen érzéseik csillapítására. Amikor belekóstolnak a lerészegedés vagy a drogok nyújtotta kábulatba, minden addigi gondjuk elszáll, végre normálisan érzik magukat, ezért náluk egyre gyakoribbá válik ez a viselkedés. A depresszív tünetek előfordulása egyébként a stimulánsok közé sorolható drogfajták fogyasztásának valószínűségét növeli, míg a düh csillapítására leginkább opiát származékokat használnak. Többnyire tehát kétféle út vezet a függőségek hálójába. Az egyik, ha valaki alapvetően szorong, vagy lehangolt, a másik pedig a kockázatkereső viselkedés. Az utóbbi csoportba tartozók az unalom elűzése miatt bármire képesek, nem számolnak tetteik következményeivel. A drogok kipróbálása és az alkoholfogyasztás szinte hétköznapi része lett a serdülők, fiatal felnőttek életének.

Mit tehetünk szülőként?

Ha valaki már gyermekkorában elsajátítja az érzelmek kezelésének mikéntjét, nagy valószínűséggel fiatal felnőttként (és a későbbiekben is) meg tud majd maradni az alkalmankénti fogyasztás szintjén. Ha azonban már kialakult a probléma, fontos a mielőbbi beavatkozás és a teljes absztinencia. Ehhez orvosi segítségnyújtás válik szükségessé. A kezelés részeként egyébként megküzdésmódokat is szoktak tanítani a drog vagy szeszfüggőknek (pszichoterápiás folyamatba ágyazottan). A megelőzés azonban ebben az esetben is kulcsfontosságú, ezért fontos, hogy gyermekeinket érzelmi munícióval feltöltve indítsuk útnak az életben, hogy az alkohol és a drogok kipróbálása csak a kíváncsiság megszüntetését (és társasági funkciót) szolgáljon, ne pedig menekülési útvonalat nyújtson.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontu terapeuta

A változó kor pszichológiája

A menopauza vagyis a nemzőképesség megszűnése, (más néven klimax vagy változó kor) minden nő életében jelentős átalakulást hoz magával. Ezt a nagyon fontos életszakaszt napjainkban főként bio-medikális szemléletben tanulmányozzák, kijelentve, hogy a hormonális változások sokféle testi tünetben nyilvánulhatnak meg.  A klimax testi tünetei vslóban sokfélék lehetnek: a hőhullámok és az éjszakai verítékezés nyugati típusú kultúrákban (köztük nálunk is) igen gyakoriak. Ezeket ingerlékenység, fejfájás és különféle egyéb fájdalmak, hízás, koncentrációs zavarok valamint szorongásos és depresszív tünetek is kísérhetik. A fenti tüneteket összefoglaló névvel menopauzális szindrómának nevezik, melynek része lehet továbbá a libidó csökkenése is.

Legalább ennyire fontos szerepet játszanan ebben a folyamatban a biológiai változással egy időben történő életesemények. Ki kell hangsúlyozni hogy erre az életszakaszra sokféle szociális megterhelés is jut, nem csak azzal kell a nőknek megbírkózniuk, hogy életfeladatuk megváltozott. Például ekkortájt jellemző a szülők és egyéb közeli hozzátartozók elvesztése is. Ezek megviselhetik alkalmazkodóképességünket, szembesítenek saját létünk végességével, képességeink esetleges csökkenésével. Ekkor jellemző továbbá, hogy a gyermekek kirepülnek a családi fészekből, ami a szülőpár kapcsolatának megváltozását is törvényszerűen magával hozza. Ezen túl a nők társadalmi státusza is csökken, hiszen kultúránkban a nőknél a fiatalság, a szépség és az egészség számít alapvető értéknek a bölcsességgel és élettapasztalattal szemben, melyet egy idősebb nő inkább tud felmutatni. Kutatások támasztották alá, hogy a keleti típusú kultúrákban, ahol az idősebb nők nagyobb megbecsültségre számíthatnak, a nőket sokkal kevésbé viselik meg a menopauza által okozott testi változások, kevésbé fordulnak orvoshoz ennek esetleges tüneteivel. A nők viselkedésének változása tehát nem elsősorban a hormonális változások függvénye, hanem sok tényező összjátékának eredménye.

