Online pszichológiai tanácsadás | Habis Melinda klinikai és mentálhigiénés szakpszichológus és személyközpontú terapeuta honlapja

Hogyan adjuk át saját fájdalmas veszteségeinket a gyermekeinknek?

 

Az orvostudomány sokat tud arról, miként öröklődnek a fizikai tulajodságaink (pl. szemszín, testmagasság, a különféle genetikai eredetű betegségek), arról már kevesebbet, hogy a lelki tulajdonságaink (például kitartás, barátságosság) hogyan alakulnak ki, mennyiben genetikai eredetűek. Az pedig, hogy az élményeink mennyire öröklődnek, csak az utóbbi években került a kutatások középpontjába, annak ellenére, hogy a pszichoterapeuták tapasztalata évtizedek óta alátámasztja ezt a jelenséget. Élményeink öröklődését nevezzük transzgenerációs hatásnak. Egészen pontosan azt, mikor saját múltunkban történt tarumáinkat, negatív érzéseinket annélkül adjuk át a gyermekeinknek, hogy észre vennénk azt. Nem kell, hogy beszéljünk ezekről, sőt, ha meg sem említjük őket, még súlyosabb terhet jelentenek. Fontos előre tisztázni hogy az elhallgatás a legtöbbször nem tudatos, hanem abból fakad, hogy fájó emlékeinkkel sokszor képtelenek vagyunk egymagunk megküzdeni, szembenézni. Mivel nem tudunk/merünk segítséget kérni, nem marad más út, mint eltemetni magunkban ezeket a veszteségeket. Hiszen ezek puszta említése is sajgó sebeket tépne fel.

Amiről képtelenek vagyunk beszélni…

Mi okoz traumát?
Bármiféle veszteség traumát jelenthet, amit nem tudunk kezelni, kellőképpen megmunkálni saját érzelmi erőforrásaink segítségével. Vannak olyan életesemények, melyek mindenképpen megterhelőek, ilyen például a szülő korai halála a gyermek számára, a holokauszt, vetélés, testvérhalál, öngyilkosság stb. Érdekes, hogy szülővé válásunk automatikusan mobilizálja gyermekkori élményeinket, amik ezáltal tudatossá tehetővé, feldolgozhatóvá válhatnak (megfelelő érzelmi munka, önismereti folyamat által). Ha ez nem történik meg, a trauma átadódik utódainknak, akár több generáción át. Könnyen megmagyarázható, hogy már az édesanyánk méhében átélt élmények fizikai szinten befolyásolnak bennünket (az anygai hormonok közvetítésével), a felnövekedésünkkel ez a hatás egyre inkább “pusztán” lelki jellegű lesz.
Ezek a fel nem dolgozott traumák sok generáción át hatnak anélkül, hogy a családtagok akár tudnának annak a másiknak a létezéséről, aki a veszteséget valójában elszenvedte. Akár ötödik-hatodik generáció is átélheti, amit elődei nem voltak képesek feldolgozni csak éppen más-más esemény kapcsán.  A holokauszt során megélt halálfélelem például akár egy szülés alatt vagy egy baleset kapcsán is megjelenhet, elemi erővel hatva ránk. Vagy akár egy munkahelyi konfliktus, esetleg egzisztenciális nehézség kapcsán is újraélhetjük a korábban fel nem dolgozott trauma okozta kilátástalanságot, tehetetlenség érzést. Pusztán az emóciónk hevessége és megszüntethetetlensége utal arra, hogy ennek gyökerei nem a jelenben, hanem sokkal inkább a múltunkban, pontosabban a családi múltunkban keresendők.

Mit kezdünk a fájdalommal?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Mi lehet a magyarázat?

Mint fentebb írtuk, a kutatások gyerekcipőben járnak a traumaátadás pontos mechanizmusaival kapcsolatban, annak ellenére, hogy empirikusan (tapasztalati alapon) évtizedek óta dolgoznak a pszichológusok ezzel a problémával. A pszichoanalízis régóta használja a tudattalan fogalmát, ennek egy speciális formája a családi tudattalan. Ez nem más, mint megfogalmazhatatlan érzéseink, élményeink összessége, melyeket mindennapi gesztusaink által közlünk, ezáltal pedig észrevétlenül „örökítünk” át. A családi közösség korábban élt tagjainak sorsa automatikusan ismétlődik meg az utódokban, akár testi tünetket is okozva.  (Ez talán elsőre meglepően hangzik, mégis kutatások igazolják, hogy az éhező hollandok unokái négyszeres valószínűséggel betegedtek meg cukorbetegségben. Drogot fogyasztó szülők gyermekeinél pedig kimutatható volt az ezzel kapcsolatos anyagcsere-változás annak ellenére is, hogy ők maguk sosem használtak tudatmódosító szereket.)

A legszorosabb kapocs…

Gyermekként ugyanis szimbiotikus kapcsolatban vagyunk szüleinkkel, érzelmileg és fizikailag is szoros kapocs van közöttünk. Empátiánk segítségével olyan dolgokat is megérzünk, amiről még a másik ember sem tud: szeretteink érzelmi állapotaira automatikusan ráhangolódunk. Átvesszük így egymás félelmeit, tulajdonságait, motivációit, képét a világ működéséről. A legérdekesebb ebben, hogy ezeket hétköznapi gesztusaink, közléseink (elejtett fél szavaink) közvetítik, melyek teljesen ösztönösek, ezért tehát nem, vagy csak csekély mértékben kontrollálhatók. Az élmény adódik tehát tovább, a feldolgozásra váró fájdalom, amely sokféle élethelyzetben megnyilvánulhat.



Mit tehetünk ez ellen?
A legfontosabb, amit szülőként gyermekünkért tehetünk, hogy mindent megteszünk saját testi-lelki jóllétünkért, mintát mutatva ezzel a következő generációk számára. Amennyiben érezzük, hogy múltunkban fájdalmas pontok vannak, vagy a jelen nehézségei viselnek meg minket túlzottan, ne várjunk az önismereti munkával (ez különösebb ok nélkül is ajánlható bárkinek, aki szeretné megérteni, reálisabban látni saját magát és másokat), vagy akár a pszichoterápiával. Szükséges végiggondolni, megérteni nehézségeinket, hogy valóban múltként tekinthessünk a korábbi történésekre. Ne várjuk azt, hogy az idő gyógyítsa be a sebeinket, a családi lélek ugyanis nem felejt. Fontos tehát megélni és átgondolni a fájdalmas érzéseinket, ha kell, szakember segítségével feltérképezni, átdolgozni szüleinktől kapott a nehézségeinket. Érdemes tudni, hogy minden szülőt két alapvető motiváció mozgat. Hogy a jó dolgokat továbbadja, a negatív élményektől pedig amennyire lehet megóvja gyermekét (pl máshogyan nevelje, mint ahogyan a szülei vele tették).

Önmagunkhoz is jónak kell lennünk, hogy szeretteinkhez azok lehessünk.

 


Fontos meglátnunk, hogy ezek az elképzelések gyakran ellentmondanak egymásnak. Szülői nehézségeink fejlődési feladatokat jelezhetnek. Érdemes tehát odafigyelni, mi az amit nehezen viselünk el másokban, ami gyermekünkkel kapcsolatban leginkább felidegesít. Valószínűleg nekünk is dolgunk van ezekkel a tulajdonságokkal, ezért hatnak ránk ilyen erővel. Felnőtt éltünk folyamatos alkalmazkodást igényel saját, szeretteink és mások, sőt a társadalom elvárásaival, igényeivel szemben is. Ha érzelmileg elég erősek vagyunk, jól tudunk keresgélni a megoldásmódok között és jó esetben van mellettünk egy társ is aki, aki segítségül szolgálhat a gyermekneveléssel kapcsolatos helyzetek megoldásában.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt
Share

About the Author: admin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

A hozzászólás elküldéséhez kérjük, oldja meg a következő feladatot! Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.