Kategória: Írások

Mitől érezzük boldognak magunkat?

A boldogságról … nem csak karácsonyra

Mindannyian vágyunk a boldogságra. De vajon mitől függ, hogy annak érezzük magunkat vagy sem? Mit jelent a boldogság? Mitől leszünk kiegyensúlyozottak, elégedettek az életünkkel? A céljainktól? Hogy mások számára hasznos dolgokat teszünk? Attól, hogy észrevesszük a minannapok apró örömeit? Vagy inkább attól, ha bensőségesek a kapcsolataink? Vagy hogyha jól kezeljük a konfliktushelyzeteket? És mit tehetünk, hogy ez az érzés minél gyakrabban elöntse a lelkünket?

Azt mondják, mi magyarok pesszimista nemzet vagyunk, hajlamosak vagyunk panaszkodni, ha egy rég nem látott ismerőssel összefutunk. A betegséget is úgy próbáljuk megelőzni, hogy  végigvesszük, mi az, ami ártalmas lehet, ahelyett, hogy azon töprengenénk, mitől éreznénk fittebbnek magunkat.
A pozitív pszichológia elmélete szerint mind a minket érő pozitív dolokat érdemes észrevenni, mind pedig a nehézségeket szükséges megélni és átgondolni, fokozva ezáltal önismeretünket és tudatosságunkat. A fenti elmélet alapja, hogy semmi sem történik velünk véletlenül: tehát a negatívnak tűnő dolgokban is lehet értelmet találni. Hosszú távon ezek a rossz érzések is a javunkat, személyes fejlődésünket szolgálhatják. Még a nehéz élethelyzetek és az ezekkel járó negatív érzelmi állapotok is hozzájárulnak a nagyobb lelki és testi erőnkhöz, egészségünkhöz és elégedettségünkhöz, ha nem csak a szenvedést látjuk meg a bennük, hanem a megoldásokat, tanulási lehetőségeket is keressük ezekben. A pozitív pszichológia ereje abban rejlik hogy bármilyen szituációba is kerüljünk, a döntés szabadsága a miénk. Hiszen minden pillanatban megválaszthatjuk nézőpontunkat: aggodalmaskodhatunk és panaszkodhatunk (ez csak átmenetileg szolgálja a javunkat), vagy dönthetünk úgy, hogy felvesszük a kesztyűt és megkeressük a helyzetben a nekünk szóló kihívásokat. Ezen hozzáállás segítségével életünk kalandok sorozatává válhat. Törekedjünk tehát arra, hogy mind a pozitív, mint pedig a negatív élményeket teljes valójában éljük meg: a szenvedésre az élet természetes velejárójaként tekintsünk. Nem könnyű… de az alábbi praktikák segítségével bele lehet jönni.

Írjuk le, mi történt velünk ma!

Minden nap írjuk mi történt velünk, ez segít átgondolni és más szemmel látni a velünk történt eseményeket, csökkenti a bennünk levő feszültségeket. Többször végigolvasva ezt, könnyebben észrevesszük a pozitív dolgokat illetve át tudjuk gondolni a negatív események kedvező hozadékait, akár ezek összefüggéseit is. Apróságokért is lehetünk hálásak, például ha valamit nagyon szeretnénk elérni, és annak érdekében sikeresen tettünk egy lépést előre. Hálásak lehetünk azért is, amink van, vagy azokért az emberekért, akik körülvesznek minket. Ez persze nem mindenkinek jön egykönnyen, de segítségünkre lehet, ha naplót vezetünk.

Kerüljük a panaszáradatot!

Valamelyest genetikailag is meghatározott, mennyire vagyunk derűlátó vagy borúlátó természetűek, és legalább ilyen fontosak a családból, gyerekkorból hozott minták is. Ha azt láttuk, hogy a szüleink állandóan elégedetlenek voltak, akkor úgy érezhetjük, hogy ez a normális, tudattalanul is követhetjük példájukat. Pedig csaknem minden ember kerüli azok társaságát, akik állandóan panaszkodnak. A valódi optimizmus a belső békéből fakad és mindenki számára elérhető, ha hajlandóak vagyunk rendszeresen tenni érte. Higgyük el, megéri, hiszen derűlátó emberként sokkal több lehetőséget látunk meg az életben, és sokkal sikeresebbek is lehetünk. Nyitott hozzáállással hamarabb találunk munkát, társat vagy akár barátokat is.

A MOST az igazán fontos!

Tudatosan törekedjünk arra, hogy a jelen időben éljünk: ne a múlton rágódjunk, és ne a jövő miatt aggódjunk. Ha ez nehezünkre esik, annak oka van, amit szakember segítségével lehet megszüntetni. Csak így tudjuk magunkról levetni a múltból hozott terheket, és csak így tudjuk elhessegetni a jövő miatt érzett szorongásunkat. A jelen elfogadása azt is jelenti, hogy nem próbálunk meg állandóan megváltoztatni dolgokat, hanem megismerjük és elfogadjuk önmagunkat, igyekszünk olyan körülményeket kialakítani, melyek optimális mértékben haladják meg képességeinket.

Beszélgessünk másokkal!

Amikor rossz a közérzetünk, akkor a másokkal való beszélgetés, a nekik való segítségnyújtás visszaadhatja számunkra azt a hitet, hogy tehetünk valamit, ami jobbá teszi az életet. Sokszor működik az a folyamat, hogy amikor igyekszünk más problémájára megoldást találni, akkor az önmagunk gondjából is hatékonyabban találunk kiutat. Az egyik legkiválóbb lélekgyógyító tényező a segítségnyújtás közben átélt pozitív érzés, a másik örömének átvétele, a kölcsönös támogatás.

Éljünk társasági életet!

Ne becsüljük alá a barátok fontosságát! Ha állandóan kivonjuk magunkat a társasági életből, akkor könnyen elszigetelődhetünk, márpedig számos kutatás kimutatta már, hogy az elszigeteltség nagyobb kockázatot jelent például a szív- és érrendszeri betegségekre, mint a dohányzás. A közösség, azok a kapcsolatok, amelyek pozitív érzésekkel ajándékoznak meg minket gyógyító hatással bírnak. Fontos azonban, hogy ne csak a virtuális világban legyenek kapcsolataink, hanem a való életben is.

 

boldogsag2

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

önismeret

Hogyan ismerjük meg önmagunkat?

Mindannyian kíváncsiak vagyunk önmagunkra, ezért olyan sikeresek a különböző pszichológiai tesztek, amelyek arra hivatottak, hogy megmondják, milyenek is vagyunk valójában. A valóság azonban az, hogy legbelül rettegünk attól, hogy meglássuk a saját hibáinkat, megértsük magunk és mások érzelmeit. Ha homokba dugjuk a fejünket, látszólag sok kényelmetlenségtől óvjuk meg magunkat, azonban időről időre hasonló szituációkban találhatjuk magunkat.  Az önismeret tehát rengeteg kudarctól és csalódástól védhet meg bennünket. Ennek hiányára utal, ha túl elnézőek vagy éppen ellenkezőleg, túlzottan kritikusak vagyunk saját magunkkal szemben. Ha automatikusan eszünkbe jut egy-egy kudarcélmény után, hogy „én mindent elrontok”, „mindenki bánt engem”. Annyi minden változik az életünkben, jó ha mi magunk vagyunk a biztos pont: tudjuk milyen helyzetben hogyan viselkedünk, ezzel milyen hatást váltunk ki a környezetünkből. Talán nem is gondolnánk, milyen nehéz ez. Hiszen csakis mások türkében tudjuk meglátni valódi önmagunkat, felmérni hogy viselkedésünk azt a hatást váltja-e ki a másikból, amit mi el szándékoztunk érni vele. Nem kell belenyugodnunk ebbe a helyzetbe, hiszen tehetünk ellene! Az alábbi feladatok segíthetnek abban, hogy közelebb kerüljünk valódi önmagunkhoz.

Mitől érzem jól magamat?


Előfordulhat, hogy még azzal sem vagyunk teljesen tisztában, hogy milyen filmet nézünk szívesen, vagy milyen ételeket szeretünk. Válasszunk ki különböző stílusú, hangulatú filmeket és nézzük végig mindet. Írjunk egy kis jegyzetet mindegyikről, milyen gondolatokat és érzéseket váltott ki belőlünk. Szánjunk időt önmagunkra! Szépen sorban haladjunk saját magunk megismerésével. Melyek azok a dolgok, amelyek örömet szereznek nekünk? Írjuk le a megvásárolható és a pénzért meg nem vehető dolgokat is, mint például egy baráti beszélgetés, elmerülés a fürdőkádban, vagy egy közös program a szerelmünkkel.


Milyen vagyok? Mások milyennek látnak?


Készítsünk listát tíz jó illetve tíz rossz tulajdonságunkról. Ha nehéz is, legyünk őszinték önmagunkhoz! Érdekes lehet, ha ezután megkérdezünk másokat is és a kapott listákat összehasonlítjuk, megbeszéljük. Kérdezzük meg bátran a szüleinket, a barátnőnket, a kollégánkat, sőt, akár a gyerekünket is. Ők milyennek látnak minket, mit szeretnek bennünk és mit nem? Jegyezzük fel hibáinkat és ne dugjuk a fejünket a homokba. Bár fáj szembesülni a negatívabb oldalunkkal, de ez is hozzánk tartozik! Ha vannak olyan dolgok, melyeket bánunk, kezdjünk el azon dolgozni, hogy ezek megváltozzanak! Ha például túl könnyen válunk indulatossá, akkor gondolkodjunk el azon, mi tesz bennünket ingerültté, milyen érzések, személyek vagy szituációk kellenek ahhoz, hogy elveszítsük a türelmünket. Próbáljuk meg tudatosítani és kontroll alá vonni ezeket a helyzeteket. Sokkal könnyebb, ha nem csak egymagunk küzdünk, hanem eljárunk önismereti csoportba: mások visszajelzése igen fontos ahhoz, hogy észrevegyük, min kell változtatnunk ahhoz, hogy a másikból a várt hatást váltsuk ki.

Az írás segít…


Sokat segít önmagunk megismerésében, ha elkezdünk naplót írni. Gondolkozzunk el azon, hogy mik azok a dolgok, amikről nem szívesen beszélnénk másoknak. Szánjunk rá minden nap negyed órát, hogy leírjunk mindent, ami kellemetlenül érintett minket aznap. Legyünk őszinték, gondoljunk arra, hogy csak mi fogjuk elolvasni a papírt. Panaszkodjuk hát ki magunkat jó alaposan! Ha ezzel végeztünk, már érezhetünk is egyfajta felszabadultság érzést. Ami eddig nyomasztott minket, attól megszabadultunk. Ez a lépés már önmagában is gyógyító hatással bír, de fontos, hogy ne elégedjünk meg ezzel, hanem lépjünk eggyel tovább. Olvassuk újra a leírt mondatokat és próbáljuk megkeresni ezekben a hasonlóságokat, gondoljuk át a saját érzéseinket, a helyzetek különböző aspektusait, amikben átéltük ezeket. Ha emberekkel volt konfliktusunk, gondolkodjunk el azon is, a másik fél mit gondolhatott, vagy érezhetett éppen.