A legfrissebb kutatások alapján a nők öregedésről alkotott képe nagyban befolyásolja a menopauzális tünetek megjelenését. Ezért lényeges kihangsúlyoznunk, hogy érdemes szembenézni az előttünk álló változással, leszámolni negatív elvárásainkkal, mert ettől várhatóan jobban viseljük majd testünk szükségszerű változását. A menopauza egyébként az esetleges nem kívánt terhességtől való félelem megszünése miatt akár felszabadító érzéssel is járhat, ami szexuális életünkre is pozitív hatást gyakorolhat.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

A nyugdíjba vonulás lélektana, avagy miért jó nagyszülőnek lenni

A nyugdíjbamenéstől sokan félnek: a tétlenségtől, a magánytól, az időskori betegségektől és hogy már “nincs rájuk szükség”. Sok függ azonban attól, hogy mennyire készült fel a leendő nyugdíjas erre az életszakaszra, milyen tervei és lehetőségei vannak.

Az ember a nyugdíjkorhatár eléréséig a munkahelyét és a társadalmat szolgálta, amiért megbecsülték, ezért a nyugdíjazás az önértékelés csökkenéséhez vezethet. Sokan (különösen férfiak) nem tudnak mit kezdeni a nyugdíjazáskor hirtelen rájuk szabaduló rengeteg szabadidővel. Sok esetben nehéz  megszokni azt is, hogy a korábban távol lévő házastárs állandóan jelen van, ez konfliktusok forrása lehet. Mindemellett támogatást is jelenthet, ha a partner bevonja az otthoni munkába a friss nyugdíjast, ha hangsúlyozza annak személyes fontosságát. Ezek mind segíthetik az énkép, az elvárások és a viselkedés szükségszerű módosításait. A házaspár nyugdíjas létre való átállásának sikere nagyrészt attól függ, hogy a férj megtalálja-e újfajta szerepét.
Ha nincs család vagy nem jó a kapcsolat a családtagok között, a nyugdíjazás a tartós elszigetelődés veszélyét rejti magában. Éppen ezért egy új lehetőség is a közeledésre, az elfeledett vagy megromlott kapcsolatok helyrehozására, felelevenítésére. Különösen nehéz ilyenkor az egyedül élőknek, özvegyeknek, de lényeges, hogy a párkapcsolat és a munkahely hiánya ne jelentsen szociális elszigetelődést is egyben, nyissunk az új kapcsolatok, például nyugdíjas (vagy vallási) közösségek felé.

Az időskor egyik legnagyobb veszélye az aktivitás elvesztése. Az egyéni tevékenység, annak intenzitása és minősége kifejezi, hogy mennyire tartja magát az egyén fiatalnak. Ez jól jelzi előre, hogy egy ember meddig fog élni (ha valaki testileg vagy lelkileg nagyon rossz állapotban van, szeretne meghalni, aktivitását teljesen beszűkíti). A tétlenség, a monotónia tehát együtt járhat a fizikai és mentális leépüléssel is.

A nyugdíjba vonulás azok közé a nagy események közé tartozik, amelyek előrejelzik az időskor kezdetét. Olyan konkrét jelzés, amelyről nem lehet nem tudomást venni. Nyugdíjazás után minden esetben muszáj az egyénnek az új helyzethez alkalmazkodnia, újra megtalálnia saját magát, kialakítani egy új életformát. Kezdetben a friss nyugdíjasok gyakran mindent be akarnak pótolni, amit fiatalon elmulasztottak.

Fél-egy évig is eltarthat, mire a frissen nyugdíjba vonuló megtalálja a helyét ebben az új élethelyzetben. Ilyenkor számos új lehetőség, belső erőforrás, akár új életpálya bontakozhat ki. Ma már nem meglepő az idősek nyelvtanulása, a fiatalkori érdeklődés pedig akár egyetemi tanulmányokban is megmutatkozhat. Nagyon hasznos időtöltés az is, ha a nyugdíjba vonuló hölgy vagy úr családjára fordítja a felszabaduló idejét és energiáját, hiszen a fiatal társaság mellett itt is újra hasznosnak érezheti magát. Az ifjabb generáció számára is nagy segítséget jelenthet mindez (például az unokákra való vigyázás miatt), azonban kevésbé szerencsés esetben konfliktusforrás is lehet.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

