Pszichológus válaszol

Tisztelt Dr!
Fél éve ikerbabáim 4 napos korukban meghaltak. Azóta össze vagyunk törve a férjemmel. Hiába próbálunk vissza illeszkedni a hétköznapokban nem megy. Elég korán vissza mentem dolgozni, de a kollégáim viselkedése.kritikán aluli (a nem baj lesz másik, mikor jön a baba, örülj neki hogy ilyen korán meghaltak, ja te még mindig ezen hisztizel) félek a munkahely váltástól új hely , beletanulni mindenbe, megint én legyek a legbénább …(a munkám nagyon szeretem de sajnos muszáj lesz ott hagynom a kollégák miatt bár félek hogy az uj munkám sikertelensége csak mégjobban lehúzna) mindenképpen szeretnék gyereket de én nem tudok és nem is akarok még1 terhességbe neki kezdeni…a férjem hallani sem akar az örökbefogadásról (mert nem az ő vére) Hogyan tovább? Hogyan lehet ezt feldolgozni? Már újra szeretnék a régi lenni de semmi energiám …a sűrgős műtét miatt is sokszor van halálfélelmem…pánikrohamom…túl sokat cigizek jelenleg most csak az segít, de újra le szeretném tenni, de sajnos nem megy.

Jó napot azért fordulók önhöz mert nem rég ért véget egy 3eves kapcsolatom mind ketten tudtuk hogy nem működik csak olyan nehéz ezt el fogadni nagyon fáj felek a magánytól az egyedül lét az szinte fel emészt nem tudom mitevő legyek hogyan tovább kérem segítsen válaszát köszönöm

Tisztelt Habis Melinda!

Férfiak közt nevelkedtem, világ életemben több férfi barátom és férfi körökben mozogtam. Nagyon hamar leszűrtem mindig, hogy kinek tetszem és kinek nem. Nos elég válogatós vagyok, ritka ha valaki felkelti az érdeklődésem. Na most sikerült valakinek. 23 éves vagyok majdnem 5 éve kapcsolatban élek. Mindig voltak udvarlóim, de nem ingatott meg egyik se annyira mint ő most. A munkahelyen ismertem meg. Sokáig nem is foglalkoztam vele. Aztán egy kis idő után feltűnt, hogy túl kedves, túl sokat néz, előre rohant, hogy kinyissa az ajtót, örömteli a mosoly rajta ha meglát és köszön, az elején volt, hogy néha beszéltem valakivel és ő mindig odajött vagy kitalált valamit, hogy közelbe férkőzhessen. Szabályszerűen azt éreztem, hogy üldöz és egyértelmű volt, hogy akar valamit. Volt, hogy megérintett vagy hátba veregetett. Aztán, elkezdett megtetszeni nekem is, tudatosan kezeltem flörtjeit. Kezdtem én is egyre többet mosolyogni stb. Valamiért azt vettem észre, hogy most abbamaradt. Már nem követ, nem lóg folyton körülöttem nem annyira nyílvánvaló már a dolog, ezenkívül ahogy tudom, van valakije, azelőtt is volt, hogy engem megismert. Viszont azt érzem, hogy morzsákat szór még most is, van hogy tényleg egyértelmű jelek, hosszas szemezések mosolygások.Volt, még nagyon az elején hogy sokszor láttam, zavarba jött pirult, elejtett valamit a kezében vagy nem tudott egy papirt rendesen kitölteni mert ott álltam mellette. Nem szoktam bemesélni magamnak semmit, a megérzéseim soha nem csaltak. Csak fura, hogy ilyen a szituáció most, hogy nem tudom eldönteni mit akar. Soha nem utaztam vele egy buszon a munkaidőm 1 órával előbb lejár mint az övé, egyszer véletlenül sikerült együtt jönni mert előbb végzett. Mondtam, hogy én mindig ezzel jövök. Azóta minden pénteken ő is ezzel utazik. Volt, hogy nem jött oda a buszon csak mosolygott. De második alkalomkor kirobbannó mosollyal jött oda beszélgetni. Olyan mintha ingatag lenne. Kezdem, úgy érezni, hogy ha épp mosolyszünet van a kapcsolatában akkor jobban hajt rám, ha minden rendben van akkor meg nem udvarol nekem. Érdekes.

Kedves Melinda,a tanácsát szeretném kérni,hogyan segítsek magamon,menjek e psychologushoz vagy mit tegyek.Gondom van a párommal,annyira fel tud bosszantani,60 övesek vagyunk mind a ketten ozvegyek,ös t8vkapcsoloatban vagyunk,o a 90 öves anyukáját gondozza,én még dolgozom kb 4 évem van a nyugdíjazásomig így nem tudunk csak hétvégén valamikor egyutt lenni és ez nagyon bizonytalan hogy hogy lessz tovább.Ěn elég féltékeny vagyok és ha nem jelentkezik fél napig,vagy látom hogy egész nap az interneten ul akkor az nagyon tud bosszantani,persze egy ideig nem szolok semmit,kontrolálom magam,de aztán elég egy kis aproság és már ugy beszélek vele,hogy ez meg ot bosszantja fel.Nem értem miért bosszant annyira,mert nem tudom mit csinál ott kulon,szeretem ha kontrolálhatom a dolgokat,hogy tudnám magamat megváltoztatni,nem is tudom igazán megfogalmazni,állandoan csak rajta gondolkodom,nem igazán tud semmi lekotni,egyedul lakom és néha a saját agyamra megyek,bocsi a kifejezésért,elore is koszonom a válaszát,Zsuzsa

Kedves pszichológus! 🙂
Az én történetem a következő: 6 évig voltunk együtt a párommal, melynek pár hete sajnos vége lett, az ő döntése volt. Korábban is volt amikor külön mentünk de mindig visszataláltunk egymáshoz. Korábban is előfordultak kisebb fajta nézeteltérések melyek nem nagy horderejűek voltak. Ez utóbbi szakítást is egy nézeteltérés váltotta ki, igaz akkor nem lett kimondva a szakítás hanem két napra rá felvettem vele a kapcsolatot, de nagyon elutasító volt velem, majd harmadnapra rá azt mondta szeretne időt kérni vasárnapig, addig átgondolja viszont kérte hogy addig ne keressem őt. Nem is kerestem viszont ő sem, meg vasárnap sem és hétfőn én kérdeztem tőle milyen döntésre jutott. Akkor az egyik közösségi oldalon írta le hogy ő nem szeretne együtt lenni velem, mert nem tudom őt boldoggá tenni, illetve hogy egyébként is mással ismerkedik már, és azt mondta meg is fogom látni ugyanis majd feltesz egy képet magukról. Teljesen ledöbbentett ez a hír,ugyanis semmilyen jelét sem láttam annak hogy más lány lenne a képben, hozzánk is átjött a szakítás előtt családi találkozóra valamint szinte mindegyik napot együtt töltöttük, ő is mondta hogy szeret, illetve szeretett volna velem összeköltözni is. Majd ez után három hétre feloldotta a tiltást is (ugyanis korábban mindenhonnan letiltott, telefon, Viber,messenger) de írni nem írt,ekkor én vettem a bátorságot és írtam neki hogy a nála maradt dolgaimat elhozhatom-e de elolvasás után nem kaptam választ, majd írtam még egy üzenetet, hogy megértem a döntését és ha nem szeretne velem kontaktot de a nála maradt dolgaim szeretném elhozni, mire fel ő válasz nélkül újra letiltott.
Mire utalhat ez a viselkedés nála?
Időközben tudomásom szerint nincs barátnője és nem is volt azóta, bár még egy hónapja vagyunk külön.

Tisztelt Doktornő!

Szeretnék világosan látni. Tavaly decemberben szakított velem a párom, mert megcsalt egy kolléganőjével (erről a lányról semmi jót nem mondott, amíg hozzám járt, a lány előzőleg tönkretett egy házasságot is, egy édesapja korabeli férfit szeretett/vett el a családtól. A volt párom munkatársai közül többeknél próbálkozott, mindenki visszautasította ismerve a piszkos múltját ( a lány bölcsen elmesélt mindent magáról) csak az én párom szánta meg és dobott ki az ablakon sok-sok évet velem együtt!Szakításkor össze-vissza hazudozott (ami utólag derült ki) nagyon sírt és csak azt hajtogatta, hogy nem akar többet bántani (lelkileg) és hogy túl jó vagyok neki és túl korán jöttünk össze (ő 16 én 19 voltam). Az ismerősei előtt büszkén felvállalt, büszke volt rám, a munkatársai meg is jegyezték neki, hogy csak megszületnie volt nehéz, és hol van belőlem még egy? 🙂
Szakítás után derültek ki az előzőleg leírtak, kezdek tisztábban látni, kezdek túl lenni ezen az egészen, már nem hiányzik, nem várom vissza, nem várom, hogy utoljára beszéljünk és tisztázza magát (szakítás után pár nappal kértem, hogy utoljára beszéljünk, mert egy évtizedes kapcsolatot ne 2 órában zárjuk le, ahol a sirástól alig tudtunk beszélni, de nem adta ezt meg nekem, sőt mindenhonnan letiltott, minden kapcsolatot megszakított pillanatok alatt, én meg dolgozzam fel, ahogy akarom!)
Azóta éli világát (ezt a lány közösségi oldalán teszik közszemlére), es a kislány veszi a bátorságot és engem illetve a volt kapcsolatunkat minősíti ugyanitt, nyilván ehhez hozzájárul az is, hogy nem túl magasan kvalifikált és borzasztóan ostoba, a feltöltött képek nagy része úgy van beállítva, hogy az lehetőleg (gondolom) nekem és a lány összes exének betaláljon, hangoztatják a (szerintem vélt) boldogságot (ezt a fiút 11 éve ismerem/ismertem és nem úgy néz ki, ha boldog, mint a feltöltött képeken kinéz). A faluban, ahol élünk én vagyok bűnbaknak feltűntetve, mintha a fent leírtak az én nevemhez fűződnének…a fiú édesanyja is úgy viselkedik velem és a családommal ( akik csak segítettünk nekik), mintha legalább megöltük volna a fiát…?!?! szeretnék valami épkézláb magyarázatot kapni, hogy ennek a viselkedésnek, amit jelenleg ő folytat mi a pszichológiai magyarázata ? Miért jó az neki, hogy, akit szeretett/imádott, velem akart élni, közös életet terveztünk, most elmond mindennek és lenéz ? És egy “ilyen” utóddal is beéri, akit előzőleg számba se vett, nemhogy nőként emlegetett volna…csak sajnálkozva említette, hogy szegény lehet, mert ez se, az se volt a lánynak ….
Valószínűsítem, hogy a szüleinek is hazudott minderről, mert egyébként a szüleivel viszonylag normál kapcsolatom volt, az anyjával szakításkor beszéltem is, és elmesélve mindent átérezze azt amin akkor átmentem…., de ez mostanra utálat a csapott át a részéről!

Kérem adjon nekem erre a történetre valamiféle elfogadható magyarázatot!
Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelettel: Zoé

üdvözlöm azzal a problémával fordulok önhöz hogy a barátnöm eléggé érdekesen viselkedik mostanába sokszor rájön a dühroham munkájába is romlik a teljesitménye nem érdekli semmi nem is akar igy élni nem tudom hogy mit tegyek hogyan tudnék segiteni

Kedves Melinda!
A következő dologban kérném a véleményét.
Kislányom (6 éves) a munkahelyemen egyedül használta a liftet. Mivel ez nem úgy működik, mint az otthoni, hanem egy picit késleltetve nyílik ki az ajtaja megijedt, hogy beszorult. Próbáltam nyugtatni, de most pár héttel később megint eszébe jutott, és retteg. Az óvodában sír, és azt mondja azért mert fél, hogy nem lát többet.
Beszélni nem akar erről, mert akkor teljesen kiborul.
Nem tudom mivel tennék jót neki. Majd megoldja az idő és a sok pozitív élmény, vagy szükség lehet pszichológus segítségét kérni?
Köszönöm válaszát.
Szép napot!
B. Zsuzsanna

20 éves vagyok. Nincs önbizalmam és ez szétszedi az életem. Félek megszólalni társaságban mert mi van ha hülyeséget mondok, félek megölelni embereket, félek a barátaimnak nevezni embereket előttük mert mi van ha ők nem úgy gondolják.. Nagyon nehezen találok olyan személyiségű embereket akik kompatibilisek velem, de azokhoz nagyon ragaszkodok. Pont ez a baj, ezzel a túlzott féltéssel és félelemmel taszítom el őket. Én rohanok mindig ha segíteni kell nekik, vagy szükségük van rám. De ez nem érték. Túl sok vagyok. Poén hogy az életben akkor szeretnek ha nem szeretek túlzottan. Akkor kíváncsiak rám ha magamba fojtom a gondolataim. El kell engednem, hogy megtarthassam őket… Ez gondolom mindenkinél így van de hát ez borzalmas és állandóan ezen agyalok.
Negatív vagyok mindenben, mert egyszerűbb. És nem igaz hogy bevonzzuk a dolgokat, mert mindig negatív voltam és mégis van ami sikerült. Pont ezért gondolkozok úgy hogy nem fog sikerülni, és akkor vagy annyi hogy igazam volt, vagy pedig örülök mert sikerült. Ha pozitív vagyok akkor meg vagy csalódok magamban ha nem sikerül, vagy igazam volt. Nyilván a kevesebb sérüléssel járó opciót választom…
Egész életemben menekültem továbbtanulásokkal más-más városokba, Budapesten kötöttem ki, és innen nem érzem hogy van tovább. Nem tudok tovább menekülni. Egy pesszimista örök reménykedő vagyok, ami egy nagyon csúnya dolog..

Jó napot!
33 éves vagyok és van egy 27 éves barátom elég nehéz gyermekkorral a háta mögött (alkoholista anya, verés az anya részéről, elvált szülők, fojtogatás párnával, állandó terror, hogy mindent rosszul csinál…), akivel 1 éve és 4 hónapja vagyunk együtt. Megértjük egymást, sok közös van bennünk, de ő azt mondja csak kedvel, holott nem tudja, mi az a szerelem, vagy szeretet, mivel állítása szerint ő sosem érezte, hogy valaki szeretné. És komoly barátnője sem volt soha. Mindig azt mondja soha senkihez sem került túl közel, kivéve engem. Csakhogy eléggé befolyásolható a barátoktól, akik nem éppen a legjobb társaság (sokat isznak és marihuánáznak) és 3 évvel ezelőtt ő is ilyen életet folytatott. Újévtől azonban ismét elkezdte folytatni ezt az életstílust és most, hogy már csak pár hét van, hogy hozzám költözzön (mivel Amerikai állampolgár), minden hétvégén így él. Hétközben nem, de hétvégén sosem hagyja ki. Én pedig nagyon aggódom, hogy ha végül idejön, akkor hiányolni fogja ezt az életet. Ő azt állítja nem, mert én fontosabb vagyok neki és ez csak egy kicsi része az ő személyiségének és letud róla mondani. Ezt csak most csinálja mivel tudja, hogy már többé nem fogja. Hiszem, hogy őszintén mondja, csakhogy, lehet maga sem tudja. Bízhatok abban, hogy tényleg letud mondani erről az életről?
A másik dolog, ami aggaszt, hogy míg én nem aggódom olyasmi miatt, hogy hogyan fogok érezni iránta fél év, vagy egy év múlva, ő aggódik, hogy ugyanígy fog-e érezni irántam, boldog-e lesz. Viszont ugyanakkor vett eljegyzési gyűrűt és nekem akarja adni, mert biztos benne, hogy velem akar lenni és örökre. Mi több, összeakar házasodni Las Vegasban (mivel most megyünk oda kirándulni). Bár mondtam neki, hogy ez talán elhamarkodott, főleg, ha ilyen félelmei vannak, de ő állítja, hogy a házasságot is nagyon akarja és ha rágondol, nincsenek rossz érzései, csak egy kicsit fél és ideges. Normálisak az olyan félelmek, mint az övé? Normális, hogy házasodni akar, de nem tudja szeret-e? Ez nem csak amolyan menekülés, vagy félelem, hogy kudarcot vall? Mivel eddigi élete során úgy érezte, mindenben kudarcot vallot és ebben nem akar. Amikor erre rákérdeztem, azt mondta részben ez igaz, hogy fél, hogy kudarcot vall, de feleségül venni engem azért akar, mert annyira nagyon kedvel és örökre velem akar maradni. Szép gondolat a részéről, de nem vagyok benne biztos, hogy a házassággal kapcsolatban az érzései valódiak-e. Mert egyre jobban aggódik miatta bár mondtam neki többször, hogy amúgy is korai volna, nem kell csinálnunk. Azt mondta, tudja, de ő akkor is akarja. Én is szeretném, mert nagyon szeretem őt, viszont nem így akarom, hogy ő bizonytalan, vagy legalábbis azt hiszem, hogy az. Ugyanakkor azt állítja, ő nem az.
Megalapozottak a félelmeim, hogy talán csak azt hiszi, hogy tényleg akarja ezt? Vagy a félelmei és bizonytalansága teljesen normális?
Köszönöm a választ
Annamária

Kedves Melinda!
Anyámmal kapcsolatban lenne kérdésem és a tanácsát a véleményét szeretném kérni.
A családunk nem volt túl gazdag érzelmekben ill. annak kimutatásában se névnap se születésnap se érzelmi elkényesztetés csak a fizikai minimum. De ez ma már 50 évesen nem probléma.
21-évesen megnősültem, elköltöztem akkor még nem láttam semmi jelét annak ami most van.
Nagyanyám ápolásra szorult ezt Anyám végezte kb 5-6 éven át, a testvérei nem tudtak segíteni ebben de hangoztatták,hogy nem kell ezt csinálnia de ő csinálta. Nagyanyám halála után a testvérek az anyai örökség rájuk eső részét természetesen anyámnak adták de ez nem volt elég ahhoz hogy a gyűlölet ne alakuljon ki. Szerinte mindenki cserben hagyta és egyedűl kellett végig csinálnia ( ami igaz). Talán ezzel kezdődött el valami. Aztán kezdödött a gyűjtögetés ruhák, edények, vajas dobozok élelmiszerek és sorolhatnám a rengeteg felhalmozott dolgokat amiktől már nem fér el a lakásban, miközben halmozta a képzeletbeli ellenségeket is: szomszédok,családtagok akik nem értettek vele egyet, és itt történt a baj én ezt megpróbáltam megállítani ami rengeteg veszekedéssel járt. Már bennem se bízott meg teljesen
Tavaly kezdődött,hogy a lakást teljesen besötétítette mert az utcáról belátnak. Közben történt hogy sajnos a csípőjével probléma lett így leszűkült a mozgás tere ez fokozta a bajt. Közben a nagynéném meghalt Februárban, az ő temetésére sem tudott kijönni. Egy évet vártunk a csípőműtétre ami alig egy hónapja volt. A műtét után zavarodott lett, a nővér szerint “zavarkált” szerintem töbről volt szó és szerettem volna ha szakorvos akkor látja de erre nem volt lehetőség. Most rehabilitáción van a Csepeli kórházban már 3-ik hete és nem akar hazamenni mondván mennyire beteg (nem beteg egészségileg teljesen rendben van minden lelete jó) most és neki nincs segitsége én hiába próbálok beszélni vele már a telefont sem veszi fel a hívom.
Bocsánat ha össze kaptam a levelet ez így nagyon leszűkítve az igazság.
Nem tudom mit tegyek kivel kellene beszélnem.
Várom a véleményét.
Tisztelettel Zsolt

Kedves Doktornő! Párommal 6 éve együtt vagyunk és van egy 4 éves kisfiúnk.Megszületése után megromlott a kapcsolatunk,mert eltérő nevelési nézeteink vannak,de próbáltuk élesztgetni.2 honapja elhagytam,mert már gyakorta megvert a fiam szeme láttára is,de aztán mégis újrakezdtük,elvileg tiszta lappal,még eljegyzési gyűrűt is vett..Viszont a párom féltékenysége miatt-nem nèzi el,ha férfi baráttal találkoznék- már tarthatatlan a helyzet.Tegnap éjjel végig veszekedtünk,olyanokat mondott,amiken nem tudom,hogy kéne túllépni…Pokollá teszem az életed,mert azt érdemled..meg hogy majd hozhatom a fiam hozzá a temetőbe és majd elmagyarázhatom neki,miért van ott az apja,mert megöli magát,mert nekem nem elég egy férfi…Hogy még a fiamat sem érdemlem meg..Ilyenek miatt akartam elhagyni,de aztán mintha megváltozott volna,most megint ez..A fiam nagyon apás…El is hagynám,meg nem is,de olyan idegesség az összes napom megint,hogy gondolkodni sem tudok…Ezt el lehet nézni vagy mit lehet tenni?Azt akarom,hogy a fiamnak is jó legyen…Köszönöm a segítsegét.

Tisztelt doktorno .
Párommal most költözünk Győrbe , jo.o mondjuk itt is nőtt fel es 24evesen koltozott le hozzam Zalába . De most 1 ev ott lakás után úgy döntöttünl hogy feljövünk 🙂 a lényeg hogy egyik pillanatban ilyen másikba olyan 😀 És szeret de sokszor veszekedés közben.mondja az olyanokat hogy ezmar csak.megszokás elveszett valami elege van stb de pl tegnap este is halalra puszilgat olelget szeretget , miert van ez ?! És este azt mondja hogy Nagy a kísértés , mert győrbe vagyunk 1000 lany van .., de neki.nemkell más engem szeret ittvan ennyi idos megakar állapodni . Viszont az ilyen mondataival bennem.okoz egy torest hogy akkor olyannal.vagyok egyutt aki barmikor megcsalna mert van ezer lany stb ?! Nem értem . Kérem segítsen hogyan dolgozzam fel pozitiv vagy negativ vagy mire véljem ezt a mondatot :/:D

Tisztelt doktorno!segitsegere van szuksegem mert parom elviselhetetlen terhes vagyok lassan szulok es bant lelkileg fizikailag van egy lassan ket eves fiam mikor terhes voltam vele gyarban dolgoztam es mindenkivel osszekotott most is azt teszi mindegy ki az testvere szomszedja …miutan megszultem hazajottunk volt olyan megvert azota is bant nem mindig de pl volt olyan eset kisfiam elott es tobb napig fejemen volt pup es fel fejem minden szinben volt megsem hagytam el kicsink nagyon apas es anyas lassan ket eves lesz fiunk nem beszel boldog baba de sokszor nyugos hisztis es vejet veri az apja mindenert ideges es azt mondja nem allok ki mellette mindenert konyorogni kell de egyszeruen hogyan szeressen ezek utan?kiabal velem gyerek elott es van olyan bant meg igy terhesen is

Kedves Doktorno,
Ferjemmel sokat veszekszunk, minden kis aprosagon. Van egy 2es fel eves kislanyunk. Mindketten dolgozunk, o munka utan mindig faradt, igy a haztartast es a gyerekfelugyeletet ram hagyja. Nekem ez igy nagyon nehez, faraszto a munka, az otthoni teendok. Ha valamire megkerem az a valasz “nem kertel meg eleg szepen”, ” nem kertel meg”. Nehezere esik barmit elvegezni itthon. Mikor kisebb volt a kislanyunk szinte minden ram maradt, ejjel nem aludtam, nappal meg kinn setaltattam, azt hittem osszeesek a faradtsagtol. Most meg sokkal nehezebb, mert fel eve dolgozom. Akarmit mondok mindenert veszekszik, mar oda jutottunk, hogy alig beszelek itthon. Mi a megoldas? Mar tobbszor majdnem elvaltunk, aztan a szuleim azt tanacsoltak ne valjunk el a gyerek miatt, meg nem ok a valasra ha nem segit a takaritasban. Jon valaki aki hetente egyszer takarit, de emellett meg sok a munka. Teljesen elhidegultem tole, mert eleg sokszor bantott (szavakkal es fizikailag is regebben). Viszont ugy gondolom a gyerek erdekeben talan jo lenne menteni a hazassagot. Plusz egyedul sokkal nehezebb lenne. Koszonom a valaszat!

Üdvözlöm olyan problémával fordulok önhöz hogy olykor szívesen segitek másokon olykor pedig félek felajánlani segitségem például hogy szatyort cipelni vagy éppen megkérdezni hogy jól érzi magát vagy jól érzi magát vagy nem köszönöm a válaszát!

Tisztelt Melinda!

17 éves vagyok és jelenleg egy táncművészettel foglalkozó iskolában tanulok. Sokszor, mostanában egyre többször érzem azt, hogy a feladatok, a szakma, az iskola és az élet egyes területeit miatt kedvtelen és erőtlen vagyok. Ami érdekel és akikkel szívesen vagyok egyszerűen feleslegessé válnak. Egyik nap teljesen magam alatt vagyok, mire a következő napon magabiztosan és boldogan folytatom az életem. A nyári szünet alatt teljesen kiegyensúlyozott ember vagyok, de az iskola közeledtével az ekcémám is kialakul és megváltozik szüleimmel, testvéreimmel a kapcsolatom, annak ellenére, hogy mind ezt nem szeretném, de egyszerűen nem sikerül változtatnom ezen.
Segítségét előre is köszönöm 🙂

Kedves szakértők. Van egy távoli ismerősöm akinek nem tudom mi lehet a baja. Ő borderline személyiségzavarra gyanakszik ,de a facebookos borderlin csoportból kirúgták mondván nem oda való. Egyesek szerint túl agressziv, túl sok és talán sokkal súlyosabb, mivel egyes tagok szerint a border csak befelé fordul esetleg maga ellen,de kifelé csupa kedvesség szeretet. Mások szerint pedig semmi baja csak játszik. Papirja nincs róla. Pszicho dokiktól fél. Vagdosni sosem vagdosta magát, vagyis falcolás nincs.
Még egy dolog ami kimaradt a történetből. Az illető máig alvóronggyal alszik és 15 éves koráig cumija is volt. Avval aludt.az utóbbit elhagyta, de a rongy maradt.
Ha esetleg érdekel valakit a története összefoglalva, örülnék ha véleményt mondanának. Ezt a border csoportba irta bemutatkozásként. Mi lehet a baja? Persze ha van egyáltalán.
Előre is köszönöm a választ!