Miben változtam?
Most írjuk le, hogy mit gondolunk saját magunkról, mik a számunkra fontos dolgok, értékek. Ezután számba vehetjük, milyenek voltunk korábban, 20, 30 vagy 40 (50) évesen. Mik történtek velünk életünk során, amik megváltoztattak minket. Jó vagy rossz dolgok voltak ezek? Találjuk meg a különbségeket, majd találjuk meg azt a részünket, amelyik nem változott, azt az embert, aki végig ott volt bennünk. Gondoljuk át, mi ennek az embernek az elképzelése az életről? Tudatosan terveztük-e eddig az életünket, vagy csak sodródtunk az árral?

Utazás a jövőbe…


Képzeljük el, hogy lehetőségünk adódik az időutazásra, és találkozhatunk a 100 éves önmagunkkal. Mit szeretnénk, mit meséljen nekünk az az idős ember az életéről, az emlékeiről? Mit tanácsolna nekünk, mire figyeljünk az életünk során? Ebből az egyszerű játékból villámgyorsan kiderülhet, jó úton haladunk-e az önmegvalósítás felé.


Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár-és családterapeuta jelölt

woman-565631_1280
A cikk rövidített, átdolgozott változata a Meglepetés 2016.10.20-ikán megjelent számában olvasható

Miért nem értünk szót a szeretteinkkel?

Ha egyszerre több ember van jelen egy adott helyiségben, képtelenség nem kommunikálni. Ha nem szólunk egymáshoz, az is hordoz üzenet: konkrétan azt, hogy nem vagyunk kíváncsiak a másikra. Egy számunkra fontos személytől tehát a legnagyobb sértés lehet, ha nem figyel oda, vagy nem reagál a mondandónkra. Sokszor elvárjuk, hogy a szeretteink szavak nélkül is megértsenek minket, teljesítsék a vágyainkat. Ennek alapja, hogy azt felételezzük, hogy a rokonainkkal, barátainkkal egyformán gondolkodunk, hasonló dolgokra áhítozunk. Ez azonban a legtöbb esetben nincs így. Csak akkor lehetünk benne teljesen biztosak, hogy a másik ért minket, ha egyértelműen a tudomására hozzuk, amit szeretnénk. Ráadásul az Ő reakcióját is figyelnünk kell, hiszen ami a számunkra evidens, korántsem biztos, hogy másnak is az. Ha tovább olvas meglátja, mennyire sok mindenre kell odafigyelnie, mennyiféle üzenetet hordoz a kommunikációja akkor is, ha Ön nem tud róla.

Egy üzenetnek tehát mindig több aspektusa van a konkrét értelmén kívül. A legtöbb aspektus – bár kimondatlan marad – mégis befolyásolja az üzenet értelmezését és az erre adott válaszunkat. Minden üzenetnek (legalább) négy aspektusa van. Az első és talán legegyértelműbb a konkrét üzenet, a tartalom. Mivel ez a legkézenfekvőbb mind közül, itt nem is térünk ki rá részletesebben.

Minden esetben van azonban egy ún. énüzenet is a mondandónkban, ami megmutatja mi hogyan érzünk az elmondottakkal kapcsolatban. Például azt, hogy „Miért van itt ez a pohár?” mondhatjuk lazán, kedvesen vagy kimérten és szigorúan, sőt, akár dühösen is attól függően hogyan érint minket a tárgy ottléte. Ezzel kapcsolatos érzésünket a stílusunkból lehet kikövetkeztetni. Ezt alátámasztja (vagy megkérdőjelezi) a metakommunikációnk is. (Tehát hiába kérdezzük ezt kedvesen, ha közben szúrósan nézünk a partnerünkre.) Nézzünk erre egy másik példát: ha azt mondjuk a gyermekünknek: „Hideg van, vegyél fel egy sálat!” Ez jelentheti azt, hogy aggódom érted, de benne van az is, hogy én tudom, hogy mit kell felvenned, én mondom meg hogy mit csináljál.
Ahogy az előző példa is jól mutatja, mindig van egy kapcsolati üzenete is a mondandónknak, még ha nem is vesszük azt figyelembe. A korábbi példában az, hogy „a te dolgod eltenni a poharat” vagy „lusta vagy, amiért nem tetted meg”. Erre az üzenetre négyféle reakciót adhatunk. Vagy elfogadjuk a kapcsolati definíciót (tehát eltesszük a poharat, felvesszük a sálat) és válaszolunk rá valamit, vagy elengedjük (szó nélkül eltesszük a poharat, felvesszük a sálat). További lehetőség, hogy figyelmen kívül hagyjuk (egyszerűen nem reagálunk rá), vagy el is utasíthatjuk ezt (Pl „te is eltehetted volna”, vagy „ne mondd meg, hogy mit vegyek fel”). Utóbbi természetesen többféle formában megfogalmazódhat: „Szerintem elfér ott.”, „Nem fázom.” stb. Meg kell jegyezni, hogy ha a másik féllel bensőséges a kapcsolatunk, durva sértésnek számít, ha nem reagálunk a mondandójára. Ez a partnerünkben tehetetlenséget szül, ami agresszív reakciókra, vagy a helyzetből való kilépésre sarkallja. Hogy mit lép, az ő habitusától és múltbéli tapasztalataitól függ.

Akár tudomásul vesszük, akár nem, üzenetünkben mindig van egy befolyásolási szándék is, tehát a mondandónkkal el akarunk érni valamit. A fenti példában például egyértelmű, hogy azt várjuk, a másik tegye el, amit kértünk, vagy öltözzön fel melegen.
Fontos azt is megjegyezni, hogy az üzenetnek szinte mindig van valamilyen előzménye. Ahogyan a másik dekódolja üzenetünket, az az egyéni érzékenységétől és a kapcsolatunk jellegétől is függ. (Ha például előző nap veszekedtünk azon, hogy túl nagy a rendetlenség, a legfinomabban tett megjegyzés a pohárra is belobbanthat egy megoldatlan konfliktushelyzetet. Hiába kértük tehát kedvesen, partnerünk pusztán a korábbi tapasztalat miatt is indulatosan reagálhat. Tehát a másik reakciójába a saját frusztrációnkat is belevetíthetjük anélkül, hogy erre a megnyilvánulása alapot szolgáltatna. Lényeges tehát kiemelni, hogy az üzenetnek minden aspektusát figyelembe kell vegyük a válaszadásnál, mert ha nem tesszük, az a partnerünk számára bántó lehet vagy félreértésre adhat okot.

Mint láthatjuk, a legegyszerűbb üzenet sem teljesen egyértelmű, hiszen a fenti folyamatok többnyire automatikusan, tudattalanul zajlanak, színezik a mi mondandónkat és a másik értelmezését is. Ha egy-egy konfliktusos szituációban végiggondoljuk és tudatosítjuk ezeket a folyamatokat, máris sokat tettünk azért, hogy megoldódjanak a feszültségek, kapcsolatunk belsőségességét megőrizhessük.

#kommunikáció, #félreértések

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár-és családterapeuta jelölt

2

Lámpalázas? Segítünk megszabadulni tőle!

Szeptember van, elkezdődött az iskola, eljött a felelések és számonkérések, prezentációk ideje. A legtöbb embert félelemmel tölti el, ha több ember előtt kell megszólalnia. Ennek oka, hogy ilyenkor ösztönösen is szeretnénk tetszeni a hallgatóságnak, tudat alatt tartunk tőle, mit szólnak majd  mások a mondandónkhoz. Mit tehetünk hogy leküzdjük félelmünket és a legjobb tudásunk szerint álljunk helyt?


A lámpaláz, a mások előtt való leblokkolás legtöbbször összefüggésben áll a kishitűséggel, az önbizalomhiánnyal. A félelemmel, hogy nem fogunk megfelelni másoknak, ami gyakran összefügg azzal, ahogyan velünk bántak gyermekként. Az, hogy az édesanyánk sokszor megdicsért minket, még nem jelenti azt, hogy megfelelő magabiztosságra tettünk szert. Nagyon fontos tehát, szülőként hogyan fejezzük ki véleményünket, meg merjük-e fogalmazni nemtetszésünket, vagy inkább hamis bókokkal halmozzuk el gyermekünket. Ha például nem tetszik nekünk az, amit a gyermekünk rajzolt, őszintén vállaljuk fel a véleményünket: ne akarjuk mindenáron biztatni. Nyugodtan mondjuk el neki, hogy ez most nem sikerült szépre, de tegyük hozzá, hogy bízunk benne, a következő jobban fog neki sikerülni: ez csak gyakorlás kérdése. Ezek a korai tapasztalatok felnőttként zsigeri szinten hatnak ránk, befolyásolják viselkedésünket. Nagyon fontos tehát, hogyan bántak velünk a szüleink, ahogy az is, mi hogyan viselkedünk a gyermekeinkkel.

Küzdjük le a lámpalázat! De hogyan is csináljuk?
Első tippünk, hogy engedjük meg magunknak, hogy féljünk! Az emberek többsége nem született előadóművésznek. Nem szégyen az, ha néha bakizunk, ettől csak emberinek fognak minket látni. Akár meg is fogalmazhatjuk zavarunkat a mondanivalónk elején, valószínűleg megértő pillantásokat kapunk majd cserébe az őszinteségünkért. Ez segíthet túllendülni a kezdeti nehézségen, belemélyülni abba, amit valójában mondani szeretnénk.

Készüljünk fel!
Ha fontos vizsga, prezentáció, előadás, tárgyalás előtt állunk, biztosnak kell lennünk benne, hogy mindent megtettünk a sikeres szereplésért. Készüljön hát fel laposan! Amikor kiáll, próbáljon meg ne arra gondolni, mit szólnak mások vagy hogy néz ki. A lámpaláz ellen a legjobb fegyver, ha tudja: profin felkészült. Ezért előző nap gondoljuk végig miről szeretnénk beszélni és írjunk róla vázlatot (ebbe szükség esetén bármikor belenézhetünk)!

Ne motyogjunk!
Általában azok az emberek motyognak a bajszuk alatt, akik nem biztosak abban, amit éppen mondanak. Ha halkan mormolunk, akkor könnyen felidegesítünk ezzel másokat, ráadásul van esély arra, hogy elismételtetik velünk a mondandónkat. Ettől azonban csak még kínosabban éreznénk  magunkat, próbáljuk hát megelőzni ezt: érthető hangerővel, lassan beszélni.


Keressünk fogást!
Sokan nem tudnak mit kezdeni a kezeikkel, amikor mások elé kell kiállniuk, ha tehát tartunk ettől érdemes ezt is előre átgondolni. Segíthet, ha a jegyzetet, vagy más tárgyat tart a kezében.