A meddőség lelki okai és ezek kezelése

Ahogy írásom első részében már említettem ma Magyarországon a meddőség vizsgálatának  egyik legelhanyagoltabb tényezője a párkapcsolat minősége annak ellenére, hogy mindez döntő tényező a teherbeesés bekövetkezése és annak egészséges kihordása szempontjából. Az utódnevelés egyik leglényegesebb evolúciós apektusa hogy a férfi mennyi energiát fektet gyermeke nevelésébe, melynek legfőbb mutatója a párkapcsolat minősége és biztonságossága. A sikeres reprodukcióhoz tehát szükséges, hogy a pár tagjai közt szilárd kötődés alakuljon ki: a nő hűséges legyen, a férfi pedig hajlandó legyen energiát fordítani az utód felnevelésére (és ezt a nő is így lássa). Több kutatás is igazolta az érzelmi biztonság szerepét nemcsak a teherbeesés, hanem az utód megfelelő kihordása tekintetében is. A nem házasságban élő nők körében a koraszülés jóval gyakoribb, ezen túl nagyobb a kis súlyú újszülöttek aránya is.

Ahogy előző cikkemben már említettem a fokozott szorongáskészség oka is a korai kötődési kapcsolat minőségében keresendő. Első tapasztalatunk a gondoskodásról szolgál alapul minden későbbi érzelmi kapcsolathoz, így többek közt a házastárshoz való kapcsolódás modellje is. Bowlby kötődéselmélete szerint az egészséges csecsemőkben 8-9 hónapos kor környékén kialakul egy biológiailag megalapozott, erős kötődés az állandó gondviselő felé, melynek alapja, hogy a csecsemő szükségleteit az késlekedés nélkül kielégítse. Ezután a gondviselőtől való szeparáció intenzív szorongást vált ki, de a biztonságosan kötődő gyermek stresszhelyzetben keresi a gondviselő közelségét és menedéknek tekinti őt minden fenyegetéssel szemben (tehát gondozója minden körülmények közt meg tudja őt nyugtatni).

Ha ez a kötődés nem alakul ki, bizonytalan kötődési stílusról beszélhetünk, melynek két altípusa az elkerülő és az ambivalens kötődés. Közös vonásuk, hogy az ilyen kötődési stílussal jellemezhető személyek stresszhelyzetben nem keresik a szoros kapcsolatot másokkal. Az elkerülő személyek ezen túl hajlamosak tagadni negatív érzéseiket annak ellenére, hogy pszichofiziológiai mérések szerint  rejtett szorongást élnek át. Hajlanak a kapcsolat idealizálására, vágynak ugyan az extrém közelségre, de félnek a veszteségtől és a megszégyenüléstől. A párkapcsolattól elsősorban infantilis szexuális igényeiket (babusgatás, simogatás) várják kielégülni.
Az elkerülő kötődési típusba tartozó emberek félnek az intimitástól és az elköteleződéstől. Bizalmatlanok, sőt, ellenségesek, negatív érzéseiket azonban gyakran tagadják vagy elfojtják. Nem bírják a túlzott közelséget, fontos számukra a saját autonómiájuk, teljesítményük és egyéni céljaik. Megemlítendő hogy a bizonytalan kötődési stílusok evolúciós szempontból a mostoha környezethez való alkalmazkodás következményei, melynek következtében a személy később zavarokat fog mutatni a szociális kötődési viselkedésben valamit a párkapcsolatok kialakításában és fenntartásában.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kötődést nem csak az elsődleges gondozóval (többnyire anyával) megélt tapasztalatok, hanem az későbbi gyermekkorban átélt érzelmek is befolyásolják. Például a szülők válása, vagy feszültséggel teli házassága is hathat a gyermek későbbi kötődési mintázatára és ezen keresztül a bekövetkező terhesség kimenetelére. Kutatások igazolták, hogy azok a nők, akiket anyjuk egyedül nevelt, kétszer olyan gyakran vetélnek el, vagy szülnek éretlen gyermeket mint hagyományos családban felnövő társaik.

Bár a kötődési stílusunk alapvetően meghatározza kapcsolatainkat, mégis kiemelném, hogy a későbbi tapasztalatok módosíthatják a korán berögzült mintákat, pszichoterápia segítségével kapcsolataink jobbá (evolúciós szempontból is sikeresebbé) tehetőek. A meddőségben szerepet játszó korai traumák hatása is ily módon csökkenthető, a stressz levezetéséhez pedig különféle relaxációs technikák taníthatóak a hölgyek számára. Fontos tehát hogy a meddőség orvosi kezelése mellett a lelki tényezők szerepe se szoruljon a háttérbe, hiszen a meddőségi kezelések önmagukban is szorongást, depressziót okozhatnak, ami így tovább nehezíti a teherbe esést.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta