Kategória: Írások

Megcsaltak… váljunk?

A nyár a szerelem időszaka… de mi a helyzet akkor, ha ez az érzés egy meglévő párkapcsolat (esetleg házasság) mellett költözik a szívünkbe? Mi a jó döntés ilyenkor? Engedjünk az ismeretlenhez kapcsolódó izgalomnak, fellobbanó szenvedélynek vagy fontosabb a megszokott, biztonságot adó háttér?

Manapság a házasságok jó része válással végződik: az első házasságok esetében 40-45%-ban, a második házasságok 67%-ban, az élettársi kapcsolatok pedig még nagyobb arányban bomlanak fel az évek során. A válás elfogadottá vált társadalmunkban, így ha emellett döntünk, kevésbé kell tartanunk környezetünk negatív megítélésétől, mint korábban. De mit érzünk mi? Milyen értékeket, viselkedésmintákat hoztunk az eredeti családunkból? Mi vezetett oda, hogy egy harmadik színesítette meg a hétköznapjainkat? Helyre lehet-e/kell-e hozni még a párkapcsolatunkat?

A váláshoz vezető út…

Fontos tisztázni, hogy a válás mindig egy folyamat eredménye, melyet ún. válási krízis előz meg. Ennek része lehet a fokozatos elhidegülés, melyet különböző viselkedési stratégiák kísérhetnek. Gyakran jellemző a másik viselkedésének vagy személyének kritizálása, becsmérlése (nyilván jogosan érzi magát megbántva a megcsalt fél, de a kapcsolatra tett hatását nézve az indulatos viselkedés ennek ellenére destruktív). Hasonlóan káros tud lenni az ún. szabotőr viselkedés, ami azt jelenti, hogy az egyik fél későn jár haza, távol marad különböző családi eseményekről, kerüli a párjával való kettesben maradást. Ezek a stratégiák gyakran nem tudatosak, a másik iránt érzett haragunkat fejezik ki. Hozzájárulnak a pár tagjai közötti érzelmi szakadék mélyüléséhez (és persze nem feltétlenül kapcsolódnak megcsaláshoz sem). Amennyiben a másik iránt érzett haragunkat saját magunk felé fordítjuk, például elhízás vagy káros szenvedélyek jelenhetnek meg. A válási krízist gyakran provokálja a megcsalás, mert ez döntési helyzetbe hozza a feleket, hiszen óriási érzelmeket és indulatokat mozgósíthat. Ez az érzelmi töltés, ha szakszerű segítséggel felhasználjuk a kapcsolat javításának érdekében, segíthet megoldani a problémákat, visszahozni a bizalmat, sőt, a korábbi működésnél magasabb szintre emelni a párkapcsolatot. A pár tagjai ennek hatására ismét örömöt tudnak találni egymás társaságában, új, közös célokat fogalmazhatnak meg, ami egy hosszú érzelmi munka eredménye. Fontos megjegyezni, hogy vannak olyan házasságok, melyet egy harmadik fél stabilizál, tehát ami a párkapcsolatból hiányzik az egyik félnek, azt egy másik nőtől/férfitól kapja meg.
A válási krízis kimenetele tehát többféle lehet: párterápia segítségével hozhat egy megújulást, az erőforrások mobilizálását, egy új „szerződés” megkötését. Elképzelhető kimenetel a válás, hogy a megcsaló a harmadik felet választja, vagy a megcsalt fél nem akar már küzdeni a kapcsolat megjavításáért. Gyakran előfordul az úgynevezett próbaválás, ami azt jelenti, hogy a sértett fél elköltözik, mert azt gondolja, így könnyebb lesz megoldást találni a gondokra, ettől felértékelődik a kapcsolatuk a másik szemében (ez azonban általában téves elképzelés). Mint láthatjuk, a sértettség gyakran hibás megoldásmódokat szül, ezért jól jöhet ha egy kívülállóval tudunk beszélni az csalódásunkról, ki tudjuk adni a dühünket. Előfordul, hogy  a párok úgy döntenek, a megcsalás után is együtt élnek, de  ilyenkor sok-sok konfliktusra vagy teljes elszigetelődésre lehet számítani. Fontos tisztázni, hogy mindkét megoldásnak sok hátránya van, tehát egyik sem javasolható (különösképpen, ha gyerekek is érintettek).

Ha már megszületett a döntés…

A válás mindig komplex folyamat: beszélnünk kell érzelmi (már nem szeretem), jogi, gazdasági,  közösségi válásról (amikor a társas kapcsolataink változnak meg), egyházi válásról és pszichológiai válásról (a kapcsolat elvesztéséből fakadó csalódottság), valamint a szülői feladatok megosztásáról. Nyilvánvaló, hogy egy kapcsolat elvesztése, még ha az igen konfliktusos volt is, bánattal és csalódottsággal jár. Sokan a válási procedúra lezajlása után is benne ragadnak a harag érzésében: megmarad egymás hibáztatása, vagy az anyagi javakon való osztozkodás képében jelenik meg a másik fél iránt érzett indulat. (A másik iránti bosszúvágy pedig igen gyakran a kapcsolat és saját magunk leértékeléséből fakad.) Ez nem csak a másik elengedését és életünk újrakezdését akadályozza meg, hanem igen káros a közös gyermek(ek)re nézve is. Ilyenkor gyakran elakadt gyászfolyamat áll a háttérben, ami pszichoterápiás megsegítést igényel. Talán elsőre meglepőnek tűnik, de gyakran nehezebb gyászfolyamat egy válás, mintha egy közeli hozzátartozónk hunyt volna el. Fontos tehát, hogy a válás ne húzódjon el, a konfliktushelyzetek feloldódjanak, hogy minden fél új életet kezdhessen. Lényeges, hogy a gyermekfelügyelettel és láthatással kapcsolatos problémákat a szülők higgadtan tudják megbeszélni. Ennek feltétele az érzelmi-, jogi és gazdasági elszakadás befejeződése. (Nem nehéz belátni, hogy csak akkor tudunk volt párunkra partnerként tekinteni, ha elengedtük a párkapcsolat megszakadásával járó haragunkat.) Lényeges tehát, hogy szülőként továbbra is kompetensnek tekintsük Őt, nyugodt szívvel bízzuk rá csemeténket.

Mint a fentiekből is látható, a válási krízis minden résztvevő felet megterhel, lelki szempontból mégis szerencsésebb megoldás az addig kimondatlan feszültségek megfogalmazása, mint a sok-sok áldozat árán fenntartott látszat. Ha megszületett a válás melletti döntés, hogyan mondjuk el a gyermekünknek? Mit tehetünk, hogy minél kevésbé viselje meg Őt a szülők konfliktusa? Soron következő írásomban erről fogok részletesen szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

megcsalás

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezze kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

idős 2

Segítség, serdül a gyermekem!

Sok szülő rettegve gondol arra, mi lesz ha a fia/lánya a serdülő korba lép… félhetünk, hogy vége a családi békének: megromlik vele a kapcsolatunk, rossz társaságba keveredik, esetleg az alkohol vagy a drog rabjává válik….

Mire gyermekünk serdülőkorú lesz, sok mindent kap már tőlünk, szülőktől: fontos viselkedésmintákat sajátít el, mind saját érzelmeinek kezelése, mind a társakhoz való alkalmazkodása tekintetében. Kialakul egy képe saját magáról és családjáról, arról, hogyan működnek a (baráti, családi, iskolai stb.) kapcsolatai. Iskoláskorra szükséges, hogy saját szükségleteit késleltetni tudja a gyermek, képes legyen tartósan figyelni, a későbbi jutalom elérése érdekében kitartóan dolgozni. Ha ezeken a fejlődési feladatokon végigmentünk és a szülő-gyermek kapcsolat viszonylag stabil és bensőséges (a gyermek szempontjából támogató) tudott maradni, viszonylagos nyugalommal szemlélhetjük az előttünk zajló változást.

Mi zajlik a gyermekemben?

A serdülőkorban jelentkező testi változás, több feszültséggel (gyakran látható fizikai fáradtsággal) jár, mint az eddigi fejlődés, hiszen a testi átalakulást fontos lelki dinamikák kísérik: megkezdődik a felnőtté válás folyamata (emellett a test változása önmagában is az énkép módosításának szükségességét hozza magával). Serdülőkorban megváltozik a gyermekünk hozzánk, szülőkhöz és kortársakhoz való viszonya is. A titkok megjelenése kapcsolatunkban természetes dolog, jellemző, hogy a serdülőnek igénye van a magányos tevékenységekre, ezáltal formálódnak a fiatal saját határai, identitása. Elkezdi az addig automatikusan lemásolt viselkedésmintákat kritikusan szemlélni, a természetesnek, alapvetőnek gondolt dolgok ellen is lázadni fog. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat, legenyhébb esetben a szülő csak azt veszi észreveszi, hogy gyermeke élesen megfogalmazza a véleményét, leleplezi a kimondatlan családi elvárásokat, játszmákat, szembe megy az elvárásokkal, de a lázadás legerősebb formái is normálisnak tekinthetőek. (Ez paradox módon sokkal megnyugtatóbb jel, mintha nem történne semmiféle viselkedésváltozás). Ebben az időszakban a serdülő számot vet kapcsolataival, a világgal és saját magával is. Ez egy igen megterhelő érzelmi munka, a saját út megtalálását sok feszültség és frusztráció kíséri, ami heves hangulati hullámzásokban és indulatosságban nyilvánul meg. A  motivációhiány, lehangoltság és üresség érzései is normálisnak tekinthetőek ebben az életkorban, amennyiben belátható időn belül elmúlnak. A személyiség fellazulása és a szülők (és a társadalom) által képviselt normák elleni lázadás azonban szükséges a felnőtté váláshoz, a saját értékrend, életút megtalálásához.

Hogy viselkedjen a család?

Fontos, hogy a szülők kellő magabiztossággal kezeljék ezt a helyzetet, a serdülő fordulhasson hozzájuk, ha gondja akad, de legyen egyfajta szabadsága. Ne aggódjuk túl ezt az életszakaszt, hagyjuk a gyermeket saját identitásával kísérletezni! Vele való kapcsolatuk így új alapokra helyeződhet, szimmetrikusabbá válhat, fejlődhet a konfliktuskezelés tekintetében. A kortársak szerepe serdülőkorra nagyon felértékelődik, amit szükséges, hogy a család megfelelő rugalmassággal és toleranciával kezeljen. Különösen nehéz ez, ha ebben az életszakaszban valamilyen trauma történik (például közeli családtag elvesztése), vagy ha a szülő önmaga sem tudta a serdülőkori szükségleteit megfelelő módon megélni (például lázadását drasztikus módszerekkel torolták meg). Szintén problémákba ütközhet gyermekünk elengedése, ha párkapcsolatunk nem elég kiegyensúlyozott. Szerencsés esetben tehát a gyermek(ek) felcseperedésével párhuzamosan több energiát fektetünk kapcsolatunkba illetve egyéb (pl. baráti, szakmai) szerepeinkbe.

Mikor kell aggódnunk, segítséget kérnünk?

A korábbi életszakaszokban meg nem oldott fejlődési feladatok serdülőkorra egyre súlyosabb tüneteket okozhatnak. Ennek jelei lehetnek Laufer szerint a gyermekkori viselkedésmódokhoz való visszatérés. Túlkontrollált, merev viselkedés, a spontaneitás kerülése. Csak fiatalabbakkal vagy jóval idősekkel való kapcsolatteremtés, vagy a teljes bezárkózás. Közömbösség olyan helyzetekben, melyek másokat intenzíven megérintenek. Probléma, ha a fiatalt nem érdekli a saját jövője, vagy azt túlzottan félelemkeltőnek gondolja. Szintén aggasztó a viselkedési kontroll fellazulása, az önkárosító magatartásformák (pl önsebzés, öngyilkossági gondolatok) megjelenése. Ilyen esetekben érdemes elbeszélgetnünk gyermekünkkel, ha Ő ez elől elzárkózik, pszichológus segítségét kérnünk. A serdülők gyakran egy idegennek sokkal könnyebben megnyílnak, fontos, hogy ez a személy egy megbízható, fiatalkori problémákban járatos szakember legyen.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

Serdülő

A kisgyermekes lét buktatói

Ahogy korábbi írásaimban említettem, egy párkapcsolatban folyamatos változások zajlanak, az egyének belső szükségleteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Az idő előrehaladtával (és a gyermek növekedésével) minden családnak meg kell küzdenie bizonyos feladatokkal, melyek normális módon megterhelik a családtagok alkalmazkodó képességét. Ezt megelőzően az elköteleződés és a gyermekvállalás megpróbáltatásairól volt szó, most pedig a gyermek cseperedésének nehézségeivel, illetve ennek párkapcsolatunkra gyakorolt hatásával fogok foglalkozni.

Kisgyermekkel az élet…

A gyermek növekedése, fejlődése egy sor változást okoz a szülők párkapcsolatában, amihez alkalmazkodniuk kell. Ezek közül kiemelném az akarat fejlődését (a dackorszak, hisztik megjelenését), ami feszültséget kelt a szülőkben. Különösen nehéz megértenünk és (jól) kezelnünk gyermekünk önállósodási törekvéseit, ha szülőként nem vagyunk kellőképpen érzelmileg teherbíróak. Ez gyakran előfordul, ha valamilyen veszteség ért minket, esetleg mi magunk nem tudjuk kontrollálni az indulatainkat, megfelelő módon levezetni a feszültségünket, vagy egyszerűen mi sem kaptunk elég figyelmet gyermekkorunkban (minket sem értettek meg, szükségleteinkre nem hangolódtak rá a szüleink).

Ebben az időszakban a szülő-gyermek kapcsolatban felerősödnek a negatív érzelmek, indulatok, melynek kezelése higgadt végiggondolást igényel. A gyermek fejlődésével járó változások a szülőktől rugalmasságot, kellő önismeretet, a közös nevelési elvek kialakítása pedig jó kommunikációt feltételez. A gyermek növekedésével egyre nagyobb szerep jut a minta nyújtásának, a szülők energiájából jó esetben több jut a párkapcsolatukra, a gyermekneveléssel kapcsolatos feladatok is jobban megoszlanak. A gyermek közösségbe illeszkedése és a gondozó (anya), munkába állása szintén újabb nehézségek forrása lehet, mindemellett a család kinyílik a külső hatások felé, aminek sok pozitív hozománya lehet. Ha a szülő ebben az időszakban érzelmileg nem hozzáférhető (akár saját veszteség vagy más ok miatt), nagy valószínűséggel nehézségekbe ütközik a következetes nevelés tekintetében és a gyermek társas életre való felkészítésével kapcsolatban is.

Az iskolába kerülés nehézségei

Iskolás korra jó, ha kialakul a gyermekben egyfajta érzelmi stabilitás, megtanulja saját érzelmeit jól kezelni, például megnyugtatni magát, frusztrációját mások számára elfogadható módon levezetni, hogy az ily módon felszabaduló energiája az intellektuális tevékenységekre fordulhasson. Ha ez elmarad, az óvodai közösségben előforduló konfliktusok az iskolában tovább mélyülnek, nem marad „erő” a tanulásra.  A gyermek érzelmi önállósodásával a szülői szerep valamelyest veszít jelentőségéből, ezért jó, ha ezzel párhuzamosan a szülőnek marad ideje a karrierjének (és természetesen a párkapcsolatának) építésére. A sikerélményt tehát ebben az életszakaszban ismét a környezettől kell várnunk. Sokszor nehéz azonban a szülő-, házastárs- és szakmai szerep összeegyeztetése, az idő beosztása a különféle különórák, szabadidős tevékenységek és a saját kikapcsolódás között. Mint minden életszakaszban, itt is problémát okoz, ha a szülők közt nem megfelelő a kommunikáció, ki nem mondott sérelmek vagy érzelmi távolság van köztük, valamit ha a korábbi életciklusok fejlődési feladatait nem oldották meg. Ezek idővel egyre markánsabb tüneteket okoznak, akár a gyermek érzelmi fejlődésében, akár iskolai teljesítményében. A helyzetet tovább fokozza, hogy a szülők gyermekük magatartási problémáit vagy tanulmányi eredményét könnyen saját kudarcukként élhetik meg, ezekre indokolatlanul hevesen reagálhatnak.
Érdemes tehát időről időre önvizsgálatot tartanunk, ha valamilyen életfeladatot nehéznek, vagy megterhelőnek találunk. Először magunkban, kapcsolatainkban és a múltunkban keresnünk a választ az ezzel kapcsolatos kérdésekre, mert ezek megértése sokat segíthet abban, hogy átlássuk gyermekünk viselkedését és átsegítsük őt a nehézségeken.

Következő blogbejegyzésemben a serdülőkori problémákról fogok részletesebben szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

 

Iskola-kisgyermek

Párból család?

Előző írásomban azzal foglalkoztam milyen szükségszerű változások történnek egy párkapcsolatban az évek során, mi kell ahhoz, hogy az hosszú távon is működőképessé váljon. Mostani cikksorozatomban arról szeretnék írni, hogyan alakulhat ez a tartós szövetség valódi családdá, ennek milyen nehézségei adódnak, illetve hogyan juthatunk túl ezeken. Mint a leírásból látható lesz ezek a változások szükségszerűen kisebb-nagyobb konfliktusokkal, ún. normatív krízisekkel (Komlósi, 1989) járnak, melyek megoldása a további fejlődés, együtt maradás kulcsa. Egy párkapcsolatban tehát folytonos változások zajlanak, az egyének belső szükségelteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Minden egyes életciklus szükségszerűen változásokat:, veszteségeket és új viselkedésmintákat, a kapcsolat működésének átalakulását hozza magával.

A megismerkedés és a kapcsolat stabilizálódásának buktatói

Mikor két felnőtt ember összetalálkozik szerencsés ha már megtörtént a szülőkről való (érzelmi) leválás, velük egy új fajta szimmetrikus kapcsolat alakult ki és megszilárdult mindét fél autonómiája (tehát önálló életvitelre képesek, reális képpel és gyakorlattal rendelkeznek abban, miből és hogyan fognak megélni.) Fontos, hogy mindkét fél lelkileg kiegyensúlyozott legyen, pozitívan élje meg az intimitást, kapcsolatuk kiteljesedhessen a szexualitásban is. Mire a kezdeti lángolás alábbhagy, meg kell erősödnie a párkapcsolatnak, hogy a pár tagjai elköteleződhessenek egymás mellett. Ezt hagyományosan házasságkötésükkel pecsételhetik meg. Ezzel együtt jár az együttélés időszaka, melyben a felek az eltérő elképzeléseikből egy közös szabályrendszert alakítanak ki, melyben az egyéni szükségleteik összehangolása, kölcsönös alkalmazkodás (természetesen az egyéni identitás megtartása mellett) zajlik. Ebben nagy hangsúlyt kap a kommunikáció, ahogy azt már korábbi írásomban is kifejtettem. A párkapcsolat mellett való elköteleződés több fontos veszteséggel is jár, például ezzel együtt jár a más nőkről (vagy éppen férfiakról), korlátlan szabadságról és a gyermeki felelőtlenségről való lemondás. Amikor tartósan együtt élünk valakivel, megismerjük a másik barátait, családját, kapcsolatrendszerének tagjává válunk. Gyakran okoz problémát a partnerek közt a társ családjába való beilleszkedés, amely a pár tagjai között optimális rugalmasságot és jó kommunikációt igényel.

Vállaljunk-e gyermeket?

A gyermekvállalás egy nehéz, felelősségteljes döntés minden család életében, melynek meghozatalát megnehezíti, ha a pár egyik, vagy mindkét tagjának túlzottan konfliktusos a kapcsolata a szüleivel, vagy ha gyermekkorában különböző (még mindig feldolgozatlan) traumák érték. A gyermek világrajövetele addig nem tapasztalt felelősséget ró a felnőtt személyiségre, ami sokféle problémát okozhat. A párkapcsolatnak szükségszerűen át kell alakulnia, hiszen a korábbi egyensúlyt egy új élet bontja meg: ki kell alakulnia a szülő szerepnek. Egy újszülött gondozása nagy testi-lelki terhet jelent, melyet az anya gyakran egyedül kénytelen cipelni. Az első időszak nehézségeihez tartozik a csecsemővel való összehangolódás, ami az anyának is új feladat. (Ennek az életszakasznak a nehézségeiről korábbi írásomban részletesebben ejtettem szót.) Fontos, hogy minden családtag kellőképpen empatikus legyen a másikkal szemben, az édesapa megértse, hogy az anya-gyermek szimbiózis a csemete túlélését szolgálja, támogassa ebben az édesanyát. Az apa és az anya szerep is nagy lemondásokkal jár ebben az időszakban, melyért a gyermek iránt érzett szeretet és a korábbi, párként megélt pozitív élmények kárpótolhatnak. Ennek a szimbiotikus, drasztikus lemondásokkal járó időszaknak a gyermek 1-1,5 éves korára mindenképpen változnia kell, hogy a párkapcsolat ne sérüljön. Az utód érkezése mindemellett megváltoztatja a pár szüleivel és tágabb családjával való kapcsolatainak rendszerét is, amely további nehézségek forrása lehet. Fontos, hogy a párkapcsolat és a felek személyisége is stabil legyen, hogy ezt a krízist megfelelő módon tudják kezelni. Egy gyermek (különösen az első gyermek) születése tehát mindenképpen óriási változást, intenzív alkalmazkodást igényel a pár tagjaitól. A szülő szerepben megélt bizonytalanság és ki nem beszélt konfliktusok pedig eltávolíthatják a pár tagjait. Fontos, hogy ezt időben felismerjük és tegyünk ellene. Ha szükséges, ne szégyelljünk segítséget kérni.

Következő írásomban a kisgyermeket nevelő család nehézségeiről fogok beszélni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párból család

Tartós szerelem… avagy mitől lehet hosszú távon boldog egy párkapcsolat?

Előző írásomban arról szóltam, hogy mennyire fontos életünkben és kapcsolatainkban is a tudatosság (önismeret), hogy önmagunkat megpróbáljuk egy-egy konfliktushelyzetben reálisan, egy külső szemlélő nézőpontjából látni, valamint hogy próbáljuk meg a partnerünket is megérteni: a heves indulatok helyett békés megoldást keresni a minket zavaró problémákra. Most nézzük meg milyen fejlődési feladatokon mennek át párkapcsolataink a tartóssá válás során (Bader és Pearson nyomán).

Sokfélék vagyunk, más-más értékrenddel, célokkal, mégis mikor szembe találkozunk egy olyan társsal, aki iránt heves érzelmeket táplálunk, hajlamosak vagyunk feladni az addig számunkra lényeges dolgokat. Legszívesebben folyton együtt lennénk a másikkal: az összetartozás vágya mindennél erősebb. Az ekkor megélt intenzív érzelmek a későbbi nehezebb élethelyzetek átvészelésében nagy segítséget jelenthetnek. A párrá válás első szakaszában ki kell alakulnia egy közös értékrendnek, élettérnek, ami néhány évig is eltarthat.   Ebben az élethelyzetben az jelenthet nehézséget, ha az egyik fél tart az intimitástól, vagy épp ellenkezőleg, a magánytól és az elhagyatástól retteg, ezért nem képes továbblépni a következő szakaszba.

Idővel két önálló ember találkozása mindenképpen súrlódásokkal kell hogy járjon amit nem mindegy hogyan kezelünk: jó esetben ez egymáshoz való alkalmazkodáshoz vezet. (Amennyiben az egyik fél nem mondja ki a számára zavaró dolgokat, nem történik meg az összecsiszolódás, inkább egymás mellett élésről, mintsem valódi párkapcsolatról beszélhetünk.)  Rosszabb esetben önfeladás vagy érzelmi eltávolodás lehet a következmény. Amennyiben megtaláljuk az adás-kapás, együttlét-külön töltött idő egyensúlyát, stabilizálódik a párkapcsolat. Ebben a szakaszban az jelenthet problémát, ha az egyik fél autonómia vagy intimitásszükséglete jóval nagyobb a másikénál. (Ez rendszerint gyermekkori hiányérzetre vagy traumákra vezethető vissza.)

Ezután a pár tagjai szükségszerűen a külvilág felé fordulnak, átmenetileg ismét fontosabbá válnak az egyéni célok (pl. karrier, a másoktól kapott visszajelzések), mint a közös elfoglaltságok. Amennyiben ebben a fejlődési szakaszban a partnerek közötti kommunikáció nem megfelelő, a kapcsolat veszélybe kerülhet és érzelmileg kiürülhet.

A párkapcsolat tartóssá válásának utolsó fázisát az újraközeledés jellemzi, amikor két érett személyiség kialakítja a mindkettejüknek hosszú távon is elfogadható közelséget, megtalálják a saját és a közös szükségletek működőképes arányát. Ennek végeztével a párkapcsolatot mindketten bizalmasnak, intimnek, szükség esetén pedig támogatónak élik meg.

Amennyiben a pár végigment a fenti szakaszokon, a későbbiekben könnyebben kezelik az élet által eléjük gördített nehézségeket, hiszen megszilárdultak a kapcsolatuk határai, kialakultak szabályai és begyakorolták a sikerre vezető kommunikációs mintákat. Amennyiben bármelyik szakaszban elakadás történik, az általában a tagok közti kommunikáció elégtelenségére (manipulatív vagy agresszív megnyilvánulásokra) és az eredeti család viselkedési-, vagy élménymintázatára (pl. gyermekkori traumákra) vezethető vissza . Ilyen esetekben párterápiás vagy egyéni pszichoterápiás segítségre lehet szükség a kapcsolat megmentéséhez és a jó közérzet helyreállításához. A terápia során kapott önreflexió (reális énkép) segítségével megláthatjuk ismétlődő mintázatainkat, gyenge pontjainkat, legbelső szükségleteinket, melyeken ezután nagyobb hatékonysággal tudunk úrrá lenni illetve ezeket úgy kielégíteni, hogy egyúttal a másik szempontjait is figyelembe vegyük.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

valentin napra

“Párkapcsolat szervíz”

Előző írásomban arról szóltam, hogy az új év remek alkalmat kínál az összegzésre, annak végiggondolására hol járunk a (jó esetben) saját magunk számára kijelölt úton, min kell változtatnunk, hogy azt mondhassuk, egyre elégedettebbek vagyunk az életünkkel, nincs más hátra, mint megélni, élvezni a pillanatot. Tovább haladva ezen a gondolati szálon arról fogok ma írni, hogy mi a teendő, ha nem vagyunk elégedettek a magánéletünkkel, kapcsolatainkkal. Jelen írásomban a párkapcsolat javításáról, ebben saját szerepünk felismeréséről fogok részletesebben foglalkozni.

Legelső feladatunk, ha meg akarjuk érteni kapcsolatainkat, hogy önmagunkkal nézzünk szembe. A tagok közötti interakciók ugyanis minden családban rögzült mintázatokat mutatnak. Ezek az ismétlődő, visszatérő megoldásmódok tudattalanul működnek, hatnak a családtagok viselkedésére és az egymáshoz való érzelmi viszonyulására. Vajon én milyen mintákat, szokásokat, reakció módokat hordozok ösztönösen? Ennek a kérdésnek a megválaszolása azért is különösen nehéz, mert családunk tagjaihoz érzelmi szálakkal kötődünk, ezért nem látjuk őket teljesen reálisan egy-egy konfliktus kapcsán. (Nem kell nagy dolgokra gondolni, a leghétköznapibb veszekedések megfigyelése is igen tanulságos lehet, ha pártatlanok tudunk maradni, képesek vagyunk kölcsönhatásokban gondolkodni. Pl. mit mondott az édesanyám, erre hogyan reagált édesapám, kinek milyen szerepe volt a konfliktushelyzet elfajulásában, mi előzte meg a vita kirobbanását stb.)

Érdemes tudatosítani a szüleikkel való hasonlóságainkat és különbségeinket. Milyen egyezésekre vagyok büszke és melyeket szeretném inkább elkerülni? Pl. tegyük fel, hogy a szüleink kapcsolatában az egyik fél, mondjuk az édesanya alárendelt szerepet játszik. Mennyire tudok azonosulni ezzel a női (vagy ha férfi vagyok a domináns férfi szereppel)? Milyennek éltem ezt meg gyermekként? Hogyan van ez az én jelenlegi életemben? Mit éltem át az eddigi eddigi párkapcsolataimban?
Ha jobban rálátunk saját viszonyulásainkra, reálisabban látjuk magunkat kívülről, könnyebben találhatunk magunknak olyan párt, aki valóban hozzánk illik, hosszú távon is működni fog a kapcsolatunk. (Hasonlóképpen gondolkodik a világ dolgairól, ahogy erről a korábbi, A párválasztásubnk rejtett okai című cikkben írtam.)

Gyakran megfigyelhető mintázat, hogy amit tudatosan próbálunk elkerülni a szüleink viselkedéséből, ha nem is pontosan ugyan azon a módon, mégis megjelenik a mi későbbi családunk életében. Például ha gyermekként megfogadjuk, hogy kimondjuk ami zavar minket, mert mondjuk édesanyánk ezt nem tette meg, könnyen a ló túlsó oldalán találhatjuk magunkat, mi lehetünk a konfliktust generáló fél a kapcsolatban. Ezért nagyon fontos, hogy növeljük önismeretünket, hogy mások reakcióiból le tudjuk szűrni, hogy a viselkedésünk a szándékunkkal megegyező módon hatott-e a másik félre. Ehhez reális, külső támpont (ok)ra van szükség, melyet a legőszintébb barátoktól kaphatunk, vagy még inkább egy önismereti csoportban illetve egy kétszemélyes terápiás helyzetben élhetünk meg.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párkapcsolatszerviz

Új év, új lehetőségek?

Év végén, vagy az újév kezdetén aktuális, hogy visszagondoljunk arra, milyen fontosabb események történtek velünk, milyen veszteségek és sikerek értek bennünket az elmúlt év folyamán. Önismeretünk alapja, hogy felismerjük a velünk történtekkel kapcsolatos érzéseinket, melyek irányt mutatnak, mire vágyunk, életünk az eltervezett mederben halad-e. Ha tudatosan élünk (előre tervezünk, összegezzük a velünk történt változásokat) később sokkal elégedettebbnek és boldogabbnak érezhetjük magunkat, mintha nem volnának céljaink.

A számvetéshez hasznos, ha papírt és íróeszközt ragadnunk és számbot vetünk életünk legfontosabb terülteivel (például egészség, család, munka, pénzügyek, barátok, kikapcsolódás, otthon) és végiggondoljuk, milyen történések, érzések kapcsolódnak bennünk ezekhez a területekhez. A jó és a rossz emlékeket is őszintén vessük papírra (akkor is, ha ezt először nem esik jól visszaolvasnunk). A jóból később erőt meríthetünk a negatívak pedig célként jelenhetnek meg az életünkben. Tehát próbáljunk korábbi frusztrációinkra nem kudarcként, hanem megoldandó feladatként tekinteni. A célkitűzéseket érdemes világos kijelentő mondatokban megfogalmazni. Sokan fogadják meg például az újév kapcsán, hogy lefogynak, vagy leteszik a cigit. Az első példánál maradva jó, ha reálisan végiggondolva (akár orvosi segítséget is kérhetünk, ha drasztikus változást szeretnénk) megfogalmazzuk mennyi idő alatt mennyit szeretnénk fogyni (konkrétan, cm-ben és kg-ban), majd ezután egy lépésről lépésekre lebontható cselekvési tervet dolgozunk ki a célok megvalósítására. Tehát írjuk le napra pontosan, hogyan fogjuk ezt megvalósítani. Változtassuk meg szokásainkat napról napra! Például először figyeljünk oda az egészségesebb étkezésre: az első nap reggelire valamilyen zöldséget vagy gyümölcsöt (is) fogyasztunk, majd másnap már az ebédünk része is valamilyen zöldségféle lesz és így tovább. Tehát fontos, hogy apró, reális lépéseket tűzzünk ki. Miután ezt a gondolatmenetet végigvezettük (ha célunk a fogyás), térjünk rá a mozgásra és bontsuk azt is apró, napról napra megvalósítható lépésekre.

Lényeges az is, hogy elképzeljük a pozitív kimenetelt, ezáltal is erőt merítve az első lépés megtételéhez, melyet ne halogassunk. Vágjunk bele még ma! Minden nap tegyünk valamit céljaink megvalósításáért és ne várjunk túl hamar eredményt. Az apróbb tervek (alcélok) megvalósításáért meg is jutalmazhatjuk magunkat (nem étellel!). Ha esetleg mégis kimaradna egy nap, az se szegje kedvünket, (a korábbi példánál maradva) képzeljük el milyen jó lesz nyáron felvenni egy régebbi ruhadarabot és folytassuk tovább tervünk megvalósítását.

Sok sikert kívánok hozzá!

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Mit adjuk karácsonyra?

Mivel nyakunkon az ünnep, akadnak néhányan, akik már megvették, sőt be is csomagolták a szeretteiknek szánt meglepetéseket, sokakra azonban egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy végre kitalálják, mi legyen a fa alatt. Az utóbbi tábort gyarapítóknak szeretnék írásomban pár hasznos szempontot adni.

Praktikus tud lenni,  ha készítünk egy listát arról, kit szeretnénk meglátogatni (vagy kit várunk magunkhoz) és valamilyen ajándékkal meglepni karácsony alkalmából (ez segít elkerülni a kínos meglepetéseket, ha valakit kifelejtenénk), majd beleképzelni magunkat az illető helyébe, minek is örülne. Átgondolhatjuk mire volna szüksége, mit kapott legutóbb. Nagy segítség, ha jól ismerjük Őt: mit szeret, hogyan tölti legszívesebben az idejét (mi az, amit nem venne meg magának, bár vágyik rá). Nem szégyen az sem, ha megkérdezzük Őt, mit szeretne kapni (utólag úgyis csak az öröm érzése marad, ami csak akkor garantált, ha biztosan tudjuk mire vágyik a másik).

Gyermekük ajándékának kiválasztásánál bizonyos szempontból könnyebb a helyzetünk, hiszen a kicsik gyakran őszintén elmondják, minek örülnének. Ha végképp nincs semmi ötletünk, lehet levelet írni (rajzolni) a Jézuskának. Az ajándék vásárlásnál sokan szempontnak tartják azt is, hogy ne csak örömet okozzon, hanem egyben hasznos is legyen a játék. A gyerekeknek szánt ideális ajándék véleményem szerint gondolkozásra sarkall (életkortól függően lehet ez pl. társas játék, puzzle, kockakirakó stb.), engedi megnyilvánulni gyermekünk kreativitását (pl. színező, lego, festő-, kézimunka-, vagy barkács készlet), illetve a képzelet világába repíti (pl. mesekönyv, vagy bábfigurák).

Fejlesztő játékot karácsonyra?
Fontos tisztázni, hogy kisiskolás korig leginkább a szabad játék és a mozgás fejleszt (segíti az idegrendszer érését). Ráadásul egy egészséges gyermeknek semmi szüksége rá, hogy bizonyos képességeire nagyobb hangsúlyt fektessünk, tehát a játék örömteli volta, az általa nyújtott sikerélmény hangsúlyosabb, mint hogy milyen fejlesztő hatással bír a kiválasztott eszköz.

Nem mindegy tehát, hogy milyen ajándéktárgyat kap gyermekünk. Leginkább azért nem, mert kicsi korban a szülő az, aki példát mutat. Nekünk kell hát átadnunk, hogy mi a jó a karácsonyban, mitől lesz élvezetes egy-egy ünnep. Ne legyünk álszentek, adni és kapni is jó dolog, de nem szabad hogy a karácsony csak a karácsonyfa alatt levő dobozoktól legyen különleges. Engedjük, hogy gyermekünk fantáziája szárnyaljon (mondjuk el, mit ünnepel a vallás vagy találjunk ki saját történetet). Legyen saját családi hagyományunk az ünneppel kapcsolatban. (Pl. minden évben menjünk el sétálni, miközben várjuk a Jézuskát vagy játsszunk közösen az ajándékbontás után.) Gyermekünk számára biztonságérzetet ad a kialakult ünnepi szokásrendszer, sok-sok év elmúltával is megnyugtató dolog visszanyúlni a régi gyökerekhez, visszagondolni a közösen megéált szép pillanatokra.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Ünnepre hangolva… avagy hová tűnt a Karácsony meghittsége?

Bár még odébb van a Karácsony, de máris tele vannak az újságok és a TV reklámok ünnepváró hirdetésekkel, ajándékötletekkel. Egész iparágak építenek arra, hogy az évnek ebben a szakában több pénzt vagyunk hajlandóak otthagyni a boltokban. Szinte kivétel nélkül mindenki elgondolkodik rajta, minek örülnének a szerettei, mivel készüljön az ünnepekre. Szülőtársaimnak (és persze nekem is) is nagy fejtörést okoz, mit hozzon a Jézuska a fa alá. Modern világunkban tehát nagy hangsúly kerül a pénzen megvehető dolgokra, a médiumokból zúdul ránk a sok szép, kívánatos termék, melyek szebbé, kényelmesebbé, élvezetesebbé tehetik életünket. Karácsonykor leginkább az ajándékozás gesztusával próbáljuk meg a szeretetünket kifejezni, holott fontos lenne, hogy más eszközöket is előtérbe helyezzünk.

Lényegesnek tartom hangsúlyozni, hogy az ünnep örömét ne a drága ajándékoktól, vagy az elkészült többfogásos menütől, vagy más külsőségektől várjuk. Ne feladatként éljük meg az ünnepre való felkészülést, hanem próbáljuk elengedni magunkat, annyit és úgy készüljünk, amennyi jól esik. (Később úgysem arra fogunk emlékezni, hány fogásos volt a menü vagy mit kaptunk.) A külsőségeknél sokkal fontosabb kell, hogy legyen: az együtt töltött idő öröme. Nagyon jó tud lenni tehát, ha be tudjuk vonni családtagjainkat az adventi készülődésbe. Egy felnőtt számára elképzelhetetlen, hogy ezek a közös programok mekkora élménnyel töltik el a gyermekeket. Készíthetünk akár adventi koszorút, lakásdíszeket vagy süteményeket, a legfontosabb, hogy a gyermeket életkorának (és képességeinek) megfelelően bevonjuk a folyamatba. A legkisebbeknek inkább csak egyszerűbb feladatot, például az elkészült édesség kidekorálását adjuk. Igaz, ezek a programok több energiaráfordítást (előkészületet, majd pedig takarítást) igényelnek, mint az ajándékvásárlás, de a csillogó szemek kárpótolnak minket a plusz munkáért. Ha túl fáradtak és ingerlékenyek vagyunk ahhoz, hogy élvezzük a közösen eltöltött időt, először szánjunk egy kis időt csak magunkra: mozogjunk, relaxáljunk vagy töltődjünk fel a szokásos módon. A családunk érdeke is, hogy MI jól érezzük magunkat a bőrünkben. (Ha ez nem megy, keressünk fel egy terapeutát, aki segít rendbe hozni dolgainkat.)

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a közös programokra az év minden szakában próbáljunk meg időt szánni, hiszen ezek kötnek össze minket szeretteinkkel, biztosítják az „üzemanyagot” a nehezebb időszakok során, melyek mindnyájunk életében időről időre előfordulnak.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Őszi-téli depresszió

Elmúlt a nyár, egyre kevesebbet élvezhetjük az életető napsütést (ha sokat esik az eső, csak a lehető legminimálisabb időt töltjük a szabadban), ami gyakran rányomja bélyegét nemcsak egészségi állapotunkra, hanem hangulatunkra is. Nem ritka ilyenkor a levertség, hangulati nyomottság, ami akár a leggyakoribb szezonális (évszakfüggő) betegség, a depresszió tünete is lehet. Ez Magyarországon hozzávetőleg a lakosság 10-15 százalékát érinti.

A téli depresszió bár többnyire ősszel jelentkezik és tavasszal spontán rendeződhet, mégis fokozott figyelmet igénylő állapot. A tünetek súlyosságát az aktuális életesemények, lelki történések, az átélt stressz mértéke éppúgy befolyásolhatják, mint a napsütéses órák száma. Fontos tisztázni, hogy régen az emberek télen másfajta életmódot éltek: a kinti munkák befejeződésével több idejük jutott a pihenésre, regenerációra, a következő év tavaszától újrainduló munkafolyamatokra való felkészülésre. Ma már nem szívesen veszünk vissza a tempóból, (sokszor még betegség esetén sem), elvárt dolgoznak számít hogy az emberek télen is ugyan annyit dolgozzanak, mint nyáron.

A téli depresszió tünetei nagyon hasonlóak az ún unipoláris depresszióéhoz, melyről korábbi írásomban részletesebben szóltam. http://onlinetanacsadas.com/a-modern-vilag-betegsege-a-depresszio/

– állandó fáradtságérzet, megnövekedett alvásigény
– negatív gondolatok, sötét jövőkép
– fokozott szénhidrát bevitel (pl. csokoládéfogyasztás növekedése)
– visszahúzódás a társas kapcsolatokból (pl. szexuális érdeklődés csökkenése)
– csökkent koncentrációs készség
– az immunrendszer gyengülése, fokozott fogékonyság a küldöböző fertőző betegségekkel szemben
– pszichoszomatikus betegségek

Hogyan kezeljük?

1. Fontos, hogy igyekezzünk minél több időt tölteni a szabad levegőn, különösen napsütéses időben. Mozogjunk rendszeresen!
2. Törekedjünk az egészséges táplálkozásra! Fontos az vitaminok és ásványi anyagok folyamatos bevitele.
3. Halgassunk testünk jelzéseire! Biztosítsunk időt a megnövekedett alvásigény kielégítésére.
4. Törekedjünk a stressz levezetésére, konfliktushelyzeteink megoldására! Ebben segíthet a pszichoterápia vagy valamely relaxációs technika elsajátítása.
5. Fényterápia rendszeres alkalmazása jó hatású lehet.

Ha a tünetek túlzottan kínzóvá válnak (pl. akadályoznak minket kapcsolataink fenntartásában vagy a munkavégzésben), érdemes szakember segítségét kérnünk. Súlyos esetekben a pszichoterápia mellett gyógyszeres kezelésre is szükség lehet. Ne vegyük félvállról ezt a betegséget, mert megnövelheti az öngyilkosság kockázatát. Ráadásul a szezonális depresszió kezelés nélkül évről évre egyre súlyosabb formában térhet vissza.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Milyen hatással van a gyerekekre, ha szexjelenetet látnak meg?

Ahogy arról egy korábbi, írásomban (http://onlinetanacsadas.com/szexualis-kapcsolataink/) részletesebben szóltam, régebben a szexualitás sokkal inkább tabunak számított, mint manapság. Felnőttek között és a szülő-gyermek kapcsolatban is elfogadottabb téma lett a szex, sőt, az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb hangsúly kerül a közoktatásban a szexuális felvilágosításra, melynek számtalan előnye van. Legalább ilyen fontos azonban, hogy a szülő és gyermeke között bizalmas kapcsolat alakuljon ki, melyben a fiatal fel meri tenni az őt foglalkoztató kérdéseket gondviselőjének, akár saját testével vagy a szexualitással kapcsolatban is.

De mi a helyzet, ha a fiatal szexjelenetet lát?

A klasszikus (Freudi) nézet szerint, ennek mindenképpen káros hatása van a fejlődő személyiségére nézve (függetlenül attól, hány éves), mivel még nem tudja értelmezni a látottakat. A szexuális aktus megfigyelése közben  hallott hangok és mozgások könnyen agressziónak (verekedésnek) tűnhetnek a számára, ami az anyával azonosuló gyermekben szorongást, az apával azonosulóban pedig további agresszív fantáziákat (és viselkedést) kelthet. Ebből a szempontból tökéletesen mindegy hogy élőben, tv-ben vagy interneten keresztül éli-e át gyermekünk mindezt, a hangsúly azon van, hogy mit gondol róla, tudja-e értelmezni a látottakat. Az, hogy a gyermekünk már elég nagy, nem felétlenül jelenti  azt, hogy mindent tud a szexről, nekünk kell őt felvilágosítanunk, hiszen csak abban lehetünk 100%-ig biztosak, hogy tudja, amit mi magunk mondunk neki. Ráadásul csak akkor, ha figyeljük, célba ér-e az információ.

Mit tegyek, ha a gyermekem pornó-oldalakat látogat?

Attól függetlenül, hogy kinek mi a véleménye magáról a pornográfiáról, egy dologban mindenki egyetért: a pornó negatív hatással van a gyerekekre. Mivel ez a műfaj nem az egészséges szexuális magatartást mutatja be, hamis képet közvetít a fiatalok felé.  Többek között azt, hogy a szexnek nincs köze az érzelmekhez, párkapcsolathoz, a felelősséghez és intimitáshoz.
Három egymástól független kutatás is bizonyította, hogy a pornográfia erősíti a nők felé irányuló agressziót és a nőket lealacsonyító gondolkodásmódot. Egy másik felmérés szerint pedig a fiatalok nagy része szeretné kipróbálni (vagy valóban ki is próbálja az életben a filmen látottakat). Kíváncsiságuk természetes, tehát szívesen kísérleteznek – de nem mindegy, hogy mivel.
A legtöbb gyerek nem szándékosan talál rá a pornográf oldalakra, és legtöbbjük azonnal ellép onnan. A szexuális tartalmakat bemutató honlapokra mi is könnyen odatévedhetünk, elég egy rosszul irányított keresés. Ha csupán a szexszel kapcsolatos kérdéseire keres választ gyermekünk, és motivációja puszta kíváncsiság, akkor teendőnk csak annyi hogy felvilágosítjuk Őt. (Amennyiben azonban mindez rendszeresen előfordul, indokolttá válik szakember bevonása is.)

Íme néhány fontos szempont a szexuális felvilágosításhoz!

1. Nagyon lényegesnek tarom kihangsúlyozni, hogy a gyermekek szexuális nevelése ne kamaszkorban kezdődjék, hanem akár már az első életév során, ahogy a kicsi kíváncsisága a saját teste iránt feléled. Nevezzük meg, (kislányok esetén) mutassuk meg neki nemi szervét, ne keltsünk benne szégyent, ha megfogja azt. Nagyon fontos, hogy kapcsolatunk legyen bizalmas, ne legyenek köztünk olyan tabuk, amikről nem beszélhet velünk.
2. A gyermek életkorától függetlenül igen fontos szempont, hogy ne előadást tartsunk neki a szexről, hanem alapozzunk a már meglevő ismereteire, ennek mentén kommunikáljunk vele. Tehát ha meglát valamit a gyermekünk, kérdezzük meg mi volt az, aminek szemtanúja volt, és mire kíváncsi ezzel kapcsolatban. Mindig az ő kérdésére reagáljunk, figyeljük meg, érti-e a válaszunkat. Ne mondjunk többet, mint amire kíváncsi!
3. Maradjunk nyugodtak, stílusunk ne legyen szemrehányó vagy kioktató, ha a szex, mint téma előkerül! Kezdeményezzünk  egy őszinte és megértő beszélgetést!
4. Ne érezzük magunkat kellemetlenül és főleg ne hazudjunk! Jobb, ha Öntől szerzi a fiatal a szexualitással kapcsolatos ismereteit, mintha idegenektől vagy megbízhatatlan forrásokból tenné. Ferdíteni pedig igazán felesleges, hiszen előbb-utóbb úgyis rájön a gyermek a virágokról és méhekről szőtt mese valóságtartalmára, ráadásul az őszintétlenség a kapcsolatunkat is rombolhatja.
5. Magyarázzuk el, hogy csak az ő biztonsága érdekében tartjuk szemünket az internetezési szokásain. Beszéljünk a virtuális világ veszélyeiről nyíltan! (Ahogy a valós életben is vannak nem biztonságos helyek, ahova az ember saját érdekében nem merészkedik, úgy az internet világában is.)
6. Hívja fel a fiatal figyelmét az internetes csalókra, akik hamis adatokkal, barátságot színlelve becsaphatják. (Például rávehetik, hogy intim képeket készítsen magáról, mellyel később visszaélhetnek.)
7. Legyen érdeklődő gyermeke internetes barátaival kapcsolatban kapcsolatban is!

Habis Melinda klinikai szakpsziochológus, személyközpontú terapeuta

Mobbing: lelki terror a munkahelyen vagy az iskolában (bullying)

Mi a mobbing?

Olyan cselekedetek sorozata (egy egyén vagy egy közösség részéről), ami legalább hetente egyszer, fél éven keresztül zajlik, amelyek az áldozatnál komoly mentális vagy fizikális problémákhoz, betegségekhez vezetnek.
Ez a rosszindulatú viselkedésforma legelőször az óvodáskorú gyermekeknél figyelhető meg, de a legtöbb munkahelyi vagy iskolai közösségben előfordul. Sajnos előfordulása egyre gyakoribb. A látszólag minden ok nélkül kiválasztott gyermeket a többség csúfolni vagy bántalmazni kezdi. Az áldozat teljesen a pszichológiai terror hatása alá kerül és nem képes kezelni a kialakult helyzetet. A cselekedetek elkövetői nem feltétlenül negatív karakterrel jellemezhető személyek. Mivel azonban az apró, bántó dolgok hosszú időn át gyakran ismétlődnek, tartalmuk megváltozik és veszélyes kommunikációs fegyverekké válnak.

Miben nyilvánul meg általában?

– Az áldozat kommunikációs lehetőségeinek csökkentése.
– Társas kapcsolatai fenntartásának lehetetlenné tétele (pl. a kollégák nem állnak szóba a személlyel)
– A jó hírnév fenntartásával kapcsolatos problémák (pletykálkodás, gúnyolódás)
– Munkával kapcsolatos hatások (munkamegbízások elmaradása, lényegtelen feladatok kiadása)
– Testi egészséggel kapcsolatos tényezők (veszélyes megbízások, fenyegetés, támadás)

Okai

Kiváltó ok lehet a stressz, példéul feszített munkatempó, a munkanélküliségtől való félelem, a pontatlan munkaköri leírások,  a túlzott felelősség. A vezetők gyakran észre sem veszik, vagy szemet hunynak a mobbing felett mondván, hogy nem az ő feladatuk személyes konfliktusokba beleavatkozni. Sőt, a lelki terror kezdeményezője gyakran a menedzsment maga. A kialakult belső morált ráadásul rendkívül nehéz javítani, gyakran a legjobb döntést a munkahelyváltás jelenti.

Mit tehetünk az áldozattá válás ellen?

Bárkiből lehet áldozat, de vannak olyan tényezők, melyek hajlamosítanak erre. Például ha kisebbségi vagy hátrányos helyzetű csoportok tagjai vagyunk (nők, melegek, stb.). Ismerünk továbbá olyan viselkedési vagy személyiségjegyeket melyek hajlamosítanak áldozattá válásra. Ilyenek az alacsony stressztűrés, érzékenység, visszavonulásra, alárendelődésre és pesszimizmusra való hajlam. Nem megfelelő  önbizalom, rossz konfliktus kezelő képesség, a kezdeményezőképesség hiánya, saját érdekeket háttérbe szorító magatartás, kudarckerülés, tekintélytisztelet.

Hogyan kezeljük?

Ha észrevesszük, hogy rendszeres piszkálódás céltáblájává váltunk, érdemes lehet felettesünk (iskolai esetben osztályfőnöki vagy szülői) segítségét kérni a helyzet megoldásához. Ha ez nem hoz megoldást, szükség lehet munkahelyváltásra is. Nagyon fontos mindemellett önbizalmunk újraépítése, egy magabiztos fellépés kialakítása, melyet pszichoterápia segítségével érhetünk el. Fontos a hatékony konfliktuskezelés, a saját igények megfelelő kommunikációja, mások jogtalan elvárásainak visszautasítása.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Munkahelyi stressz

     Bár nyáron a legtöbben be tudunk iktatni egy néhány napos vagy hetes pihenőt – ami remélhetőleg felölt minket energiával és utána újult erővel térhetünk vissza a munkánkhoz – a fennmaradó időben viszont  megkeserítheti hétköznapjainkat a  munkahelyi stressz.

Ahogy már korábbi bejegyzéseimben is említettem a stressz különféle változásokat indít el testünkben, melyről Selye János már a 20. század elején említést tett. Ő a stresszel való megküzdésnek 3 szakaszát különböztette meg, a vészreakciót (vagyis vegetatív idegrendszerünk aktivációját), az ellenállást (tartalékaink mozgósítását), majd a kimerülést, ami a stresszforrás meg nem szűnése esetén különféle organikus károsodásokat (testi betegségeket) vagy akár halált is okozhat. Már egy rövid ideig tartó megterhelés is csökkenti immunrendszerünk hatékonyságát a különböző fertőző betegségekkel szemben a különféle stresszhormonok (és más fiziológiai változások) által. A krónikus testi betegséget többnyire megelőzik olyan tünetek, mint folyamatos kimerültség, levertség, alvászavarok, szorongás, depresszió, de súlyosabb pszichiátriai problémák, pl. depresszió és szenvedélybetegségek (dohányzás-, alkohol és drogfüggőség)  is kialakulhatnak.

Fontos tisztázni, hogy nem csak az extrém munkakörülmények okozhatnak stresszt, hanem minden olyan változás, ami meghaladja alkalmazkodási képességünket. (Tehát nem feltétlenül csak a kimondottan negatív változások lehetnek stresszforrások. Zárójelesen megjegyzem, hogy van a stressznek egy pozitív, motiváló változata is, ami növeli a teljesítményt, amelyről azonban itt most nem szólok részletesebben.) Nem mindegy tehát, hogyan látjuk a velünk történő dolgokat, értelmesnek látjuk-e erőfeszítéseinket, úgy érezzük-e pozitívan tudunk hatni saját jövőnkre, előmenetelünkre. Természetesen az extrém munkakörülmények (mint például a nagy hő-, fény vagy zajterhelés), a sok személyközi konfliktus és/vagy kudarcélmény is hozzájárulnak a munkahelyi stresszel való túlterhelődésünkhöz, amit kiégésnek nevezünk. A kiégéshez vezető úton nagy szerepe van továbbá megbecsülés hiányának, anyagi  problémáknak (egzisztenciális bizonytalanság, változó munkahely) és az elégtelen munkafeltételeknek is. Ha túl magasak az elvárások velünk szemben, (folyton többet, vagy gyorsabban kell dolgoznunk), az megemelkedett stressz szintet, és végül kimerülést okozhat. Szervezetünk számára a több műszakos munkarend is megterhelő. Természetesen fogékonyabbá tesz a kiégésre, ha a magánéletünkben problémákkal küzdünk, alacsony az önbecsülésünk, vagy súlyos veszteség (trauma) ért minket, hiszen ilyenkor képtelenek vagyunk megküzdési stratégiáinkat mozgósítani.

    Nagyon fontos a kiégés megelőzésében a pozitív munkahelyi környezet, a kollégák és  a vezetés támogató, együttműködő hozzáállása, a megfelelő elismerés (és itt nem csak az anyagi jellegű jutalmazást kell érteni). Ha a munkavállaló jól kiszámítható munkarenddel és biztonságos, stabil munkakörnyezettel rendelkezik, a felé irányuló elvárások egyértelműek. Protektív tényező továbbá a biztos családi háttér, a stabil személyiség és a szociális védőháló (tehát támogató társas kapcsolatok) megléte.

Szexuális kapcsolataink

Legutóbb arról tettem közzé a véleményemet, én hogyan látom a kapcsolatteremtés nehézségeit modern világunkban. Ez természetesen nem csak a baráti kapcsolatok (ahogy arról ‘A barátok egészségvédő szerepéről…‘ című írásomban is szóltam), hanem a párkapcsolatok megváltozását is magával hozta, megnehezítve a pártalálást, ismerkedést, majd a kezdeti lépések után a másikhoz való fokozatos közeledést. Azt is említettem már, hogy sokak számára az udvarlás és a kapcsolatteremtés egyéb lépései egyszerűen kihagyandónak tekinthetőek. Nézzük most azt, ennek milyen hátulütői lehetnek.

A szexuális kapcsolat és különösképpen az ennek során átélt orgazmus túlhangsúlyozása sokakban teljesítmény kényszert kelthet, mindegy, hogy férfiről vagy nőről van szó. Ez megnehezítheti hogy önfeledten évezzük társunk közeledését, kommunikálhassuk felé vágyainkat, közösen fedezzük fel a egymás testi örömforrásait. (Ellenkező esetben előfordulhat státuszt fitogtató trófeagyűjtés is, amely a szexuális aktust teljesen elszigeteli annak társas/összekötő funkciójától.)

Sajnos a téma kellemetlen volta, vagy elégtelen szülői kapcsolatok miatt számtalan fiatal szerzi  szexualitásról szóló ismereteit kortársaitól, az internetről vagy különféle filmekből, melyeknek nem sok közük van egy valódi párkapcsolathoz: korántsem a kölcsönös örömszerzés a cél, tapasztalat híján, ezekre tudnak támaszkodni egy új fajta viselkedés (a szexuális közeledés) kialakításánál.

Ideális esetben egy szerelmi viszonyban a felek egymásra hangolódása hangsúlyosabb kellene, hogy legyen, mint az aktus mennyiségi, tartóssági kérdései vagy a szexuális együttléthez kipróbált pózok változatossága és bonyolultsága. A mennyiség helyett az együttlétek minősége kell(ene), hogy számítson: hogy az együttlét mindkét fél számára egyformán pozitív élményt nyújtson, egyfajta párkapcsolati üzemanyagként szolgáljon. Természetesen vannak párok, akik ráéreznek erre, de sokakra hat a különféle médiumokból érkező nyomás, mely az szexuális örömöt (és annak leegyszerűsített, ösztönös aspektusait) hangsúlyozza a kapcsolat bensőségességével, intimitásával szemben, az aktust állati szintre alacsonyítva le.  Különféle irodalmak (legfőképpen videók) taglalják, hogyan „helyettesíthető” az intimitás az aktusok intenzitásának növelésével, különféle akrobatamutatványokkal. Ezekkel nincs is gond, egészen addig, amíg csak arra szolgálnak, hogy egy jól működő kapcsolatban változatosabbá tegyék az együttléteket, nem pedig átveszik az egymásra hangolódás és a bensőségesség helyét.
A helyzet különlegessége, hogy a nőknek a szexuális izgalom eléréséhez jóval több időre és ingerlésre van szükségük, mint a férfiaknak, melyről az elégtelen információforrás miatt a fiatal férfiak nagy többsége nem tud, vagy nem képes azt figyelembe venni. Nagy hangsúlyt kap tehát a szexuális életben a partnerek közti kommunikáció és az egymásra való odafigyelés, ami áthidalhatja ezt a hiányosságot. (Tehát hölgytársaim számára hangsúlyoznám, hogy merjék felvállalni, hogyha másra vágynak egy-egy szexuális aktus során, mint amit partnerük feltételezett. Az egymásra hangolódás időt és sok erőfeszítést igényel, igen ritkán fordul elő, hogy rögtön (és tartósan) úgy alakulnak az együttlétek, hogy az mindkét félnek egyformán örömet okozzon.)

Összefoglalásként elmondható, hogy az ember szexuális viselkedése igen összetett, sokféle út vezet a potenciális partner megpillantásától a szexuális együttlétig, a bensőséges párkapcsolatig vagy a közös élet tervezéséig, a leglényegesebb, azonban hogy figyeljünk egymásra és ha valami zavar minket, ne féljük azt megfogalmazni társunk felé.

Az ismerkedés útvesztői

Szinte minden ember vágyik társra, hogy megkaphassa azt a figyelmet és intimitást, amit gyermekkorunkban édesanyánk biztosított számunkra. (Ha ebből nem kaptunk eleget két út lehetséges: vagy fokozottan keressük mindezt, vagy mélyen elfojtjuk ilyen irányú vágyainkat, igyekszünk teljesen érzelemmentesen viselkedni.) Tán merésznek tűnik a fenti kijelentés, hiszen a mai világban egészen más értékek hangsúlyosak, még sincs benne semmi különös, hogy legbelül mindannyian bizalmas kapcsolatra vágyunk. Más kérdés hogy a modern korban a nagyvárosi ember túl sok embertársával találkozik nap mint nap, akikkel kénytelen felszínes kapcsolatot kialakítani és fenntartani. Ebben az esetben a másikkal való kommunikáció, csak a jó hangulat megtartását szolgálja, nem tükröz valódi érdeklődést. Nem csoda hát, ha néha magányra is vágyunk. Fontos azonban, hogy ebből ne társas magány legyen, amikor vannak ugyan személyes kapcsolataink, azok azonban nem bensőségesek, támogatóak, el tudjuk dönteni, kivel tudunk mélyebb kapcsolatot kialakítani és ki az, akivel érdemesebb a hétköznapi csevegés szintén megmaradni.

Gyermekként fontos feladatunk volt, hogy édesanyánktól (gondozónktól) érzelmileg eltávolodjunk. Felnőttként ugyan ennyire lényeges, hogy találjuk magunknak egy (többnyire ellenkező nemű) társat, akihez közel kerülhetünk, megoszthatjuk vele életünket, gondjainkat. Mégis sok az olyan partnerkapcsolat, amiben ez a kötődés másodlagos, legfőképp valamilyen gazdasági érdek, társadalmi nyomás vagy egyéb ok köti össze a feleket. Emberi mivoltunkból fakadóan a szerelembe esés  egyébként ekkor is potenciális lehetőség, feldúlva a már kialakult stabil párkapcsolatot.

A vonzalom fellobbanásától azonban hosszú út vezet a teljes bizalomig, melyhez a kölcsönös adás-kapás és a testi közeledés is hozzá tartoznak. A történelem folyamán sokáig fenn állt az érdek-, vagy más néven látszatházasság intézménye: a szülők választottak párt gyermekük számára. Ők megtanulták hogyan illik szeretetteljesen viselkedni mások előtt, hiányzott azonban a valódi gyengédség, melyre gyermekeik ráéreztek, követendő mintakánt vihették tovább az érzelmileg sekélyes kapcsolatokat.

A modern világban a szexuális aktus (és az átélt orgazmusok száma) nagy hangsúlyt kap,  az ismerkedés, közeledés bevezető szakaszai, udvarlás azonban igencsak háttérbe szorulnak, leegyszerűsödnek. Régen fordított volt a helyzet, gardedámok óvták a fiatal lányok legféltettebb kincsét: a szüzességüket, amit manapság inkább béklyónak, mint erénynek vélnek a kamaszok. (Ez ma már sok fiatal szemében inkább a szexuális együttlétre való alkalmatlanság jelévé vált, nem pedig a megfontolt, érett kapcsolatok keresésének velejárója.) A házasság előtti szexuális élet elfogadottá válásának természetesen számtalan előnye is van, az udvarlás lerövidülése azonban nem segíti elő a pár tagjai közti kötődés megerősödését, a valódi intimitás kialakulását. Ez nemcsak az kapcsolat bensőségessége, támogató mivolta miatt fontos, hanem az elköteleződés miatt is. Sokan kellemetlennek érzik kapcsolatukban az elképzeléseikről, vágyaikról való kommunikációt, ami természetes velejárója kellene hogy legyen az együttlétnek, elkerülhetetlen feltétele a kölcsönösen kielégítő párkapcsolatoknak.

Hamarosan következik írásom folytatása ‘Szexuális kapcsolataink’ címmel.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Alkohol és drog serdülőkorban … mitől függ hogy “kinő-e” belőle a csemeténk?

Kultúránkban az alkoholfogyasztás hagyomány. Ünnepekkor legtöbben valamilyen alkoholos ital fogyasztásával fejezzük be az étkezéseket, szinte kivétel nélkül koccintunk a jeles alkalmakkor. A fiatalok körében a szeszfogyasztás még elfogadottabb, a középiskolai évek alatt egyfajta beavatási rítusnak tekinthető, a főiskolai évek alatt pedig gyakran szokássá válnak a bulik és a rendszeres alkoholfogyasztás.

Mitől függ, hogy valaki csak az „buli miatt”, alkalmanként használja ezeket az élvezeti szereket vagy valóban függővé válik?

Egyrészt ha rögzül a szokás (tehát rendszeressé válik , például minden hétvégén jellemző lesz a lerészegedés), nehéz tőle megszabadulni akkor is, ha nincsenek elvonási tünetek (vagyis nem áll fenn kémiai függőség), ilyenkor ugyanis ún. viselkedési függés alakul ki. Másrészt lényeges megemlíteni, hogy az alapvetően szorongó emberek könnyen gyógyírként használhatják az alkoholt (vagy drogot) kellemetlen érzéseik csillapítására. Amikor belekóstolnak a lerészegedés vagy a drogok nyújtotta kábulatba, minden addigi gondjuk elszáll, végre normálisan érzik magukat, ezért náluk egyre gyakoribbá válik ez a viselkedés. A depresszív tünetek előfordulása egyébként a stimulánsok közé sorolható drogfajták fogyasztásának valószínűségét növeli, míg a düh csillapítására leginkább opiát származékokat használnak. Többnyire tehát kétféle út vezet a függőségek hálójába. Az egyik, ha valaki alapvetően szorong, vagy lehangolt, a másik pedig a kockázatkereső viselkedés. Az utóbbi csoportba tartozók az unalom elűzése miatt bármire képesek, nem számolnak tetteik következményeivel. A drogok kipróbálása és az alkoholfogyasztás szinte hétköznapi része lett a serdülők, fiatal felnőttek életének.

Ha valaki már gyermekkorában elsajátítja az érzelmek kezelésének mikéntjét, nagy valószínűséggel fiatal felnőttként (és a későbbiekben is) meg tud majd maradni az alkalmankénti fogyasztás szintjén. Ha azonban már kialakult a probléma, fontos a mielőbbi beavatkozás és a teljes absztinencia. Ehhez orvosi segítségnyújtás válik szükségessé. A kezelés részeként egyébként megküzdésmódokat is szoktak tanítani a drog vagy szezsfüggőknek (pszichoterápiás folyamatba ágyazottan). A megelőzés azonban ebben az esetben is kulcsfontosságú, ezért fontos, hogy gyermekeinket érzelmi munícióval feltöltve indítsuk útnak az életben, hogy az alkohol és a drogok kipróbálása csak a kíváncsiság megszüntetését (és társasági funkciót) szolgáljon, ne pedig menekülési útvonalat nyújtson.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontu terapeuta

Mitől lesz egy gyerek népszerű a társai között? Miért pont az én gyerekemet közösítik ki?

Életünk során mindannyian átéljük milyen rossz érzés, ha társaink elutasítanak minket. Mitől van az, hogy egyesekkel ez gyakrabban fordul elő, mint másokkal? Mit tehetünk, hogy a helyzet megváltozzon, gyermekünk sikeresen boldoguljon a közösségben?

Ahhoz, hogy társaink között jól boldoguljunk, arra van szükségünk, hogy jól olvassuk mások érzelmeit, jelzéseit és erre megfelelő módon reagáljunk. Ha valaki nem tud megfelelő önkontrollt tanúsítani, vagy mások jelzéseinek rosszindulatot feltételez, az gátolja őt a társas kapcsolatok kialakításában. Szintén nehézséget okozhat, ha valaki túlzottan félénk, gátlásos, és emiatt nem mer közeledni a többiek felé. Amennyiben egy gyermek nem tud megfelelő (és többnyire pozitív) jeleket küldeni a többiek felé, könnyen a közösség peremére sodródhat. Népszerűtlen gyermekek játékának megfigyelésekor azt láthatjuk, hogy nem képesek indulataikat kontrollálni, ha vesztő helyzetben vannak. Ha pedig ők vannak nyerő helyzetben, képtelenek örömüket kordában tartani, hogy a többiekkel való jó kapcsolat ne sérüljön (ne versengően viselkedjenek). Nem tudják megérteni a másik gyerek érzelmi állapotát és erre megfelelően reagálni.

Most fordítsuk meg a kérdést és nézzük  meg mitől lesz egy gyerek sikeres társas helyzetben. A népszerű gyerekek játéka többnyire interaktív: a társas helyzetben sikeres nebulók érdeklődnek társuk iránt, reagálnak az ő érzelmi állapotaikra, mosolygósak, bátorítóan viselkednek. Ha zavarja őket valami, azt kulturáltan, nem pedig indulatosan jelezik vissza. Törekednek kölcsönösen elfogadható megoldás kidolgozására ha valamilyen probléma merül fel.

A társak közötti népszerűség azért is lényeges kérdés, mert az elszigetelődés a tanulmányi eredményekre is negatív hatást gyakorol: nagyobb valószínűséggel hagyják félbe tanulmányaikat a peremhelyzetben levők, mint a népszerű gyerekek. Ezen kívül a társas helyzetben sikertelen gyerekek szorongóbbak, hajlamosabbak a depresszióra és más betegségekre (itt visszautalnék korábbi írásomra, mely a társak immunrendszert aktiváló szerepére mutat rá). Mivel a gyerekek társas készségeiket legfőképpen mintakövetéssel sajátítják el, nagyon fontos, hogy a szülőtől milyen példát lát csemeténk, mi hogyan tudunk olvasni saját és mások érzései(nk)ben, képesek vagyunk-e egy feszült helyzetben indulatainkat kontrollálni. Ez tehát nem csak a szülő, hanem gyermeke későbbi sikeressége szempontjából is kulcsfontosságú.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontu terapeuta