Tartsunk szemkontaktust!
Ha valaki izgul, hajlamos „belemenekülni” a mondandójába, a jegyzeteit bújni, amitől karót nyeltnek tűnik, messziről látszik, hogy szorong. Fontos, hogy próbáljunk meg szemkontaktust tartani a közönséggel. A hallgatóságban biztosan akad néhány szimpatikus ember, akire nem esik nehezünkre ránézni. Ne akarjunk mindenáron jó benyomást kelteni! Elég, ha önmagunkat adjuk!

Próbáljuk el!
Ha lehetséges, ismerje meg a helyszínt, ahol szerepelnie kell. Próbálja meg a hallgatóságot úgy elképzelni, mint kedves ismerősöket, akik nyitottan és pozitívan viszonyulnak Önhöz – az esetek nagy részében ez egyébként valóban így van. Sokat segíthet ha egy családtaggal vagy baráttal elpróbálja a helyzetet. Kérjen tőlük őszinte visszajelzést, hogy kijavíthassa az esetleges hibákat!

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

lampalaz

 

Mit tegyünk hogy gyermekünkből magabiztos felnőtt váljon?

 

A magabiztosság elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben és persze ahhoz is, hogy helytálljunk ebben a rohanó világban. Hogyan neveljük a gyermekünket, hogy reális képe legyen önmagáról és megállja a helyét a legnehezebb élethelyzetekben is? Néhány egyszerűnek tűnő tippet, szempontot fogok most adni ehhez.

1. Fontos tisztázni, hogy az önbizalomra nevelés már újszülöttkorban elkezdődik azzal, hogy reagálunk a gyermekünk szükségleteire: ha éhes megetetjük, ha sír, megnyugtatjuk. Ezzel azt sugározzuk neki, hogy az érzései jogosak és szükségesek. Az egészséges énkép egyik legfontosabb alapköve, hogy önazonosak lehessünk.

2. Mutassunk példát az érzéseink megfogalmazásával és kimutatásával! Mondjuk el, mit hogyan élünk meg, segítsük ebben a gyermekünket is. Hagyjuk kifejeződni negatív érzéseit, ezeket fogalmazzuk meg, tegyük érthetővé a számára. („Megértem, hogy mérges vagy, amiért Julcsi elvette a játékodat.”) Gyakoroljuk ezt minél többet!

3. Fontos, hogy hagyjuk őt, felfedezni a külvilágot, kísérletezni. Babakortól biztosítsuk a szabad mozgás lehetőségét, óvodás korban hadd ismerkedjen, játsszon más gyerekekkel.  Ha magunk is szorongóak vagyunk, ez nehéz feladat lehet. Ilyen esetben gondolkodjunk el azon, mitől is tartunk valójában.

4. Bízzunk benne! Ha gyermekközösségben konfliktushelyzet adódik, bátorítsuk gyermekünket a megoldás kitalálására. Jó ha a gyerekek képesek egy-egy játékon maguk között osztozkodni vagy más dolgokról megegyezni. Az indulatok fokozódása esetén természetesen lépjünk közbe. Ne nézzük el, hogy verekedés vagy szóbeli bántalmazás hatására oldódjon meg egy konfliktus! Hadd döntsön apróságokban. Például melyik nadrágot veszi fel a kettő közül.

5. Elvárásaink mindig reálisak maradjanak, csak életkorának megfelelően, az ő igényei mentén vonjuk be az otthoni teendőkbe, vagy adjunk neki feladatot. (Hagyjuk hogy képességei érdeklődése mentén, természetes sorrendben bontakozzanak ki. Például ne akarjuk, hogy iskolás korára olvasson.)

6. Fejezzük ki az egymás iránti tiszteletünket. Beszéljük vele úgy, ahogyan mi is elvárjuk tőle. Magyarázzuk el a döntéseink okát és beszéljünk az ezekkel kapcsolatos gondolatainkról, érzéseinkről. Apróságnak tűnik, de köszönjük meg, ha segít.

7. Játsszunk, beszélgessünk sokat, adjunk neki osztatlan figyelmet. Ha gyermekünk bármikor fordulhat hozzánk, mindig meghallatjuk, azt közvetítjük, hogy fontos nekünk. Idővel ez belsővé válik és fontos lesz saját maga számára, értékesnek látja majd saját magát.

8. Mindig az erőfeszítéseit vagy a viselkedését dicsérjük, ne az elért eredményt vagy a személyét! (Az, hogy „Okos kislány vagy!” nem építi az önbecsülését.) Fontos, hogy konkrétan fogalmazzunk. „Nagyon büszke vagyok rád, amiért nem adtad fel, miután elsőre nem sikerült felépítened a tornyot, hanem tovább próbálkoztál.”

Ha jobban belegondolunk a fentiekbe, láthatjuk, hogy nem is olyan egyszerű mindez, mint amilyennek tűnik. Fontos azonban tudni, hogy elég többnyire jól csinálni ahhoz, hogy a gyermekünk személyisége stabil és erős legyen.

ovis önbizal

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

 

Féltékeny a párjára?

Nyár van, a kánikulában a túlélés fontosabb szempontnak tűnik az öltözködésnél. Az utcán mindenhol kivillanó női combokat és melleket látni. Mi a helyzet akkor, ha a párunk szemei zavaróan hosszasan elidőznek egy vonzó női testen? Meddig egészséges az, ha a társunk megnézi a szép nőket és mikor van okunk a gyanakvásra, hogy a puszta kíváncsiságnál több is van a háttérben?

Mi a féltékenység?

A féltékenység egy igen intenzív félelem attól, hogy elveszíthetjük szerettünket, tehát bizonyos fokig természetes érzés. Annak megnyilvánulása, hogy partnerünket vonzónak, mások számára is kívánatosnak látjuk, ragaszkodunk hozzá. Csak akkor okoz problémát, ha túlzottan felerősödik, kontrollálhatatlanná válik, vagy objektív ok nélkül jelenik meg. A betegesen féltékeny ember  rendszerint faggatja, ellenőrzi partnerét, „rajtaütő” látogatásokat tesz stb. Ez a viselkedés a rövid ideig megnyugvást hozhat (hiszen gyanúnk alaptalannak bizonyul), ezért egyre gyakrabban alkalmazzuk. A másik fél pedig megerősíti párja viselkedését azáltal, hogy felel a kérdésekre, beszámol, hol járt, mit csinált, kivel találkozott. Ez azonban nem hozza vissza a megingott bizalmat, sőt, minkét félben egyre nő a feszültség. A konfliktushelyzetek kiéleződhetnek, ami a kapcsolat eldurvulását, széthullását eredményezheti.

Miben más a nők féltékenysége, mint a férfiaké?

Érdemes tudni, hogy a féltékenységnek a nők részéről evolúciós haszna van, mert az apa közelsége, részvétele az utódgondozásban hozzájárul az gyermekek felneveléséhez, növeli annak túlélési valószínűségét. Férfi szempontból azonban teljesen más az evolúciós érdek: az ő génjeinek továbbadását az segíti leginkább, ha minél több utódot nemz. Ebből logikusan adódik, hogy a nők leginkább azt sérelmezik, ha a párjuk érzelmileg kezd kötődni valakihez, a férfiak viszont inkább a szexuális aktus megtörténtét veszik magukra. Érdekes, hogy a kutatások azt mutatják, a kevésbé vonzó, evolúciós szempontból kevésbé rátermett férfiak hűségesebbek a családjukhoz, odaadóbbak utódaikkal szemben, az értékesebb genetikai állománnyal bírók azonban inkább hajlamosak a hűtlenségre.

Mi zajlik bennünk?

Kutatások igazolták, hogy azok az emberek, akik nem elégedettek önmagukkal, hajlamosabbak féltékenykedni a partnerükre. Ha csúnyának vagy nem kellőképpen szerethetőnek érezzük magunkat, jobban tartunk tőle, hogy párunk elhagy bennünket egy másik nőért/férfiért.
A nők egy-egy félrelépésre inkább szomorúsággal, a másik szerelmének elvesztése miatt érzett gyásszal reagálnak. A férfiak azonban inkább dühöt éreznek, ha megcsalja őket a párjuk. Közös bennünk, hogy mindkét érzés elfojtása esetén várható különféle testi tünetek, betegségek megjelenése. (Például különféle nőgyógyászati problémák kezdődhetnek ilyenkor.)

Mi a megoldás?

Ahogy már a bevezetőben is írtam, nem mindegy valóban van-e alapja a gyanakvásunknak, vagy inkább a szorongásaink játszanak velünk. Ennek eldöntésében sokat segít az önismeret. Ha összefüggő, teljes képünk van magunkról, nincsenek kisebbrendűségi érzéseink, reálisabban átlátjuk az emberi kapcsolatainkat is. Nem ijedünk meg, ha párunk észrevesz más nőket/férfiakat is, de észleljük, ha viselkedése megváltozik, eltávolodik tőlünk és időben, higgadtan kezeljük a helyzetet. Akit korábban megcsaltak már, érthető módon hajlamosabb a féltékenységre, de tudni kell, hogy a gyermekkori elhanyagolás, korai traumák önmagukban is fokozzák sérülékenységünket a párkapcsolatainkban. Ezek kezelése pszichoterápiás feladat, melynek hatására a kóros féltékenység megszűnése is várható.

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

 

Féltékenység

Karikatúra az igazi férfiról

Nyílt levél Sarka Katához és Hajdú Péterhez

 

Kedves Kata és Péter!

Ezúton szeretném megköszönni Önöknek, hogy nyilatkozatukkal (http://hvg.hu/elet/20160728_Hajdu_Peter_Sarka_Kata_hazassag_valsaga_szakitas_valas) elismerték: a házasság bizony nehéz műfaj, sokat kell tenni azért, hogy hosszú távon is működőképes legyen! Azt gondolom, ezzel sokaknak adtak hitet abban, hogy nemcsak nekik vannak problémáik, hanem az ismert, gazdag embereknek is. Számukra is okoz néha gondot az, hogy időt szakítsanak a valóban fontos dolgokra: a szerelmükre és a családjukra.

Fontos üzenet még szerintem, hogy ami elromlott, azt meg lehet javítani, nem kell rögtön eldobni, és újra cserélni, ahogyan azt sokszor sugallják a médiában. Kata azt nyilatkozta, egy közös pihenés alkalmával próbálják meg tisztázni a félreértéseket. Merthogy minden emberi kapcsolatban könnyen előfordulhat, hogy nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan szeretnénk, a kommunikáció gyorsan tévútra siklik. Gondoljunk csak bele! Van-e közülünk olyan, akinek még nem volt konfliktusa a munkahelyén, családi vagy baráti körben egy-egy rosszul megfogalmazott mondat, néhány meggondolatlanul megválasztott szó  miatt? A párunkhoz fűződő szoros érzelmi kapocs még kiszolgáltatottabbá tehet bennünket, a bántásokra, megágyaz a félreértéseknek. Ha ezeket nem tisztázunk időben, könnyen a kapcsolatunk láthatja ennek kárát: a támogató érzelmi viszony meglazulhat, átalakulhat. Ez a hír fel kell hívja a figyelmet arra, hogy amit magától értetődőnek gondolunk, ami vigaszt nyújt a nehéz időkben, könnyen veszélybe kerülhet, ha  nem figyelünk oda rá, nem ápoljuk megfelelően. Mindenki számára természetes, hogy naponta tisztálkodunk, egyre többen igyekszünk egészségesen étkezni, mozogni, de vajon minden nap gondoskodunk a lelki jóllétünkről, egészségünkről is? Mit teszünk azért, hogy jól érezzük magnkat a bőrünkben, ápoljuk a nekünk fontos kapcsolatainkat? Ugye, hogy ez már nem olyan egyértelmű?!

Kívánok sok sikert kívánok a beszélgetéshez, házasságuk megjavításához! Amennyiben esetlegesen nehézségeik adódának a kommunikációval vagy más, mélyebb problémák merülnének fel, kérem ne ódzkodjanak egy újabb tabut ledönteni: hatékony segítséget igénybe venni. Szerintem sokkal nagyobb bátorság szakember segítségével szembenézni a problémákkal, mint súlyos áldozatok árán kompromisszumot kötni: beletörődni egy olyan megoldásba, amely számunkra nem kielégítő, vagy véget vetni egy értékes emberi kapcsolatnak.

Hiába egyértelmű, hogy a fogfájsással fogorvoshoz megyünk, a látásporblémákkal szemészt keressünk fel, Magyarországon sajnos korántsem evidens, hogy lelki nehézségeinkkel pszichoterapeuta (esetünkben pár- és családterapeuta szakembert keresünk fel.) Egyre több sajnos a sarlatán, a képzettség nélkül mások lelki világában turkáló ember, aki tanácsokkal, okos gondolatokkal látja el a hozzá fordulókat. Például egy coach, életvezetési tanácsadó vagy mediátor nem képes arra, hogy a probléma hátterében megbújó lelki dinamikákat felfejtse, összefüggésbe hozza a kialakult helyzettel, ezártal hathatós segítséget nyújtson! Ezen szakemberek tudása nem közelítei meg az önmagukat több tíz éven keresztül képező, fejlesztő szakemberekét, mégis megoldást ígérnek a problémánkra. A kulcs tehát bennünk van, sokszor mégis képtelenek vagyunk ezt egymagunk megtalálni: önmagunk megértéséhez és erőforrásaink mobilizásához a probléma megoldásának érdekében jól jöhet az önismeret, a pszichoterápiás segítség. Fontos, hogy a lelki jóllétünket tudományos alapokon nyugvó megoldásokkal biztosítsuk, ne dőljünk be a hangzatos ígéreteknek Ezek sajnos csak látszatmegoldást jelentenek és lássuk be, gyakran több kárt okoznak, mint hasznot.

Üdvözlettel: Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta-jelölt

 

sarka-hajdú

 

Boldog pillanatok

A kép forrása: http://rcnews.hu

A válás hatása a gyermekre…

…avagy hogyan közöljük gyermekünkkel a döntésünket, hogy minél jobban viselje?

Ahogy előző írásomban részletesebben is említettem, a válási krízis minden családtagot megterhel (gyermeket és felnőttet egyaránt), mégis szerencsésebb megoldás az addig kimondatlan feszültségek megfogalmazása, mint a sok-sok áldozat árán fenntartott látszat. A kimondott konfliktushelyzetek tehát sokkal jobban kezelhetőek, könnyebben feldolgozhatóak,  a gyermek személyiségfejlődése szempontjából kevésbé károsak, mint a szőnyeg alá söpört feszültségek. (A gyermekek nagyon érzékenyek ezekre a kimondatlan feszültségekre, akkor is megérzik boldogtalanságunkat, ha még magunkhoz sem vagyunk teljesen őszinték, nem merünk szembenézni azzal, hogy baj van.) Amennyiben a válás során a rendszeres kapcsolattartás nem sérül, mindkét szülőt (nagyszülőt) a későbbiekben is bűntudat nélkül szeretheti a gyermek, könnyebben feldolgozható számára az új élethelyzet, mint gondolnánk. Hogyan segíthetünk neki, hogy minél könnyebben élje meg ezt a változást? Erről szól mostani bejegyzésem.

Hogyan közöljük vele a válást?

A válás tényét jó, ha a döntés meghozatala után rögtön, nyíltan (ha ez különösebb feszültségek nélkül megoldható, együtt a másik szülővel) közöljük. Ezután a szülőnek el kell mondania milyen változásokkal jár a válás a gyermek szempontjából (például ki fog menni érte óvodása, iskolába, mikor hol alszik majd). A gyermekek számára előnyös, ha minél kevesebb változással találják magukat szemben a szüleik válásakor: tehát jó, ha nem neki kell a korábbi családi otthonból elköltöznie, nem ekkor kell abbahagynia a számára fontos edzést, vagy más, kedvelt elfoglaltságot.
Fontos tisztázni, hogy a válás nem a gyermek miatt vagy érdekében, hanem a szülők döntésének következtében történik (érdemes az okot objektíven megemlíteni), az ezzel kapcsolatos kérdéseket érdemes azon nyomban tisztázni. Ennek hiányában a gyermek (egocentrikus gondolkodásmódjából fakadóan) magát okolhatja a történtekért. Érdemes tudni, hogy a gyermekben mindig van újraegyesítési fantázia a válás után! Tehát a régi közös családi életre emlékeztető programok (például egy közös állatkerti séta apával és anyával, karácsonyi vacsora együtt) igen károsak lehetnek, mert a változatlanság illúzióját nyújtják, így azt s hiedelmet erősíti a gyermekben, hogy szülei miatta újrakezdik majd közös életüket. Ez gátolja a gyermek számára a válás érzelmi feldolgozását. Ha válás után is felmerül a közös családi program vágya, az valószínűsíti, hogy az egyik szülő még (kimondva vagy kimondatlanul) reménykedik az újrakezdésben.

Mi a természetes reakció válás után?

A válással együtt járó viselkedésváltozások a gyermek életkorától függnek.
– Óvodáskorú vagy ennél kisebb gyermek esetén jellemző a korábbi fejlődési szintre való visszatérés, például újra bepisil, vagy az ujját szopja a gyermek, a szülőtől való elválás esetén nyugtalan, nem szívesen marad a közösségben, este nehezen alszik el.
– Iskoláskortól gyakran figyelmetlenség, teljesítményromlás jelzi leggyakrabban a problémát, a gyermek gyakran tűnhet szomorúnak, feszültségét agresszív viselkedés segítségével vezetheti le.
– Felső tagozatos kortól gyakran magára a szülőre irányul a harag, melyet a gyermek a válás miatt érez. Fontos, hogy a szülő megértse és kibírja ezt! Ha a gyermek egy ideig nem szeretne velünk találkozni, mi akkor is keressük Őt, biztosítsuk továbbra is a szeretetünkről. Ez nem könnyű feladat, de a gyermeknek éreznie kell, hogy a negatív érzéseivel, indulataival együtt is el tudjuk őt fogadni, megértjük fájdalmát. Serdülőkorban a válás megnehezíti a gyermek eltávolodását a családtól, leválását a szülőktől. Ebben a korban lényeges, hogy a szülő támogató legyen, engedje gyermeke társak felé fordulását, de eközben határokat is szabjon a gyermeke számára.

Hogyan segíthetünk neki?

A válás után teljesen normális reakció, tehát ha a gyermek viselkedése megváltozik: érzékenyebbé válik, többet sír, rosszabbul alszik, ez azonban maximum 1-1,5 év alatt el kell, hogy múljon. Ennek feltétele, hogy a válás korábbi írásomban bemutatott minden szintje (érzelmi, anyagi, pszichológiai stb.) végbemenjen és a szülők érzelmileg is feldolgozzák a veszteséget, a válás után beszélő viszonyban maradjanak. A gyermek szempontjából igen lényeges, hogy szülei őszintén, feszültségmentesen kommunikáljanak az őt érintő kérdésekből, rendszeresen láthassa – ha akarja- mindkét szülőt és a távolabbi rokonokat pl. nagymamát is. Amennyiben a gyermek visszautasítja a kapcsolattartást, fontos belegondolni a döntése okába. Nem akar-e bármelyik szülővel lojálisnak lenni. Amennyiben a gyermekkel (gyermekekkel) való kapcsolattartás veszélyes lenne (pl súlyos alkoholista vagy bántalmazó szülő esetén), érdemes a lehetséges kockázatokat végiggondolni és felszámolni: például nyilvános helyen, más felnőtt társaságában találkozni. Nagyon fontos, hogy ha a gyermek tartani szeretné a kapcsolatot a szülőjével, azt megtehesse, ebben ne befolyásoljuk Őt.

A legfontosabb tehát, hogy a szülők megfelelően átgondolt döntést hozzanak (később ne bizonytalanodjanak el, vagy gondolják meg magukat), ezután pedig szembenézzenek a saját ezzel kapcsolatos érzéseikkel, mert ennek hiányában gyermeküknek sem fognak tudni segíteni  a továbblépésben.

Az ezzel a témával kapcsolatosan felmerülő kérdéseiket, hozzászólásaikat szívesen veszem (megválaszolom) itt a cikk alatt. #válás, #válásgyerekkel
Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

Válásgyerek

Megcsaltak… váljunk?

A nyár a szerelem időszaka… de mi a helyzet akkor, ha ez az érzés egy meglévő párkapcsolat (esetleg házasság) mellett költözik a szívünkbe? Mi a jó döntés ilyenkor? Engedjünk az ismeretlenhez kapcsolódó izgalomnak, fellobbanó szenvedélynek vagy fontosabb a megszokott, biztonságot adó háttér?

Manapság a házasságok jó része válással végződik: az első házasságok esetében 40-45%-ban, a második házasságok 67%-ban, az élettársi kapcsolatok pedig még nagyobb arányban bomlanak fel az évek során. A válás elfogadottá vált társadalmunkban, így ha emellett döntünk, kevésbé kell tartanunk környezetünk negatív megítélésétől, mint korábban. De mit érzünk mi? Milyen értékeket, viselkedésmintákat hoztunk az eredeti családunkból? Mi vezetett oda, hogy egy harmadik színesítette meg a hétköznapjainkat? Helyre lehet-e/kell-e hozni még a párkapcsolatunkat?

A váláshoz vezető út…

Fontos tisztázni, hogy a válás mindig egy folyamat eredménye, melyet ún. válási krízis előz meg. Ennek része lehet a fokozatos elhidegülés, melyet különböző viselkedési stratégiák kísérhetnek. Gyakran jellemző a másik viselkedésének vagy személyének kritizálása, becsmérlése (nyilván jogosan érzi magát megbántva a megcsalt fél, de a kapcsolatra tett hatását nézve az indulatos viselkedés ennek ellenére destruktív). Hasonlóan káros tud lenni az ún. szabotőr viselkedés, ami azt jelenti, hogy az egyik fél későn jár haza, távol marad különböző családi eseményekről, kerüli a párjával való kettesben maradást. Ezek a stratégiák gyakran nem tudatosak, a másik iránt érzett haragunkat fejezik ki. Hozzájárulnak a pár tagjai közötti érzelmi szakadék mélyüléséhez (és persze nem feltétlenül kapcsolódnak megcsaláshoz sem). Amennyiben a másik iránt érzett haragunkat saját magunk felé fordítjuk, például elhízás vagy káros szenvedélyek jelenhetnek meg. A válási krízist gyakran provokálja a megcsalás, mert ez döntési helyzetbe hozza a feleket, hiszen óriási érzelmeket és indulatokat mozgósíthat. Ez az érzelmi töltés, ha szakszerű segítséggel felhasználjuk a kapcsolat javításának érdekében, segíthet megoldani a problémákat, visszahozni a bizalmat, sőt, a korábbi működésnél magasabb szintre emelni a párkapcsolatot. A pár tagjai ennek hatására ismét örömöt tudnak találni egymás társaságában, új, közös célokat fogalmazhatnak meg, ami egy hosszú érzelmi munka eredménye. Fontos megjegyezni, hogy vannak olyan házasságok, melyet egy harmadik fél stabilizál, tehát ami a párkapcsolatból hiányzik az egyik félnek, azt egy másik nőtől/férfitól kapja meg.
A válási krízis kimenetele tehát többféle lehet: párterápia segítségével hozhat egy megújulást, az erőforrások mobilizálását, egy új „szerződés” megkötését. Elképzelhető kimenetel a válás, hogy a megcsaló a harmadik felet választja, vagy a megcsalt fél nem akar már küzdeni a kapcsolat megjavításáért. Gyakran előfordul az úgynevezett próbaválás, ami azt jelenti, hogy a sértett fél elköltözik, mert azt gondolja, így könnyebb lesz megoldást találni a gondokra, ettől felértékelődik a kapcsolatuk a másik szemében (ez azonban általában téves elképzelés). Mint láthatjuk, a sértettség gyakran hibás megoldásmódokat szül, ezért jól jöhet ha egy kívülállóval tudunk beszélni az csalódásunkról, ki tudjuk adni a dühünket. Előfordul, hogy  a párok úgy döntenek, a megcsalás után is együtt élnek, de  ilyenkor sok-sok konfliktusra vagy teljes elszigetelődésre lehet számítani. Fontos tisztázni, hogy mindkét megoldásnak sok hátránya van, tehát egyik sem javasolható (különösképpen, ha gyerekek is érintettek).

Ha már megszületett a döntés…

A válás mindig komplex folyamat: beszélnünk kell érzelmi (már nem szeretem), jogi, gazdasági,  közösségi válásról (amikor a társas kapcsolataink változnak meg), egyházi válásról és pszichológiai válásról (a kapcsolat elvesztéséből fakadó csalódottság), valamint a szülői feladatok megosztásáról. Nyilvánvaló, hogy egy kapcsolat elvesztése, még ha az igen konfliktusos volt is, bánattal és csalódottsággal jár. Sokan a válási procedúra lezajlása után is benne ragadnak a harag érzésében: megmarad egymás hibáztatása, vagy az anyagi javakon való osztozkodás képében jelenik meg a másik fél iránt érzett indulat. (A másik iránti bosszúvágy pedig igen gyakran a kapcsolat és saját magunk leértékeléséből fakad.) Ez nem csak a másik elengedését és életünk újrakezdését akadályozza meg, hanem igen káros a közös gyermek(ek)re nézve is. Ilyenkor gyakran elakadt gyászfolyamat áll a háttérben, ami pszichoterápiás megsegítést igényel. Talán elsőre meglepőnek tűnik, de gyakran nehezebb gyászfolyamat egy válás, mintha egy közeli hozzátartozónk hunyt volna el. Fontos tehát, hogy a válás ne húzódjon el, a konfliktushelyzetek feloldódjanak, hogy minden fél új életet kezdhessen. Lényeges, hogy a gyermekfelügyelettel és láthatással kapcsolatos problémákat a szülők higgadtan tudják megbeszélni. Ennek feltétele az érzelmi-, jogi és gazdasági elszakadás befejeződése. (Nem nehéz belátni, hogy csak akkor tudunk volt párunkra partnerként tekinteni, ha elengedtük a párkapcsolat megszakadásával járó haragunkat.) Lényeges tehát, hogy szülőként továbbra is kompetensnek tekintsük Őt, nyugodt szívvel bízzuk rá csemeténket.

Mint a fentiekből is látható, a válási krízis minden résztvevő felet megterhel, lelki szempontból mégis szerencsésebb megoldás az addig kimondatlan feszültségek megfogalmazása, mint a sok-sok áldozat árán fenntartott látszat. Ha megszületett a válás melletti döntés, hogyan mondjuk el a gyermekünknek? Mit tehetünk, hogy minél kevésbé viselje meg Őt a szülők konfliktusa? Soron következő írásomban erről fogok részletesen szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

megcsalás

Idős szülő

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Négyrészes cikksorozatom befejező részében arról szeretnék írni, milyen nehézségekkel (fejlődési feladatokkal) találkozik egy család a serdülőkor után, amikor a gyermek(ek) kirepülnek, a szülők idősödnek, esetleg lebetegednek, magatehetetlenné válnak.

Az elengedés nehézségei

Mire gyermekünk átvergődik a serdülőkoron, szembenéz a felnőtt szerepekkel (munka-, párkapcsolat, társadalmi szerepvállalás), átalakulnak kapcsolatai. Ezzel párhuzamosan a családban is változások kell, hogy történjenek. A szülőnek is el kell engednie a gyermekét (a család határainak lazulniuk kell), hogy annak önbizalma megerősödhessen. A túlóvó szülő negatív hatással lehet csemetéje kompetenciaérzésére, ezért mindig érdemes utána gondolnunk, mi az ennek háttérben megbújó érzés, annak gyökerei hová nyúlnak vissza. Sokszor nehezíti az elengedést a szülői bűntudat: ha valamiért kárpótolni igyekszünk felnőtt gyermekünket, vagy ha bármi miatt nekünk van szükségünk a őrá (pl. haláleset, válás).

Fontos megérteni, hogy a leválás a szülő és a gyermek oldaláról is megterhelő folyamat, zökkenőmentessége mindkét részről stabil, pozitív énképet (önbizalmat) feltételez. A szülőnek a családban egyre kevesebb szerep jut, máshonnan kell elismerést szereznie. Az anyagi függés a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran a felnőtté válás után is megmarad, ami szintén gátja lehet az érzelmi leválásnak. (Például a szülő azt érezheti, beleszólhat milyen legyen a fia vagy lánya esküvője, ha ő finanszírozza azt.) Előfordul, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekben, ezzel töri le önállósodási törekvéseit (például beteg, gondozásra szoruló szülők gyermekeinek szabad-e elkötözniük otthonról) A gyermekek kirepülésével a szülőknek újra kell definiálni életüket, ami különösen nehéz, ha ez a  nyugdíjazással esik egybe, vagy más megterhelő életesemények is jelen vannak (pl. nagyszülő halála).

Az önálló élet kezdetén…

A felnőtt gyermeknek szüksége van arra, hogy érezze, a család rossz érzések nélkül engedi őt útjára, hogy olyan életet alakíthasson ki magának, melyet megálmodott magának, megmaradó energiáit a párválasztásba fektesse. Nem nehéz belátni, hogy ha családi konfliktusok terhelik ezt az időszakot, az megterheli a fiatal megküzdőképességét, ami szerencsétlen választásokhoz vezethet. Fontos, hogy a szülő-gyermek kapcsolat erre az időszakra partneri viszonnyá fejlődjön, melyben mindkét fél nyitottan megfogalmazhassa vágyait, ezeket hajlandóak legyenek összehangolni. Optimális esetben a saját család mellett a szülőkre, távolabbi rokoni kapcsolatok ápolására is marad némi energia. A felnőtt gyermek számára tehát nagyon fontos, hogy azt érezze, elfogadják, önállósága miatt nem kell bűntudatot éreznie, hogy a szülő és férj/feleség szerepben is kiteljesedhessen.

Mit él meg az idősödő szülő?

Az idősödés folyamatosan arra késztet bennünket, hogy számot vessünk életünkkel, mik a számunkra fontos értékek, céljaink felé haladtunk-e az évek során. Ennek kapcsán gyakran megjelenik az ún. kapuzárási pánik, mikor a vágyaink és a jelenlegi élethelyzetünk közt áthidalhatatlanul nagynak tűnik  a távolság, amitől megijedünk, kapkodni kezdünk, hogy mindent belezsúfoljunk életünkbe, ami addig kimaradt belőle. Amennyiben a múltunkban feldolgozatlan, fájdalmas pontok vannak, nehéz feladat az idő múlásával szembenéznünk. Lelkileg is fenyegetőnek élhetjük meg annak érzését, hogy fáradékonyabbak lettünk, képességeink csökkennek, esetlegesen nap mint nap fájdalmakkal kell együtt élnünk. A nyugdíjazás az izoláció veszélyével és ez aktivitás csökkenésével jár, melyről korábbi írásomban már szóltam.
Amikor gyermekünk családot alapít, új érzések és életfeladatok tárházát nyitja meg előttünk, amiből adódóan ismét nőhet önértékelésünk (hiszen ismét „szükség van ránk”, a nagyszülő szerepben tudunk kiteljesedni). Jó kommunikációs és konfliktuskezelési készségek esetén egy aktív nagyszülő óriási segítséget jelenthet a felnőtt gyermekének és intellektuális, érzelmi többletet az unoka számára.

Az élet végén…

Az évek előrehaladtával a szülői gondoskodás megfordulhat, a felnőtt gyermeknek kell ápolnia a magatehetetlen felmenőjét. Ebben az esetben gyakran külső segítségre (például házi ápolóra vagy idős otthoni elhelyezésre) van szükség, hogy az egyéb felnőtt szerepek ne sérüljenek. Könnyen belátható, hogy egy 8 órás állás és saját gyermekek, házastársi kapcsolat mellett egy magatehetetlen emberről való gondoskodás nem megoldható. A kérdés akkor is különösen nehéz (sőt, talán még nehezebb), ha a felnőtt gyermeknek nincs még saját családja. Fontos, hogy lehetőségeinket és korlátainkat felmérve bűntudat nélküli, jó kapcsolatot ápolhassunk távozni készülő felmenőinkkel. Sokkal szerencsésebb választás lehet tehát, ha egy ápolási intézményben él az idős, gondoskodásra szoruló szülőnk, de gyakran meglátogatjuk Őt, mintha együtt élnénk vele, de tele volnánk frusztrációval amiatt, mennyi mindenről kell lemondanunk emiatt. Az élet végét és a végső elengedést nagyban megkönnyíti, ha olyan döntés születik ezze kapcsolatban, ami mindkét fél számára hosszú távon is elfogadható. Ehhez persze szükséges, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinkről őszintén tudjunk beszélni egymással.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

idős 2

Serdülők és szüleik

Segítség, serdül a gyermekem!

Sok szülő rettegve gondol arra, mi lesz ha a fia/lánya a serdülő korba lép… félhetünk, hogy vége a családi békének: megromlik vele a kapcsolatunk, rossz társaságba keveredik, esetleg az alkohol vagy a drog rabjává válik….

Mire gyermekünk serdülőkorú lesz, sok mindent kap már tőlünk, szülőktől: fontos viselkedésmintákat sajátít el, mind saját érzelmeinek kezelése, mind a társakhoz való alkalmazkodása tekintetében. Kialakul egy képe saját magáról és családjáról, arról, hogyan működnek a (baráti, családi, iskolai stb.) kapcsolatai. Iskoláskorra szükséges, hogy saját szükségleteit késleltetni tudja a gyermek, képes legyen tartósan figyelni, a későbbi jutalom elérése érdekében kitartóan dolgozni. Ha ezeken a fejlődési feladatokon végigmentünk és a szülő-gyermek kapcsolat viszonylag stabil és bensőséges (a gyermek szempontjából támogató) tudott maradni, viszonylagos nyugalommal szemlélhetjük az előttünk zajló változást.

Mi zajlik a gyermekemben amikor serdül?

A serdülőkorban jelentkező testi változás, több feszültséggel (gyakran látható fizikai fáradtsággal) jár, mint az eddigi fejlődés, hiszen a testi átalakulást fontos lelki dinamikák kísérik: megkezdődik a felnőtté válás folyamata (emellett a test változása önmagában is az énkép módosításának szükségességét hozza magával). Serdülőkorban megváltozik a gyermekünk hozzánk, szülőkhöz és kortársakhoz való viszonya is. A titkok megjelenése kapcsolatunkban természetes dolog, jellemző, hogy a serdülőnek igénye van a magányos tevékenységekre, ezáltal formálódnak a fiatal saját határai, identitása. Elkezdi az addig automatikusan lemásolt viselkedésmintákat kritikusan szemlélni, a természetesnek, alapvetőnek gondolt dolgok ellen is lázadni fog. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat, legenyhébb esetben a szülő csak azt veszi észreveszi, hogy gyermeke élesen megfogalmazza a véleményét, leleplezi a kimondatlan családi elvárásokat, játszmákat, szembe megy az elvárásokkal, de a lázadás legerősebb formái is normálisnak tekinthetőek. (Ez paradox módon sokkal megnyugtatóbb jel, mintha nem történne semmiféle viselkedésváltozás). Ebben az időszakban a serdülő számot vet kapcsolataival, a világgal és saját magával is. Ez egy igen megterhelő érzelmi munka, a saját út megtalálását sok feszültség és frusztráció kíséri, ami heves hangulati hullámzásokban és indulatosságban nyilvánul meg. A  motivációhiány, lehangoltság és üresség érzései is normálisnak tekinthetőek ebben az életkorban, amennyiben belátható időn belül elmúlnak. A személyiség fellazulása és a szülők (és a társadalom) által képviselt normák elleni lázadás azonban szükséges a felnőtté váláshoz, a saját értékrend, életút megtalálásához.

Hogy viselkedjen a család?

Fontos, hogy a szülők kellő magabiztossággal kezeljék ezt a helyzetet, a serdülő fordulhasson hozzájuk, ha gondja akad, de legyen egyfajta szabadsága. Ne aggódjuk túl ezt az életszakaszt, hagyjuk a gyermeket saját identitásával kísérletezni! Vele való kapcsolatuk így új alapokra helyeződhet, szimmetrikusabbá válhat, fejlődhet a konfliktuskezelés tekintetében. A kortársak szerepe serdülőkorra nagyon felértékelődik, amit szükséges, hogy a család megfelelő rugalmassággal és toleranciával kezeljen. Különösen nehéz ez, ha ebben az életszakaszban valamilyen trauma történik (például közeli családtag elvesztése), vagy ha a szülő önmaga sem tudta a serdülőkori szükségleteit megfelelő módon megélni (például lázadását drasztikus módszerekkel torolták meg). Szintén problémákba ütközhet gyermekünk elengedése, ha párkapcsolatunk nem elég kiegyensúlyozott. Szerencsés esetben tehát a gyermek(ek) felcseperedésével párhuzamosan több energiát fektetünk kapcsolatunkba illetve egyéb (pl. baráti, szakmai) szerepeinkbe.

Mikor kell aggódnunk, mikor érdemes segítséget kérnünk?

A korábbi életszakaszokban meg nem oldott fejlődési feladatok serdülőkorra egyre súlyosabb tüneteket okozhatnak. Ennek jelei lehetnek Laufer szerint a gyermekkori viselkedésmódokhoz való visszatérés. Túlkontrollált, merev viselkedés, a spontaneitás kerülése. Csak fiatalabbakkal vagy jóval idősekkel való kapcsolatteremtés, vagy a teljes bezárkózás. Közömbösség olyan helyzetekben, melyek másokat intenzíven megérintenek. Probléma, ha a fiatalt nem érdekli a saját jövője, vagy azt túlzottan félelemkeltőnek gondolja. Szintén aggasztó a viselkedési kontroll fellazulása, az önkárosító magatartásformák (pl önsebzés, öngyilkossági gondolatok) megjelenése. Ilyen esetekben érdemes elbeszélgetnünk gyermekünkkel, ha Ő ez elől elzárkózik, pszichológus segítségét kérnünk. A serdülők gyakran egy idegennek sokkal könnyebben megnyílnak, fontos, hogy ez a személy egy megbízható, fiatalkori problémákban járatos szakember legyen.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

Serdülő

A kisgyermekes lét buktatói

Ahogy korábbi írásaimban említettem, egy párkapcsolatban folyamatos változások zajlanak, az egyének belső szükségleteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Az idő előrehaladtával (és a gyermek növekedésével) minden családnak meg kell küzdenie bizonyos feladatokkal, melyek normális módon megterhelik a családtagok alkalmazkodó képességét. Ezt megelőzően az elköteleződés és a gyermekvállalás megpróbáltatásairól volt szó, most pedig a gyermek cseperedésének nehézségeivel, illetve ennek párkapcsolatunkra gyakorolt hatásával fogok foglalkozni.

Kisgyermekkel az élet…

A gyermek növekedése, fejlődése egy sor változást okoz a szülők párkapcsolatában, amihez alkalmazkodniuk kell. Ezek közül kiemelném az akarat fejlődését (a dackorszak, hisztik megjelenését), ami feszültséget kelt a szülőkben. Különösen nehéz megértenünk és (jól) kezelnünk gyermekünk önállósodási törekvéseit, ha szülőként nem vagyunk kellőképpen érzelmileg teherbíróak. Ez gyakran előfordul, ha valamilyen veszteség ért minket, esetleg mi magunk nem tudjuk kontrollálni az indulatainkat, megfelelő módon levezetni a feszültségünket, vagy egyszerűen mi sem kaptunk elég figyelmet gyermekkorunkban (minket sem értettek meg, szükségleteinkre nem hangolódtak rá a szüleink).

Ebben az időszakban a szülő-gyermek kapcsolatban felerősödnek a negatív érzelmek, indulatok, melynek kezelése higgadt végiggondolást igényel. A gyermek fejlődésével járó változások a szülőktől rugalmasságot, kellő önismeretet, a közös nevelési elvek kialakítása pedig jó kommunikációt feltételez. A gyermek növekedésével egyre nagyobb szerep jut a minta nyújtásának, a szülők energiájából jó esetben több jut a párkapcsolatukra, a gyermekneveléssel kapcsolatos feladatok is jobban megoszlanak. A gyermek közösségbe illeszkedése és a gondozó (anya), munkába állása szintén újabb nehézségek forrása lehet, mindemellett a család kinyílik a külső hatások felé, aminek sok pozitív hozománya lehet. Ha a szülő ebben az időszakban érzelmileg nem hozzáférhető (akár saját veszteség vagy más ok miatt), nagy valószínűséggel nehézségekbe ütközik a következetes nevelés tekintetében és a gyermek társas életre való felkészítésével kapcsolatban is.

Az iskolába kerülés nehézségei

Iskolás korra jó, ha kialakul a gyermekben egyfajta érzelmi stabilitás, megtanulja saját érzelmeit jól kezelni, például megnyugtatni magát, frusztrációját mások számára elfogadható módon levezetni, hogy az ily módon felszabaduló energiája az intellektuális tevékenységekre fordulhasson. Ha ez elmarad, az óvodai közösségben előforduló konfliktusok az iskolában tovább mélyülnek, nem marad „erő” a tanulásra.  A gyermek érzelmi önállósodásával a szülői szerep valamelyest veszít jelentőségéből, ezért jó, ha ezzel párhuzamosan a szülőnek marad ideje a karrierjének (és természetesen a párkapcsolatának) építésére. A sikerélményt tehát ebben az életszakaszban ismét a környezettől kell várnunk. Sokszor nehéz azonban a szülő-, házastárs- és szakmai szerep összeegyeztetése, az idő beosztása a különféle különórák, szabadidős tevékenységek és a saját kikapcsolódás között. Mint minden életszakaszban, itt is problémát okoz, ha a szülők közt nem megfelelő a kommunikáció, ki nem mondott sérelmek vagy érzelmi távolság van köztük, valamit ha a korábbi életciklusok fejlődési feladatait nem oldották meg. Ezek idővel egyre markánsabb tüneteket okoznak, akár a gyermek érzelmi fejlődésében, akár iskolai teljesítményében. A helyzetet tovább fokozza, hogy a szülők gyermekük magatartási problémáit vagy tanulmányi eredményét könnyen saját kudarcukként élhetik meg, ezekre indokolatlanul hevesen reagálhatnak.
Érdemes tehát időről időre önvizsgálatot tartanunk, ha valamilyen életfeladatot nehéznek, vagy megterhelőnek találunk. Először magunkban, kapcsolatainkban és a múltunkban keresnünk a választ az ezzel kapcsolatos kérdésekre, mert ezek megértése sokat segíthet abban, hogy átlássuk gyermekünk viselkedését és átsegítsük őt a nehézségeken.

Következő blogbejegyzésemben a serdülőkori problémákról fogok részletesebben szólni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, családterapeuta-jelölt

 

Iskola-kisgyermek

Párból család?

Előző írásomban azzal foglalkoztam milyen szükségszerű változások történnek egy párkapcsolatban az évek során, mi kell ahhoz, hogy az hosszú távon is működőképessé váljon. Mostani cikksorozatomban arról szeretnék írni, hogyan alakulhat ez a tartós szövetség valódi családdá, ennek milyen nehézségei adódnak, illetve hogyan juthatunk túl ezeken. Mint a leírásból látható lesz ezek a változások szükségszerűen kisebb-nagyobb konfliktusokkal, ún. normatív krízisekkel (Komlósi, 1989) járnak, melyek megoldása a további fejlődés, együtt maradás kulcsa. Egy párkapcsolatban tehát folytonos változások zajlanak, az egyének belső szükségelteinek és a környezeti hatásoknak megfelelően. Minden egyes életciklus szükségszerűen változásokat:, veszteségeket és új viselkedésmintákat, a kapcsolat működésének átalakulását hozza magával.

A megismerkedés és a kapcsolat stabilizálódásának buktatói

Mikor két felnőtt ember összetalálkozik szerencsés ha már megtörtént a szülőkről való (érzelmi) leválás, velük egy új fajta szimmetrikus kapcsolat alakult ki és megszilárdult mindét fél autonómiája (tehát önálló életvitelre képesek, reális képpel és gyakorlattal rendelkeznek abban, miből és hogyan fognak megélni.) Fontos, hogy mindkét fél lelkileg kiegyensúlyozott legyen, pozitívan élje meg az intimitást, kapcsolatuk kiteljesedhessen a szexualitásban is. Mire a kezdeti lángolás alábbhagy, meg kell erősödnie a párkapcsolatnak, hogy a pár tagjai elköteleződhessenek egymás mellett. Ezt hagyományosan házasságkötésükkel pecsételhetik meg. Ezzel együtt jár az együttélés időszaka, melyben a felek az eltérő elképzeléseikből egy közös szabályrendszert alakítanak ki, melyben az egyéni szükségleteik összehangolása, kölcsönös alkalmazkodás (természetesen az egyéni identitás megtartása mellett) zajlik. Ebben nagy hangsúlyt kap a kommunikáció, ahogy azt már korábbi írásomban is kifejtettem. A párkapcsolat mellett való elköteleződés több fontos veszteséggel is jár, például ezzel együtt jár a más nőkről (vagy éppen férfiakról), korlátlan szabadságról és a gyermeki felelőtlenségről való lemondás. Amikor tartósan együtt élünk valakivel, megismerjük a másik barátait, családját, kapcsolatrendszerének tagjává válunk. Gyakran okoz problémát a partnerek közt a társ családjába való beilleszkedés, amely a pár tagjai között optimális rugalmasságot és jó kommunikációt igényel.

Vállaljunk-e gyermeket?

A gyermekvállalás egy nehéz, felelősségteljes döntés minden család életében, melynek meghozatalát megnehezíti, ha a pár egyik, vagy mindkét tagjának túlzottan konfliktusos a kapcsolata a szüleivel, vagy ha gyermekkorában különböző (még mindig feldolgozatlan) traumák érték. A gyermek világrajövetele addig nem tapasztalt felelősséget ró a felnőtt személyiségre, ami sokféle problémát okozhat. A párkapcsolatnak szükségszerűen át kell alakulnia, hiszen a korábbi egyensúlyt egy új élet bontja meg: ki kell alakulnia a szülő szerepnek. Egy újszülött gondozása nagy testi-lelki terhet jelent, melyet az anya gyakran egyedül kénytelen cipelni. Az első időszak nehézségeihez tartozik a csecsemővel való összehangolódás, ami az anyának is új feladat. (Ennek az életszakasznak a nehézségeiről korábbi írásomban részletesebben ejtettem szót.) Fontos, hogy minden családtag kellőképpen empatikus legyen a másikkal szemben, az édesapa megértse, hogy az anya-gyermek szimbiózis a csemete túlélését szolgálja, támogassa ebben az édesanyát. Az apa és az anya szerep is nagy lemondásokkal jár ebben az időszakban, melyért a gyermek iránt érzett szeretet és a korábbi, párként megélt pozitív élmények kárpótolhatnak. Ennek a szimbiotikus, drasztikus lemondásokkal járó időszaknak a gyermek 1-1,5 éves korára mindenképpen változnia kell, hogy a párkapcsolat ne sérüljön. Az utód érkezése mindemellett megváltoztatja a pár szüleivel és tágabb családjával való kapcsolatainak rendszerét is, amely további nehézségek forrása lehet. Fontos, hogy a párkapcsolat és a felek személyisége is stabil legyen, hogy ezt a krízist megfelelő módon tudják kezelni. Egy gyermek (különösen az első gyermek) születése tehát mindenképpen óriási változást, intenzív alkalmazkodást igényel a pár tagjaitól. A szülő szerepben megélt bizonytalanság és ki nem beszélt konfliktusok pedig eltávolíthatják a pár tagjait. Fontos, hogy ezt időben felismerjük és tegyünk ellene. Ha szükséges, ne szégyelljünk segítséget kérni.

Következő írásomban a kisgyermeket nevelő család nehézségeiről fogok beszélni.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párból család

Tartós szerelem… avagy mitől lehet hosszú távon boldog egy párkapcsolat?

Előző írásomban arról szóltam, hogy mennyire fontos életünkben és kapcsolatainkban is a tudatosság (önismeret), hogy önmagunkat megpróbáljuk egy-egy konfliktushelyzetben reálisan, egy külső szemlélő nézőpontjából látni, valamint hogy próbáljuk meg a partnerünket is megérteni: a heves indulatok helyett békés megoldást keresni a minket zavaró problémákra. Most nézzük meg milyen fejlődési feladatokon mennek át párkapcsolataink a tartóssá válás során (Bader és Pearson nyomán).

Sokfélék vagyunk, más-más értékrenddel, célokkal, mégis mikor szembe találkozunk egy olyan társsal, aki iránt heves érzelmeket táplálunk, hajlamosak vagyunk feladni az addig számunkra lényeges dolgokat. Legszívesebben folyton együtt lennénk a másikkal: az összetartozás vágya mindennél erősebb. Az ekkor megélt intenzív érzelmek a későbbi nehezebb élethelyzetek átvészelésében nagy segítséget jelenthetnek. A párrá válás első szakaszában ki kell alakulnia egy közös értékrendnek, élettérnek, ami néhány évig is eltarthat.   Ebben az élethelyzetben az jelenthet nehézséget, ha az egyik fél tart az intimitástól, vagy épp ellenkezőleg, a magánytól és az elhagyatástól retteg, ezért nem képes továbblépni a következő szakaszba.

Idővel két önálló ember találkozása mindenképpen súrlódásokkal kell hogy járjon amit nem mindegy hogyan kezelünk: jó esetben ez egymáshoz való alkalmazkodáshoz vezet. (Amennyiben az egyik fél nem mondja ki a számára zavaró dolgokat, nem történik meg az összecsiszolódás, inkább egymás mellett élésről, mintsem valódi párkapcsolatról beszélhetünk.)  Rosszabb esetben önfeladás vagy érzelmi eltávolodás lehet a következmény. Amennyiben megtaláljuk az adás-kapás, együttlét-külön töltött idő egyensúlyát, stabilizálódik a párkapcsolat. Ebben a szakaszban az jelenthet problémát, ha az egyik fél autonómia vagy intimitásszükséglete jóval nagyobb a másikénál. (Ez rendszerint gyermekkori hiányérzetre vagy traumákra vezethető vissza.)

Ezután a pár tagjai szükségszerűen a külvilág felé fordulnak, átmenetileg ismét fontosabbá válnak az egyéni célok (pl. karrier, a másoktól kapott visszajelzések), mint a közös elfoglaltságok. Amennyiben ebben a fejlődési szakaszban a partnerek közötti kommunikáció nem megfelelő, a kapcsolat veszélybe kerülhet és érzelmileg kiürülhet.

A párkapcsolat tartóssá válásának utolsó fázisát az újraközeledés jellemzi, amikor két érett személyiség kialakítja a mindkettejüknek hosszú távon is elfogadható közelséget, megtalálják a saját és a közös szükségletek működőképes arányát. Ennek végeztével a párkapcsolatot mindketten bizalmasnak, intimnek, szükség esetén pedig támogatónak élik meg.

Amennyiben a pár végigment a fenti szakaszokon, a későbbiekben könnyebben kezelik az élet által eléjük gördített nehézségeket, hiszen megszilárdultak a kapcsolatuk határai, kialakultak szabályai és begyakorolták a sikerre vezető kommunikációs mintákat. Amennyiben bármelyik szakaszban elakadás történik, az általában a tagok közti kommunikáció elégtelenségére (manipulatív vagy agresszív megnyilvánulásokra) és az eredeti család viselkedési-, vagy élménymintázatára (pl. gyermekkori traumákra) vezethető vissza . Ilyen esetekben párterápiás vagy egyéni pszichoterápiás segítségre lehet szükség a kapcsolat megmentéséhez és a jó közérzet helyreállításához. A terápia során kapott önreflexió (reális énkép) segítségével megláthatjuk ismétlődő mintázatainkat, gyenge pontjainkat, legbelső szükségleteinket, melyeken ezután nagyobb hatékonysággal tudunk úrrá lenni illetve ezeket úgy kielégíteni, hogy egyúttal a másik szempontjait is figyelembe vegyük.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

valentin napra

“Párkapcsolat szervíz”

Előző írásomban arról szóltam, hogy az új év remek alkalmat kínál az összegzésre, annak végiggondolására hol járunk a (jó esetben) saját magunk számára kijelölt úton, min kell változtatnunk, hogy azt mondhassuk, egyre elégedettebbek vagyunk az életünkkel, nincs más hátra, mint megélni, élvezni a pillanatot. Tovább haladva ezen a gondolati szálon arról fogok ma írni, hogy mi a teendő, ha nem vagyunk elégedettek a magánéletünkkel, kapcsolatainkkal. Jelen írásomban a párkapcsolat javításáról, ebben saját szerepünk felismeréséről fogok részletesebben foglalkozni.

Legelső feladatunk, ha meg akarjuk érteni kapcsolatainkat, hogy önmagunkkal nézzünk szembe. A tagok közötti interakciók ugyanis minden családban rögzült mintázatokat mutatnak. Ezek az ismétlődő, visszatérő megoldásmódok tudattalanul működnek, hatnak a családtagok viselkedésére és az egymáshoz való érzelmi viszonyulására. Vajon én milyen mintákat, szokásokat, reakció módokat hordozok ösztönösen? Ennek a kérdésnek a megválaszolása azért is különösen nehéz, mert családunk tagjaihoz érzelmi szálakkal kötődünk, ezért nem látjuk őket teljesen reálisan egy-egy konfliktus kapcsán. (Nem kell nagy dolgokra gondolni, a leghétköznapibb veszekedések megfigyelése is igen tanulságos lehet, ha pártatlanok tudunk maradni, képesek vagyunk kölcsönhatásokban gondolkodni. Pl. mit mondott az édesanyám, erre hogyan reagált édesapám, kinek milyen szerepe volt a konfliktushelyzet elfajulásában, mi előzte meg a vita kirobbanását stb.)

Érdemes tudatosítani a szüleikkel való hasonlóságainkat és különbségeinket. Milyen egyezésekre vagyok büszke és melyeket szeretném inkább elkerülni? Pl. tegyük fel, hogy a szüleink kapcsolatában az egyik fél, mondjuk az édesanya alárendelt szerepet játszik. Mennyire tudok azonosulni ezzel a női (vagy ha férfi vagyok a domináns férfi szereppel)? Milyennek éltem ezt meg gyermekként? Hogyan van ez az én jelenlegi életemben? Mit éltem át az eddigi eddigi párkapcsolataimban?
Ha jobban rálátunk saját viszonyulásainkra, reálisabban látjuk magunkat kívülről, könnyebben találhatunk magunknak olyan párt, aki valóban hozzánk illik, hosszú távon is működni fog a kapcsolatunk. (Hasonlóképpen gondolkodik a világ dolgairól, ahogy erről a korábbi, A párválasztásubnk rejtett okai című cikkben írtam.)

