Keresztül néznek rajtunk? Hogyan léphetünk ki az áldozat szerepből?

Kiút a kiközösítésből

Keresztül néznek rajtunk? Hogyan léphetünk ki az áldozat szerepből?

Az áldozat-agresszor dinamika életünk minden területét áthatja, legyen szó munkahelyről, párkapcsolatról vagy családi viszonyokról. Észrevétlenül begyűrűzik a leghétköznapibb helyzetekbe, beszélgetésekbe is. Ha félünk valakitől, könnyen átvehetjük az álláspontját elárulva önmagunkat. Önbecsülésünk így átmenetileg helyreáll, hiszen látszólag az erősek vagyunk. Nem kell megélnünk a félelmeinket, hiszen azonosulunk a támadóval. Ezt egy átlagos beszélgetésben is megfigyelhetjük, ha például egy férfi társaságban megjegyzik, hogy milyen jó, hogy épp mi vagyunk jelen, hiszen általában a nőkkel csak a baj van. Ilyenkor eldönthetjük, hogy hogyan reagálunk. Hűek maradunk a saját érzéseinkhez és megvédjük saját nemünket, vállalva ezzel a konfliktust, vagy csendben maradunk. Ha utóbbit választjuk, azonosulunk a támadóval. Hogyan léphetünk ki mégis az áldozatszerepből?

Az áldozat szerep felé tartó első lépés, hogy eltávolodunk önmagunktól. Az agresszivitás sokszor úgy kezelhető a legfinomabban, hogy a megfelelő pillanatban elhatárolódunk tőle. Ez azonban veszéllyel jár, hiszen minden konfrontáció az elutasítás lehetőségét is magában hordozza.
Az áldozat-agresszor dinamika nagyon könnyen megfordítható. Az agresszor sokszor már attól áldozattá válik, ha az áldozat nem marad többé áldozat. Érdemes ugyanis tudnunk, hogy annak aki, agresszív módon kommunikál, vagy lép fel, annak nincsenek meg azok a megküzdési stratégiái mint annak, aki szép szóval is el tudja érni a céljait. A szadizmus tehát kísérlet arra, hogy önmagunkat elpusztíthatatlannak lássuk. Ennek forrása azonban sokszor a legbelül érzett tehetetlenség!

A harag bennünk is ott van!

Az áldozat szerepből való kilépéshez nem elég áldozati mivoltunkat felismerni, hanem meg kell találnunk a saját identitásunkat, hogy felismerjük magunkban az agresszort és megtiltsuk magunknak. Aki nem tartja magát elég rátermettnek, az tudattalanul a másik ember hatalmával azonosul. Aki pedig nem fejezi ki saját érzéseit, vagy akár nem is észleli őket, eltávolodik önmagától. Az agresszió hasznos lehetAzt kell tehát elérni, hogy ne viselkedjünk se áldozat, sem agresszor módjára. Ne rekedjünk meg sem a tehetetlenség, sem pedig a hatalom érzésében.

A harag és az agresszió azonban mindennapjaink részei! Ha valamit meg akarunk tenni, de akadályba ütközünk, akkor dühösek leszünk. Ha véghez akarunk vinni valamit, de nem tudjuk, akkor nem csak dühösek leszünk, hanem az önértékelésünk is elbizonytalanodhat. Minden emberközi kapcsolat, amelyből úgy érezzük, hogy baj van velünk, az önérzetünkre is negatívan hat. Haragunkat ekkor vagy kimutatjuk, vagy önmagunk ellen fordítjuk. Ahhoz, hogy megismerjük milyenek vagyunk amikor haragszunk, idézzünk fel egy szituációt amikor nagyon dühbe gurultunk és gondoljuk végig mire gondoltunk, vagy mit láttunk lelki szemeink előtt. Mit éreztünk? A testünkben pontosan hol éreztük a feszültséget? Mit tettünk volna a legszívesebben? Aztán gondoljuk végig azt is, miért nem tettük meg.

Az áldozatok gyakran megbántódnak, egyedül búslakodnak, vagy rosszul lesznek. Az agresszió azonban nagyon fontos része az életünknek, hiszen ezzel jelöljük ki újra és újra a határainkat! Ez igaz akár a test-határainkra is. Pl. ha egy zsúfolt buszon vagy liftben közel kell állnunk másokhoz, az könnyen dühöt válthat ki belőlünk. Tolakodásnak érezzük, hogyha semmibe veszik a privát szféránkat. Aki bízik önmagában, az tudja, hogy képes valamit véghez vinni, az a saját határait is magabiztosan jelöli ki. Ha azonban azt érezzük, nem tudjuk kelőképpen befolyásolni az életünket, tehetetlennek és dühösnek érezzük magunkat. Az önmagunk által szabott határokhoz a biztonság és méltóság érzésre kapcsolódik.

Ha elfojtjuk az indulatainkat, az egyenes út az áldozatszerep felé

Az áldozat típus kerüli a konfliktusokat, inkább visszavonul. Igent mond a feladatokra akkor is, ha nem teszi meg őket szívesen. Ha nekimennek az utcán, még ő kér bocsánatot. Gyakran bűntudat kínozza és másokban is könnyedén kelt bűntudatot. Árad belőle a szemrehányás és az önsajnálat. Korán megtanulta, hogy a többi ember fontosabb, mint ő.

A támadó típus hamar dühbe gurul, kritikára szemrehányásokkal válaszol. Saját szorongását, szégyenét, vagy tanácstalanságát haraggal hárítja el. Gyakran cinikus, vagy gúnyos. Legtöbbször őt is ugyanúgy tekintéllyel nyomták el gyermekkorában, mint az áldozatot, csak ő a támadóval azonosul, nem pedig az áldozat szereppel. A környezethez való alkalmazkodás és az önazonosság konfliktusát ő úgy oldja meg, hogy önmagát helyezi a középpontba.

Az arany középút megtalálására csak az képes, aki megélt valamiféle védettséget gyermekkorában: azt az érzést közvetítették neki a szülei, hogy ő szerethető, nincs vele semmi különösebb baj. Illetve aki megfelelően feldolgozta korai veszteségeit, az is képes kiállni önmagáért. Az ilyen típusú ember, ha mérges szóvá teszi a dühét, frusztráció tűrése jó. Elfogadja, hogy a negatív érzések az élete részei.

Bárány bőrbe bújt farkas, vagyis a passzív agresszió

A nyíltan agresszív és az áldozatszerep mellett igen gyakori az úgynevezett passzív agresszív viselkedés. A passzív agresszív emberek gyakran nem aktív agresszorok, de másokra agresszíven hatnak. Saját indulataikat ugyanis másokra ruházzák át. Például ha valaki beszél hozzám, de én nem válaszolok neki, a másikat feldühítem vele. Könnyű erre azt mondani, hogy nem értem, miért lettél dühös. A passzív agresszió gyakran a felejtés álcájába bújik. Az ezzel élő személy nem mond tehát nyíltan ellent a vita partnerének, hanem úgy tesz, mintha elfelejtené, vagy nem értené azt, amiről szó volt. Ha egy beszélgetés során ott hagyunk valakit, az egy nyíltan agresszív cselekedet. Ha viszont keresztül nézünk a beszélgetőtársunkon, látszólag nem követtünk el agressziót.
A passzív agresszív emberekkel azonban nem jó érzés együtt lenni. Egy idő után az lesz a benyomásunk róluk, hogy megbízhatatlanok. Az áldozatokból gyakran válnak passzív-agresszív szereplők konfliktushelyzetben. Emellett az áldozatok gyakran önmaguk ellen fordítják az agressziójukat. A passzív-agresszió nagyon hatékony leértékelési stratégia. A passzív agresszív ember leértékeli saját magát és ezt közvetíti mások számára is. Azért nem mennek bele a konfliktusba, mert önértékelésük nagyon ingatag. Manipulatív viselkedése által azonban látszólag hatalomhoz és jelentőséghez jut.

Aki a saját agresszióját más ruházza át, az valami fontosról mond le. Az megfelelően kezelt agresszió ugyanis lényeges eszköze életünk alakításának.

Az érem két oldala: az agresszor- és az áldozatszerep

Az agresszor és áldozat köteléket akkor lehet feloldani, ha tudatosítjuk magunkban mindkét oldalt. Milyen érzelmek, felelősségek megélését ruházzuk rá a másik félre? A passzív-agresszió azért a legnehezebben kezelhető agresszió forma mert ártalmatlannak mutatkozik, pedig valójában nagyon pusztító hatású, hiszen végletesen leértékeli a másik embert. A passzív agresszív ember megkeseríti mások életét, azonban ezzel az önmagáén sem javít.

Ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor merünk kockáztatni: beleállunk a konfliktushelyzetekbe. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor ezt nem engedjük meg magunknak.Ha nem tudjuk kimondani haragunkat, szorongunk A tehetetlenség érzése szorongást vált ki, ami különféle testi jelekben is megnyilvánulhat. Az agressziót sokan kifelé vetítik: a gonosz világgal azonban nem tudnak sem megbékélni, sem pedig szembeszállni. Az is előfordulhat, hogy saját agresszív részét valaki önmaga ellen fordítja (pl. falcolás, öngyilkosság).

Aki a harangot nem tudja megélni, az mindenképpen szorong! Az áldozat helyzetben tehát természetes a szorongás. A szorongó ember azonban vezetőt keres, elvárja, hogy a környezetében élők hozzák meg a döntéseket helyette. A szorongó emberek rendszerint saját partnerüket ruházzák fel agressziójukkal.
Az agresszivitásnak azonban pozitív oldala is van: energiát ad ahhoz, hogy neki lássunk valaminek. Aki a saját agresszióját kivetíti, az mindig gyanakszik. Ezt azonban nem mutathatja ki, hiszen függ a vezérlő személytől. Előbb-utóbb azonban felborul az összhang! Belső harc dúl benne: egyfelől szüksége van a másik emberre, másfelől dühös is rá, amiért függ tőle.

… és ami közös bennük: a szorongás

Erős szorongásra utal a támadóval azonosulni. Az önmarcangolás is gyakran az agresszorral való azonosulás terméke. A nehézségekkel látszólag nagyzolás segítségével is felvehetjük a harcot, ugyanis ha idealizáljuk önmagunkat, az erőt adhat a küzdelemhez. Ez nem csak az agresszor szerepben figyelhető meg. Sokszor előfordul, hogy az áldozat idealizálja az áldozati helyzetét. Például az én problémám olyan súlyos, hogy senki sem segíthet rajta. Az áldozat ilyenkor valójában tehetetlen és mindenkit támadónak lát. Az önidealizálás azonban nagyon sok energiát felemészt és nem sok köze van az önmagunkkal való valódi együttérzéshez.
Az áldozatok általában nem vonzóak a többi ember számára. A bűntudattól moccanni sem képesek, inkább a teljes elveszettséget választják ahelyett, hogy a mindennapos veszteségekkel kelljen szembenézniük.
Az agresszor a saját szorongását és tehetetlenségét, bűntudat-, függőség- és kiszolgáltatottság érzését ruházza át az áldozatra. A probléma, amivel nem néztünk szembe, azonban a kapcsolatunkban bukkan elő. A kiutat azt jelenti, hogy ha az agresszor és az áldozat is megtanulja a saját szorongását és agresszióját egyaránt felvállalni.

Az agresszor-áldozat dinamikából csak úgy szabadulhatunk, ha a bűntudatot elfogadjuk és megértjük. A bűntudatos érzések ugyanis nemcsak az agressziót, de a szorongást is lekötik. Ezért azok nem tudják eredeti funkciójukat betölteni. Érdemes ilyenkor feltennünk magunknak a kérdést: hogy mit csináltunk rosszul, miért kell felelősséget vállalnunk? Vannak helyzetek, melyekben nincs választásunk, csak az dönthetjük el, hogy magunknak vagy másnak ártunk. Ha saját magunk ellen vétkezünk, rendszerint mások ellen is fogunk, mert nyíltan (vagy rejtve) dühösnek érezzük magunkat. Ha bűntudattal küzdünk, gyakran saját magunkkal sem érzünk együtt, ezért a másokkal való együttérzésre és képtelenek leszünk. Bűntudatunk elhárításának bevett formája a bűnbak keresés.

Hogyan éljük a saját életünket áldozatszerep nélkül?

Az áldozattá válás sokszor elkerülhetetlen, mint ahogy előfordul, hogy az agresszión kívül nincs más választásunk. Ha felfedezzük magunkban mind az agresszív mind pedig a szorongó, áldozat részünket, új viselkedés módokat próbálhatunk ki. A legszerencsésebb, ha személyiségünk kellőképpen rugalmas, ezért a legkülönfélébb helyzetekhez tudunk alkalmazkodni. Ha jóban vagyunk önmagunkkal, könnyen felidézhetjük hová tűntek életünk örömteli pillanatai. Ezáltal magabiztosabbá válhatunk. Ápolnunk kell azonban önértékelésünket, hogy az áldozat-agresszor dinamikát elkerüljük és valóban a saját életünket éljük. Ne pedig azt a kapcsolati mintát ismételjük, amelyre szüleinkkel való kapcsolatunk előbb programozott bennünket.

Felhasznált irodalom:

Kast, V. (2004) Búcsú az áldozatszereptől. Európa Kiadó

Önismereti igény esetén szeretettel várom megkeresését elérhetőségeim bármelyikén. Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

Share Button

Kérdése vagy véleménye van? Ossza meg velünk!

Az email címet nem tesszük közzé.