„-Ami a történetem és a bemutatkozást illeti. Engem nem diagnosztizáltak borderline szindrómával. Hogy pontosan hol is kezdődött illetve kezdődtek a problémáim azt is nehéz meghatározni.
Kezdjük talán avval hogy azt hiszem óvodában, talán vagy előtte. Anyán 22 évesen szült de nem szeretett volna még gyereket, pláne nem lányt. Ám evvel szemben apám már 31 évesen nősült azért hogy családja legyen, ne maradjon a kutyára a neve, így anyámat három oldalról szorongatták. Az ő szülei, apám szülei és apám, így nem volt mit tennie próbálkozott eleget tenni a nem kívánt kötelességnek. 9 hónap telt el eredménytelenül az egyre vicinálisabb friss házasságukban míg egyáltalán megfogantam valamikor 86 május eleje környékén. 1987 február 4.-én megszülettem, bánatára lánynak és mindössze kettő és fél kg-mal Rh ellentét miatt erős sárgasággal. Szerencsére más komolyabb baj nem volt de anyám nem ezt várta, nem olyannak képzelt el egy kisbabát. ő a három hónapot is meghaladó babák látványához szokott babalátogatásokkor.
Tudom hülyén és hihetetlenül hangzik de nem szeretett, pedig én akartam bármit megtettem volna érte.
A korai dackorszak nálam nagyon enyhe volt, alig valami más gyerekekhez viszonyítva így utólag, Én mindig is meg akartam felelni a szüleimnek és igyekeztem jó lenni. Azután 3 éves korom körül beírattak az óvodába ahol már picit komolyabb vagyis inkább más gondok is voltak. Annak ellenére hogy három évet húztam le és szinte minden nap megvertek a fiúk egyetlen rendes barátot sem tudtam szerezni. pedig akartam. Volt ugyan egy kislány akit az anyukája a változókorban szült és akit úgy nevelt az anyja mint egy nagymama. az első két hétben egyet tüsszentett és abban a fél évben garantáltan nem láttam többet. a szüleim nem tettek semmit hogy legyenek barátaim. Igazság szerint örült hogy nem vagyok otthon addig sem. Gyűlöltem az óvodát még ma is csak rossz emlékeim vannak róla, amiről a csoporttársak mellett az óvónő is jócskán benne van. ezután általános iskola következett már kicsit jobb esélyekkel, bár ugyanolyan magányosan. Szerencsémre egy olyan tanítónőt kaptam az első négy évre aki tolerálta a hisztijeimet és a különcségeimet. Volt mit. 8 éves koromtól kényszeres dolgaim voltak..Ez olyan hogy ugráltam a járdán, nem léptem a vonalakra, pecsételtem az ellenőrzőket avval a gondolattal hogy ha mindent jól csinálok szerencsém lesz az ilyen kényszeres dolgok sűrűségük a szorongás erősségétől függött. Ezen kívül ideggyenge voltam, rendszeres kiborulással sírógörcsökkel.. szóval így utólag visszanézve az alsós tanító néniből az egyik legjobbat és legtoleránsabbat kaptam. talán az égiek küldték.
Felsőben már nem volt ilyen szerencsém. A koromhoz képest hamar értem biológiailag. Úgy értem hamarabb lettem kamasz. és az 5.-es osztályfőnököm már nem volt ilyen kegyes. Arról nem is beszélve hogy az igazi kálvária vele kezdődött akkor amikor bele szerettem. Nem tolerálta. sem engem sem a dolgaimat, nem is akart megérteni. a csavar az egészben és a sors fintora hogy néhány hónappal körülbelül fél évvel előtte vált el a férjétől 18 év házasság után. Na miért? ezt úgysem hiszi el senki, pedig én tudom hogy igaz csak kívülálló számára hihetetlen. Mert bolond volt. Mifelénk az akkori diagnosztikai rendszer szerint borderline skizofréniával csukatta be a kovini elmegyógyintézetbe ahol kb. két évvel később az meghalt. Állítólag minden mozzanatomban a rajongásomban hasonlítottam rá. mintha a sors küldött volna neki egy másik ugyanolyan problémával küzdőt. Engem. Innentől kezdve elkezdődött velem is a pokoljárás. falu lévén rendes iskolapszichológus helyett egy kis különbözetivel rendelkező pszichológust. akit persze hogy semmilyen titoktartási kötelezettség nem fogott. Pedig amikor “kezelésbe vett” két száj széllel mondta hogy onnan amit neki elmondok semmit nem hozhat az engedélyem nélkül mások tudtára. Hazudott mindenben. persze 11 évesen nem foghattam fel, nem volt internetünk nem voltam jártas az ilyen dolgokban és akkor még nem tudhattam hogy titoktartás kizárólag az orvos pszichiátert köti és azt is csak idegenekkel szemben. családtagokkal szemben azt sem. pszichológust semmi ilyesmi nem köt pláne hogy akit a suliban nekem rendeltek még csak pszichológus sem volt. Bár nekem azt hazudta hogy az. Honnan tudhattam volna?! Már másnap apám munkahelyén volt. ahol kiderült hogy elhallgattam azt hogy apám egy törés miatt még akkor pár napig betegszabadságon volt amikor a pedagóguska látogatást akart tenni. Igen elhallgattam a dolgot.. nem kérdezett a szüleim egészségéről, nekem pedig átfutott már akkor gyerekként is az agyamon hogy esetleg tévútra viheti a diagnózist, mert hogy ennek az én viselkedésemhez semmi köze nem volt. ráadásul apám előtte való este dicsekedett hogy a egy hét múlva visszamegy dolgozni, lejár a betegszabadsága, így úgy voltam vele hogy nem szükséges említenem. pláne hogy a pedagógust a különbözetivel ugyan nem kerestem fel, de szándékosan kiprovokáltam hogy iskolapszichológust küldjenek. tudom ez is hihetetlen egy akkori 11 éves lánytól de éreztem hogy nincs minden rendben velem. Nem volt egyetlen barátom sem és szerelmes voltam az osztályfőnökömben + még egy hihetetlen csavar a biológia tanárom is tetszett aki férfi volt.
Tudtam hogy baj van velem. Am ez az álpszichológus pár nappal később mivel apámat nem találta még a nagymamámat is felkereste háznál(apám anyját). Azután hogy kipletykálta magát a nagyimmal, tovább küldött a szintén egyik akkor még diploma nélküli barátjához(aki azóta már pszichológus lett) aki elvégeztetett velem egy IQ tesztet amibe még ők sem tudtak belekötni, csakhogy a rorschach teszten elbuktam, vagyis viccesen hangzik elcsúsztam pár tintapacán. Állítólag katasztrófális eredmény lett. kovinban lennék ma. vagyis nem itt irkálnék ha az bekerült volna az iskolába. Sőt valószínűleg már az angyalokkal énekelnék, deee másképp alakult. Ez után az eredményeket látva a szüleim elvittek szabadkára egy valós pszichiáterhez, aki ugyan nem kezelhetett rendesen mivel a szüleim anyám és a problémám egyik fő forrása végig bent ült. Ám kiadott egy jóval elfogadhatóbb diagnózist, felirt valami bogyót és tovább küldött újvidékre kivizsgálásra. Ezek után visszamentem az iskolába, persze itthon nem győztem utána tanulni pótolni a kiesett le nem hallgatott órákat és leckéket ami itthonról nem olyan könnyű mint bent ülni a tanteremben.. nyilván aki sosem volt így az nem értheti.
De nem nagyon tűrtek meg utána az iskolában, a pszichiáterhez járást és az utána is folytatódó cirkuszaimat, nem nézték jó szemmel a tanáraim, akkor sem ha az orvosi papíron az állt hogy járhatok, tanulhatok. Hamarosan egy kisebb cirkusz miatt arra kérték a szüleimet hogy ne engedjenek tovább suliba. Otthon kellett maradnom. Ám ennek ellenére az itteni sokak számára szerencsétlen politikai eseményeknek köszönhetően, ami nekem hihetetlen szerencsét is jelentett. Az ötödik osztály meglett. Méghozzá azért mert pár nappal az után hogy otthon marasztaltak az iskolát is bezárták. Kezdődött az akkori szerbiai háború. 12 éves voltam ekkor és minden addigi osztályzatot lezártak úgy ahogy volt és evvel együtt a tanévet is.
+ még azokat is átengedték következő évre akik egyébként bukásra álltak, mivel hogy javitásra és pótvizsgákra nem volt lehetőségük. Nem tartoztam azok közé.. ne kárörüljön annyira aki olvassa. erős 3-as gyenge 4-es tanuló voltam akkoriban. Lehettem volna annál jobb is de sokat hülyéskedtem.
Eltelt így a tavasz vége és nyár is, elkezdtem a hatodik osztályt. Körülbelül egy bő hónapja jártam iskolába amikor elérkezett az idő, mármint az újvidékre való befekvést el kellett intézni a vizsgálatokat, mert követelte az iskola és az én akkor imádott ráadásul anyámnál is idősebb szerelmem az osztályfőnököm.. Mennem kellett. kivizsgáltak újabb jó eredményű IQ teszt ám mivel szóltam a tintapacákról a rorschach teszt elmaradt szerencsémre. Gondolnánk hogy innen sínen ment. Hát nem. kaptam egy olyan valós pszichiáternőt akit nem érdekeltem. ráadásul egy kicsit mai szemmel nézve az akkori viselkedését enyhén pszichopatának tűnik. Lett két EEG vizsgálat és felírtak egy csomó gyógyszert. Kezdetnek két metotennel és egy az előző szabadkai pszichológus által felirt trixifen. Másnapra virradóra emelték az adagot már 3 metoten és egy trixifent próbáltak belém erőltetni, csakhogy kérdőre mertem vonni hogy miért szükséges. Mi a gyógyszer neve hatása valami tájékoztatást(később persze megtudtam a nevüket azért tudom ma) de nem kaptam. Akkor nem mondtak semmit semmilyen tájékoztatást. Viszont fizikai erővel az ápoló megpróbálta a számba nyomni. Az elsőt kiköptem, a másodikat a nyelvem alja helyett, amit alapból tudom és akkor is tudtam, hogy ilyen helyen elsőnek ellenőriznek, inkább a felső fogsorom mögé az ínyemnél próbáltam elrejteni avval, hogy később megszabadulok tőle. Ám észrevették és az ápoló elkezdett ütögetni meg lenyomkodni az eldugott tablettát. mivel sikertelen volt elkezdte befogni az orrom.. már nem emlékszem tovább a viaskodásra mindenesetre a tablettát valahogy lenyelették velem. Engedtem egy idő után az erőszaknak, majd közölték velem hogy még egy ilyen és ha nem veszem be vagy nem vagyok hajlandó bevenni a tablettákat antipszichotikumokat, akkor oltva leszek. Ekkor megijedtem, de abban a pillanatban számomra a napnál is világosabbá vált hogy ez már régen nem rólam és nem az én egészségemről jólétemről szól, hanem arról hogy ők és a társadalom kényelméről. Arról hogy, hogyan tegyenek félre, hogy kényelmesebb nekik ha én le vagyok szedálva. Úgy leszedálva nem jelent veszély a társadalommal és az átlag emberekkel sokszor ellenkező véleményem. hiszen egy bolond nem szavahihető.
Egy hónapig voltam bent, a gyógyszerektől pedig egyre rosszabbul lettem. éreztem és azt is hogy tennem kell valamit mert úgy sose jutok ki, ha látványosan ellenállok oltva leszek és az oltást sokkal nehezebb hacsak nem lehetetlen kicselezni mint a tablettákat és az ápolókat. Cseleztem bár mindet nem bírtam megúszni,csak amikor lankadt a figyelmük és érdekes mai nap is hogy nem tűnt fel senkinek hogy a kezdetben erősen ellenálló lázadó paciens minden ok nélkül hirtelen túl engedelmes lett. Amikor megkaptam az idő közben marékra duzzadt adagomat elmentem hogy vizet töltsek. Nincs bűvész ügyességű kezem de megpróbálkoztam a lehetetlennel. amikor az egyik kezemmel a vizet töltöttem a másikkal a zsebembe csúsztattam a bogyókat. Utána pedig büszkén villogtattam a nyelvem alját az ápolóknak. 😀 és az állapotom a viszonyokhoz képest javult, bár híztam és tejtermelés is megindult amit nagyon szégyelltem azért magam számára félig meddig jobban éreztem magam.
az ottani diagnózisról még annyit hogy rendszeresen kérdezgették hogy szoktam-e hangokat hallani. a válaszom nem. sem akkor sem azóta sem előtte. Hallucinációim nincsenek. Kérdezték hogy meg szokott-e változni a kézírásom. Hát, ami azt illeti, akkor és most is csúnya, szinte olvashatatlan, de mindig ugyan az a kézírás. Majd bevetették a nehéztüzérséget is, mármint volt ott egy lány aki valamilyen trauma után kivizsgálásra jött pár napra és külön a fülem hallatára elmondatták vele, hogy hangokat hall és csak úgy dőlt belőle, hogy melyik halott ismerősével, hogy szokott beszélgetni, Szorongás és félelem nélkül dőlt belőle amire nyilván megkérték. Csak akkor jöttem rá hogy ez valami csapda akart lenni, hogy hátha ha ő ilyeneket mond akkor majd felbuzdulva én is mesélek valami hasonlót az elvárásaiknak megfelelően, hogy meglegyen a diagnózis, amikor az a lány egész napra egy fél 5 mg-os diazepamolt kapott annak ellenére hogy mások az én fülem hallatára is mondta hogy a halott nénikéjét hallja. Szemben az én marék antipszichotikumommal reggel délben este. Rajzolásra akartak még rávenni, de annak is ellenálltam, méghozzá sikeresen, Pedig amikor megtagadtam arra hivatkozva, hogy rossz a kézügyességem, A következő alkalommal a pszichiáternő egy rakat rajzot mutogatott és erősködött, hogy akarok-e rajzolni. Hát akkor is NEM volt a válasz. Ugyanez a pszichiáternő kérdezgette rendszeresen hogy”naaa rájöttél-e hogy miért nincsenek barátaid” de amikor mondtam hogy nem jöttem rá és kérdeztem hogy mi lehet az oka arra nem válaszolt soha, rá sem vezetett. Amikor a tabletták mellékhatásairól szóltam szintén nem érdekelte, el sem hitte, sőt azt állította hogy hallucinálom a mellékhatásokat, mármint a látásvesztést,az izom ideggörcsöket mindent. Egy pszichopata féreg volt aki gyógyszerrel tömött. Egy hónapig voltam bent. Miután kiszabadultam „skizofrénia gyanújával” még visszamentem az iskolába. De az ötödik osztályt a szerbiai háború kezdete mentette meg. Nem néztek a tanárok jó szemmel a pszichiátriai múltam és a cirkuszaim miatt újból eltanácsoltak és hatodik osztály kezdetén már nem volt olyan szerencsém mint az ötödik végén.
A hatodikat 2x kezdtem el, sikertelenül. Az egyetlen ég küldte ember az iskolaszolga, a gondnok volt. Talán meg sem tudom számolni hányszor rakott össze darabjaimból, valahányszor az iskola mögött sírtam. mert vagy kiküldtek pontosabban a szerelmem kiküldött óráról vagy pedig egy-egy tanárokkal való veszekedés után én magam mentem ki zokogni.. ehhez még az én akkori természetem is hozzátartozik. ami nem könnyítette meg a beszélgetéseket. Úgy kezdődött mindegyik kb. hogy:
– Mi a baj?
– Semmi
– Akkor hogy jöttél ki?
– Hát csak úgy!
– Kiküldtek?
– Nem!
– Hát akkor?
– Én jöttem ki.
stb. Persze ilyenkor egy két órás de legalább fél órás beszélgetések következtek.
Bután hangzik de sokat köszönhetek neki. Se nem kötelessége és törvény szerint joga sincs, nem volt. mégis ellátta azt a feladatot ami az iskolapszichológus dolga lett volna. És ezt mai napig az iskola a vezetés és a tanárok szégyenének látom.
Ezerszer szívesebben beszéltem volna egy tanárral vagy valakivel akinek ilyesmire hivatalos képesítése van és valamilyen szinten kötelessége lett volna egy szétesett kiskorú 11-12 éves diákot összerakni és nem tették, meg sem próbálták, ők nem. A gondnok akinek az volt a dolga hogy fel legyen seperve nyitva zárva az iskola és a takarítók jól dolgozzanak, ragasztgatta az eltört székek mellett a diákok lelkét is. Neki volt rám mindig minimum fél órája. Csodálom hogy nem mentem az idegeire, én aki az iskola réme voltam. szeretett, mint embert mint diákot, de hogy miért nem tudom. nem kell rosszra gondolni, biztos hogy nem nőt látott bennem. kamaszodtam de az akkori külsőm hogy is mondjam.. olyan volt hogy nem sok bizalmat gerjesztett az emberekben. kövér lompos és ma megijednék magamtól ha olyat látnék a tükörben. Ráadásul szándékosan voltam olyan. Lázadtam.
A drágalátós osztályfőnököm , hogy, hogy nem tudomást szerzett a gondnokkal való jó talán baráti, vagy inkább amolyan nevelői viszonyomról beszélgetésekről és egy alkalommal elment anyám munkahelyére és kiadta az iskolai dolgaimat. Majd arra kérte hogy ne engedjenek suliba, Majd pedig arra is kérte anyámat, hogy ne árulja el nekem hogy ő pofátlankodott hanem helyette mondja azt, hogy az iskolaszolga járt lent és hogy az adta ki a dolgaimat a bent történteket és hogy az nem akarja hogy a suliba menjek. Mondanom sem kell, nagyon fájt hogy azt hittem az egyetlen ember akivel jó viszonyom volt elárult. De elfogadtam addigra hozzá szoktam. Később derült csak fény a dologra amikor anyám elszólta magát hogy a tanárnő volt és irigy volt hogy a gondnok végzi el azt a feladatot amire ő lusta ráadásul ami szerintem az ő és az iskolapszichológus dolga lett volna.
Azon kívül ugyanis egy tanár volt aki úgymond egy-két alkalommal beszélgetett velem és próbált segíteni. a mostani igazgató felesége.. de az se nem tanított és valóban azt hiszem egy olyan alkalom volt hogy próbálkozott. többször alkalma sem volt és nyilván szándéka sem hiszen nem volt kötelessége. Amúgy véleményem szerint talpraesett kis nő, asszony. azt valóban mintha tanítónak teremtették volna.
Végül végleg kirúgtak. Van egy öcsém aki miatt a szüleim sem a helyzetemet nem akarták mindenáron a végsőkig elmenve megoldani,nehogy róla rosszat gondoljanak hogy az én öcsém. Hiszen anyám szeme fénye, olyan amilyet várt, fiú és öt évvel fiatalabb, 5 évvel később utánam pedig már anyám is akart gyereket. igy az ö érdekében nem folytatták. itthon kellett maradnom..A legközelebbi iskola hegyesen lett volna de ahhoz vagy nagymamámnak el kellett volna vállalnia hogy onnan járjak vagy buszt kellett volna fizetniük hogy mehessek. de mamám nem szeretett, akkorra neki is az öcsém lett a kedvenc unokája, meg a másik a szép magas sovány arisztokratikus külsejű igazi vörös hajú unokahúgom. én nem kellettem tovább, annak ellenére sem hogy eleinte éjt nappallá téve nyüstölték anyámat hogy mikor szül unokát. Buszt pedig sokallták.. olcsóbb volt addig is.. nem csodálkozom rajta, ugyanis egyetlen szülinapi bulit baráti összejövetelt sem rendeztek nekem. nem úgy mint a tesómnak. Jó példa rá hogy katolikusok vagyunk annak ellenére hogy a falu ahol élünk református, de míg az öcsém mehetett a reformátusokhoz hittanórára addig nekem a kis picsányi katolikus paphoz kellett mennem, ahhoz a vén kecskéhez akitől ma is felfordul a gyomrom ha rágondolok a szagára. Ráadásul kettesben avval az alakkal. persze hogy ki is közösítettek többek közt emiatt is. Bár amúgy is különc voltam é vagyok.
Később az általános iskolát estin tettem le szabadkán így megvan a nyolc osztályom. Bár a szüleim állandóan szekíroznak vele hogy csak ennyire vittem. Egy alkalommal egy ilyen veszekedést követően összegyűrtem a bizonyítványt ami egy nagy papírlap volt és ma is az, el is akartam dobni, de meggondoltam magam kisimítottam már amennyire lehetett és bent áll gyűrötten a szekrényben. úgyis csak nyolc osztály. semmi több ennyim van. meg ha az ég is rám mosolyog akkor mehetek szezonmunkára kapálni az idén is.
Hogy szeretem-e a munkámat ami jutott. hát hogy is fogalmazzak. gyerekkoromban arról álmodoztam hogy operaénekes vagy musical színésznő leszek. persze a szüleim nem járattak szolfézsra, úgy pedig valószínűleg csak álom maradt volna különben is, anélkül nincs szerintem zenei suliba felvétel. Amúgy imádtam énekelni és átlag emberekhez képest elég jól tudok is.
de ha az érem másik oldalát nézzük, nekem benti gyári munka nem való. Persze jelentkeztem, de nem vettek fel talán szerencsémre. hogy is írjam hogy érthető legyek. Nekem kell mellém valaki aki ha gond van rám jön az öt perc akkor tud és akar is lépni, segíteni. Muszáj . Nem tudom jobban elmagyarázni. ideggyenge vagyok és zárt helyen ülő fizikai munka hatására amikor a kezem foglalt, de ülök be vagyok zárva, viszont mentálisan egyáltalán nem vagyok lefoglalva, nem beszélgethetek, nincs ami elterelje a gondolataimat, + kapok egy olyan főnököt aki cseszeget, akkor kiborulok. Elkezd kerülgetni egy olyan sírógörcs szerű szorító érzés és olyankor kiakadok, vagy visszaszólok, elkezdek kiabálni vagy kirohanok mert úgy érzem megfulladok. De nem pánik roham ez mert nincs halálfélelem(ami a pánikroham feltétele), ilyen esetben nem félek haláltól illetve nem félnék ha elvinne, de tisztában vagyok vele hogy nem is fog. Olyan olcsón nem adják. De olyankor kellene mellém egy olyan ember aki le tud és le is akar nyugtatni és szeret annyira hogy ezt megtegye. Ha nincs olyan akkor gáz van. Persze nem kellene egész nap pesztrálni. csak néha és kell hogy valaki akire tudom hogy probléma esetén számíthatok ott legyen. Ha nincs ott nincs meg a biztonság érzetem és pusztán emiatt is sokkal nagyobb valószínűséggel rám tör az öt perc. ha viszont ott van megvan a biztonság érzet, tudom hogy ha baj lenne akkor lenne aki segítene akkor nagy valószínűséggel nem is lesz egész nap vagy egész héten semmi baj. Csak kell hogy ott legyen és tudjam.. nyilván most hülyének néznek és nem érti senki de..én ilyen vagyok.
Volt egyszer hogy egy fedett helyen krumplit válogattunk és a nap közepén szekírozás ok nélkül rám tört valami dili.

Úgy éreztem ha bent maradok megfulladok. kimentem avval a gondolattal hogy elmegyek pisálni és németesen kákálok visszamenni. de kint sétáltam kb. 20 percet amikor kezdtem lenyugodni és unni magam. gondoltam egyet visszamentem dolgozni. amikor beértem (jó fej volt a főnököm) Megkérdezte vagyis kérdőre vont de úgy olyan stílusban mint aki sejt valamit és próbálja érzékeltetni hogy”- Mónika hol voltál, ugye pisilni mentél?” 😀 erre a fülig elvörösödtem és azt mondtam igen hogyne hol másutt lettem volna. 😀 hiszen úgy voltam vele hogy nem megyek vissza és nyilván neki is feltűnt hogy majdnem fél órára kámforrá váltam.
Azután gond nélkül végigdolgoztam a napot.
De talán emiatt is meg az itteni gyári munkamorálok miatt is ahol, nem ilyenek a főnökök mint a szezonmunkán hanem direkt mennek szekírozzák a munkásokat és azt hiszem nem bírnám így, hogy néha ok nélkül is kiborulok.
Jobb nekem kint, csak mozoghatok amit szégyen mondani de nekem kell, hiperaktív vagyok. muszáj hogy a stresszt lemozogjam, és jobb ha kint levegőn napon vagyok és pláne ha van esélyen beszélgetni társalogni. furán hangzik de én begolyózok társaság nélkül. na jó nem választott magányban semmi bajom. most is egyedül gépelek. de a társas magányt nagyon nehezen viselem. Mármint ha sokan vannak valahol de nem foglalkoznak velem meg ha én sem foglalkozhatok mással. ilyenkor pörögnek a gondolataim és ha egy monoton dologra kellene figyelnem gondolatok nélkül miközben fel sem állhatok azt nem bírnám.
Emígy szezon munkán jó főnököm volt 10 évig, mert azért nem csak ennyi baj volt van velem amit itt ma hirtelen a hirtelen beengedés örömére megírtam hanem sokkal több. csak ha elkezdeném részletezni egy hét múlva sem érnék a végére.
Mindegy azt hiszem befejezem. megpróbálom. Vagyis se rendes munkám se kapcsolatom, azóta sincs. Pedig voltak próbálkozások, barátokra is párkapcsolatra is, neten is életben is..Mind, mind, mind csúnyán végződtek még mielőtt rendesen elkezdődtek volna. Nincs legjobb barátom, barátnőm sem. biszexuális vagyok, azt hiszem. de szerelem nélkül nem kívánok senkit, se férfit se nőt. ha szeretem mindegy milyen nemű. régen anyakomplexusom volt, ma már inkább olyasmi idős emberek vonzanak mint én vagy pár évvel idősebbek, de nem generációkkal. Csakhogy ha én szeretek valakit akkor bután hangzik de betegesen féltékeny vagyok. nem viccből akkor sem ha úgy hangzik.. én nem bírom elviselni ha más szereti a kedvesem és meg is teszek mindent az ilyen harmadik személyek ellen. tudom hogy nem helyes és hogy evvel űzöm űztem több ismerősömet el, de nem tudom kontrollálni. Eszementen hangzik de nem tudom magam fékezni olyankor. el gurul a gyógyszer én pedig olyat teszek amit máskor hideg fejjel álmomban sem. Tudom most jönnek az ilyenkor számolj 10-ig, menj el sétálni, vegyél be bogyókat. De nekem olyankor nem megy. nyugtatót próbáltam egy időben diazepamolt szedni, de csak az lett az eredménye hogy elnyomott. alapjában nem kell szednem olyankor meg túl gyorsan kellene hogy hasson és olyan bogyó ma még nincs. tudom hogy most jön a de szedjek hangulat stabilizálókat és jó lesz de nem lesz jobb.
Újvidéken a pszichiátrián tele nyomtak velük és csak rosszabb lett. azóta hogy onnan kikerültem nem szedek ilyesmit, egy két alkalommal próbálkoztam utána nyugtatóval míg vény nélkül lehetett venni de az sem használt, azóta nem szedek semmit. 15 éves koromban volt az utolsó pszichiátriai kontrollom, azóta orvost egy alkalommal láttam és az sem pszichiáter volt, hanem csak a helyi általános orvos egy kisebb tüdőgyulladás miatt. kerülöm az orvosokat félek tőlük. Így lett befejezetlen a diagnózis is.
Visszatérve a kapcsolataimra a másik hogy én ha valakit szeretek akkor ránehezedek, úgymond megfojtom a szeretetemmel és a ragaszkodásommal. az igazi baj akkor van ha az illető is azt érzi hogy sok vagyok és elkezd távolodni, olyankor megijedek és még ragacsabbá válok. persze tiszta fejjel tudom hogy az a legrosszabb ha olyankor elkezdek nyomulni de olyankor amikor benne vagyok ez nem megy. olyankor nem látom tisztán míg benne vagyok. és nálam ez barátokkal és párkapcsolat esélyén is ugyanez a helyzet.
Csoportokból fészen is mindenhonnan rövid idő alatt repültem már ha egyáltalán bejutottam. Ha megszólalok mennem kell. Ha ütközik a véleményem a többiekével vagy a rendszerrel vagy az adott közösségben elfogadott normáktól eltérően gondolkozom és vélekedek, vagyis ha kinyilvánítom mennem kell. Sehova sem illettem be. Talán biszexuális vagyok, de a leszbikus csoportból kitettek egyrészt a gondolkodásom miatt másrészt mert azt mondták heteró vagyok. a spirituális csoportból úgyszintén. Onnan azért mert egyrészt mert nem értettem egyet a telejósdás álboszik, álindigók tevékenységeivel, avval hogy amit ők művelnek helyes lenne. másrészt azért repültem mert oda túl bolond voltam Pedig úgy hirdették a csoportot hogy akik nehezen tudnak beilleszkedni azoknak mentsvár és megértésre barátra találhatnak olyanok akiket kivetett a társadalom. hát nem onnan is rövid úton szárnyaltam mint egy igazi boszorkány, fenéken billentve seprűnyélen csalódottan.
Már nagyon nehezen és egyre nehezebben kezdek kapcsolatokat és egyre nehezebben bizom bármiben és bárkiben is.. Nem mintha valaha is túlságosan bíztam volna az
emberekben és a szeretetükben elfogadásukban.

A szüleimmel élek. Annak ellenére hogy nem túl rózsás a kapcsolatom velük. Nincs más. Nincs barátom társam, egyedül pedig rettegek megindulni az ismeretlenbe.

Félek tartok az emberektől is. A rámenős nyomulós netalán agresszív alakoktól még inkább. annak ellenére is hogy amikor már elkezdődik egy kapcsolat én szoktam túl ragadós lenni, megfojtani a másikat. Bár igaz én fokozatosan szeretek bele valakibe, idővel..csak sokkalta sokkal mélyebben mint a normális emberek. De ameddig bennem nem alakul ki semmi, nem érzek semmit engem is riaszt ha valaki azonnal ismeretlenül vagy pár órás ismeretséggel ragad. Kapcsolatban szerelem esetén még nem értem meg, nem éltem át hogy a társam ragaszkodjon betegesen. Bár valószínűleg én is nehezen viselném az állandó féltékenykedést, akkor is ha szeretem az illetőt.
Nem tudom nem tartok még ott.

Nem tudom mennyire számitok borderline személyiségnek. Én nem vagdosom magam, ami ugye sok pszichiáter szerint elvárt dolog lenne. sose vagdostam magam pengékkel. és nem igazán szeretem a fekete ruhákat. persze tudom mindenhez áll és van hogy felveszek mert karcsúsít de és piros rózsaszín, bordó, napsárga színeket szeretem, ami lehet hogy kizárja hogy ide való legyek.. Nem tudom.
Az öncsonkításról annyit már ha annak lehet nevezni hogy kaparom magam ha ideges vagyok. Nem tudom ki nézte a fekete hattyút de ahhoz hasonlóan. ha feszült vagyok akkor észre sem veszem és pattanásokat vagy a vállamon a bőröm ahol nem látszik sokszor véresre..Ám nem éreztem még soha egyetlen alkalommal sem késztetést hogy kitegyem a fészre úgy mint a 14 éves borderlányok akiknek emellett jó kapcsolataik barátaik vannak és épp az olyan pengével vagdosott húzásaik miatt vagányak. Én szégyellem, mivel nálam ez nem direkt történik, hanem olyankor nem nagyon tudok rá figyelni ha felidegesítenek és igyekszem eltakarni ha bírom. Jó itt leírtam, de nem szoktam mutogatni és a legtöbben nem is tudnak róla. A másik hogy szintén a fekete hattyúhoz hasonlóan a körömágyat szoktam felkaparni gyerekkorom óta, csakhogy az gyorsan múlik és nem annyira látványos, illetve a számat szoktam néha kiharapni de az sminkel el szoktam takarni…úgyhogy ez nálam ennyi. öngyilkossági kísérletem nem volt. soha. Szerettem volna meghalni illetve volt hogy fenyegetőztem vele. de nem mertem. újabb nevetséges dolog de attól féltem olyankor hogy túlélem és azt az agymosást veszekedést ami utána jönne hónapokon keresztül én nem akarom, nem tudnám elviselni, a másik hogy nem is nagyon merem,nem volt bátorságom hozzá harmadrészt attól is félek hogy túlélném de nem ép emberként, mármint nyomorékon és bár normális embereknek ez hülyén hangzik de attól hogy nyomorékon kellene utána élnem én sokkal jobban félek mint bármi féle haláltól. Attól hogy magatehetetlenül végzem. és a szenvedés a másik amitől megint csak félek. hogy sokáig tart vagy hogy szörnyű lesz. pedig nagyon sokszor elegem van az életből itt hagynék mindent, de félek és féltem megtenni. Tudom röhejesen hangzik de ilyen vagyok.

Hogy miért gondolom most mégis hogy borderline lennék vagy hogy ide beillenék? Nem tudom. Pedig rengeteget olvastam a témában az utóbbi két évben.
Talán onnan hogy volt a fészen néhány éve egy nárcisztikus nővel kapcsolatom. És a nárcisztikusnak sokszor borderline a párja. És mert a legtöbb tünet illik rám. Talán azért is mert szinte minden ismerősöm orvoshoz küldött volna ha mentem volna amikor rosszabb állapotomban látott. Persze sokáig csak úgy néztem rájuk hogy azért küldenek mert utálnak de egy idő után és a sokadik egymástól teljesen független emberek(vagyis nem egy rokoni vagy baráti társaság tagjai) azonos véleménye után már elgondolkodtam…hogy velem is komoly bajok vannak. persze azt mindig is tudtam hogy más vagyok mint a többi csak…nem gondoltam hogy személyiség zavar is lehet. Ezen kívül elolvasta erről egy két könyvet. Lévay Anikó borderline személyiségzavarról szóló könyvét és egy másik valakiét,akiről rengetegen mondták hogy borderline személyiségzavart írta le, de nem nevezném meg a szerzőt. mert az ő véleménye diagnózisa szerint nem is az.
Mindenesetre egyikük sem vagdosta magát, ahogy én sem.
és tudtommal Kneszl Beáta Carmen sem(bár az ő könyvét nem olvastam mert nem tudtam megszerezni).
Hát nem tudom. Annak idején erről a zavarról úgy tudtam hogy azok a tini lányok azok akik heccből hogy meg merik csinálni, vagdossák magukat, majd feltöltik a vagdosásról készült képeket a fészre, feketében járnak és látványosan direkt szenvednek, miközben vannak barátaik, vagányak, fiúznak szeretik őket és a sulikban is jól haladnak.
Egyes szakvélemény az hogy aki nem vagdossa magát az nem borderline, mert annak az a feltétele, mások szerint az is az akik a könyveket írták.
Illetve még az eddigieknél is hülyébben hangzik de a szobatárs című filmben a lány személyisége problémái szinte kis túlzással tükre az enyémnek és az én viselkedésemnek.
Illetve Anna Karenina féltékenységi jelenetei s az operaház fantomja utolsó jelente olyanok mintha az én személyiségemet tükröznék…Tudom ijesztő de az utóbbi az annyira hasonlít az én első szerelmemmel átélt cirkuszra, hogy valahányszor végighallgattam mindig zokogtam a végén és nem Cristin szemszögéből átélve, hanem a fantoméból. Pont annyira féltékeny, heves és ravasz voltam és vagyok illetve lennék ha szerelmes lennék.

Kedves Doktornő!Azzal fordulok magáhiz tanácsért,hogy már 15 éves korom óta küzdök a depresszió,a szorongás és önértékelési gondokkal.Mit tudnék tenni,hogy túl tudjak lendülni a gondjaimon?Van 2 gyönyörű kislányom és így nem tudok teljesen velük lenni állandóan ingerlékeny vagyok főleg a nagyobbikkal.

Kedves Habis Melinda,
öreg (ehhez a kérdéshez mindenképpen), vidéki nő vagyok. Nem volt még párkapcsolatom, ennek sok oka van, és valószínűleg ez így is marad, legalábbis kilátás nincs rá, és a tapasztalataim azt mondják, nem is lennék alkalmas rá. Testileg-lelkileg nagyobb a privát szférám, mint amit egy párkapcsolat feltételez. Egyedül élek, munkatársakon kívül mással nem érintkezem. De nem is ezzel van gondom. Hanem a korom miatt egyre inkább nyomaszt, hogy nem lesz gyerekem. Képes vagyok órákig sírni egy baba képe felett. Ezt az időszakot hogyan lehet ép ésszel túlélni? Azt feltételezem, hogy ha kiöregszem a fogamzóképes korból, ez átalakul másféle szomorúsággá amiatt, hogy kimaradt az életemből. Valóban végig fogja ez kísérni az életemet? Ha valóban nincs esély gyerekre, nem csak egy aktuális lelkiállapot az ok, akkor hogyan enyhíthető ez a … fájdalom? Pótcselekvéssel, gyógyszeres tompítással, meditálással, bármi érdekel, mert lassan túlnő rajtam ez az egész.
Köszönöm.

46 éves férfi vagyok és 8 éve házas. A párommal 15 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, ő 37 éves.Sajnos a párom egy jó ideje nem kívánja a szexet.Mindig fáradságra, fejfájásra vagy éppen mikor mire hivatkozik.Talán én ezt el is fogadnám, mert ő is dolgozik mint bárki más, amitől el fáradhat és otthon is várja utána a házi munka.Sosem voltam gyanakvó, féltékeny típus.Mostanság még is hatalmába kerített a gyanakvás. Mivel már jó pár szakításom volt régen hűtlenség miatt,úgy érzem nagy tapasztalatom van abban h mik a hűtlenség jelei.Ő nála úgy érzem az a gyanús, h olyan szokásokat vett fel ami addig nem volt rá jellemző. Pl amióta együtt vagyunk sosem festette ki a szemét, mostanság igen.Fogfehérítést és fog kőeltávolítást csináltatott, új ruhákat vesz stb. Amikor azt mondja h fáradt pont az ellenkezőjét látni rajta, a szeme csillog az arca friss.Néha kimaradozik. Próbáltam beszélni vele de csak legyint egyet, majd néz rám a boci szemeivel, majd megsimogat,azt mondja hogy beképzelem magamnak és rögtön témát vált,vagy éppen támadásba lendül és hangoztatja a hibáimat. De az a simogatás ridegnek és nem érzelemből jövő simogatásnak tűnik.Egyszóval színészi alakításból Jászai Mari díjas. És én ezeket el is hinném neki csak ott vannak azok a bizonyos említett jelek.Ha már nem szeret és van valaki más neki, akkor miért nem tudja ezt velem ember módjára megbeszélni?Mi a célja ? Miért nem tiszteli bennem a férjét? Miért aláz meg?Vagy esetleg arról lehet szó h valaki testileg jobban ki tudja elégíteni mint én?Meddig normális dolog így elmenni?

Üdvözlöm! Azt szeretném tudni, min kellene változtatnom ahhoz, hogy a többéves házasságom gyerekek mellett hasonló legyen a régihez. 10 éve vagyok együtt a férjemmel, akire felnézek, nagyon jó embernek tartom, noha meg vannak a maga apró hibái (amiket elfogadtam), jó férjnek és apának tartom. Szeret engem és a gyerekeinket, meg is becsül minket, odafigyel ránk. Kis zökkenők voltak, de úgy gondolom ez egy jó párkapcsolat. A problémát határozottan nem ő okozza. Szerelmes már nem vagyok, tudom, hogy a párkapcsolat az idő előrehaladtával átalakul. Szeretem őt, ez a szeretet igen erős, de nem olyan, mint kellene. Fontos ember számomra, akit becsülök, de a testközelsége iránti vágyam nagyon lecsökkent. Ez engem nagyon zavar és persze ő is észrevette. Nem hirtelen történt ez, fokozatosan. Nem csak a szexben nyilvánul ez meg, ölelésre sem vágyom. Pedig ketten nagyon jól összepaszoltunk/passzolunk, ha meg van a vágy. Hozzátenném, hogy a határozottságom és önállóságom miatt simogatásra, ölelgetésre sosem volt olyan nagy igényem, de régen tőle minden érintés jól esett, nagyon szerettem. Most valahogy nem érzek semmit és rossz, hogy nem tudom, mit kellene ez ellen tennem. Mert egy szeretnivaló emberről beszélünk, aki megérdemelné és bűntudatom van emiatt. Ezzel párhuzamosan a gyerekeinknek viszont rengeteg szeretetet adok testileg-lelkileg, ami szívből jön. Ezt hiányolom az ő irányába. A kapcsolatunk nem romlott meg, mindent megbeszélünk, jut idő egymásra, kettesben lenni olykor, mindketten aktívan sportolunk is, egészségesen táplálkozunk és odafigyelünk magunkra. Külsőleg pontosan ugyanannyira tetszik, mint régen, nem is nagyon tudnék nála vonzóbb férfit a környezetemben. Harmadik szóba se jöhetne, sosem kacsingatnánk félre. Valami belőlem tűnt el és szeretném visszahozni. Emiatt kérném a tanácsát köszönettel.

Minek van az hogy túl hamar bizok meg az emberekben és elkezdek kotodni hozzájuk ,függetlenül attól hogy lány vagy fiu..a végén meg mindig En vagyok aki pofára esik merrt többet várt a másiktól ..

Kedves Doktornő!

Párommal lassan 2 éve élünk együtt, velünk él a kamasz gyermeke. Alapvetően hamronikus a mozaik családunk, jól kijövünk mind. Az anyai szerepkörtől igyekszem távol tartani magam, és megtartani egy baráti plusz személyt a gyermek életében akire ugyanúgy számíthat, mint az édesapjára. Persze vannak hullámvölgyek mint mindenhol, de komoly probléma nincs szerencsére. A kassza teljes mértékben közös, mind a bevételek, mind a kiadások. Ebből adódóan rengeteg lemondással és energia ráfordítással járnak mindennapjaim, mert sajnos irreális igényei vannak a gyermeknek, de igyekszünk mindent megadni egészséges kereteken belül. Mostanában egyre többször előfordul, hogy ha van saját kiadásom, morog miatta, ami számomra azért bántó, mert egy idegen ember vagyok saját keresettel és igenis vehetek néha magamnak ezt-azt és nem vagyok köteles miatta mindenről lemondani, ennek ellenére jószivvel magamtól megteszem. Ugy gondolom, hogy szerencsés a természetem a gondoskodo mivoltja okán, csak lassan kezdem ugy érezni, hogy nem plusz amit nyújtok, hanem egy minimum elvárás. Ugyértem természetes az hogy a napi 8-10-14 óra munka után étrend szerint napi 5 étkezést megoldjak nap mint nap, amit fel is szolgáljak mostmár mert így kényelmes, tiszta ruhák-tiszta otthon, fáradt nem lehetek mert mégis miben, a fizetésem meg le lehet adni az extra igényekre és cserébe örüljek, hogy együtt élhetünk. Igényem ne legyen semmire, mert annyival kevesebb jut, ha meg valami nem tetszik akkor azt tartsam meg magamnak, mert ha szóvá teszem jön a sértettség meg hogy “sok” vagyok. Értem én a kamaszkort, voltam venne én is. Azt is értem, hogy a mozaik család kialakulásával már nemcsak róla szól minden és még ott a féltékenység. Igyekeztem mindig normálisan viszonyulni, a párommal beszéltük meg inkább négyszemközt ezeket a dolgokat. Csak a lelkem nehéz és egyre inkább forrnak bennem az indulatok, de szeretném helyesen kezelni a problémát. Tanácsolják sokan a különkasszát. Én azt egy rideg megoldásnak találom, amivel nem tudok azonosulni. Mit javasol, hogyan tegyem rendbe magamban az érzéseket?
Előre is köszönöm

Tisztelt doktornő,

29éves férfi vagyok,7 éve vagyok a párommal,4éve vagyunk házasok és van egy 3 éves kislányunk.A problémám az,hogy kb2-3 éve egyre jobban távolodik tőlem.mostanra oda jutott a dolog,hogy 2 havonta van szex (az is olyan hogy én kell csináljak mindent…van ,hogy hozzám sem ér),mert unja hallgatni,hogy állandóan felhozom,jelét nem mutatja,hogy szeret..nem érzem,hogy fontos vagyok neki.3 hónapja kiköltöztünk Németországba,nyelvet tudja és nagyon jó munkálya van.Én keveset beszélek emiatt még nem sikerűlt munkát találnom.Ha megkérdezem mi baja velem nem mond semmit de a barátnőjének elmondja,hogy nem vagyok képes megtanulni németűl,(magamtól,mert külön órákra nincs pénz)hogy dolgozni menjek.a barátnőinek csak a hibáimrol beszél,a sajátjait ugy adja elő,hogy a 90%-a hiányzik annak amit csinált..például 1 éve megcsalt egy 19 éves sráccal (párom 25) de a barátnői csak annyit tudnak,hogy a fiu udvarolt neki és semmi nem történt, holott konkrétan tudok mindent.A gyerek miatt ugy éreztem mindenkinek jár még egy esély.A telefonját eldugja,lekódolja..ő bármikor belenézhet az enyémbe.Úgy élek vele,mint egy lakótárssal,és nem birom így tovább bármennyire is szeretem őket.Úgy érzem tul fiatal vagyok még,hogy ilyen életet éljek,de nem tudok vele mit kezdeni.Ha megszeretnèm vele beszélnj,hogy mégis mi az oka a folytonos “most hagyjál” választ kapom.Évekig türelmes voltam,nem iszok vagy járok el,itthon minden házimunkát elvégzek,vacsorával várom,mégis én vagyok a rossz és minden szempontból elvagyok hanyagolva.Olyan az egész,mintha csak szüksége lenne rám,hogy a gyerekkel legyek,hogy tudjon dolgozni járni.Nekem feleség kell,nem lakótárs.Ha elmondom neki,hogy nem birom így tovább és szeretnék elválni (nem szeretnék,de jó lett volna ha ettől észbe kap) nem veszi komolyan.Nem tudom már mit kezdjek ezzel az egésszel.Nem hagynám el őket,de ezt nem birom már tovább.
Várom mielőbbi válaszát.
Köszönöm!

Van egy testverem aki azt hiszi hogy egy rendorrel beszelget mailben meg valaki bedrogozza meg elektronikus polarral iranyitjak. Ma beengedett a mailjebe es ugy nez ki maganak irkal.Erdeklodni szeretnek esetleg mi lehet a baja. Milyen pszichikai betegsege lehet es kezelheto e.Orvoshoz nem akar sajnos menni mert o maga szerint nem beteg

Közös gyermekünk megszületése óta, (de már a terhesség alatt is,) azt érzem, hogy kevés köztünk az intimitás, a szex, jóformán semmi. Ennek hiányát én (a lány) érzem nagyon és vágynék arra, hogy kapjak egy kicsit több odafigyelést, gyengédséget, bókot, cirógatást, női mivoltomban való megerősítést, a szerelmes/szerető pár érzésést és nem csak az anya, a háziasszony szerepét. Ezt többször is szóvá tettem, ilyenkor még távolabb kerül a párom. Korábban, de most is, más dolgokat mindent meg tudunk beszélni, ezt miért csak én érzem gáznak?
A hobbija egyre fontosabb, a munka is, itthon a gyerek az első meg az alvás/pihenés. Nem hiszem, hogy megcsal, de ettől függetlenül nagyon rosszul esik a helyzet. Én is fáradt vagyok, de azt gondolom, erre kell időt szakítani, ahogy a gyerek előtt is tudtunk hajnali kettőkor is…
Jelenleg második gyermekünkkel vagyok terhes és megint nullára redukálódott az intimitásunk. Rettentően hiányzik, hogy ebben a hormonálisan is komplikált helyzetben, az anyaságban, még jobban támogasson, kiemelje a nőiességem, a létezésem fontosságát, a szeretetét.
Teljesen tanácstalan vagyok. Úgy érzem, hogy ha tovább “erőltetem”, akkor még távolabb kerül, ha meg sem említem, akkor meg én kattanok be és nem bírom sokáig. Említettem egyszer pszichológusi segítség kérését, de teljes mértékben elutasította.
komolyan, nem állandóan szexelni szeretnék, csak gondoskodó törődést, szeretet és vágy kimutatását, hogy még mindig az vagyok, akibe beleszeretet és nem csak egy gyerekgyáros nő a sok közül.
Ez itt már el van már rontva vagy van még kiút? segítség

Tisztelt Doktornő! Szeretnék valamilyen útmutatást, tanácsot kérni Öntől, véleményt, hogy mi a baj velem.
Megrekedt az életem (őszintén szólva sosem kezdődött el igazán), fogalmam sincs, merre menjek, mit kezdjek magammal. 32 éves vagyok (munkanélküli egy JNSZ megyei kisvárosban, szülőkkel élek, introvertált, szorongó), már nem számítok nagy dolgokra. Gyerekkorom óta a rajzolás érdekelt, és ezen a pályán indultam el, szakmát szereztem, de Magyarországon nem lehet belőle megélni, ráadásul én sem voltam kiemelkedő tehetség, és ez egyre jobban elvette a kedvem. Volt 1-2 ilyen jellegű munkám, de a legutolsó után feladtam. Szerintem borzasztóak lettek az elkészített illusztrációim. Már nem rajzolok. Nincs sem kedvem, sem ötletem, és úgy érzem már felesleges megpróbálni tovább fejleszteni a tudásom.
A rajzolás mellett viszont rengeteg más dolog is érdekelt, de mindig csak egy ideig. Biológia, informatika, csillagászat, zene, stb., bármelyik témába képes voltam belemerülni és hónapokig csak azzal foglalkozni, de aztán mindig meguntam őket, és tovább léptem egy új témára, s közben arról álmodoztam, hogy sikeres leszek bennük, nyomot hagyok, és az emberek ismerni fogják a nevem. Mindig is sikeres akartam lenni valamiben, de sosem tudtam igazán, hogy miben, igazi életcélom nem volt, csak a siker. Viszont tudtam, hogy így sosem leszek jó igazán semmiben, és emiatt utáltam is magam. Tudtam, ez az állandó csapongás nem vezet sehová. És így is lett.
Ma már ott tartok, hogy ha érdekel is valami, csak 1-2 napig tart, maximum 1 hétig és utána megunom, ezért hát nem is fogok bele semmibe. Nem álmodozom többé, nem bízom a jobb jövőben. Ráadásul buta is vagyok, mindig is az voltam, szóval hiába kezd el érdekelni mondjuk a programozás, feladom, mert tudom, hogy kevés vagyok hozzá.
Tudom, hogy részben az én hibám. Nem vagyok kitartó, de ilyen csapongó érdeklődés és alacsony intelligencia mellett hogy lehetnék? A butaságomon pedig szinte folyamatosan próbálok változtatni, mindenféle fejtörő játékot végzek naponta, rendszeresen olvasok, stb., de minden hiába. Ráadásul 30 éves koromban derült ki, hogy Hashimoto-s vagyok, és érzem is, az agyam még rosszabb, mint amilyen volt, és ez szinte megőrjít. A butaságom szinte jobban zavar, mint az, hogy nincs célom.
Gyakran gondolok az öngyilkosságra, már el is terveztem, hogy hol és hogyan akarom bevégezni. Mindig is gondoltam erre, talán az anyai ágon öröklődő ideggyengeség az oka, vagy a neveltetésem (a gyermekkorom nem mondható boldognak és kiegyensúlyozottnak).
Szeretném megkérdezni, hogy ezekben a problémákban tud-e pszichológus segíteni, vagy esetleg nekem kellene tennem valamit, hogy rájöjjek a megoldásra, és végre elmúljon a zavarodottság? Terápiára szorulok? Arra is gondoltam, hogy túl sokat akarok, és a rengeteg álmodozás tévútra vitt, és csak össze kellene szednem magam, abba hagyni a nyavalygást, elfogadnom, hogy nekem nem jutnak nagy tettek, nincsenek meg a képességeim és nem marad más választás, csak a rabszolga munka egy gyártósoron (a felsőoktatásban sosem gondolkodtam az eszem-vagyis annak hiánya-miatt).
Igazából nem is tudom, milyen választ várok erre az üzenetre. De muszáj voltam megosztani ezt egy szakemberrel is, nem csak a barátaimmal. Ön talán tud segíteni abban, hogy merre induljak. Pszichológus sajnos nincs a városomban, a szomszéd városban van egy kórház pszichiátriával, de úgy hiszem, arra még nincs szükségem.
Előre is köszönöm a választ!

Jó napot. segítségre lenne szükségem. 2 éve belépett egy férfi az életemben (munkatársam).eleinte nem volt semmi de mára nagyon beleszerettem és nem tudom hogy mit tegyek. ő rajta is látok valamit pl: folyamatosan néz szemezünk percekig csak nézzük egymást…. keres a tekintetével aranyos kedves velem. mostanában kerül nem jön oda beszélgetni zavarban van a jelenlétemben de ugyanugy figyel les nézzük egymást de ha véletlen oda jön mintha nem is ismernénk egymást.távolságtartó ha mással van rám se mer nézni de ha magában teljesen más… miért??,, emlitenem kell sajnos hogy mind 2 kapcsolatban vagyunk ő nős is de nem boldog házasságban él csak a gyerekek miatt….2 éve huzódik ez köztünk…. már lassan minden munkatársam észre vette és jelezte hogy látja rajtunk a vonzódást hogy van valami köztünk… de nem lép? vagy lépjek én -? mit akar tőle? egyszer mondta h fél hogy elcsábitom ezért nem mer lépni ? kérem segitsen… köszönöm

Kedves Doktornő!

Véleményt szeretnék kérni, tanácstalan vagyok. Röviden: távkapcsolatban éltem a párommal, mert nem vállalta hogy kijön velem külföldre, itthoni kötöttségei és a kockázatvállalástól való félelme miatt. Amikor elvállaltam a külföldi munkám még nem voltunk együtt, így ezt a döntésemet még előtte hoztam meg, visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam. 3,5 évig sikeresen fenntartottuk a távkapcsolatot, látogattuk egymást, napi kapcsolatban álltunk. Boldog szenvedélyes kapcsolat volt, külső szemmel nézve is. Minden szempontból tökéletesek voltunk egymásnak, nagyon kötődtünk egymáshoz, de mindig ott lebegett a találkozások során a közeli elválás gondolata. Aztán jöttek a problémák, én elvárásokat kezdtem támasztani felé, elégedetlen voltam a helyzettel és nem tudtam elfogadni, hogy nem tudjuk megoldani. Őt és magam is hibáztattam, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Nekem nehéz volt a magánnyal megküzdenem, elszigetelten éreztem magam, nem voltak értékelhető emberi kapcsolataim, és a munkában is nagy volt a nyomás rajtam. Megkeseredetté váltam, dühös voltam az egész világra. Őt pedig eltaszítottam magamtól az örökös elégedetlenségemmel, egyre inkább eltávolodott tőlem. Pedig már megvolt a terv, hogy amint a szerződésem lejár hazaköltözöm, már lakást és munkát kerestem. Ám mindez őt megijesztette és még inkább eltávolodott tőlem érzelmileg. Bizonytalanná vált, nem tudta hogy akar-e tőlem valamit, de elszakadni sem tudott tőlem. Kettőssé vált a viselkedése, egyszer pozitív jeleket küldött, hogy ha hazamegyek újra együtt lehetünk, máskor pedig teljesen hideg volt. Aztán kiderült, hogy viszonyba kezdett valakivel, ám ezt eltitkolta előlem hónapokon át, továbbra is kétértelmű jeleket küldve felém. Ekkor már csak pár hónap volt hátra, hogy együtt lehessünk. Elmondása szerint nem akart bántani, de közben tudta, hogy újra akartam vele kezdeni, és hogy szeretem. Teljesen összetörtem, átverve érzem magam, úgy érzem elvette az utolsó esélyünket is. A véleményére lennék kíváncsi, hogy adjunk-e a kapcsolatnak egy új esélyt amint valóban lehetőségünk lesz együtt lenni, vagy engedjem őt el? Hiszen az én hibám is volt hogy ide jutottunk, és ő valóban kitartott mellettem ennyi időn át, de úgy érzem elvesztettem benne a bizalmam. Nehezen éltem meg hogy érzelmileg egyoldalúvá vált a kapcsolatunk, de a remény még mindig bennünk volt. Nagyon sokat küzdöttünk egymásért, nem tudom elfogadni hogy mindez a semmiért volt. Ön szerint egy kötelékfóbiás emberrel van dolgom, aki nem fog megváltozni, vagy a bizalom újraépíthető, ha mindketten vállaljuk a saját felelősségünket? Köszönöm a válaszát! Adrienn

Kedves Melinda! Kislányom 2-os iskolás és az egyik osztálytársa kinézte magának és folyton piszkálja. Másokat is erre buzdít. Bár nem “elveszett gyerek” a lányom és lehet, hogy tud undok lenni ezzel a kislánnyal, de egyre többször panaszkodik a piszkálás miatt és egyre többször sír is miatta. Mit tudok tenni? Hogyan tudok neki segíteni? Előre is nagyon köszönöm válaszát!

Kedves Melinda!

Három problémával szeretnék önökhöz fordulni.De lehet inkább csak útmutatás kellene, olyan helyzetekre amikkel még nem látom mihez kezdjek.

Az első:
A szüleim elváltak, amikor nagyon kicsi voltam, édesapám újra házasodott, és született egy kishúgom.
Sajnos a felesége nem tudja elfogadni édesapám családját, leginkább engem nem. Így titokban tudunk találkozni, de nagyon ritkán látom őket.
Nem szeretnék addig várni amíg a húgom felnő, szeretnék az élete része lenni, a testvére.A húgom 4 éves, én 28. És valahol úgy gondolom ez nem is az én feladatom lenne, hiszen nyitott vagyok, ezt édesapámnak kellene megoldania a párjával. De mégsem történik semmi, az évek elszaladnak. és én tanácstalan maradtam.Nem húzódik konfliktus köztem és édesapám párja között, így alakult, arra sem adott esélyt magának, hogy megismerjen, és elzárkózik mindenfajta kommunikáció és kapcsolat elől.
A családom nagyobb részével boldog, kisebb nagyobb zökkenőkkel harmonikus a kapcsolatunk.Számíthatunk egymásra.Csodás barátaim vannak, akik szinte olyanok mintha a testvéreim lennének. És mégsem érzem teljesnek a húgom nélkül.
Emiatt elég sok álmatlan éjszakám van. Amiatt is , hogy édesapámat egyáltalán nem látom boldognak.Bár úgy érzem a helyzet ellenére engem és a húgomat is nagyon szeret.

A második:
Részben a barátaim részben a párom szerint önbizalom hányom van. A barátaim szerint sokkal több van bennem mint gondolom, a barátom szerint pedig gátolom a fejlődésemet (munkában/tanulásban/néhány döntésben/ talán a boldogságomat) a bizonytalanságommal, félelmeimmel. Vannak olyan döntések amelyeket nehezebben hozok meg, némelyeket könnyen. Ahoz, hogy keressek új munkát például kellett egy év, és a barátom részéről sok “piszkálással” és támogatással járt, és valóban nehéz álltam neki.Nem volt jó a mostani munkám, stresszes, sok túlórával, lehetetlen elvárásokkal, viszont nagyon jó ugródeszka volt. Vagy hogy a vízzel való félelmemet nem sikerült leküzdenem.Vagy hgy félek angolul meg szólalni, viszont tanulok angolul, és úgy érzem ha már több tudás lesz mögöttem menni fog.Ez csak 1-2 példa volt, de lényeges kérdés az lenne, hogy hogyan tudja az ember elérni hogy több önbizalma legyen?
Nem gondolom azt, hogy csöppet sincs, de belátom lehetne több is.

A harmadik:
1,5 éve vagyunk együtt körülbelül és nagyjából december óta kezdődtek a problémáink.
A barátom szerint nem adtam neki elég személyes teret, ezzel kezdődtek az ő problémái és gaza volt, csak nagyon sokára láttam be.
Egy új munka miatt ő rettentően leterhelt lett, és egyikünk sem volt éppen stressz mentes.És nagyon zárkózott (bár én sem vagyok sokkal jobb), azt hittem ha több időt töltünk együtt, része lehetek a gondolatainak , és jobban megismerhetjük egymást.

Az enyémek azt hiszem azzal , hogy mintha megváltoztak volna az elvárásai felém, és sokszor azt érzem nyűg neki ez az egész, a párkapcsolat, az együtt lakás, és minden, és nem tudom ezt mire vélni..

Sok hibát követtünk el mindketten, és próbáljuk megbeszélni, megoldani, de mégis mintha egyre távolabb sodródnánk egymástól.
Egyre kevesebb az intimitás, az hogy együtt nevessünk, az hogy fesztelenül együtt legyünk egymás társaságában.

Szerinte a párkapcsolatomtól teszem függővé a boldogságom, de úgy érzem nagyon tévesen látja.Nem csak ő teszel boldoggá, a családom , az h vannak csodás barátaim, az amit dolgozhatok és még sok minden, de a boldogságom vele szeretném ha teljes lenne,szeretném ha az életem része maradna, ha ő is akar.

Nem tudja, hogy szeret e még, hogy tényleg akarja ezt az egészet, hogy boldog e.Nemrég azt mondta, hogy azért volt velem olyan boldog, mert minden elvárásának megfeleltem, de már nem tudja azok az elvárások voltak e jók.És én ezt nem értem.Mi lehet az oka, elfogadom, hogy ezt érzi, csak nem értem, az én szeretetem nem függ elvárásoktól.
Én nem az elvárásaim miatt szeretem őt. Csak szeretem, úgy ahogy van, a hibáival együtt.Tudnia kellene azt hiszem több e a jó mint a rossz számára ebben a kapcsolatban. Szeretem még őt, de mégis egyre közelebb járunk ahhoz hogy végleg elveszítsük egymást.Vagy hogy ő elveszítsen engem.
Más hosszabb kapcsolataim legalább 4-5 évig tartottak, volt amelyik kihűlt, volt olyan ami végül a távkapcsolat megpróbáltatásait nem bírta ki.Persze voltak rövidebbek is, de valahogy ilyen helyzetben sosem voltam még..
Nem tudom, hogyan léphetnénk előre.

Kedves Doktornő!

Párkapcsolatom van. 16 évvel idösebb tölem a párom. Sajnos nem tudja elvilselni azt hogy mondjuk heti 1-2 x szakitok a barátnömre 1-2 órát esetleg vásárolunk beszélgetünk. Vagy esetleg elmegyünk biciglizni.
Ez normális ? Tehát nem lehet ugymond saját” szabadságom”?
25 éves leszek ő pedig 41 lesz..ugy érzem gátol abban hogy átéljem a dolgokat és önmagam legyek a kapcsolatban. Nem érzem hogy bizna bennem. Mindent együtt akar csinálni mindenhova együtt és egyszerüen nekem ez igy sok. Nincs magamr aidöm. És ugy érzem kezdem unni ezt az egészet.

Tisztelt Doktornő!

2év és 2 hónapos kapcsolatban élek a párommal, december végén költöztem hozzá Szilágyra, feladtam értünk mindent (az otthonom(szülőkkel éltem), a munkahelyem. Azóta sajnos nem sikerült munkahelyet találnom és az igazat megvallva a helyem sem nagyon találtam Szilágyon. Édesanyám és a nagymamám március környékén rosszul lettek, én pedig azóta sűrűn hazajárok. A párom nem szólt érte eleinte, de észrevette rajtam, hogy nem szívesen megyek vissza Szilágyra. Eleinte minden jól ment, de mostanában előjöttek a problémák, hogy nem szeretek ott lenni. Ő eljár dolgozni regeltől estig, egyedül érzem magam, ott nincsenek barátaim, csak a párom nagyszülei, akikekkel nagyon jól kijövök. Mit tudna tanácsolni annak érdekében, hogy megtudjam szeretni Szilágyot? Van erre még lehetőségem. A ház, amiben élünk az eszközkezelőé, mert ők nem tudták kifzeteni a házat régen, de a párom 1,5 millióért vissza tudná venni, tehát lenne saját otthonunk. A házzal nincs problémám, ott jól érzem magam, csak Szilágyon nem. Próbáltam kompromisszumot kötni a párommal, de hajthatatlan, azt mondta ott a ház, nem fog eljönni onnan. Úgy érzem a munkáját(buszsofőr) és a házat többre becsüli mint engem. Ebből pedig néha veszekedés szokott lenni. És olyan 3 hete alig foglalkozik velem. Ott van, de még sincs, nem bújunk össze, állandóan a telefonját piszkálja, nem olyan a kapcsolatunk, mint mikor összeköltöztünk. Egy lány is felbukkant a képben, de csak barátok, viszont egy kicsit mindkettő vonzódik a másikhoz. És rettegek, hogy elveszíthetem, így most arra jutottunk, hogy egy kis időt egymás nélkül töltünk el. A párom szerint túl sok minden jött össze, a ház miatti veszekedés és a lány miatt is összevesztünk már, mert neki jó, hogy beszél a lánnyal, de nekem nem. Nem azt nézi, hogy nekünk legyen jó, hanem, hogy neki. Habár elvileg a lánnyal csak beszélget mert ő megérti, mert van úgy hogy hazajön és veszekszünk és ő inkább ahhoz a lányhoz menekül, inkább vele beszélget. Azt mondta kell neki egy kis idő, de mikor elakart hozni haza, akkor meg nem akart elengedni, mert szeret és csak én kellek neki, sosem csalt meg, és tudja, hogy nálam jobbat nem fog találni sohasem. Nagyon tanácstalan vagyok. A szüleim szerint ne is menjek vissza a péromhoz jobb nekem nélküle, én viszont a szívem mélylén visszamennék hozzá, és megpróbálnám újra. De a szüleim szerint csak akkor menjek, ha kompromisszumot köt velem a párom. Annyira nem tudom, hogy mi tévő legyek. Az a baj, hogy mindenki próbál nekem segíteni és ettől zsong a fejem és már egyáltalán nem tudom mit kellene tennem. Abban viszont biztosak vagyunk a párommal, hogy szeretjük egymást és nem tudunk a másik nélkül élni. Mit tudna tanácsolni nekem? Mit lehetne tenni ebben az ügyben?
(Én 23, ő pedig 27 éves)
Válaszát előre is köszönöm

Tisztelettel: Réka

Kedves Doktornő!
A párom miatt szeretném a tanácsát kérni! Utánaolvastam, és úgy tűnik, hogy szociális fóbiára utaló dolgokat fedeztem fel nála, ami miatt komoly nehézségei támadtak az életvitelében, így viszont jelentősen megnehezíti vele az én életemet is!
A viselkedése a következő dolgokban nyilvánul meg:
– Nem szeret/tud emberek közelébe menni – főleg ahol többen vannak (pl bolt, hivatal, stb.)
– Nehezen áll szóba idegenekkel, ilyenkor beszédje zavarossá válik, izzad, dadog, elfordítja közben a fejét, és még telefonon se hajlandó szinte senkivel se kommunikálni
– Mindenfajta orvosi ellátást kerül, és semmilyen hivatalos dolgot nem képes önállóan elintézni
– Munka után alkoholba és depresszióba folytja érzéseit, majd agresszívvá válik velem szemben….és még sorolhatnám!
Az a baj, hogy a személyi igazolványa idén januárban lejárt, de mivel nem hajlandó elmenni a hivatalba elintézni a cserét a “fóbiája” miatt, ezért neki orvosi igazolásra lenne szüksége betegségéről, hogy én meghatalmazással ezt el tudjam intézni helyette. De mivel igazolásért orvoshoz el kéne mennie, amire szintén nem hajlandó, így ez egy ördögi kör, sajnos mindent nem tudok elintézni helyette, de segíteni szeretnék neki valahogy ezért lenne szükségem egy szakorvos tanácsára, hogy ilyen esetben mit tudok tenni!
Kérem, adjon valami hasznos tanácsot! Várom mielőbbi válaszát!
Köszönettel: H. E.

Szép napot! Van egy nagyon zavaros de számomra mégis jelentősen nagy kérdésem!! ? 27 éves vagyok a férjemmel 15 éve ismerjük egymást ebből júliusba lesz 9 éve házasok vagyunk. Viharos volt mindig a mi kapcsolatunk! Röviden jellemezném magam: barátságos vagyok társasági lény szeretem a sürgést forgást , romantikus alkat lelkis, empatikus !! Nah ő pont ezeknek az ellentétje!! Probál belőlem olyan feleséget csinalni ami az ő elvárásainak megfelelő! De ő mégsem tesz kedvemre sosem!! De én pont nem az a nő vagyok hanem minél jobban azt erzem hogy megakar valtoztattni én ettől görcsösen fusztrált leszek és ez vitát szül!! Elakar tiltani a csaladomtol rokonoktol baratoktol “nem kell minden nap anyukádékhoz menni” nem kell barátkozni” neked legyen anyósod és a sógornőd a barátnőd!! Tipikus anyosom ő !! ami csunyan mondva belett magolva neki ahogy tanitotta az anyukája azt akarja rám erőltettni! Ezek miatt a dolgok miatt állando stresszben élek ! Tudni kell hogy pontosan szomszédunk az anyosomek! Nekik is megfelelni nem könnyű! Depressziós vagyok !! Bocsi hogy hosszu lett de nem tudom
Hog mi ez a ferjemnel ez a viselkedesi mod miert viselkedik velem igy vagy betegseg ez?? Van erre valami megnevezés?? Előre is köszönöm válaszát!! Üdvözlettel Egy roma nő (lehet a kulturánkbol adódo de én azt tanultam a szüleimtől hogy mindegy hogy
Milyen nemzetiségü valaki a szeretett egyforma!!

Tisztelt Doktornő!

Olyan problémákkal küszködöm, hogy félek a munkahelyi kihívásoktól, az ott kapott kritikától(bár ez az élet többi részén is igaz), megszólítani az ottani embereket, esetleg kéréseiket teljesíteni (sokszor volt olyan, hogy inkább menekültem a teendők elől valami kifogással). A vezetés is nehezemre esik, főleg idegen útvonalon, sokszor lever a víz ilyenkor, vagy ha boltba bemegyek és esetleg nem találom azt, amit keresek, akkor is érzek némi pánikszerű dolgot magamban. Vannak barátaim, velük elszoktam járni néha szórakozni, de nagyobb társaságban, és idegenek között alkohol nélkül nem tudok feloldódni, emiatt nagyon régóta nem tudtam új kapcsolatokat kialakítani. Régebben még olyan problémáim is voltak, amik manapság már ritkán jönnek elő, ha például csengetett a postás nem mertem kimenni hozzá, vagy éppen ha csörgött a telefonom, és láttam hogy idegen szám hív, nem mertem felvenni. Eddig mindig olyan munkahelyen sikerült csak pár hetet, max pár hónapot lehúznom, ahová nem egyedül mentem , hanem ismerőssel. Ha bármi elintézni valóm van, gyakran halogatom azokat, hogy majd holnap megcsinálom. Szeretnék beiratkozni egy olyan tanfolyamra, ami már régóta érdekel, de félek a véleményektől, attól hogy hogyan fogok az oktatásra eljutni, milyen dolgokat kell majd ott csinálnom stb. Itthon a házimunkában beszoktam segíteni, amiben csak tudok, barátaimnak is segítek ha hívnak. A családból sokan mondják azt, hogy én csak ürügyet keresek arra, hogy ne kelljen dolgoznom. Mit gondol a problémiáimról Doktornő? Válaszát előre is köszönöm!

Üdvözletem!

Nekem olyan problémám van hogy egy éve a munkahelyemre került egy nagyon kedves hölgy és főnök beosztott viszonyba (ő a főnök én a beosztott). A hölgy idősebb is nálam. Kezdetben mivel nem volt teljesen tisztában a dolgokkal felajánlottam a segítségemet neki amit el is fogadott. Később már mindig kérte a segítségem és mindig együtt dolgoztunk. Külföldön dolgozott egy évig és miután visszatért a megszokott beosztásából helyezték át hozzánk és sokszor úgy érezte hogy nem fogadják el az emberek az új helyén és örül hogy láthat egy barátságos arcot célozva rám. Ez nagyon jól esett hogy bízik bennem. Közel kerültünk egymáshoz és jó barátság alakult ki köztünk, megosztottuk egymással a dolgainkat illetve hülyéskedtünk is egymással ami sokszor szexuális irányultságú volt. Egy idő után megjegyezte hogy ne lépjük át a határt. Ő vált éppen nekem pedig volt egy kezdődő kapcsolatom így nem is gondoltam semmi komolyra vele szemben. Egy buli után amikor elment az utolsó vonatom is ő felajánlotta, hogy alhatok nála amint kiléptünk a szórakozóhelyről szinte rögtön mondta hogy ne bonyolítsuk az életünket azzal hogy csináljuk. Én egy kedves gesztusnak éltem meg hogy befogadott éjszakára amivel nem is akartam visszaélni. Normális volt a kapcsolatunk továbbra is. Október november környékén amikor pajzánul viccelődtünk egymással megjegyeztem hogy miért is nem akarjuk komolyra fordítani a dolgot. Erre azt felelte hogy az anyám lehetne és nem lenne helyes. Viszont azt is mondta hogy a barátnője már kérdezte tőle hogy miért nem jön össze velem. Minden ment a maga medrében amikor is decemberben szakítottam az akkori barátnőmmel a hölgynek pedig nem volt senkije.
Munkám miatt sokszor pár hetekre el kell mennem más helyekre dolgozni. Egyik ilyen távol lét után amikor bementem dolgozni a hölgy meglepően távolságtartó volt velem. Van ilyen nála hogy egy kicsit eltávolodik másoktól és nem lehet hozzászólni és ő se szól senkihez de pár nap alatt el is múlt ez nála. Viszont most rám neheztelt mert mindenkivel beszélgetett ugyanúgy csak velem nem. Érdeklődtem hogy mi a baj és csak annyit hogy hagyjam békén pár napig. Így is tettem de nem nagyon nyílt meg továbbra sem. Aztán karácsony előtt volt egy munkahelyi buli ahol elkezdtünk inni és ezzel együtt oldódott a hangulat is. A hölgy egyre közvetlenebb lett velem és végül ismét rákérdeztem hogy miért nem beszél velem. Elmondta hogy a férjére emlékeztettem mert ő is mindig mindent tudni akart róla mindig ott akart lenni mellette és ezt kicsit fullasztónak érzi. Majd kitért rá hogy azért nem akar velem összejönni mert tart attól hogy szó nélkül elhagynám egy fiatalabb lányért mindezt könnyes szemmel. Örültem hogy megtudtuk beszélni a dolgokat és jól telt az este. A mosolyszünet idején amikor tudtuk már hogy lesz ez a buli megmondta hogy most nem akarja hogy ott aludjak nála. Végül mivel egy másik kollégámnak is elment az utolsó vonata így befogadott mindkettőnket. Másnap megírtam neki hogy ha ő is úgy gondolja én kész vagyok vele egy kapcsolatra. Ő az válaszolta hogy ez nem helyes. De én elkezdtem hajtani rá. A válasza mindig a korkülönbség volt amit gondolom azért hozott fel mindig amit a bulin mondott nekem de engem nem érdekelt a kora. Közben érdeklődött aziránt hogy hogyan is képzelem el vele a kapcsolatot. Megjegyzem hogy továbbra jó viszonyban voltunk bár a szexuális jellegű poénkodásokból kicsit vissza vettünk. Így ment ez márciusig amikor egyik nap a munkahelyen megkérdezte hogy húsvétkor melyik nap akarok dolgozni (nálunk minden nap munka van hétvége és ünnepnap is) Vasárnap vagy hétfő. Mondtam ha lehet akkor hétfő de bejövök szívesen vasárnap is. Azt mondta hogy nem csak az egyik nap jöhetek. Én úgy gondolom normálisan megkérdeztem tőle hogy miért nem jöhetek be mindkét nap. Erre azt válaszolta hogy mert nem. Megjegyeztem hogy más is van aki két napot dolgozik de mondtam rendben. Erre behívatott az irodájába és közölte velem hogy hogy beszélhetek így vele és innentől kezdve nem hajlandó velem munkán kívül bármiről is beszélni. Azóta próbálom felidézni magamban a történteket hogy valóban kiabáltam vele de teljesen homályos az ami akkor történt, de igazat adok neki. Próbáltam beszélni vele de tényleg nem akar beszélni velem. Az egyik nap közölte hogy ne csodálkozzak hogy nem akar beszélni velem hiszen kiabáltam vele illetve leromboltam azt amit ő egy év alatt elért. Most megint távol leszek két hétig és mielőtt elmentem volna közöltem vele hogy sajnálom és tudattam vele hogy nagyon bánt a dolog és hogy utálom magam azért amit tettem. Ő kedvesen végig hallgatta majd annyit mondott hogy azért vigyázzak magamra. Ez már két hete történt de szörnyen érzem magam miatta és folyamatosan az ominózus napra tudok csak gondolni és arra hogy soha nem fog megbocsájtani és én se tudok magamnak. Most mit csináljak?

Üdv!
Nagy Krisztofer vagyok és a szerelmi életemmel kapcsolatos kérdéssel fordulok Önhöz.
19 éves vagyok,és párkapcsolatban vagyok 5 hónapja. Előtte volt már kapcsolatom mely rövidebb ideig tartott,és ott nem is éreztem ezt amit most. A mostani párommal nagyon jó a kapcsolatom,mondhatni tökéletes. Összeköltözést tervezzük,egyetem miatt is. Hosszú távra tervezünk,igen sejtem hogy jön le,hogy ilyen fiatalon csupán 5 hónap után ilyet kijelenteni,de így érezzük. Le tudnék élni vele egy életet és szívesen tenném. De van egy probléma. A féltékenység. Mindkettőnk részéről van,a barátnőm részéről természetesebb,de az én részemről szerintem elég komoly. Gondolok ilyenre,hogy a múltjában amik történtek dolgok,akár kapcsolataiban,akár csak egy flört erejéig,mint zavarnak. Rossz érzéssel töltenek el,akár ha annyit mesél vagy említ meg,hogy “xy” is írogatott neki,beszéltünk vagy valami. Ilyen jelentéktelen,apró dolgok is rosszul tudnak esni. Pedig bízom benne,nem nézném ki belőle hogy megcsalna bárhogy is. Neki több párkapcsolata volt,mint nekem. Pár napos,pár hónapos a legtöbb. Nem találta az igazit. És ittvagyunk most,nagy harmóniában és mégis én képtelen vagyok eltekinteni dolgoktól,és félek. Félek hogy ezzel tönkre teszem a kapcsolatunkat. Olvastam már a birtoklásról,hogy én biztos azt teszem vele. De szeretem. És a jót akarom neki.
Lehet nagyon egyszerű a megoldás erre,lehet nem. Lehet valami miatt ez berögzült nálam,valami történés miatt. Bár régebbi kapcsolataimnál nem éreztem ilyen szintű féltékenységet.
Megköszönöm előre is a segítségét!

Tisztelettel: Krisztofer

Kérem segítsen!
A páromnk van egy titka, amire én véletlen folytán rájöttem. Olyan pornófilmeket néz, amelyben nőket fojtogatnak, akár halálosan is, felakasztanak.
Nagyon szeretem, de most megdöbbentem. Szembesítés után a reakciója: szégyelli, ezért nem beszélt erről még senkinek. Jobban örült volna, ha sosem tudom meg, mert ő maga is szenved emiatt az aberráltság miatt. Ritkán, de néz ilyet. Élőben nem akarja kipróbálni.
Mitévő lehetek? Hogy lehet ezt megbeszélni? Azt hittem ő lesz a férjem, de most csak csalódottságot, átverést, borzalmat érzek.
A plafont nézem és sírok.

Kedves Doktornő!
A következő lenne a problémám.
Párommal együtt voltunk ( már 2 éve együtt vagyunk ) és mikor orálisan kényeztetett iszonyatos módon elkezdtem szédülni. Ez még sohasem fordult elő velem. Elmentem orvoshoz és azt mondta ( neki nem mondtam el, hogy mi közben kezdődött ), hogy a fülembe izgalmi állapotban történt valami, ettől szédülök, de ez magától elmúlik.
Ez így van?
Ez most már mindíg így lesz? Vagy mi történt velem?
Várom válaszát.
Tisztelettel
Heni

Kedves Habis Melinda!

Párkapcsolatom romokban van, mert eltűnt belőlem a vágy mit tehetek sos!!!

Jónapot Sz. Klaudia vagyok!

17évesen volt egy abortuszom azóta nem estem teherbe 31 vagyok. 2014ben volt laparatomián ciszták illetve összenövések voltak. Most március 29.én pedig kivették mindkét kürtömet. Meddő lettem. Én a műtétre nem úgy feküdtem be, hogy én ezt tudtam. Azt hitték az orvosok, hogy az uterusom mögött van egy almányi ciszta. Úgy volt azt veszik ki. Mivel az ultrahang alapján ennek látszot a bajom. Viszont arra keltem, hogy nem ez volt hanem mindakét kürtöm bevolt gyulladva nagyon így kioperálták. Na a problémám itt kezdődik. Nem tudok ebbe beletörödni sem felfogni… tudom mi van körülöttem.. nagyon fáj.. szerettem volna gyermeket. De így már nőnek sem érzem magam.. igaz az abortuszom óta egyszer sem sikerült teherbe esnem eddig tisztázatlan okok miatt de így már nem is fogok. Lombik lehetséges. De annyira elvagyok kenődve meg már szenvedtem annyit, hogy nem hiszem valaha is belemernék kezdeni. És mellesleg anyagilag sem tehetem meg. Kilátástalan így a helyzet. Mit tegyek? Hogy ne okoljam magam? Mi ilyenkor a helyes? Válaszár előre is szívből köszönöm.

Kedves Doktornő !
Rettenetesen el vagyok keseredve és szükségem lenne egy szakértő tanácsára. Hosszú idő után végre találtam magamnak valakit, aki végre boldoggá tett engem és én pedig azt érezhetem, hogy végre boldog vagyok. Ami pedig a rosszat illeti, elküldték őt fél évre egy misszióra, mivel katona. Annyira de annyira hiányzik hogy nem bírom elviselni az iszonyú fájdalmat. Sokan azt mondják, hogy ne várjam meg, mert sosem lesz mellette boldog életem. Viszont sosem éreztem magam ennyire boldognak, amikor megismertem. Megérné rá várni ? Hogyan viseljem el a félévnyi távolságot, ha nem is tudunk kommunikálni ?

Kedves doktornő! Egy gyakori problémával fordulok Önhöz,ami inkább fizikailag okoz gondot,de érzelmi alapja van ugy gondolom(lány vagyok) Körülbelül kèt éve(mikor még 16 èves voltam) jelentkezett egy furcsa “idegesség” ami az elmúlt hónapokban erősödött olyan szinten hogy nem tudom sajnos kontrolalni.Szorongást èrzek a gyomromban,gyakorlatilag erzem ahogy reszket az egesz gyomrom majd atmegy a labaimba is ès a kezeimbe is,nem tudok olyankor rendesen beszélni(ugy ertem hogy vagy eldadogom magam vagy levegő utan kapkodok vagy hallszik a reszketés a hangomon).Abszolut kiesett a kontrol a kezeim alól es ugy gondolom legjobban csakis én tudok segíteni magamon,de mindenképpen szüksègem van egy pszichológus vèlemènyère.Több áll a háttèrben mint amennyit elmondtam,de nem szeretnèm itt felfedni.Viszont szeretnèm vèlemènyèt,tanácsat kèrni,nagyon nagyon sokat segìtene,bármi!Egyèbkènt szedek stressz elleni gyógyszert es iszok citrom fű teát de nem segít semmit.A szorongás hírtelen jelentkezik,teljesen átlagos helyzetekben(pl. ha leszallok a buszomrol nyugodt vagyok es ha beszállok a taxiba maris előjön a szorongas;furcsa esetek : vizsgákon teljesen nyugodt vagyok ,otthon fekszem es hirtelen èrzem ;vagy egyik orán nyugodt laza vagyok masik ora előtt reszketek es szorongok).Ez igy van,egyik percrol a masikra előjön,es nem tudom sehogy sem leallitani.Hol,mi lehet a baj? Kèrem,egyetlen vélemény is számít!Mit tanácsol? Mit tegyek?Nagyon fèlek hogy mi lesz kèsőbb mikor nagyobb leszek.Válaszát köszönöm !!

16 éves lány vagyok. Nem bírom ha megérintenek/hozzám érnek,undorodom tőle.Ha valaki hozzám ér “letörlöm” a nyomát. Nem eszek és iszok mások után (még a szüleim után se) ha az asztalon hagyom a poharam (akár otthon) megszagolom és megnézem biztos nem ivott belőle senki. Ha pl a suliba valaki beleiszik a flakonomba akár egész nap nem iszok semmit de abból az üvegből én már nem iszok. Ezenkívül nem ölelkezek és nem hagyom, hogy hozzáérjenek a dolgaimhoz,felvegyék a pulóverem.De ritkàn mégis előfordul,persze nem az én engedeléllyemmel.Tudom,hogy nem leprásak mocskosak az osztálytársaim/szüleim/vagy a tárgyak körülöttem de mégis ha hozzám érnek megfogják valamimet vagy én fogok meg valamit muszáj “letörölnöm” azt a helyet ahol valami/valaki más hozzám ért.Nem arról van szó, hogy utálom a koszt mert ha földes a kezem az más,azt se szeretem de az másmilyen érzés,nem olyan erős. Kiskoromban nem vertek és nem szenvedtem hiányt semmiben(szeretet,figyelem)Viszont sok veszekedés volt(rend és egyebek)apukám részéről,a legcsúnyább dolog egy tálca törés(hozzam lett vágva de előttem tőrt szét kicsig megvágta a kezem de nem lett bajom)és hajtépesek voltak. De nem hiszem hogy ez lenne az oka annak, higy ilyen vagyok. Nem volt barátom hiába is szeretnék majd kapcsolatot nem lehet. Nem tudom megfogni a kezét (undor nélkül) hozzabujni megölelni inni utána tehát valószínűleg meg csókolni se. Anyuék tudják, hogy nem szeretem ha hozzám érnek úgy ahogy tiszteletben is tartják , szerintük ez nem normális dolog:”ide már nem pszichológus kéne,pszichiátriai eset vagy! El kéne vinni egy átvilágításra/kivizsgálásra” időnként biztos nehéz lehet nekik végülis nem érhetnek a saját lányukhoz.
Rendet tartok magam körül és a legtöbbször csak én nyúlok hozza a saját dolgaimhoz így “tiszták” maradnak. Ennek ellenére nagyon gyakran takarítok fertőtlenítek a szobámban és ha egyedül vagyok itthon a lakás többi részen is (azokat a helyeket amiket en is használok vagy valakivel együtt használom pl:kilincsek székek asztal
Mi lehet velem a baj? Mert tudom, hogy van baj, más vagyok. Negatív értelemben.

Tisztelt doktornő! Egy párkapcsolatom nem rég ért véget mert a párom fizikailag bántott. Nem szimpla pofon stb. Hanem összekötözte a lábbal övvel, harapdált, folytogatott, ruhástól rakott a fürdőkádba, szorongatott, megalázott mások előtt, rángatott, erdőbe vitt és erőszakos volt velem. Majd mindig sírással próbált meggyőzni hogy neki milyen rossz, apja meghalt, neki csak én vagyok, nem akar elveszíteni stb. Sokszor volt közömbös és játszott velem. Féltékeny volt mindenre, mindenkire. Töröltem miatta fa.bookom is, kérte ne beszélgessek a férfi kollégáimmal. Ellenőrizte folyamatosan a telefonom, kileste a jelszavam és használta a fac..koom. Az anyja engem okolt hogy a fia ilyen lett. Pedig az előző barátnőjét is verte, folytogatta stb. Mindig mondta hogy elmegy kezeltetni magát de sose ment csak ígérte. Ez valami pszichés betegség volt? Megváltozik valaha? Vagy a következővel is ilyen lesz? Köszönöm

Kedves Doktornő!
Szeretném segítségét kérni, mert már minden opciót végig futtattunk agyban, de egyik sem használható.
Édesanyámmal nem lehet együtt élni. Mindent neki kell csinálnia, mert ha mi segítünk az biztos hogy rossz. Ez abban is kimerül hiába sikáljuk a koszos tányért, neki az mindig koszos lesz ha mi mossuk el. Itthon maradtunk testvéremmel hogy segítsünk nekik (mivel nincs társunk és ők meg már öregek). Viszont minden kis apróságon felhúzza magát. Olyanokból csinál drámai kérdés hogy éppenséggel másik testvéremtől kölcsön kértük az autót és hogy ő nem akar fizetni érte egy centet sem, de nincs mivel dolgozni járnunk. Mindenhol keresztbe tesz, mindenkinek az idegei már ki vannak. Mellesleg iszik is és idegbeteg. Önszántából nem hajlandó semmin sem változtatni. Anyjával és a családjával nem volt jó a kapcsolata. Oda fajult hogy nem is beszéltek már egymással, mert mindig ő volt a fekete bárány. Szeretet éhes, de képtelen szeretettet adni és elfogadni. Nem hajlandó semmilyen változásra, mert ő meg van győződve róla hogy mi vagyunk a szemetek vele. Mit lehet tenni ?
Előre is köszönöm a választ!

Tisztelt Doktornő!
19 éves lány vagyok, egy 3 éves kapcsolatomnak lett (véglegesen) vége körülbelül 2 hónapja. Sosem volt könnyű kapcsolat, sajnos többször is szakítottunk kevesebb időkre, a szinte már néha beteges féltékenykedéseim miatt. Attól tartok, pszichés problémáim lehetnek, mert én is felismerem hogy tényleg valami nagy gond lehet a fejembe. Mióta szakítottunk, csakis ő jár a fejembe, de nem az emlékeink vagy az általa okozott fájdalom, hanem folyamatosan képzelgek, elhitetem magammal, hogy éppen mással van, mással beszél, mással találkozik, nevet, ismerkedik stb. Ebbe lassan beleőrülök és felemészt ez a dolog. Azthittem, ez a féltékenység a kapcsolat végeztével csillapodik, eltűnik, de csak sokkal rosszabb lett, mert semmit sem tudok róla és nem is érdeklem őt. Pszichológusnál sosem jártam még, Ön szerint célszerű lenne felkeresnem egy szakembert ezügyben? Kétségbeesett és tanácstalan vagyok. Válaszát előre is köszönöm!

Kedves szakértő!
Az lenne a problémám, hogy az életem sajnos elég rosszul alakult, hiába vagyok nagyon fiatal.
A volt barátom egy évig vert, néha élet és halál között voltam mikor folytogatott, vele éltem és nem engedett el, hiába szakítottam vele. A legjobb barátnőmhöz költöztem utána aki prostituált volt és utólag derült ki. Lenyúlta 50 ezer forintom.
A szüleimmel se volt túl jó a kapcsolatom.
Nemtudom mi lett velem, úgy érzem nem találom a helyem sehol. Mindíg vidám voltam, az embereknek ezt az oldalam is mutatom de úgy érzem egy senki vagyok, és nem vagyok jó semmire. Mindenki alábecsül és kezdem elhinni. Mit tegyek?

Kedves doktornő hogyan tudnám önnel felvenni a kapcsolatot,hogy négyszemközt beszéljünk?

Tisztelt Doktornő!

Már rég óta érzem magamon hogy elkezdtem szorongás,idegesség,alvászavarom lenni már éjjel aligha tudok aludni. Amikor olyan dolgok jönnek szóba akkor elkezdtek remegni szorongani. A munkahelyemen egyenlőre próbaidőn vagyok de amikor bemegyek dolgozni érzem hogy elkezdek szorongani, ver a víz és ez ellen nem tudok mit tenni. Ön mit javasol mit tegyek hogy jobb legyen?

Válaszát előre is köszönöm

Tisztelt Doktornő! Problémám a férjemmel van,akivel 12 éve élünk együtt,van 2 csodalatos kislányunk,magával a kapcsolattal semmi gond. A baj ott kezdödik,hogy férjem egyrészt lábfetisiszta,másrészt ennek a függöje,tehát minden formában szüksége van vizualitásra,számitogép,képek,bármi. Napi szinten nézi és beteges módon,állandóan “játszadozik” magával,teljesen mindegy van e sex,v nem. Ha nem nézheti szinte agressziv lesz. (persze nem bánt addig nem fajultak el a dolgok) De engem borzalmasan zavar. Mindez nem elég,a szagoktól van oda,képes papucsokat,bármi olyan dolgot kilopni akár kukákból,ami vagy lábbal,vagy intimitással kapcsolatos és azt dugdossa,majd azt szaglássza sajnos ez évek óta igy van. Szinte nem járok vele sehova,mert neki az az első,mit lehet “elloponi”. Egyre nehezebb,pszichológushoz nem fog elmenni,hiába mondom neki,próbálom vele megértetni,h nem normális,nem érdekli. És egyébként nincs baj a kapcsolattal meg a sex-el sem,de ezek a dolgok egyre jobban kiábránditanak . Szeretem és Ö is engem,de én azt hiszem a gyerekkorából eredő dolgok miatt vannak ezek a dolgai,szörnyü gyerekkora volt…nem tudom,mit csináljak én nem szeretném elhagyni,de most jutottam el arra a pontra,hogy nem tudom,meddig birom még segitség nélkül! Jó apja a gyermekeimnek és mindent megtesz értem is,hüséges is,de ugy érzem az agyának az egyik felével hatalmas probléma van! 🙁 Mindig arra gondolok,amit megfogadtam, “egészségben,betegségben”,mert ez valamiféle beteges hajlam úgy gondolom de mégis hogy ne szenvedjek ettöl!? NEM tudok nem foglalkozni vele és nem észrevenni,már én is betegesen figyelem minden lépését és az ellen sem birok tenni,jobb lenne semmiröl nem tudnék,de állandóan kutatok utána…

Udvozlom, 52 eves no vagyok, akinek csaladja gyerekei vannak .Az en nagy problemam , az, hogy , az anyammal maximum 1 napot tudok egyutt lenni anelkul, hogy ne ereznem roszul magam .Ha tobb napos latogatasra jon, akkor nagyon idegesit , egyszeruen irrital a jelenlete .Es emiatt termeszetesen, hogy lelkiismeret furdalasom van .Gyerekkoromba nem ereztem hasonlot , maximalista volt velem szemben , sokszor ereztem, hogy csak azert szeret , mert jo tanulo vagyok.Nem tudom….ez reg volt , de ma miert is van ez?

Kedves Melinda!
Majdnem 18 éves szűz lány vagyok. 4 hónapig beszélgettem és találkoztam egy fiúval, majd mikor ott aludtam nála elvette a szüzességem. Az aktust nem bántam meg, igazából az zavar hogy most nem tudom mi is van köztünk igazán. Mikor lefeküdtünk nem voltunk együtt, amiután megtörtént a dolog megkérdeztem tőle, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt- e. Ő azt felelte hogy nem tudja, mert ő nem szeretne barátnőt, de nyilván nem fog szarban hagyni mert nem szemét. Az anyukájának bemutatott, éjszaka végig ölelt, búcsúzásnál a legjobb barátja előtt is csókkal köszönt el. Ön szerint lehet ebből egy igazán komoly kapcsolat szerelemmel?

Kedves Melinda!
Olyan problémával fordulok Önhöz, hogy betegesen féltékennyé váltam az évek során. Vőlegényemmel már többször szakításról is beszéltünk emiatt, mert úgy érzem, jobban kéne éreztetnie velem, hogy számára kivételes és különleges vagyok. (Ő a kiközösitett gyermekkoromra vezet vissza minden féltékenységet és “rosszindulatot”, pedig előző kapcsolatomban – melyben egy elég csapongó figurával voltam együtt, aki valószínűleg meg is csalt – sosem féltékenykedtem, nem kellett bizonygatnia, sosem követelőztem, kértem számon. Az akkori legnagyobb “komfliktus” pont az volt, hogy túl jó vagyok.) Jelenlegi párommal 3éve együtt vagyunk, a féltékenységet ő “kezdte”, én e téren olyanná váltam ketdzdetben, mint ő. Elmondása szerint még elviselhetetlenebb vagyok. Néha olyannyira ideges lesz, hogy olyasmiket mond, melyeknek később az ellenkezőjét állítja, ma azonban “józanul” is ugyanazt fújja. Valójában nem más nőktől félek, hanem az ő hozzáállása másokhoz vált számomra kérdésessé. Nem érzem biztonságban magam. Kétségbe vagyok esve, mert egyedül vagyok, csak ő van nekem, nincs kivel beszélgetnem ilyesmiről, szégyellem is magam magam miatt. Tudom, min kéne változtatnom, de egyedül nem megy és ő nem segít, nem kommunikál rendesen, csak akaratosan és ageresszívan mondja a magáét,miközben évekig elhitette velem, hogy másvalaki (?). Tudom, jót tenne rendesen párkapcsolati tréningre járni, de nem engedhetjük meg magunknak, így csak a leírtak alapján kérném a segítségét. Hogyan tudnám határaimat kitolni, mit tegyek, hogy magától megbecsüljön, hogyan nyomjam el a harcias-férfias énemet konfliktushelyzetben, melyet tényleg gyermekként voltam kénytelen magamra erőszakolni?
Köszönettel:Marina

Üdvözlöm! Hosszú ideje úgy érzem nem találom magam a világban, vannak terveim, de fogalmam sincs merre induljak el ahhoz, hogy eltudjam érni a céljaimat. Sok rossz dolog történt velem a bizalommal is nagyon sok problémám van, a barátaimat folyton megbántom azzal, hogy kételkedem bennük, nem tudom hogy küzdhetném le az állandó félelmeimet. Mit tudna tanácsolni?

Tsztelt Cím!
Feleségem megcsalt. Külföldön élnünk, egymásra vagyunk utalva, két gyermekünk (10,12) van, feleségem és én nagyon ragaszkodunk egymáshoz. Rengeteg nehézségen és gyönyörű időkön vagyunk túl. Harmadik éve vagyunk Külföldön, családod, barátokat és szociális hálót hátrahagyva életünk legnegebb, legmeglróbáltaóbb időszaját éljük. Nyáron Édesanyám váratlanul, tragikus hirtekenséggel elhunyt. Nagyon egyedül vagyunk, én rengeteget dolgozom, sokat utazom. Fekeségemet is megviseli a küzdelmes de indedszegény élethelyzetünk. Pánikbetegséggel, agotacóbiával küzd, és a gyerekek iskola, edzés, bevásárlás, háztartás dimenziojára csökkent az élettere egy olyan helyen ahol nagyon nem szeretünk kenni. Alvászavara miatt már régóta külön alsznk. Looott gyors menetekben merült ki a szexulis kapcsolatunk, nem nagy vyarorisággal.

Egy impulzusból, spontán, előjáttékként és szeretjezés közben kezdtem el mondogatni beki, hogy nyugodtan keressen magának örömet, élvezte az életet. Ebben az élethelyzetben bár izgató és izgalmas játék volt, sok félelmetes érzéssel társult. Ő is többször mondta, hogy atűztel játszunk. Én csak mosolyogtam, nyugodtan, szabad vagy.. Aztán egyszer csak közölte, beszélnünk kell. Mondanon sem kell, nem egészen így képzeltem, nem is tudom hogy képzeltem, talán csak játékbak szántam, de mindenképpen arra számítottam, hogy ha ilyesmi valóban lenne, mint jàtèkopció, akkor azt megbeszélnénk, játtszanánk a gondolattal, maga ez lenne a spice, és ha valami tébyleg kiakakulna valami, akkor megbeszéknénk a részketeket. Hidegzuhanyként ért. Rettenetesen össze vilt omolva, zokogott és sajnálta Rettegett, úgy érezte mindent elrontott. Annyira kéfségbe volt esve, hogy ösztönből nyugtattam, öleltem, védtem és próbáltam biztosítani h semmi baj nem lesz mi de t megoldunk együtt. Egy fél éjszakán át vígasztaltam, annyira féltettem lelki traumája és általános állapota miatt. Nagyjából én kértem elnézést, hogy ilyen helyzetbe sodortam..

Ahogy telnek a napok, fékelmetes érzelmi vigarokon megyek át. Azt mondta soha töbvet és najd belepusztult, nem bírta utána, majdnem hábyt stb. Azt mondta nem tesz ilyet többé. Mk dram neki, hogy egyszer, egy sfabilabb, jiegyensúlyozott helyzetben lehet, hogy még egyszer majd játszunk ilyet de ez most nagyon nehéz.

A legrosszabb, hogy a helyi magyar közösségből valaki az illető. Ez több dolog miatt is nehebbé teszi, hogy intelligensen higgadtan tudjam kezelni a dolgot. Nem szeretnék ott többet mutatkozni, nem kívánok fekszarvazott férfiként jókedvüen szocializálbi, mosokyogva poénkodni miközben azon jár az agyam, hogy esetleg ő volt az, ki volt az, ki tudja? Biztos mindenki tudja, és rajtam röhög. Késztetést éreznék, higy esetleg archaikus módon demonstráljam a hím közösség tagjai között a dominanciámat, kijelöljem a területemet. Gyönyörű. Szóval ennek lőttek.

Ő viszont szeret oda járni, továbbra is keresi a társaságot amikor teheti. Én itthon ülök, ő meg késő este jön haza mert ilyen program-olyan program. Tudom, hogy nehéz, nert ezen kívül nincs hol szoializálód ia, de szétőrlöm magam, hogy mit keres ott. Nem tudom kitalálni mit tegyek, nem akarok seggfej kenni, hogy szabotálom, bojkottálom a magyar házat, összejöveteleket. Igaz, én nem élvezem igazán a társaságot, előtte sem.. Ő most is ment 6-ra. 9-kor hívott, hog páran beülnek valahova. Mindhárt éjfél. Én itthon a gyerekekkel. Kavarog a gyomrom. Szó szerint. Köszönöm, hogy ideírhattam, köszi ha elolvassátok.

Tisztelt Melinda!
Legyen szíves elmagyarázni mit jelent az a pszichológiai állapot, hogy “enyhe fokú mentálisan retardált.”Milyen teszt az amely egyértelmű bizonyítékot jelent erre nézve? A Nemzeti Közlekedési Hatóság két pszichológusa elsőfokon és másodfokon erre hivatkozva vette el a jogosítványomat.A ludas valójában két szakorvos, akik nem tettek eleget annak a törvényi kötelezettségüknek, hogy szakorvosi véleményt adjanak ki háziorvos részére, jogosítvány egészségügyi alkalmasságának meghosszabbítására.3 év után a neurológusom többszöri felszólítása ellenére sem történt semmi előrelépés, majd azt írta egyik orvosi leletemre, hogy jogosítvány tekintetében forduljak a NKH PÁV vizsgálatra, magyarul szépen tőrbecsalt.Elcsalt erre a vizsgálatra, a kötelességét letagadta.A pszichológusok pedig abból indultak ki hogy orvos küldött be erre a vizsgálatra, tehát eleve nem független vizsgálat történt.Másodfokon a pszichológus hölgy kijelentette hogy nem a tesztek számítanak nyugodjak bele hogy elveszik a jogosítványomat…Sajnos nem volt nálam bekapcsolt kamerás telefon.Ez elég egyértelmű bizonyíték lenne..most.A ügyben bűncselekmény elkövetése miatt(hatósági jogkörben elkövetett hamis tanúvallomás,bizonyítékhamisítás) miatt feljelentést szeretnék tenni, de ugye szükség lenne egy vagy több ellenbizonyítékra.Mivel közlekedéspszichológiában az elsőfokú vizsgálatot végző hölgy a közlekedés pszichológia magyarországi “feje” vezetője volt, így nemzetközi szakértő bevonását is fontolgatom Bécsből és Svájcból, de ezt bírója válogatja figyelembe veszi e vagy nem.Annak ellenére állapították meg mentális retardáltságomat, hogy a pszichiáterem soha ilyet nem állapított meg.Az orvosi leleteket vinni kellett a vizsgálatra, melyet a másodfokú vizsgálat előtt írásban jeleztem hogy orvosi titkokat sértenek.Naivan úgy gondoltam, hogy orvosgárda(igazságügyi orvos pszichiáter és neurológus) fog vizsgálni a közlekedési hatóságnál, de nem ez történt.Véleményem szerint a leleteken található telefonszámok miatt kell vinni az orvosi leleteket a Közlekedési Hatósághoz.Egyébiránt egy szakorvosi lelet értelmezésére egy pszichológus nincs kiképezve..A háziorvosom sem tudja értelmezni sokszor mi áll ott!Ami a gyógyszereket illeti, a behivólapon azt írták, minden gyógyszeremet vegyem be, majd az elutasító határozatban leírták, hogy mivel pszichotróp szereket szedek, a vizsgálatot nem tudták elvégezni!, de az addigi bizonyítékok alapján a közlekedésre nézve veszélyt jelentek.Azt tudni kell hogy pszichostimulánst:Ritalin és egy enyhe antidepresszáns:Prozac miatt van ez az egész hiszti hadjárat.Az egész világon milliók szedik egyszerre ezt a két szert sikeresen.Önmagában az hogy valaki pszichotróp szert szed nem lehet elutasító ok, márpedig itt ez is megtörtént.Milyen ellenbizonyítékok elkészítését tudná javasolni?Ezek gondolom ismételten tesztek lennének és mely teszt az ami mint fennt irtam, bizonyítja állitólagos mentális retardáltságomat.Diplomával, nyelvvizsgával, munkahellyel rendelkezem.Elképesztően felháborítónak tartom ezt a hozzáállást.Jogomban áll szedni kedvenc gyógyszereimet és a jogosítványomhoz is jogaim vannak.Két korrupt orvos és két korrupt pszichológusnak nincs semmilyen joga az akaratukat rámerőltetni.

Tisztelt Doktornő!

Párommal 6 hónapja vagyunk együtt. Ő 35, én 31. Interneten ismerkedtünk, a szimpátia rögtön megvolt, nagyon kedves és udvarias volt velem a kezdetektől fogva. Azt gondoltam, Ő egy komoly, viszonylag konzervatív, jó értékrenddel bíró ember, pl. mert az első testi kontaktust nem szerette volna elsietni. Egy több éves komoly, de nagyon problémás, csalódásokkal teli kapcsolata ért véget tavaly év elején. Elmondása szerint, azóta csak ismerkedett, próbálkozott, sok nővel randizott, de nem jött a megfelelő nő az életében. Sajnos 2 hónappal ezelőtt, a bizalmatlanságom okán belenéztem a telefonjába. Attól tartottam, hogy nem zárt le mindent a múltjában. Egyrészt azért írom, hogy sajnos, mert szégyellem, hogy ezt tettem, másrészt, mert olyasmiket olvastam, amiket nem szerettem volna. A konzervatívnak gondolt párom, a kapcsolatunk előtt visszataszító módon csapta a szelet a nőknek, akikkel ismerkedett. Szexuális jellegű üzenetváltások, fehérneműs képeket kért tőlük, beszólogatott nekik…stb. Nehezen tudok ezzel megbékélni, mert nem ilyennek ismertem meg. Az az érzésem, hogy félreismertem. Nem tudom, hogy tervezhetek-e vele így, hiszen ez talán sokmindent elárul a jelleméről. Sok kellemetlenséget és gyötrődést okoznak ezek a gondolatok. Gyakran eszembejutnak azok a számomra taszító mondatok, amiket ezeknek a nőknek írt. Hogyan tudnék ezen túllendülni?
Köszönettel!

Kedves Doktornő
Egy szexuàlis kérdèsem volna.
A pàrommal nem hosszú ideje vagyunk eggyütt de sok mi dent megbeszèltünk többekközzött ezt a problèmàt is de azt gondolom hogy itt több rejlik mind amit elmert mo danni..
Szóval a problèma következö a merevedès megtartàs az egyik gind a màsik meg hogy hüveji behatolàs uttàn teljesen lelohad a pénisze ès a magömlèst is csak akkor èri el ha sajàt magànak vègzi el..És enge. Ez csak azèrt zavar mert azt gondolom èn nem tudom megadni neki amire vàgyik..A törtènethez az is hozzà tartozik hogy ez nàla 2 ève tart az ö âlítasa szerint szertnèm megkèrdezni vola e valmi tanàcs a kezelèsre vagy megoldàs.
Hálàs Köszönet

Van egy olyan problémám hogy kint dolgozom Németországban és néha el szoktunk menni itt discóba és nem értem miért van ez így de nem szivesen ismerkednek velem a német csajok lehet a nyelvtudás hiányában kicsit tudok csak németül és néha úgy érzem elküldenek a francba ha pl csak táncolni akarok velük! Miért van ez így? Én nem tartom magam rossz pasinak és mégis csak kudarcok sorozata és olyankor amikor elküldenek a francba de csak táncolni akarok velük olyankor gyűlölöm a nőket a sorozatos elutasítások miatt! Miért van ez így? Olyankor elmegy mindentől a kedvem!

Kedves Melinda!

26 eves, egy 2 eves fiu edesanyja vagyok es parommal Angliaban elunk.
Minden 17 eves koromban kezdodott. Szakitottam elso komoly baratommal, majd egy bizonyos honlapon elkezdtem ismerkedni ferfiakkal. Talalkoztam is 29 eves ferfival, akivel szexkapcsolat alakult ki, de nem talalkoztunk surun csak par havonta, mivel a munkaja es a tavolsag nem engedte. Kb 5 evig tartottuk igy a kapcsolatot.
Kozben megismerkedtem egy masik 28 eves sraccal, akivel 4 evig volt se veled se nelkuled kapcsolatom.
Mar betoltottem a 18-at mikor megismerkedtem egy 26 evessel is, vele is egyutt voltam es o futtatni akart engem, amit ki is probaltunk, volt 2 kuncsaftom egy este alatt, az elsot oralisan kellett kielegitenem. A masodikkal nem tortent semmi mert mire oda eljutottunk volna o rosszul lett, hivtam a “baratomat”, hogy hivja a mentoket, mert en nem tudom, hogy pontosan mi a cime a lakasnak. Sajnos mar nem tudtak segiteni rajta. Itt en befejeztem.
Majd elkezdtem dolgozni a polgarmesteri hivatalban, ahol a polgarmesterrel jartunk ossze par alkalommal, kozben anyagilag tamogatott. Kb 5 honapig tartott, mert a szerzodesem lejart, utana meg egy ket alkalommal talalkoztunk, de aztan befejeztuk.
Elkezdtem dolgozni egy kocsmaban, ahol megismerkedtem egy 60 ev koruli ferfival, akivel szinten ilyen kapcsolatom alakult ki. Vele tobb mint egy evig tartott. Szegenyt atvertem, annyi rengeteg penzt kertem tole.
De mindekozben megismerkedtem a kocsmaban egy 30-as ferfival, aki drogozott. Az elso alkalommal elutasitottam mikor kinalta, de utana mar elfogadtam. O belevitt abba, hogy egyik haverjaval 3asban csinaljuk.. Amibol vegul bem lett az, mert csak en voltam es az o haverja, o pedig nezte. Voltak kozos ismeroseink. A legjobb baratnom volt ferje, meg annak a haverja. Egyik este ravett, hogy elsobb az egyiknel voltunk aztan a masiknal, egy ejszaka alatt 3 ferfival voltam.
(kozben meg rengeteg hasonlo dolgok tortentek, de hosszu lenne leirni mindent.)
Tobb mint 4 eve mar megismerkedtem a jelenlegi parommal(azota csak o van nekem) aki kint elt, es o kihozott magaval, kiszakitott abbol a kornyezetbol es van egy gyonyoru, boldog fiunk.
Tud nehany dolgot a multamrol, mert meseltem neki, azota nem is tul jo a kapcsolatunk, de rajta vagyunk, hogy megoldjuk.
Azzal a baratnommel megszakadt a kapcsolat es mindenki massal is. Toroltem magam kozossegi oldalakrol. Egyszoval elmenekultem.
De minden nap eszembe jut a multam, vannak napok mikor annyira rossz hangulatban vagyok, hogy nem vagyok kepes ellatni a teendoimet, egyszeruen nincs kedvem hozza.
Gyotor egyreszt a lelkiismeretfurdalas, mert hazudtam mindenkinek, csaltam, loptam akkoriban. Buntudatom van amiket tettem. Undorodom magamtol.
On szerint, hogy tudnam magam tultenni mindezen?

Tisztelt Melinda van egy családtagunk akinek sürgös segítség kéne mert szerintünk depressziós lett. Volt vagy van nem tudjuk neki egy kapcsolata és már éveken át szenved mindenki tudja hogy a párjának nem kell neki komolyan. Ezért a családját okolja mindenkivel össze veszik és nagyon csúnyán. Bezárkozik a szobába nem beszél senkivel heteken vagy honapokon keresztül azt hiszi hogy mindenki ellenség folyton azt mondogatja hogy megalázuk és hogy utál minket. már oda jutottunk hogy nem lehet semmit mondani neki mert mindjárt támad. Van neki egy gyereke és avval se bánik valami jól. Röviden ennyi lenne. Még lenne mit írnom. Sajnos nem látja be hogy valami baj van vele azt mondja hogy bolondnak nézzük. Szeretnénk orvosi segítséget kérni de nem tudjuk hogy hogyan kezdjünk hozzá. Remélem tanácsol valamit. Üdv Attila

Tisztelt doktornő!Sajnos nem régen bebizonyosodott amitöl fèltem de ugyanakkor tudtam.11ève èlek együtt a pàrommal.Nem volt mindig felhötlen ami sajnos köszönhető volt az internetnek hiszen sajnos a pàrom függő lett és az volt a legnagyobb öröme hogy nőkkel ismerkedett.Ezt màr kezdtem elfogadni és ràhagyni.Aztàn jött a pofon.Tavaly màjusban èszrevettem hogy meg vàltozott szinte taszitott el magàtol.Ezt én szóvá is tettem hogy megvàltozott hogy biztos hogy van valakije ès kértem ha igy van menjen el de ne készitsen ki.Persze tagadàs èn voltam a hülye.Sikerült kideritenem ki a hölgy majd neki is ìrtam ès fel tettem neki a kèrdést.Persze ott is tagadàs hogy csak baràtként kezelte a pàrom stb.A hölgy azt àllitja hogy a pàrom zaklatta meg hogy nem akart semmit a pàromtol.A pàrom pedig azt àllitja hogy soha nem zaklatta söt mindig a hölgy ìrta mikor menjen hozzá mikor nincs otthon a pasija mert hogy van neki.Azzal hitegette a pàrom hogy elhagyja mert vele szetetne élni és hogy nagyon szereti.Hozzá teszem a pàrom azt mondta a hölgynek hogy egyedül él tehàt letagadott.Na szoval a lényeg megcsalt mert kiderült hogy szex is volt.Tervbe volt hogy elhagy.De most hogy kiderült a hölgy nagyon tagad mindent probàl ugy alakitani hogy ő jöjjön jol ki belöle mert gondolom ha a pàrja megtudja ott csunya vilàg lesz.A pàrom azt mondja tiszta szivböl megbànta ès sajnàlja hogy ennyire elvakult volt és kéri hogy béküljünk ki jóvà teszi mer szeret.De nekem ez nagyon nehéz nem tudom mit tegyek.Ő azt mondja menjünk el pàrteràpiàra.Hozzà teszem ő 49èves van aki azt mondja kapuzàràsia van és be vallom én is gondoltam rà de ez nem lehet mentsèg erre.Kedves doktornő mit tanàcsol hogy mit tegyek hogy dolgozzam fel.Meg lehet e bocsàjtani egy ilyen dolgot.Kèrem adjon tanàcsot köszönettel.Edina