Gyakran megfigyelhető mintázat, hogy amit tudatosan próbálunk elkerülni a szüleink viselkedéséből, ha nem is pontosan ugyan azon a módon, mégis megjelenik a mi későbbi családunk életében. Például ha gyermekként megfogadjuk, hogy kimondjuk ami zavar minket, mert mondjuk édesanyánk ezt nem tette meg, könnyen a ló túlsó oldalán találhatjuk magunkat, mi lehetünk a konfliktust generáló fél a kapcsolatban. Ezért nagyon fontos, hogy növeljük önismeretünket, hogy mások reakcióiból le tudjuk szűrni, hogy a viselkedésünk a szándékunkkal megegyező módon hatott-e a másik félre. Ehhez reális, külső támpont (ok)ra van szükség, melyet a legőszintébb barátoktól kaphatunk, vagy még inkább egy önismereti csoportban illetve egy kétszemélyes terápiás helyzetben élhetünk meg.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

párkapcsolatszerviz

Új év, új lehetőségek?

Év végén, vagy az újév kezdetén aktuális, hogy visszagondoljunk arra, milyen fontosabb események történtek velünk, milyen veszteségek és sikerek értek bennünket az elmúlt év folyamán. Önismeretünk alapja, hogy felismerjük a velünk történtekkel kapcsolatos érzéseinket, melyek irányt mutatnak, mire vágyunk, életünk az eltervezett mederben halad-e. Ha tudatosan élünk (előre tervezünk, összegezzük a velünk történt változásokat) később sokkal elégedettebbnek és boldogabbnak érezhetjük magunkat, mintha nem volnának céljaink.

A számvetéshez hasznos, ha papírt és íróeszközt ragadnunk és számbot vetünk életünk legfontosabb terülteivel (például egészség, család, munka, pénzügyek, barátok, kikapcsolódás, otthon) és végiggondoljuk, milyen történések, érzések kapcsolódnak bennünk ezekhez a területekhez. A jó és a rossz emlékeket is őszintén vessük papírra (akkor is, ha ezt először nem esik jól visszaolvasnunk). A jóból később erőt meríthetünk a negatívak pedig célként jelenhetnek meg az életünkben. Tehát próbáljunk korábbi frusztrációinkra nem kudarcként, hanem megoldandó feladatként tekinteni. A célkitűzéseket érdemes világos kijelentő mondatokban megfogalmazni. Sokan fogadják meg például az újév kapcsán, hogy lefogynak, vagy leteszik a cigit. Az első példánál maradva jó, ha reálisan végiggondolva (akár orvosi segítséget is kérhetünk, ha drasztikus változást szeretnénk) megfogalmazzuk mennyi idő alatt mennyit szeretnénk fogyni (konkrétan, cm-ben és kg-ban), majd ezután egy lépésről lépésekre lebontható cselekvési tervet dolgozunk ki a célok megvalósítására. Tehát írjuk le napra pontosan, hogyan fogjuk ezt megvalósítani. Változtassuk meg szokásainkat napról napra! Például először figyeljünk oda az egészségesebb étkezésre: az első nap reggelire valamilyen zöldséget vagy gyümölcsöt (is) fogyasztunk, majd másnap már az ebédünk része is valamilyen zöldségféle lesz és így tovább. Tehát fontos, hogy apró, reális lépéseket tűzzünk ki. Miután ezt a gondolatmenetet végigvezettük (ha célunk a fogyás), térjünk rá a mozgásra és bontsuk azt is apró, napról napra megvalósítható lépésekre.

Lényeges az is, hogy elképzeljük a pozitív kimenetelt, ezáltal is erőt merítve az első lépés megtételéhez, melyet ne halogassunk. Vágjunk bele még ma! Minden nap tegyünk valamit céljaink megvalósításáért és ne várjunk túl hamar eredményt. Az apróbb tervek (alcélok) megvalósításáért meg is jutalmazhatjuk magunkat (nem étellel!). Ha esetleg mégis kimaradna egy nap, az se szegje kedvünket, (a korábbi példánál maradva) képzeljük el milyen jó lesz nyáron felvenni egy régebbi ruhadarabot és folytassuk tovább tervünk megvalósítását.

Sok sikert kívánok hozzá!

Habis Melinda
klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Mit adjuk karácsonyra?

Mivel nyakunkon az ünnep, akadnak néhányan, akik már megvették, sőt be is csomagolták a szeretteiknek szánt meglepetéseket, sokakra azonban egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy végre kitalálják, mi legyen a fa alatt. Az utóbbi tábort gyarapítóknak szeretnék írásomban pár hasznos szempontot adni.

Praktikus tud lenni,  ha készítünk egy listát arról, kit szeretnénk meglátogatni (vagy kit várunk magunkhoz) és valamilyen ajándékkal meglepni karácsony alkalmából (ez segít elkerülni a kínos meglepetéseket, ha valakit kifelejtenénk), majd beleképzelni magunkat az illető helyébe, minek is örülne. Átgondolhatjuk mire volna szüksége, mit kapott legutóbb. Nagy segítség, ha jól ismerjük Őt: mit szeret, hogyan tölti legszívesebben az idejét (mi az, amit nem venne meg magának, bár vágyik rá). Nem szégyen az sem, ha megkérdezzük Őt, mit szeretne kapni (utólag úgyis csak az öröm érzése marad, ami csak akkor garantált, ha biztosan tudjuk mire vágyik a másik).

Gyermekük ajándékának kiválasztásánál bizonyos szempontból könnyebb a helyzetünk, hiszen a kicsik gyakran őszintén elmondják, minek örülnének. Ha végképp nincs semmi ötletünk, lehet levelet írni (rajzolni) a Jézuskának. Az ajándék vásárlásnál sokan szempontnak tartják azt is, hogy ne csak örömet okozzon, hanem egyben hasznos is legyen a játék. A gyerekeknek szánt ideális ajándék véleményem szerint gondolkozásra sarkall (életkortól függően lehet ez pl. társas játék, puzzle, kockakirakó stb.), engedi megnyilvánulni gyermekünk kreativitását (pl. színező, lego, festő-, kézimunka-, vagy barkács készlet), illetve a képzelet világába repíti (pl. mesekönyv, vagy bábfigurák).

Fejlesztő játékot karácsonyra?
Fontos tisztázni, hogy kisiskolás korig leginkább a szabad játék és a mozgás fejleszt (segíti az idegrendszer érését). Ráadásul egy egészséges gyermeknek semmi szüksége rá, hogy bizonyos képességeire nagyobb hangsúlyt fektessünk, tehát a játék örömteli volta, az általa nyújtott sikerélmény hangsúlyosabb, mint hogy milyen fejlesztő hatással bír a kiválasztott eszköz.

Nem mindegy tehát, hogy milyen ajándéktárgyat kap gyermekünk. Leginkább azért nem, mert kicsi korban a szülő az, aki példát mutat. Nekünk kell hát átadnunk, hogy mi a jó a karácsonyban, mitől lesz élvezetes egy-egy ünnep. Ne legyünk álszentek, adni és kapni is jó dolog, de nem szabad hogy a karácsony csak a karácsonyfa alatt levő dobozoktól legyen különleges. Engedjük, hogy gyermekünk fantáziája szárnyaljon (mondjuk el, mit ünnepel a vallás vagy találjunk ki saját történetet). Legyen saját családi hagyományunk az ünneppel kapcsolatban. (Pl. minden évben menjünk el sétálni, miközben várjuk a Jézuskát vagy játsszunk közösen az ajándékbontás után.) Gyermekünk számára biztonságérzetet ad a kialakult ünnepi szokásrendszer, sok-sok év elmúltával is megnyugtató dolog visszanyúlni a régi gyökerekhez, visszagondolni a közösen megéált szép pillanatokra.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta

Ünnepre hangolva… avagy hová tűnt a Karácsony meghittsége?

Bár még odébb van a Karácsony, de máris tele vannak az újságok és a TV reklámok ünnepváró hirdetésekkel, ajándékötletekkel. Egész iparágak építenek arra, hogy az évnek ebben a szakában több pénzt vagyunk hajlandóak otthagyni a boltokban. Szinte kivétel nélkül mindenki elgondolkodik rajta, minek örülnének a szerettei, mivel készüljön az ünnepekre. Szülőtársaimnak (és persze nekem is) is nagy fejtörést okoz, mit hozzon a Jézuska a fa alá. Modern világunkban tehát nagy hangsúly kerül a pénzen megvehető dolgokra, a médiumokból zúdul ránk a sok szép, kívánatos termék, melyek szebbé, kényelmesebbé, élvezetesebbé tehetik életünket. Karácsonykor leginkább az ajándékozás gesztusával próbáljuk meg a szeretetünket kifejezni, holott fontos lenne, hogy más eszközöket is előtérbe helyezzünk.

Lényegesnek tartom hangsúlyozni, hogy az ünnep örömét ne a drága ajándékoktól, vagy az elkészült többfogásos menütől, vagy más külsőségektől várjuk. Ne feladatként éljük meg az ünnepre való felkészülést, hanem próbáljuk elengedni magunkat, annyit és úgy készüljünk, amennyi jól esik. (Később úgysem arra fogunk emlékezni, hány fogásos volt a menü vagy mit kaptunk.) A külsőségeknél sokkal fontosabb kell, hogy legyen: az együtt töltött idő öröme. Nagyon jó tud lenni tehát, ha be tudjuk vonni családtagjainkat az adventi készülődésbe. Egy felnőtt számára elképzelhetetlen, hogy ezek a közös programok mekkora élménnyel töltik el a gyermekeket. Készíthetünk akár adventi koszorút, lakásdíszeket vagy süteményeket, a legfontosabb, hogy a gyermeket életkorának (és képességeinek) megfelelően bevonjuk a folyamatba. A legkisebbeknek inkább csak egyszerűbb feladatot, például az elkészült édesség kidekorálását adjuk. Igaz, ezek a programok több energiaráfordítást (előkészületet, majd pedig takarítást) igényelnek, mint az ajándékvásárlás, de a csillogó szemek kárpótolnak minket a plusz munkáért. Ha túl fáradtak és ingerlékenyek vagyunk ahhoz, hogy élvezzük a közösen eltöltött időt, először szánjunk egy kis időt csak magunkra: mozogjunk, relaxáljunk vagy töltődjünk fel a szokásos módon. A családunk érdeke is, hogy MI jól érezzük magunkat a bőrünkben. (Ha ez nem megy, keressünk fel egy terapeutát, aki segít rendbe hozni dolgainkat.)

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a közös programokra az év minden szakában próbáljunk meg időt szánni, hiszen ezek kötnek össze minket szeretteinkkel, biztosítják az „üzemanyagot” a nehezebb időszakok során, melyek mindnyájunk életében időről időre előfordulnak.

Habis Melinda

klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta