Kategória: Írások

Függőségek

Segítség, függő van a családomban!

A szenvedélybetegség igen gyakori Magyarországon. Gyakran hallani, hogy kis hazánkban minden ötödik embert érinti az alkoholizmus, tehát szinte minden családban van valaki, aki valamilyen mértékben benne ragad az alkoholproblémában. Az italon kívül sokféle dologtól lehet függeni, például drogoktól, munkától, szerencsejátéktól, vagy képernyőtől. Ezek látszólag teljesen eltérő dolgok, mégis sok közös van bennük. Például, hogy a való élet nehézségei ellen, pótszerként használjuk őket. Jelen írásomban a függőséggel élők családjainak jellegzetes dinamikájával (kapcsolatrendszerével) foglalkozom. Következő blogcikkeimben pedig a függők párkapcsolatával és a függőségből való kilábalás lépéseivel foglalkozom majd részletesebben.

Mit érdemes tudni a függők családjáról?

A függők családjában megfigyelhetjük hogy az egyik szülő domináns szerepet játszik. A másik szülőfél pedig nem viseli a családban a hagyományos értelemben vett apa/anya szerepet. Például soha sincs otthon, így nem tud pozitív hatást gyakorolni a családra. Legtöbbször így az otthon maradó szülő arra törekszik, hogy kitöltse másik által hagyott űrt, vagyis helyettesítse őt. Ezért ő válik a család a legfontosabb emberévé. Neki azonban szüksége van arra, hogy értelmet adjon életének, ezért saját gyermekei dolgaiba túlzottan beleavatkozik. Szeretete túlzott mértéket ölt, mivel örül annak, hogy törődhet valakivel. Ezzel azonban megnyirbálja a gyermekei önállóságát. Mivel házassága boldogtalan, gyakorlatilag saját gyengédség-szükségleteinek kielégítésére használja fel gyermekét. Manapság nagyon gyakran megfigyelhető, hogy a szülők nem engedik el felnőtt leányaikat és fiaikat. Az ő jólétükkel foglalkoznak gondolataikban, nem adják át nekik a felelősséget saját életükkel kapcsolatban. A valódi szeretethez azonban hozzátartozik a felelősségre, önállóságra és szabadságra nevelés is. Az igazi szeretet nem akar birtokolni!

Amikor árt a sok szeretet…

Érdemes szem előtt tartanunk, hogy ha valaki a koránál fogva már felnőtt, akkor a szüleinek összes segítségnyújtási kísérlete haszontalan, sőt tovább támogatja a függőséget. A domináns szülő a függők családjában sokszor bűntudatkeltően viselkedik. Mivel tekintélye rejtett módon fejeződik ki, nem világosak a játékszabályok. A gyermek ezért fél szembefordulni a szüleivel. A domináns szülő a tolerancia és nagylelkűség látszata mögé bújva folytatja játszmáját. A családi dinamika akkor is folytatódik, ha a gyermek is függő szerepbe kerül. Az alkohol vagy a drogok segítenek ugyanis elfojtani a saját szüleink iránt érzett dühünket. A fiataloknak az érzelmi fejlődéshez arra van szükségük, hogy megfelelő mértékű frusztrációt tapasztaljanak meg. Ha ettől megóvjuk őket, megakadályozzuk a lelki értelemben vett érésüket. Sokszor megfigyeljük hogy azért válik valaki szenvedélybeteggé, mert mindig jó kislány vagy jó kisfiú akart lenni és ezért a háttérbe szorította a saját szükségleteit. Mindenki a saját eredeti családjában tanulja meg hogyan működik a szeretet. Ha az egymás iránti haragunk kifejeződése gátolt, akkor ez meghatározhatja az egész életünket.

Szorongás és függőségek

Ha szorongunk, az kedvez a függőségek kialakulásának. Gyakran megfigyelhető, hogy a szülők anyagi gondoskodásért cserébe engedelmességet várnak el a felnőtt gyermekeiktől. Elkényeztetik gyermekeiket hogy ne kelljen azoknak felnőniük. A gyermek pedig megtanulja, hogy a segítség csakis kívülről jöhet. A szülő gondoskodik róla, minden problémát megold helyette. Gyakran ez azt is jelenti, hogy a gyereket ránevelik a problémásságra, aki szélsőséges viselkedést mutat. A domináns szülők gyakran a saját betegségeikkel manipulálják felnőtt gyerekeiket. Például heves szívdobogást kapnak hogy ha gyermekünk el akar menni nyaralni. A függőségi dinamika kialakulásához szükséges az, hogy a gyereket megfosszák a saját észlelésétől. Bár Ő legbelül érzi, hogy a szülő nem lehet annyira beteg, de azt gondolja, hogy nem szabad ebben a megérzésében megbíznia, ezért megmarad az alkalmazkodásnál. Emellett persze dühös arra, aki manipulálja és önmagára is, amiért hagyja magát becsapni. A folyamatosan alkalmazkodásra nevelt gyermek személyisége azonban szintén függővé válik. Sokan azért maradnak egyedül, mert nem sikerül függetlenné válniuk (akár már régen halott felmenőiktől). Sem saját érdeklődési-, sem saját baráti körük nincs.

Az elkényeztetett gyerek személyisége éretlen marad

Az elkényeztetés tehát mindenképpen depresszióhoz vezet. Ennek oka, hogy az önállóságot ezáltal nem sikerül megtanulni. Ráadásul az elkényeztetett emberek azt az érzést hordozzák, hogy sosem elég, amit kapnak. Téves elképzeléseik lesznek a kapcsolatokról. Ahhoz hogy érzelmileg felnőtté váljunk, meg kell tanulnunk elviselni a frusztrációkat és együtt élni a fájdalommal. Kudarcainkból megtanulni leszűrni a szükséges következtetéseket. Az önállóságot tehát nem lehet elérni akadályoztatás, feszültség és csalódások nélkül.

Mit érez, hogyan viselkedik a függők családjában felnövő gyermek?

A függő személyiségű gyermekek sosem helyezkednek szembe valójában a szüleikkel, megtanulnak inkább engedelmeskedni. Azt várják, hogy mások tegyenek valamit értük és igazságtalannak élik meg a világot. Csalódniuk kell, hiszen a többi ember nem hajlandó valóra váltani azokat a kívánságokat, melyeket a szülők készségesen megtesznek. Az elkényeztetett gyerekek – akik helyet mindent mások csinálnak – nem tanulnak nem tanulják meg hogyan legyenek aktívak. Ha a gyerek a saját lábán állt volna, nevelői veszítettek volna személyes fontosságukból. A gyerekből így kis zsarnok válhat. Mindemellett nem tanulja meg hogy hogyan kell kezelni a negatív érzéseket, nincsenek korlátozások az életében. Valójában szenvednek a belső ürességtől és tele vannak haraggal azért mert érzelmi függőségben kell élniük.

A probléma gyökere gyakran az, hogy szüleik korábban partner-helyettesítő szerepbe emelték őket. Legbelül bizonytalanságot éreznek, ezt gyakran túlzott magabiztossággal, vagy fontoskodással fedik el. A belső szabadság hiányát pedig alkohollal, vagy kábítószerrel tompítják.

Összetartunk a bajban?!

Látnunk kell, hogy a függők családjában valójában mindenki szenved, a kínzó érzések átmeneti csökkentésének vágya tartja fenn a megbetegítő családi dinamikát. A szülő azért sem tudja elengedni a lányát, vagy fiát mert saját boldogságát kizárólag az övére építette. Mivel a saját élete frusztráló, nincs olyan párja, akivel boldog, nincsenek saját céljai, nincsen válasz arra kérdésre sem, mitől lenne értelme az életének azonkívül hogy a gyermekéért él. Ezért féltékeny lesz és képtelen elviselni, ha ő szabadnak és függetlennek érzi magát.

Amikor a világ fekete-fehér…

A legtöbb függő személyiségű ember ösztönösen olyan társat talál magának, aki hasonló szerepet játszik az életében, mint korábban a szülei. A függők családjaiban a világ fekete vagy fehér, vagyis az ember velünk van, vagy ellenünk. Hiányzik belőlük a többi emberrel való együttérzés képessége. Ezért a gyermekeik kicsinek és értéktelennek érzik magukat. A függő személyiség szerkezettel bíró emberek nem hisznek abban hogy szeretetreméltók, mégis lehetnek nagyzásos megnyilvánulásaik. A tehetetlenség és függőség érzés hatja át életüket. Nem hisznek benne, hogy meg tudnak változni. Sötét szemüvegen keresztül át szemlélik a világot, a katasztrófaváró gondolkodásnak pedig szorongás és depresszió lehet a következménye. Félnek a kritikáról. Gyakran bármit megtennének, hogy szeretetet kapjanak, azonban olyan embereknél keresik a törődést, akik képtelenek azt megadni.

Saját magunk szeretetének és elfogadásának hiánya tehát függővé tesz!

A harag és a függőség

A függő személyiség szerkezettel bíró emberekben gátolva vannak a düh és harag érzései. Ez azt jelenti, hogy amikor indokolt lenne ezt érezniük és megvédeniük magukat, akkor erre képtelenek. Vannak olyan típusú függők, akik érzik ugyan a dühöt, de lenyelik azt: jó képet vágnak a rossz dolgokhoz is. Vannak olyanok is, akik valóban nem éreznek haragot, hanem lehasítják ezt magukról. Így ez az energia más csatornákat keres magának, például túlzott szorongás vagy depresszió formáját ölti. Gyakran megfigyelhető, hogy amikor egy függő személyiség szerkezetű ember dühös lesz, akkor ez túlzott formában, pl. dühkitörésekben nyilvánul meg. Ez azonban nem az elhatárolódást szolgálja, mint a kimondott harag, hanem további bűntudatra ad okot. Hiszen a függő is tudja, hogy eltúlzott mértékben, vagy nem a megfelelő emberre zúdította az indulatait. A bűntudat miatt aztán még jobban megpróbál alkalmazkodni az illető, ami további frusztrációk forrása. Ez pedig előbb-utóbb újabb indulat kitöréshez vezet. Ez az az ördögi kör, ami megerősíti a túlalkalmazkodást és a függőséget. A bűntudat ugyanis öngyűlölethez és depresszióhoz vezet.

Következő cikkemben a függők párválasztásával és párkapcsolati jellegzetességeivel fogok foglalkozni. Június 21-én várom vissza szeretettel!

Felhasznált irodalom:

Heinz-Peter Röhr (2014) Kiút a függőségből. Ha gúzsba köt a családi háttér. Ursus Libris

húsvét

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!

Az ünnepre való tekintettel a hagyományoktól eltérően ma nem jelentkezem blogcikkel. Pihenéssel, feltöltődéssel és a szeretteimmel töltöm ezt a napot. Május 21-ikén azonban ismét nehéz témával várom vissza Önöket. A különféle függőségek (alkohol, drogok) sajátosságait, illetve természetesen azezekből való gyógyulás útjait fogom boncolgatni. Várom vissza szeretettel!

Gyermeknevelés

A rosszalkodás lélektana… az értő nevelés alapjai

Előző blogbejegyzésemben részletesen kifejtettem, milyen nehéz helyzetekkel találkozhatunk a gyermeknevelés során, milyen szempontokat érdemes figyelembe vennünk ezek megoldásánál. Ebben az írásban néhány hétköznapi helyzetre adható reakciókat mutatok be.

Sokan vannak, akik nehezen találják meg az arany középutat a gyermeknevelésben. Folyton visszautasítják gyermeküket, vagy mindent megengednek neki. Számukra jó stratégia lehet a feltételes igen. Például ahelyett, hogy azt mondanánk hogy ma már nincs idő mesélni, felajánlhatjuk, hogy elolvashatunk egy másik mesét holnap. Nem az a lényeg hogy elvi kérdést csináljunk a nemet mondásból, hanem hogy megértsük segítenünk kell a gyermekeinknek felismerni a határokat. Ennek célja, hogy idővel önmaguk is egyre jobban rálépjenek majd a fékre, amikor szükséges.

Mit üzen a helytelen viselkedés?

A fegyelmezés arra is ösztönzi a gyermeket hogy magába nézzen, figyelembe vegye mások érzéseit. Segíti a gyermekeket, hogy nehéz (helyes) döntéseket hozzanak még akkor is, amikor vágyaik szerint máshogy döntenének. Csemetéink ugyanis a helytelen viselkedésen keresztül közlik velünk, hogy min kell dolgozniuk. Az úgynevezett proaktív nevelés azt jelenti, hogy figyelünk azokra a jelekre amik bejósolják, hogy érzelmi kitörés következik. Így megelőző lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Például néhány perccel az indulás előtt közölhetjük a gyermekünkkel hogy távozni készülünk a játszótérről. Amikor látjuk, hogy kezd megéhezni, akkor rögtön ennivalót adunk neki. Jó ha tudjuk, hogyha a gyermekek éhesek, magányosak, fáradtak akkor nem észszerűen viselkednek.

Hogyan taníthatjuk meg a helyes viselkedést?

Ha már bekövetkezett a helytelen viselkedés, akkor mielőtt nevelni próbálnánk csemeténket, először kapcsolódnunk kell hozzá érzelmileg. Értsük meg mi zajlik benne – ez fejleszti a prefrontális kérget és segít a gyakorlatba átültetni azokat a társas készségeket, amelyeket szeretnék gyermekünkben kifejleszteni. Például hogy tiszteljük a másik mentális világát. Saját különbözőségünket megtartva kapcsolódjunk hozzá. Ez úgynevezett integrációs idegrostokat fejleszt ki az agyunkban. Sokan úgy kezelik a hisztirohamokat, hogy tudomást sem vesznek róluk. Ez azonban egy segélykérés a gyermek felől. A hiszti azt mutatja, hogy hiányzik gyermekünkből azt önmaga irányítására és megnyugtatására való képesség. Ha pedig ennyire zaklatott, akkor valójában szüksége van rá, hogy mellette legyünk és támogatást, vigaszt nyújtsunk neki. A kapcsolódás feloldja a konfliktusokat, fejleszti a gyermeket és megerősíti a szülő-gyermek viszonyt. Ezzel szemben, ha nem reagálunk, könnyen bizonytalan kötődés alakulhat ki. Ne gondoljuk, hogy ezt túlzásba lehet vinni! Az elkényeztetés akkor történik, amikor a gyermek úgy érzi hogy joga van megkapni azt amit akar, pontosan akkor és pontosan úgy, ahogyan ő akarja és hogy mindenhez könnyedén hozzá kell jutnia. Ha a gyermekünknek segítünk amikor bajban van, az korántsem elkényeztetés. Megmutathatjuk nekik, hogyan lehet jól kezelni a frusztráló helyzeteket. Ha gyermek hisztizni kezd egy kis játékautóért, akkor választhatunk: ha a vágyai azonnali kielégítése mellett döntünk, a könnyebbik utat választjuk. Ha azt mondjuk, nekünk is tetszik ez a kis autó, de most nem engedhetjük meg magunknak, akkor az együttérzés mellett határokat is szabunk. A valódi önbizalom és alkalmasság érzése nem abból fakad, hogy sikerül megszereznünk azt amire vágyunk, hanem abból amit önerőből megvalósítottunk és elsajátítottunk.

Ha osztozunk a gyermek fájdalmában, sok mindent megtaníthatunk neki. Lehetőséget adunk arra, hogy gyakorolja mi az, amit megtehet és mi az amit nem. Segítünk neki megkülönböztetni, hogy mi az elvárás adott helyzetben. Miután a gyermek lehiggadt, megkezdhetjük a viselkedésének formálását. Például elmagyarázhatjuk neki, hogy a csúszda mindenkié. Megkérhetjük, hogy próbáljon meg valahogyan megosztozni a többiekkel. Ha ez mégsem sikerül, akkor érdemes keresnünk egy másik elfoglaltságot. Ilyenkor is felkínálhatunk a gyermekünknek alternatívákat: például „Magadtól jössz a kocsihoz, vagy odavigyelek?” Azzal, hogy határokat szabunk a számára, közöljük az elvárásainkat. Ha ráhangolódunk a gyermekünk belső világra, megértjük, meghalljuk, azzal azt közvetítjük, hogy szeretjük és elfogadjuk őt. Ne higgyük, hogy ezt üres dicséretekkel elérhetjük! A gyerek úgyis érzi, amit mi érzünk, ezért ha nem jön őszintén, inkább ne mondjunk semmit!

Ne feledjük, a gyermekünknek az érzelmileg felfokozott pillanatokban van a legnagyobb szüksége a velünk való kapcsolatra!

A fegyelmezés módjának megválasztásakor tekintetbe kell vennünk a gyermek temperamentumát, életkorát és az adott körülményeket. Az ebben az írásban megfogalmazott megközelítéseket mindig saját nevelési stílusunkhoz igazítsuk!

Nem probléma ha nem abban a pillanatban reagálunk, ahogy észleljük a problémát! Egy néhány éves gyermek már emlékszik arra, hogy mi történt egy nappal korábban. Ne próbáljuk meg mindenáron megóvni gyermekünket a tettei következményeitől! Ha az iskolában felejtette a holmiját, ne rohanjunk érte eszeveszettül. Van amikor jobb döntés, hogy ha hagyjuk hogy a gyermek megtapasztalja a tetteinek következményeit, mintha kihúznánk őt a csávából. Ne feledjük azonban, hogy mi az adott gyermekünket neveljük ebben a bizonyos pillanatban! Ebben sokat segít, ha nem aggódjuk túl a történéseket.

Mit tegyünk szülőként?

Szülőként az a dolgunk, hogy feltétel nélküli szeretetet és nyugodt jelenlétet nyújtsunk a gyermekeinknek még akkor is, amikor a legrosszabb formájukat hozzák. Sőt, kiváltképpen akkor. Ez tökéletesen összefér azzal, hogy több felelősséget várunk tőlük a döntéseikért. Odafigyelünk a saját szükségleteinkre, vágyainkra és múltbéli tapasztalatainkra, amelyek gátolhatnak minket abban, hogy képesek legyünk pillanatról pillanatra jó döntéseket hozni a gyermeknevelésben. Ha sikeresen kapcsolódtunk a nehéz helyzetben gyermekünkhöz, a következő lépés hogy keressük a miérteket. Viselkedésének okait (nagyobb gyermeknél kérdezzük is meg). Legyünk kíváncsiak a gyermekünk motivációira! Tegyük fel magunknak további kérdéseket: „Mit akar ezzel?” „Mit próbál közölni?” Ha megfelelően akarjuk kezelni a gyermekünk viselkedését, meg kell értenünk a miérteket. Ha kizárólag a viselkedésre fordítjuk figyelmünket, akkor mellőzzük a kiváltó okok megvizsgálását és csak a tünetre koncentrálunk.

Hogyan teremtsünk kapcsolatot a rosszalkodás után gyermekünkkel?

A rosszalkodás azonban mindig válaszreakció valamire, amit túl nagy kihívást jelent a gyermeknek. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi áll a viselkedésének hátterében előbb vagy utóbb válaszokat fogunk kapni a kérdéseinkre. Persze nem a gyermekünk fogja megindokolni ezt, hanem mi magunk fogjuk összerakni a kis mozaik darabkákat. Először meg kell nyugtatni, hadd érezze hogy mellette állunk: meg kell őt erősítenünk abban, hogy szeretjük akkor is, ha jelenleg egy rossz döntést hozott. Ettől megnyílik felénk, lehetőségünk lesz meghallgatni az indítékait. Ezután jöhet, hogy kedvesen, de határozottan visszatükrözzük, hogy helytelenítjük a viselkedését. A testi érintés gyakran nagyon hatékony nyugtató: a legnehezebb pillanatokban is segíthet kapcsolódni egymáshoz. Jó, ha gyermekkel azonos szemmagasságban helyezkedünk el és nyugalmat közvetítő testtartást veszünk fel. Szavaink empátiát fejezzenek ki. Célunk, hogy nyugalmat teremtsünk. Ha verbális és nonverbális üzenetünk ellentmond egymásnak, akkor a gyermekünk az utóbbinak fog hinni. Hiába próbálunk tehát nyugalmat sugározni, ha legbelül szétrobbanunk a dühtől. Fontos megerősíteni gyermekünket abban, hogy értjük és elismerjük amit érez, talán ha a helyében volnánk mi is ugyanúgy éreznénk. Ettől megtanul megnyugodni és jobb döntéseket hozni. Tulajdonképpen elméje kinyílik arra, hogy meghallgassa azt, amit tanítani szeretnénk neki. Amikor megmondjuk gyermekeinknek, hogy hogyan érezzék, vagy ne érezzék magukat, gyakorlatilag semmibe vesszük őket. A drámamentes fegyelmezés lényege, hogy a gyermek viselkedésére nemet mondunk, de az érzéseit elismerjük! Például így: „Biztosan nehéz időszakon mész most keresztül!” Amikor a gyermek sértődött vagy csalódott, a felsőbb agyterületek nem működnek. Előfordul, hogy a beszéd csak tovább súlyosbítja a problémát! A hallottak visszatükrözése azonban segíthet gyermekünknek azt érezni, hogy megértettük, nem hibáztatjuk. „Megértem, hogy dühös lettél, én is utálom amikor valaki így kötekszik velem!” Minden gyermeknek szüksége van a figyelemre!

Hogyan fejlesszük gyermekünk érzelmi intelligenciáját?

A leghatékonyabban akkor bírjuk munkára a felsőbb agyterületeket, amikor mi kérjük meg a gyermekünket, hogy ő maga gondolja át a helyzetet és figyeljen arra, hogy mit él át a másik. Tehát nem mondjuk meg a gyermeknek, hogy mit kellene csinálnia, hanem lehetőséget biztosítunk a számára azzal kapcsolatban, hogy ő maga gondolja át azt. Például így: „Tudod hogyan nevezik azt, amikor elveszünk valamit, ami nem a miénk? Gondoltad hogy az eladó néni a boltban a saját pénzéből vette a zsírkrétát hogy a boltjában árusíthassa?” Meg kell tanítanunk a gyermeket akkor is helyesen cselekedni, amikor az nem könnyű! Segíthetünk neki kigondolni, hogy hogyan juttassuk vissza az eltulajdonított tárgyat a tulajdonosához. Ne feledjük, célunk azt hogy a gyermekünk megtapasztalja a természetes következményeit a rossz döntésnek. A természetes bűntudatot és azt, hogy jóvá kell tennie a tettét. Az önkontroll és az etikus magatartás alapja, hogy összekapcsoljuk a negatív érzéseinket azzal, hogy rosszat tettünk. Ehhez fontos, hogy a gyermekünk nyugodt és fogékony tudatállapotban legyen. Amikor mindenki ideges, jobb inkább azt mondani: „Most túl dühösek vagyunk, ahhoz hogy hatékonyan tudjunk beszélgetni, ezért inkább majd később megbeszéljük” Ne legyünk a szabályokban túl merevek, alkalmazzuk ezeket rugalmasan, ha lehetséges. Ha például hirtelen betoppan a nagymama holott még ő nem írta meg a leckét köthetünk egy új alkut erre vonatkozóan. Időnként adhatunk második esélyt. Végül is a fegyelmezés készségfejlesztésről szól. Lehetünk következetesek úgy is, hogy közben rugalmasak és nyitottak maradunk.

A drámamentes nevelés következménye, hogy gyermekünk empatikus lesz önmagával és másokkal szemben is. Az érzelmi intelligencia alapja pedig, ha gyermekünk képes megfigyelni a benne zajló élményeket és azt hogy milyen hatással vannak rá a tapasztalatai. Jó ha meg tudja fogalmazni, mitől van kiborulva. Ha gyermekünk túlzottan izgatott, akkor megpróbálhatjuk őt kizökkenteni ebből az állapotból azzal, hogy emlékeztetjük rá milyen volt amikor korábban egy hasonló szituációt megoldott. Ha gyermekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak bízni benne, hogy egy konfliktus után mindig nyugalom és kikapcsolódás következik. Azzal hogy minél hamarabb, minél őszintébben és szeretetteljesebben rendbe hozzuk a dolgokat, azt az üzenetet közvetítjük a csemeténknek, hogy a kapcsolatunk sokkal fontosabb annál, mint ami a konfliktust okozta.

Felhasznált irodalom:

Siegel, D., Bryson, T. P. (2015) Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozásra. Ursus Libris

Gyermeknevelés szelid eszközökkel

Hogyan neveljük gyermekünket szelíd, mégis hatékony módszerekkel?

A fegyelmezés az egyik legszeretetteljesebb és leggondoskodóbb dolog lehet, amit gyermekünkért teszünk. Bár maga a szó negatív érzelmekkel társul, valójában a nevelés eszközei lehetnek csak elítélendők, a gyermek elméjének, viselkedésének formálása igenis fontos szülői feladat. Hiszen jó ha együttműködésre is tanítjuk őt mindamellett, hogy sok-sok szeretetet adunk neki. Hogyan érdemes gyermeket nevelnünk szelíd, de hatékony módszerek segítségével?

Mi a gyermeknevelés célja? Hogyan készíthetjük fel csemeténket hatékonyan az életre?

A nevelés tehát magában foglalja a közös problémamegoldás és az elfogadható viselkedés oktatását. Jó esetben segít kifejleszteni gyermekeinkben azokat a képességeket, amelyek segítségével rugalmasan tudják kezelni a rájuk váró kihívásokat, megfelelően levezethetik az őket érő frusztrációkat. El tudják viselni az érzelmi viharokat, képesek lesznek jó döntéseket hozni és uralkodni magukon.

Miért rosszalkodnak a gyerekek?

Amikor gyermekünk rosszalkodik, akkor nem mindegy, hogy hogyan reagálunk erre! Minden nevelési helyzet más és más, ezért nem lehet jól működő általánosságokat megfogalmazni. Érdemes azonban szem előtt tartanunk, hogy éppen akkor van a legnagyobb szüksége a velünk való kapcsolatra a fiatalnak, amikor rosszalkodik. Vagy amikor dühös, csapkod, vagy hisztizik. Az oda nem illő viselkedés mindig egyfajta segélykiáltás a gyermek részéről, ami azt jelzi, ott és akkor képtelen uralkodni az érzésein, vagy képtelen megfelelő döntést hozni a saját viselkedéséről. Ilyenkor segítsünk neki először lenyugodni és csak azután próbáljuk meg a viselkedését átformálni. Ehhez alapvető fontosságú, hogy mi magunk is higgadtak legyünk! Világosan át kell gondolnunk, mit akarunk valójában elérni. Rövid távon megfelelő viselkedést (megbüntetjük, vagy felelősségre vonjuk), vagy ki építünk egy hosszú távra szóló, belső agyi struktúrát, ami jobb kapcsolati készségeket és szelídebb viselkedést eredményez (növeljük a gyermek érzelmi intelligenciáját). Amennyiben utóbbit választjuk, akkor több kérdést is fel kell tennünk magunknak mielőtt reagálnánk! Az első, hogy miért is tette ezt a gyermekünk? Mit érezhetett? Mit gondolhatott? A második, hogy mit akarok most tanítani neki? Talán az önkontrollról, vagy az osztozkodás fontosságáról kell adnom neki információkat? Milyen leckét szándékozom tanítani az adott probléma helyzet kapcsán? A harmadik kérdés, hogy hogyan tehetem ezt meg a leghatékonyabban?

Szülőként sokszor észrevétlenül is elvárjuk, hogy a gyermek „felnőttesen” viselkedjen

Sok esetben a gyermek döntése/helytelen viselkedése természetes büntetéseket von maga után (pl. ha nem eszik, éhes lesz) és így anélkül is megtanulhatja a leckét, hogy nekünk be kellene avatkoznunk. Más esetekben sokkal hatékonyabb és szeretetteljesebb mód, ha segítünk a gyermeknek megérteni azt, hogy mi miért történik vele. A gyermekek rendszerint nem azért rendeznek hiszti rohamot, mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy elérjék céljaikat, hanem egyszerűen még képtelenek kordában tartani az érzelmi állapotukat. Elszabadulnak az indulataik. Más szóval gyermekünk helytelen viselkedése gyakran azt jelzi, hogy bízik bennünk és biztonságban érzi magát velünk, ezért ki meri engedni magából azt, ami nyomasztja. Jó azonban, ha megtanulja a csalódottságát szavakkal kifejezni ahelyett, hogy törni vagy zúzni kezdene dühében. Mivel minden fegyelmezési helyzet más és más, mindig alaposan át kell gondolnunk, hogy a gyermeknek mit miért tett. Nem elég tehát pusztán a szobájába küldeni. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ami az egyik nevelési helyzetben beválik, egy másik helyzetben eredménytelen stratégia lehet.

Miért ne üssünk, vagy kiabáljunk, ha legszívesebben megtennénk?

A kiabálás és az elfenekelés minden esetben helytelen módszerek. Fájdalmat okoznak, félelmet keltenek, melynek hatására stresszhormon (kortizol) termelődik az agyban ami gátolja annak egészséges fejlődését. A kemény büntetés valójában olyan agyi elváltozásokhoz vezethet, mint például az idegi kapcsolatok, vagy akár a teljes agysejtek elhalása. Ráadásul a gyermekünk dühös is lesz ránk, amiért bántottuk. Amennyiben rákiáltunk, lehet, hogy azt sem fogja meghallani, megérteni hogy mi a nevelő szándékunk. Sokkal hatékonyabb, ha megpróbálunk higgadtak maradni és miután megvigasztaltuk, meg kérdezzük mi motiválta arra, hogy például utálatosan viselkedjen a testvérével. Megkérhetjük, hogy tegye valahogyan jóvá ezt. A szülő pozitív viselkedésének megtapasztalása által elkezdenek az agyában új kapcsolatok kialakulni. Megtanulja, hogy ha valamit elrontott, azt rendbe kell hoznia. Ez az érzelmi stabilitás (a helytelen viselkedése során is feléje mutatott szeretetünk, elfogadásunk, szelíd iránymutatásunk) az alapja annak, hogy a fokozott feszültség ellenére is tudjon problémákat megoldani. Képes legyen megnyugodni egy nagyobb megpróbáltatás után. Megtanulja használni az agyát ahelyett, hogy indulatból reagálna. Ez képezi az érzelmi intelligencia alapját. Minél együttérzőbbek tudunk ugyanis lenni önmagunkkal, annál együttérzőbbek lehetünk gyermekeinkkel, vagy másokkal.

Milyen értékeket érdemes szülőként képviselnünk?

Jó, ha gyermekeink számárra a nyugalom és az önuralom, valamint az őszinteség modelljeiként szolgálunk. Természetesen nem probléma, ha néha elszakad a cérna, hiszen emberek vagyunk. Ilyenkor azonban mondjuk el mit érzünk és minél előbb kezeljük a gyermekünk ezzel kapcsolatos kellemetlen érzéseit is. Foglalkozzunk hatékonyan saját nehézségeinkkel! Ezekért ne hibáztassuk a gyermekünket!
Érdemes tudnunk, hogy a felsőbb agyterületek optimális környezeti hatások mellett is csak a húszas életévek közepére fejlődnek ki teljesen. Ezért ne várjuk tőlük azt, hogy mindig megbízhatóan működő logikával és érzelmi egyensúllyal rendelkezzenek. A gyermekek sokszor ösztönösen reagálnak! A felső agyterületek, melyek folyamatosan fejlődnek felelősek a tervezés, a döntéshozatal, az érzelmek szabályozása, a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség, az empátia és az erkölcsösség kialakulásáért. Minden egyes konfliktushelyzettel sokat tehetünk azonban ennek az agyterületnek az éréséért. A gyermekeinkkel együttműködve segíthetjük őket hozzá a probléma megértéséhez és a jó döntések meghozatalához.
Azzal, ha időnként szülőként beszélünk az érzéseinkről, jobb érzelmi intelligenciát fejleszthetünk ki a gyermekünknél. Ez ugyanis segít nekik jobban megfigyelni és megérteni a saját érzelmeiket (és másokét is). Ha tiszteletet tanúsítunk a gyermekünk iránt, empátiával fordulunk felé, akkor segítjük a felső agyterületek kialakulását, hiszen biztonságban érzi magát és emiatt jobban képes a gondolkodásra összpontosítani. A szülői hibák is rendkívül értékesek lehetnek a gyermekünk számára! Segítségükkel ugyanis megtaníthatjuk nekik, hogyan vállaljuk a felelősséget a történtekért, amennyiben mi magunk is helyrehozzuk a dolgokat. Ha egy gyermek azon aggódik, hogy hibát fog elkövetni és ezzel boldogtalanná teszi a szüleit, vagy megbüntetik, akkor nagyobb valószínűséggel hibázik. Ráadásul nem fejlődhetnek a felső agy területei sem. Ehhez ugyanis feltétlenül szükséges, hogy egymásra figyeljünk és együttérezzünk a másikkal! A drámamentes fegyelmezés tehát fejleszti gyermekünk agyát. Az, ahogyan a gyermekeinkkel kommunikálunk amikor azok feldúltak jelentősen befolyásolja, hogy hogyan fejlődnek az agytekervényeik és ebből következően azt is, hogy milyen emberré válnak majd felnőtt korukban.

Milyen nevelési célokat érdemes kitűznünk?

Ahány ember, annyiféle értékrend és ez így is van rendjén. Lehet a nevelés egyik célja, hogy gyermekünk jobban megértse önmagát, empatikusabbá váljon és képes legyen önállóan is jó döntéseket hozni. Amikor tehát helytelenül viselkedik, azt egy lehetőségnek kell tekintenünk a tanításra. Fontos készségek fejlesztésére használhatjuk, vagy annak megtanítására, mennyire fontos az egészséges határok kijelölése. Különösen fontos ez a korai életévekben, amikor az agy szabályozásért felelős idegpályái kialakulnak. Ezzel lelkiismeretének kialakulását is elősegítjük.

Következő blogbejegyzésemben folytatom a drámamentes nevelés témáját. Tipikus nevelési/gondozási helyzeteket és ezekben alkalmazható szempontokat, lehetséges megoldásokat fogok leírni. Március 21-én várom vissza szeretettel!

Felhasznált irodalom:

Siegel, D., Bryson, T. P. (2015) Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozásra. Ursus Libris

A gyermekkori bántalmazás hatására testi tünetek alakulhatnak ki

A gyermekkori bántalmazás hosszú távú következményei

Jelen írásomban a gyermekkori el nem fogadottság („baj van velem”) élmény kapcsolatát vizsgálom a felnőttkorban jelentkező depresszióval és testi betegségekkel. Az ember előbb utóbb belebetegszik, ha elhiszi, hogy azt érzi, amit éreznie kellene és fáradhatatlanul próbálja nem azt érezni, amit tilos éreznie. Ezen kívül a saját gyerekeivel fizetteti meg a számlát, akik projekciós felületként szolgálnak a fel nem vállalt érzelmek számára. Nagyon gyakori, hogy testünk betegséggel reagál arra, ha tagadjuk a gyermekkori bántalmazást, vagy elhanyagolást, nem ismerjük el az ezzel kapcsolatos valódi érzelmeinket. A szeretet érzés azonban spontán kialakul, ha nem kényszerítjük rá magunkat.

Hogyan fogadjuk el önmagunkat?

Önmagunk elfogadásához az út azon keresztül vezet, hogy nem fojtjuk el negatív érzéseinket és megbarátkozunk saját valódi élettörténetünkkel. Érdemes tudnunk azt, hogy minél kevesebb szeretetet kap egy gyermek, minél többször semmibe veszik a nevelői, annál jobban fog felnőtt korában is a szüleitől és azok helyettesítőitől (pl. drogoktól, alkoholtól) függni. Ez elménk normális reakciója, hiszen ott marad lelkünkben az űr, amely arra vár, hogy betöltsék. Minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb azonban ez. Sőt, lehetetlenség másoktól megkaptunk azt, amire vágyunk. Önmagunknak kell tennünk érte, hogy megismerjük és megszeressük önmagunkat. Ehhez szeretnünk kell azt a gyermeket is, akik valaha voltunk. Aki sok mindent megélt. Ha elnyomjuk erős érzéseinket, akkor a depresszióra jellemző fáradtság jelentkezik. Sokszor a legfájdalmasabb testi betegség is könnyebben elfogadható, mint lelkünk igazsága. Ideje azonban komolyan vennünk a gyermekkori bántásokat és azok következményeit. Olyannak kell látnunk szüleinket, amilyenek akkor voltak, amikor kisgyermekként bántak velük. Meg kell válnunk a belsővé vált szülőktől, akik bennünk folytatják tovább a romboló munkát! Csak így tudjuk tisztelni önmagunkat! Ahhoz, hogy a megfélemlítésen és testi erőszakon alapuló nevelést megállíthassuk, úgy kell látnunk a bántalmazót, amilyen valójában. Ez azért nem könnyű mert mindenki, akit gyermekként bántalmaztak a túlélése érdekében azt a hozzáállást vette fel, hogy a külső tényezőket jónak, míg önmagát rossznak lássa. Mivel a gyermek teljes mértékben függ szüleitől, muszáj őket idealizálnia. Ha megverik, túlélése érdekében azt kell gondolnia, hogy valami rosszat tett és megérdemelte az agressziót. Felnőttként úgy tudjuk ezt feldolgozni, ha a bántás teljes igazságát megismerjük és az ezzel járó érzelmeinket szabadjára engedjük. Ez az egyetlen hatékony ellenszere az ismétlési kényszernek.

Miért lesz a lelki fájdalomból testi tünet?

A testünk igazságunk őrzője, mivel önmagában hordozza életünk minden tapasztalatát. Tüneteink segítségével arra kényszerít bennünket, hogy összhangba kerüljünk a bennünk élő elhanyagolt, vagy megalázott gyermekkel. A legtöbb szülő nem szánt szándékkal bántalmazza gyermekét, leginkább az együttérzés és a tudatosság képessége hiányzik belőle, ezért a saját érzelmei okát a gyermekben találja meg. („Jaj, de felidegesített ez a vásott kölök!”) Elfelejtik azonban, hogy a saját érzéseinkért mi magunk (és a saját történetünk) is épp úgy okolhatóak vagyunk, mint a körülmények, vagy a másik fél. Társadalmunkban ráadásul az agresszió nagyon elfogadott: a különféle filmek hősként ábrázolják a bántalmazó figurákat. Emellett sajnos sok pszichológus is valamilyen szülőfigura szolgálatában áll. Ezért nem tudja kliensét sem hozzá segíteni az autonómiához. Csaknem az összes társadalmi intézmény részt vesz az igazság elől való menekülésben, hiszen ezeket is emberek vezetik.
A legtöbb ember számára már a gyermekkor szó is szorongást okoz, ezért nagyon sokan feljogosítva érzik magukat a szülői hatalommal való visszaélésre. Felmentik azt a szülőt, aki rákiabál a gyermekére, vagy lekever neki egy pofont. Ráadásul a múlt nem megváltoztatható, ami nagy nyomást jelent. A korábbi bántalmazások azonban elkerülhetetlenül ismétlési kényszerben érnek véget, ha nem gondoljuk át alaposan saját szenvedésünk történetét. A megvert, megalázott gyermekek, akik mellett nem állt védő figura később nagy türelmet gyakorolnak a szülő figurák okozta borzalmakkal szemben. Feltűnő közömbösséggel viszonyulnak a bántalmazott gyermekek szenvedéséhez. A megkínzott gyermek ezen kívül benne marad a zavarodottságban és túlterheltségben, ezért egész életében képtelen lesz felnőni. A függőség azonban kedvez a további gyűlöletnek. Ezt könnyű elfojtani, ilyenkor az ártatlanok elleni agresszióban tör utat magának. Sokan vannak, akik nem tagadják a saját gyermekkoruk nehézségeit. Más dolog azonban panaszkodni a szüleinkre, mint komolyan venni a tényeket és megélni az ezzel kapcsolatos szenvedésünket. Utóbbi felébreszti az egykori gyermek félelmét a büntetéstől, ezért legtöbben inkább elfojtva hagyják a legkorábbi érzéseiket és nem néznek szembe az igazsággal. Ez igaz sajnos a terapeutákra is. Utalnak ugyan az agresszió tilos voltára, de mégsem képesek arra, hogy ne alkalmazkodjanak mások elvárásaihoz és felmentik az agresszív szülőket.

Milyen lelki következményei vannak a gyermekkori elhanyagolásnak?

A bennünk lévő gátak azonban annak a történetnek az eredményei, amelyet a lehető legjobban meg kell ismernünk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor könnyen előfordulhat, hogy csak akkor leszünk képesek örömet érezni, ha egyúttal fájdalmat is okozunk önmagunknak. Az is gyakori, hogy valaki annyira blokkolja magában a negatív érzéseket, hogy ezzel a pozitívakról is le kell mondania. Sok terapeuta úgy gondolja, hogy a gyermeknek meg kell bocsátania a szüleitől elszenvedett bántalmazást, ez azonban korántsem olyan egyértelműen egészséges. Ha meggyőzöm magamat arról, hogy mást érezzek, mint amit valójában érzek, az testi tüneteket okozhat. Ha erőnek erejével próbálok szeretni valakit, aki károsan befolyásolta az életemet, akkor lemondok a saját magammal való hűségről. Az embernek azonban szüksége van a valódi önmagára! A szüleinket sem kényszeríthetjük rá a szeretetre. Vannak olyan szülők, akik csak a gyermekeik álarcán keresztül tudnak élni. Ha a gyermek felnőve leteszi az álarcot, akkor azt mondják nekik „bárcsak olyan lennél, mint amilyen voltál”. De miért is akarjuk becsapni magunkat? Az, hogy a szüleink hogyan alakítják a velünk való kapcsolatukat, nem rajtunk múlik. Arra azonban van esélyünk, hogy a saját testükkel és a gyermekeinkkel őszinték legyünk….

A bántalmazás nélküli életről

Azok az emberek, akiknek gyermekkorukban megadatott a szeretet és a megértés, együtt tudnak élni a saját igazságaikkal és ki tudják bontakoztatni a képességeiket, amikkel saját gyermekeiket tudják nevelni. Ők nem használják a megalázást (bűntudatkeltés, leszólás) és a pofont nevelő eszköznek. A megbocsátás álarca sokszor segít elfedni és felerősíteni a gyűlöletet, amit a szüleink iránt érzünk. Ez azonban testileg betegít meg. Amennyiben azonban ezt tudatosan megéljük és kifejezzük, akkor nem lehet ránk ilyen hatással. Felnőttként már csak olyan helyzetbe ragadunk bele, amelyben nem tudjuk szabadon kifejezni az érzéseinket. Ha azonban már kisgyermekként el kellett távolodnunk valódi érzéseitől, személyiségünk függővé válik. Nem az a kérdés, hogy megszakítjuk-e szüleinkkel a kapcsolatot vagy sem, a megoldás mindig mibennünk van. Előfordulhat, hogy azt érezzük, hogy csak a kapcsolat megszüntetése segít igazságosan bánni a saját szükségleteinkkel. Régi sebeink csak akkor tudnak begyógyulni, ha az egykori áldozat eldönti, hogy megváltozik, és mostantól tisztelni fogja önmagát, feladja a gyermeki elvárásait. A szülők ugyanis nem fognak automatikusan megváltozni a gyermekük új viselkedése által. Ameddig tagadjuk a korai sérülésből fakadó fájdalmunkat, addig az egészségünkkel fogjuk megfizetni ennek árát, vagy gyermekünkön fogunk észrevétlenül revansot venni. Igen gyakori, hogy valaki mindenben a jót akarja csak meglátni, hogy ne kelljen félnie a negatív érzésektől. Ez egy jó túlélési stratégia lehet átmenetileg, hosszú távon azonban nagy ára van.

Hogyan változtathatunk?

Először is jó, ha egy szakavatott segítővel átgondoljuk a régi szenvedéseinket, majd elkezdjük máshogy kezelni a szüleinket. Akár ki is mondhatunk olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tehettünk meg, ennek hatására a szüleik is bocsánatot kérhetnek. A kapcsolat rendezését azonban nem szabad siettetni! Előbb szabadjára kell engednünk erős érzelmeinket! Testünk egyértelműen visszaemlékszik a korábbi bántalmazásokra, ezért komolyan kell vennünk az üzeneteit. Nem kell hazugságra kényszeríteni önmagukat és ennek árát depresszióval megfizetni! Csak akkor leszünk képesek tisztelni önmagunkat, ha komolyan vesszük valódi érzelmeinket. A látszólagos jókedvet sokan kábítószerrel, vagy alkohollal tudják csak fenntartani. A függőség azonban csak tovább rombolja egészségünket. Semmilyen hálával és áldozattal nem tartozunk azoknak a szülőknek, akik súlyosan megsebeztek bennünket! Ezt az idealizált szülőknek szánjuk, akik csak a fantáziánkban léteznek.
A kikényszerített szeretet valójában a gyűlölet álarca. Hiszen az álságos kommunikáción alapuló kapcsolatok képtelenek a változásra. A valódi kapcsolat létrejötte csak akkor lehetséges, ha mindkét félnek sikerül szabadjára engednie az érzéseit. Ha félelem nélkül meg tudják osztani ezeket egymással. A megbocsátásról szóló prédikáció tehát haszontalan, sőt veszélyes is, mert eltakarja az ismétlési kényszert. Negatív érzéseink tehát a testünk által küldött fontos jelzések. Ha ezeket az üzeneteket figyelmen kívül hagyjuk, akkor a testünknek új üzenetet kell küldenie, melynek ára akár a testi-lelki egészségünk is lehet.

Felhasznált irodalom:

Miller, A (2017) A test kiáltása. A szülői bántás hosszú távú következményei. Ursus Libris

szülői elidegenítés

Válás után: a szülői elidegenítésről

A gyermekelhelyezési konfliktus érzelmileg igen megterhelő, ráadásul sokszor az egyik fél annyira haragszik a másikra, hogy a gyermek és a másik szülő kapcsolatában próbál meg bosszút állni. Mi az a szülői elidegenítés? Milyen jelekből ismerhető fel és mit tehetünk ellene?

Mi az a szülői elidegenítés?

A szülői elidegenítés azt jelenti az egyik szülő olyan viselkedési formákat alkalmaz, amelyik elősegítik azt, hogy a gyermek elutasítsa a másik szülőt. A gyermek szempontjából nincsen annak jelentősége, hogy az elidegenítő szülő tudatosan, vagy szándék nélkül viselkedik így. Sokszor a gyermekvédelmi rendszer és gyámhivatal munkatársai sincsenek tisztában azzal, hogy egy házasság felbomlásáért nem mindig mindkét fél egyformán felelős, ezért gyakran észrevétlenül is az elidegenítő szülőnek kedveznek a válás során.

Mik az elidegenítő szülő céljai?

Az elidegenítő szülő szándéka, hogy lelki távolságot hozzon létre a gyermek és a célszülő között. A szülőben a gyermek viselkedése miatt érzett fájdalmat növelje. Konfliktust gerjesztenek apa/anya és fia/lánya között. A gyermek és önmaguk között az azonosulás (egymáshoz való hasonlóság) érzéseket növeljék. A legtöbbször az a szülő van előnyben, aki a legtöbb időt tölti a gyermekkel.

Hogyan érik el ezt?

Az elidegenítő szülők sokféle stratégiát választanak ilyen például a másik szülő becsmérlése, vagy lejáratása, a gyermekkel való kapcsolattartás akadályozása vagy a kommunikáció jelképes akadályozása (amikor eltünteti a fényképit, vagy nem beszél a másik szülőről) További stratégia, hogy amikor a gyermek a célszűrőre gondol, megfosztja őt a szeretettől és elismerésről.

elidegenítés
Ha a gyermeket nevelő szülő elveszi a gyermek fotóit, elidegenítésnek számít

Ezzel a gyermek figyelmét magára vonja. Az is elidegenítés, amikor a gyermeknek azt mondják, hogy a másik szülő nem szereti, vagy ha azt erőltetik, hogy válasszon a két szülő közül. Elidegenítés továbbá, hogy ha bizalmas, rá nem tartozó információkat közlünk a gyermekkel (pl. okot adunk arra, hogy haragudhasson rá a gyermek). Elidegenítésnek számít továbbá, ha gyermeket a másik szülő utáni kémkedéssel bízzák meg, vagy titoktartásra kérik meg. Például ne mondd el apának, hogy nyaralni megyünk. A másik szülőnek is joga van a gyermekével kapcsolatos tájékoztatáshoz. Szintén kedvezőtlen a gyermek lelki világára nézve, ha a mostoha szülőt anyának, vagy apának kell szólítania, illetve hogyha a valódi szülőt a keresztnevén kell szólítania. A gyermekre vonatkozó orvosi, tanulmányi, közösségi információk visszatartása is elidegenítésnek számít. Az elidegenítő szülői magatartása megerősíti a gyermeket abban a hitében, hogy kizárólag az elidegenítő szülő viselkedése a tiszteletre méltó és a másik szülő szabályai, kérdései nem számítanak.

Milyen jelei vannak az elidegenített szülő szindrómának?

A gyermek viselkedésében az alábbi tünetek jelzik, hogy valamelyik szülő megpróbálja a másik ellen hangolni a csemetéjét.
A gyermek tiszteletlenül beszél, az egyik szülővel vagy nem vesz róla tudomást. Nem ismeri el a szülő pozitív tulajdonságait, vagy a kellemes közös emlékekre nem emlékszik. Legfeljebb banális dolgokkal indokolja, hogy miért nem találkozik a célszülővel. A gyermek állítja, hogy az elidegenítő szülőnek nem volt szerepe a szülők kapcsolatának megromlásában. A gyermek figyelmen kívül hagyja, hogy bántó viselkedése milyen hatással van a célszülőre. A gyermek olyan szavakat vagy mondatokat használ, amelyeket nem is igazából ért, eltaszítja magától, vagy rossz hírbe hozza az egyik szülőjét és/vagy az ő családtagjait.

A kapcsolat megszakadása jelentős veszteség minden gyermek és célszülő számára!

Milyen házastárs a jövőbeni elidegenítő szülő?

Az elidegenítő szülők általában nagyon ügyesen leplezik azt a képességüket, hogy másokat irányítanak. Alattomos emberek, akik képesek a természetes viselkedést megjátszani (ennek oka gyakran valamilyen pszichés betegség). Hazudnak, amikor valamilyen nyilvánvaló ellentmondással szembesítik őket. Felhasználják a másik fél gyengeségeit és bizonytalanságait. Szívesen élnek a kritizálás, megvetés, hárítás és időhúzás eszközeivel. A családon belüli testi-lelki erőszak jellemzi őket, hiszen rendszerint felsőbbrendűnek érzik magukat. Nem tisztelik mások jogait és érzéseit. Az a személy, aki a saját igényeit fontosabbnak gondolja másokénál, kísértést érez arra, hogy a gyerekeivel is szorosabb kapcsolata legyen, mint a másik szülőnek. Ráadásul a saját gyermeke igényeire sincsen tekintettel. A gyermek megfosztása a másik szülőtől ugyanis csakis az elidegenítő szülő érdekeit szolgálja! Sajnálatos módon a gyermekvédelmi rendszer sokszor nem tudja ezt megakadályozni és az elidegenítő szülő a közösséget is maga mellé állítja a hazugságaival.

Mi az, ami segíthet a megbékélésben?

Ha a gyermeknek több lehetősége van megfigyelni, hogy más családokban hogyan viselkednek, lassan elkezdheti megkérdőjelezni a saját családja történetét. Ha a kedvelt szülő túlzottan ellenőrzővé, vagy keménnyé válik a gyermekkel és megmutatja a valódi bosszúálló személyiségét, a gyermek máshogy láthatja a történteket. Gyakran megtörténik, hogy egy felnőtt elidegenített gyermek házasságot köt egy elidegenítő szülővel és megtapasztalja szülői elidegenítést a másik oldalról. Segítség lehet, ha bírósági határozat segítségével a gyermeknek lehetősége van megtapasztalni az elutasított szülőt: megismeri, hogy nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek beállították. A szülővé válás, tanulmányok végzése vagy más életesemények szintén felébreszthetik a vágyat, hogy az elidegenített szülővel felvegyük a kapcsolatot. A pszichoterápia is gyakran segít, hiszen egy harmadik féllel folytatott beszélgetések során megkérdőjelezik a korábbi, családról szóló feltételezéseiket. Nagyon hasznos, ha egy megbízható rokon ösztönzi a gyermeket arra, hogy kérdőjelezze meg a véleményét az elutasított szőlőről. Ha a gyermek tanúja a kedvelt szülő kegyetlen bánásmódjának másokkal, rájöhet, hogy a célszülő is áldozat lehetett. Ha saját gyermeke lesz, felismeri annak fontosságát, hogy mindkét szülőre szükség van a gyermek jó fejlődése és kellemes közérzete szempontjából.

Mit tehetünk, hogy felvegyük a kapcsolatunkat az elidegenített felnőtt gyermekünkkel?

Próbáljuk meg megérteni az elidegenítést a gyermekünk szempontjából!

elidegenített szülő
Ha kitartóan keressük gyermekünket, egy idő után csökken az ellenállása

Gondoljuk át, milyen üzeneteket kaphatott rólunk? Mely viselkedésünk lehetett az, ami támogatta ezt a negatív üzenetet? A gyermeknek minden bizonnyal van egy magyarázata kapcsolat megszakadására. Ezt kell megértenünk ahhoz, hogy közös nyelvet találjunk vele! Írjunk neki egy levelet, amiben kapcsolódni tudunk a gyermekünk látásmódjához! Megszólításunk legyen kedves, ismerjük el a kapcsolat megszakítását és mondjuk el hogy vágyunk a helyzet javítására. Ismerjük e az ezzel okozott fájdalmat és haragot. Próbáljuk meg kitalálni, hogy mi bántja a gyermekünket. Például “nagyon szeretném megértetni az érzéseidet, hogy közelebb kerülhessek hozzád” javasoljuk, hogy ossza meg velünk a szempontjait akár írásban, telefonon, személyesen vagy akár egy terapeutánál. Jó hatású lehet, ha fel tudunk idézni egy korábbi pozitív közös élményt, melyre gyermekünk is emlékszik. Levelet befejezéseként említsük meg, hogy bennünket bármikor elérhet. Ne legyenek túl nagy elvárásaink, ha gyermekünk hajlandó is megosztani velünk a saját nézőpontját elképzelhető, hogy egy goromba levelet küld válaszként. Ez azonban mégis egy párbeszéd kezdete lehet, hiszen választhatunk rá szeretettel és megértéssel.

Szülőként ne adjuk fel a reményt, próbálkozzunk kitartóan a kapcsolatfelvétellel

Nagyon gyakran a folyamatos elutasítások ellenére a célszülők nem adják fel, mert a gyermek iránt érzett szeretet erősebb, mint a gyermek ellenségessége miatt érzett fájdalom. Bár a gyermek nem válaszol a hívásokra, továbbra is keresik, elmennek az iskolai eseményekre, e-maileket, sms-eket, vagy ajándékokat küldenek neki. Annak ellenére, hogy a gyermekek ellenségesen kezelik őket, a szülők kitartanak és a kapcsolat egy idő után újra éled. Ennek ellenére látni a gyermekünk fájdalmát mérhetetlen szenvedést okoz! A közeledés során nagyon fontos tiszteletben tartanunk a gyermek tempóját. Fontos, hogy a célszülőnek legyen egy cselekvési terve, melyhez minden nap tartja magát. Ha nem adjuk fel a reményt, a kapcsolatunk előbb-utóbb újra fog éledni elidegenített gyermekünkkel! Az ide vezető úton kérjünk bátran szakszerű segítséget.

Felhasznált irodalom:

Baker, A.J.L., Fine, P.R. (2016) A szülői elidegenítésről. A remény és a gyógyulás útján. Kalliopé Kiadó

Kiút a kiközösítésből

Keresztül néznek rajtunk? Hogyan léphetünk ki az áldozat szerepből?

Az áldozat-agresszor dinamika életünk minden területét áthatja, legyen szó munkahelyről, párkapcsolatról vagy családi viszonyokról. Észrevétlenül begyűrűzik a leghétköznapibb helyzetekbe, beszélgetésekbe is. Ha félünk valakitől, könnyen átvehetjük az álláspontját elárulva önmagunkat. Önbecsülésünk így átmenetileg helyreáll, hiszen látszólag az erősek vagyunk. Nem kell megélnünk a félelmeinket, hiszen azonosulunk a támadóval. Ezt egy átlagos beszélgetésben is megfigyelhetjük, ha például egy férfi társaságban megjegyzik, hogy milyen jó, hogy épp mi vagyunk jelen, hiszen általában a nőkkel csak a baj van. Ilyenkor eldönthetjük, hogy hogyan reagálunk. Hűek maradunk a saját érzéseinkhez és megvédjük saját nemünket, vállalva ezzel a konfliktust, vagy csendben maradunk. Ha utóbbit választjuk, azonosulunk a támadóval. Hogyan léphetünk ki mégis az áldozatszerepből?

Az áldozat szerep felé tartó első lépés, hogy eltávolodunk önmagunktól. Az agresszivitás sokszor úgy kezelhető a legfinomabban, hogy a megfelelő pillanatban elhatárolódunk tőle. Ez azonban veszéllyel jár, hiszen minden konfrontáció az elutasítás lehetőségét is magában hordozza.
Az áldozat-agresszor dinamika nagyon könnyen megfordítható. Az agresszor sokszor már attól áldozattá válik, ha az áldozat nem marad többé áldozat. Érdemes ugyanis tudnunk, hogy annak aki, agresszív módon kommunikál, vagy lép fel, annak nincsenek meg azok a megküzdési stratégiái mint annak, aki szép szóval is el tudja érni a céljait. A szadizmus tehát kísérlet arra, hogy önmagunkat elpusztíthatatlannak lássuk. Ennek forrása azonban sokszor a legbelül érzett tehetetlenség!

A harag bennünk is ott van!

Az áldozat szerepből való kilépéshez nem elég áldozati mivoltunkat felismerni, hanem meg kell találnunk a saját identitásunkat, hogy felismerjük magunkban az agresszort és megtiltsuk magunknak. Aki nem tartja magát elég rátermettnek, az tudattalanul a másik ember hatalmával azonosul. Aki pedig nem fejezi ki saját érzéseit, vagy akár nem is észleli őket, eltávolodik önmagától. Az agresszió hasznos lehetAzt kell tehát elérni, hogy ne viselkedjünk se áldozat, sem agresszor módjára. Ne rekedjünk meg sem a tehetetlenség, sem pedig a hatalom érzésében.

A harag és az agresszió azonban mindennapjaink részei! Ha valamit meg akarunk tenni, de akadályba ütközünk, akkor dühösek leszünk. Ha véghez akarunk vinni valamit, de nem tudjuk, akkor nem csak dühösek leszünk, hanem az önértékelésünk is elbizonytalanodhat. Minden emberközi kapcsolat, amelyből úgy érezzük, hogy baj van velünk, az önérzetünkre is negatívan hat. Haragunkat ekkor vagy kimutatjuk, vagy önmagunk ellen fordítjuk. Ahhoz, hogy megismerjük milyenek vagyunk amikor haragszunk, idézzünk fel egy szituációt amikor nagyon dühbe gurultunk és gondoljuk végig mire gondoltunk, vagy mit láttunk lelki szemeink előtt. Mit éreztünk? A testünkben pontosan hol éreztük a feszültséget? Mit tettünk volna a legszívesebben? Aztán gondoljuk végig azt is, miért nem tettük meg.

Az áldozatok gyakran megbántódnak, egyedül búslakodnak, vagy rosszul lesznek. Az agresszió azonban nagyon fontos része az életünknek, hiszen ezzel jelöljük ki újra és újra a határainkat! Ez igaz akár a test-határainkra is. Pl. ha egy zsúfolt buszon vagy liftben közel kell állnunk másokhoz, az könnyen dühöt válthat ki belőlünk. Tolakodásnak érezzük, hogyha semmibe veszik a privát szféránkat. Aki bízik önmagában, az tudja, hogy képes valamit véghez vinni, az a saját határait is magabiztosan jelöli ki. Ha azonban azt érezzük, nem tudjuk kelőképpen befolyásolni az életünket, tehetetlennek és dühösnek érezzük magunkat. Az önmagunk által szabott határokhoz a biztonság és méltóság érzésre kapcsolódik.

Ha elfojtjuk az indulatainkat, az egyenes út az áldozatszerep felé

Az áldozat típus kerüli a konfliktusokat, inkább visszavonul. Igent mond a feladatokra akkor is, ha nem teszi meg őket szívesen. Ha nekimennek az utcán, még ő kér bocsánatot. Gyakran bűntudat kínozza és másokban is könnyedén kelt bűntudatot. Árad belőle a szemrehányás és az önsajnálat. Korán megtanulta, hogy a többi ember fontosabb, mint ő.

A támadó típus hamar dühbe gurul, kritikára szemrehányásokkal válaszol. Saját szorongását, szégyenét, vagy tanácstalanságát haraggal hárítja el. Gyakran cinikus, vagy gúnyos. Legtöbbször őt is ugyanúgy tekintéllyel nyomták el gyermekkorában, mint az áldozatot, csak ő a támadóval azonosul, nem pedig az áldozat szereppel. A környezethez való alkalmazkodás és az önazonosság konfliktusát ő úgy oldja meg, hogy önmagát helyezi a középpontba.

Az arany középút megtalálására csak az képes, aki megélt valamiféle védettséget gyermekkorában: azt az érzést közvetítették neki a szülei, hogy ő szerethető, nincs vele semmi különösebb baj. Illetve aki megfelelően feldolgozta korai veszteségeit, az is képes kiállni önmagáért. Az ilyen típusú ember, ha mérges szóvá teszi a dühét, frusztráció tűrése jó. Elfogadja, hogy a negatív érzések az élete részei.

Bárány bőrbe bújt farkas, vagyis a passzív agresszió

A nyíltan agresszív és az áldozatszerep mellett igen gyakori az úgynevezett passzív agresszív viselkedés. A passzív agresszív emberek gyakran nem aktív agresszorok, de másokra agresszíven hatnak. Saját indulataikat ugyanis másokra ruházzák át. Például ha valaki beszél hozzám, de én nem válaszolok neki, a másikat feldühítem vele. Könnyű erre azt mondani, hogy nem értem, miért lettél dühös. A passzív agresszió gyakran a felejtés álcájába bújik. Az ezzel élő személy nem mond tehát nyíltan ellent a vita partnerének, hanem úgy tesz, mintha elfelejtené, vagy nem értené azt, amiről szó volt. Ha egy beszélgetés során ott hagyunk valakit, az egy nyíltan agresszív cselekedet. Ha viszont keresztül nézünk a beszélgetőtársunkon, látszólag nem követtünk el agressziót.
A passzív agresszív emberekkel azonban nem jó érzés együtt lenni. Egy idő után az lesz a benyomásunk róluk, hogy megbízhatatlanok. Az áldozatokból gyakran válnak passzív-agresszív szereplők konfliktushelyzetben. Emellett az áldozatok gyakran önmaguk ellen fordítják az agressziójukat. A passzív-agresszió nagyon hatékony leértékelési stratégia. A passzív agresszív ember leértékeli saját magát és ezt közvetíti mások számára is. Azért nem mennek bele a konfliktusba, mert önértékelésük nagyon ingatag. Manipulatív viselkedése által azonban látszólag hatalomhoz és jelentőséghez jut.

Aki a saját agresszióját más ruházza át, az valami fontosról mond le. Az megfelelően kezelt agresszió ugyanis lényeges eszköze életünk alakításának.

Az érem két oldala: az agresszor- és az áldozatszerep

Az agresszor és áldozat köteléket akkor lehet feloldani, ha tudatosítjuk magunkban mindkét oldalt. Milyen érzelmek, felelősségek megélését ruházzuk rá a másik félre? A passzív-agresszió azért a legnehezebben kezelhető agresszió forma mert ártalmatlannak mutatkozik, pedig valójában nagyon pusztító hatású, hiszen végletesen leértékeli a másik embert. A passzív agresszív ember megkeseríti mások életét, azonban ezzel az önmagáén sem javít.

Ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor merünk kockáztatni: beleállunk a konfliktushelyzetekbe. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor ezt nem engedjük meg magunknak.Ha nem tudjuk kimondani haragunkat, szorongunk A tehetetlenség érzése szorongást vált ki, ami különféle testi jelekben is megnyilvánulhat. Az agressziót sokan kifelé vetítik: a gonosz világgal azonban nem tudnak sem megbékélni, sem pedig szembeszállni. Az is előfordulhat, hogy saját agresszív részét valaki önmaga ellen fordítja (pl. falcolás, öngyilkosság).

Aki a harangot nem tudja megélni, az mindenképpen szorong! Az áldozat helyzetben tehát természetes a szorongás. A szorongó ember azonban vezetőt keres, elvárja, hogy a környezetében élők hozzák meg a döntéseket helyette. A szorongó emberek rendszerint saját partnerüket ruházzák fel agressziójukkal.
Az agresszivitásnak azonban pozitív oldala is van: energiát ad ahhoz, hogy neki lássunk valaminek. Aki a saját agresszióját kivetíti, az mindig gyanakszik. Ezt azonban nem mutathatja ki, hiszen függ a vezérlő személytől. Előbb-utóbb azonban felborul az összhang! Belső harc dúl benne: egyfelől szüksége van a másik emberre, másfelől dühös is rá, amiért függ tőle.

… és ami közös bennük: a szorongás

Erős szorongásra utal a támadóval azonosulni. Az önmarcangolás is gyakran az agresszorral való azonosulás terméke. A nehézségekkel látszólag nagyzolás segítségével is felvehetjük a harcot, ugyanis ha idealizáljuk önmagunkat, az erőt adhat a küzdelemhez. Ez nem csak az agresszor szerepben figyelhető meg. Sokszor előfordul, hogy az áldozat idealizálja az áldozati helyzetét. Például az én problémám olyan súlyos, hogy senki sem segíthet rajta. Az áldozat ilyenkor valójában tehetetlen és mindenkit támadónak lát. Az önidealizálás azonban nagyon sok energiát felemészt és nem sok köze van az önmagunkkal való valódi együttérzéshez.
Az áldozatok általában nem vonzóak a többi ember számára. A bűntudattól moccanni sem képesek, inkább a teljes elveszettséget választják ahelyett, hogy a mindennapos veszteségekkel kelljen szembenézniük.
Az agresszor a saját szorongását és tehetetlenségét, bűntudat-, függőség- és kiszolgáltatottság érzését ruházza át az áldozatra. A probléma, amivel nem néztünk szembe, azonban a kapcsolatunkban bukkan elő. A kiutat azt jelenti, hogy ha az agresszor és az áldozat is megtanulja a saját szorongását és agresszióját egyaránt felvállalni.

Az agresszor-áldozat dinamikából csak úgy szabadulhatunk, ha a bűntudatot elfogadjuk és megértjük. A bűntudatos érzések ugyanis nemcsak az agressziót, de a szorongást is lekötik. Ezért azok nem tudják eredeti funkciójukat betölteni. Érdemes ilyenkor feltennünk magunknak a kérdést: hogy mit csináltunk rosszul, miért kell felelősséget vállalnunk? Vannak helyzetek, melyekben nincs választásunk, csak az dönthetjük el, hogy magunknak vagy másnak ártunk. Ha saját magunk ellen vétkezünk, rendszerint mások ellen is fogunk, mert nyíltan (vagy rejtve) dühösnek érezzük magunkat. Ha bűntudattal küzdünk, gyakran saját magunkkal sem érzünk együtt, ezért a másokkal való együttérzésre és képtelenek leszünk. Bűntudatunk elhárításának bevett formája a bűnbak keresés.

Hogyan éljük a saját életünket áldozatszerep nélkül?

Az áldozattá válás sokszor elkerülhetetlen, mint ahogy előfordul, hogy az agresszión kívül nincs más választásunk. Ha felfedezzük magunkban mind az agresszív mind pedig a szorongó, áldozat részünket, új viselkedés módokat próbálhatunk ki. A legszerencsésebb, ha személyiségünk kellőképpen rugalmas, ezért a legkülönfélébb helyzetekhez tudunk alkalmazkodni. Ha jóban vagyunk önmagunkkal, könnyen felidézhetjük hová tűntek életünk örömteli pillanatai. Ezáltal magabiztosabbá válhatunk. Ápolnunk kell azonban önértékelésünket, hogy az áldozat-agresszor dinamikát elkerüljük és valóban a saját életünket éljük. Ne pedig azt a kapcsolati mintát ismételjük, amelyre szüleinkkel való kapcsolatunk előbb programozott bennünket.

Felhasznált irodalom:

Kast, V. (2004) Búcsú az áldozatszereptől. Európa Kiadó

Önismereti igény esetén szeretettel várom megkeresését elérhetőségeim bármelyikén. Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

A krónikus fájdalom gyakori betegség

Amit kevesen tudnak a krónikus fájdalomról

Az általános orvosi gyakorlatban a sebesülés mértékével arányosan ítélik meg a fájdalom súlyosságát (pl. az égési felület nagyságával és mélységi fokával). Ha a látható nyomok meggyógyultak és a fájdalom továbbra is fennáll, akkor a hagyományos orvosi szemlélet nem ad magyarázatot ezekre. Tehetetlenségében a legtöbb orvos szimulánsnak bélyegzi az ilyen beteget és fájdalomcsillapítót, vagy nyugtatót ír fel neki. Pedig érdemes tudnunk, hogy évente a népesség 15%-ának van hagyományos orvosi eszközökkel nem kimutatható fájdalma. Ez pedig semmivel sem lebecsülendőbb, mint például a sebesülések, vagy különféle betegségek által okozott panaszok, melyet krónikus fájdalom szindróma okoz.

Mi az a krónikus fájdalom?

A krónikus fájdalom szindróma több mint három hónapja fennálló testi fájdalmat jelent. Az akut fájdalomtól a krónikus fájdalom abban különbözik, hogy míg előbbinek fontos fiziológiai funkciója van (jelzi, ha valami baj van, mert például megvágjuk magunkat), addig a krónikus fájdalom szindrómánál a fájdalom nem figyelmeztet semmire, hiszen az ember tudja, hogy mi a baja. Az idegrendszer az akut fájdalomnál észleli a fájdalmat, utána pedig negatív visszacsatolás keletkezik, melynek hatására a központi idegrendszer csökkenti a fájdalomérzést. A krónikus fájdalom szindrómánál ez a mechanizmus nem hatékony. Ezek bármilyen területen jelenkezhetnek, a leggyakoribbak azonban a hát- és fejfájások.

Hogyan képeződik le a fájdalom az agyban?

Agyunkat 5 modalitásban (tapintás látás, hallás, szaglás, ízlelés) folyamatosan érik ingerek, melyek az agykéreg megfelelő területére érkező ingerületeket szolgáltatnak. Amikor egy inger eléri az agykérget, akkor a hozzá tartozó idegsejthálózat „tüzelni kezd” (aktiválódik). A korábban nem érzett ingerek hatására az idegsejt hálózatok átalakulnak, kibővülnek. Ha sokszor érzünk egy ingert, akkor az idegsejthálózat megfelelő részei közötti kapcsolat megerősödik. Fájdalom esetén ezt nevezzük fájdalom emlékezetnek. Mivel az agyi idegsejt hálózatnak egyszerre több része is aktiválódhat, az agyunk összetett tárgyakat vagy folyamatokat is képes belső képpé, például gondolattá alakítani. A fájdalmas ingerek által agyunkban (többek között) megváltozik az agyunkban az idegsejtek felszínének elektromos töltése, melyet EEG-vel lehet kimutatni. A fájdalmas inger és a fájdalom agyi markereinek megjelenése között kevesebb, mint a másodperc egyharmad része telik el.

Hogyan hat a fájdalom érzése a testünkre?

Az agyba jutott jelek nem csak az idegsejt-hálózatok tüzelését váltják ki, hanem géneket is aktiválnak. A gyakran használt idegsejthálózatok ezért egyre erősebben tüzelnek. Ezt cikkünk végén idézett forrásunk krónikus hátfájdalomban szenvedő betegeken vizsgálta. Az egészséges kontrollszemélyekhez képest a krónikus fájdalomban szenvedő betegek ugyan olyan fájdalmas ingerre nagyobb szenvedéssel reagáltak, melynek magyarázata a fentebb részletezett működés. A hosszan tartó fájdalom tehát megváltoztatja az agyi idegsejt hálózatokat, ezáltal az új fájdalmas ingereket is erősebben észleljük. Ennek magyarázata a fájdalom emlékezet. Ezek a fájdalom emlékek hosszú időn át szunnyadhatnak, amíg nem okoznak semmilyen panaszt. Egy akár évtizedekkel későbbi súlyos lelki stressz azonban aktiválhatja azokat.Idegrendszerünk minden fájdalmas élmáényt elraktároz

Egy 42 éves tanítónő kliens krónikus hátfájásban szenvedett, melynek nem volt semmilyen hagyományos orvosi eszközzel kimutatható oka. Pszichoterápia során feltárható volt, hogy gyermekként szülei a hátát verték. Egy munkahelyi konfliktus lobbantotta be nála azt a testi érzést, amely a korábbi trauma feldolgozása kapcsán elmúlt. A fájdalom-emlék azonban nem szűnt meg, hanem ismét alvó állapotba került. Egy másik kliens katonabörtönbéli kínzásai keltek ismét életre egy másik traumatikus esemény kapcsán. (Az eset elolvasható a könyvben, erre itt most nem térnék ki)

Mivel előzhető meg a krónikus fájdalom?

A szerző nagy hangsúlyt fektetne minden intenzív és hosszan tartó fájdalmas kezelésre, ugyanis ezek megnövelik a későbbi krónikus fájdalom előfordulásának valószínűségét. A gyermekek testi fenyítése, illetve az altatásban végzett műtéti beavatkozások is figyelmet kapnak. Az agyi fájdalomközponton túl ugyanis a gerincvelőnek is van külön fájdalom emlékezete. A nagy fájdalommal járó műtétek (például végtag amputáció) tehát akkor is bevésődhet az idegi hálózatba, ha arról semmiféle tudatosan felidézhető emlékünk nincs.

A fájdalom érzelmi oldala…

Aki vágta már el a kezét korábban, az át tudja érezni egy másik ember fájdalmát, ha végignézi azt. Az empátia hatására ugyan azok az agyterületek aktiválódnak, amik akkor aktiválódnának, ha mi magunk vágnánk el a kezünket, bár mi „csak” érzelmi fájdalmat élünk meg. Ezért a jelenségért a gyrus cinguli nevű agyterület úgynevezett tükörneuronjai felelősek (ezt úgynevezett funkcionális mágnesesrezonancia vizsgálat segítségével lehet kimutatni). Ez a jelenség magyarázza azt is, hogy miért okoz poszttraumás stresszt, ha egy súlyos balesetet, vagy szerettünk halálát nézzük végig. A cinguláris terület egyébként az érzelmi intelligencia központja. Ezt a mechenizmust egy érdekes kísérlettel igazolták. Éber állapotban végzett agyműtét során (amikor a beteg nem érez fájdalmat) az orvos először a betegnek majd magának okozott fájdalmat egy tűvel. Igazolhatóvá vált, hogy a beteg cinguláris kéregben bizonyos idegsejtek akkor is tüzeltek, amikor ő maga semmit sem érezhetett, de látta a közelében levő szakember fájdalmát. Gyakran ki sem derül, ha PTSD-ben szenvedünk...
Az érzelmi fájdalomemlékezet is okozhat fizikai fájdalmat. Erre forrásunk egy konkrét példát hoz. Egy negyvennégy éves mérnök rendszeres szívtáji fájdalmak miatt kereste fel orvosát, melyre a legalaposabb szervi kivizsgálás sem tudott magyarázattal szolgálni. A pszichoterápiás kezelés feltárta a tünetet kiváltó traumákat: a beteg édesapja a szeme előtt hunyt el szívrohamban gyermekkorában. Ezt az emléket pedig aktuálisan az édesanyja elvesztése aktiválta.

A krónikus fájdalom és a fájdalomtól való rettegés kapcsolatáról

Nemcsak egy másik emberen látott fájdalmas érzések válthatnak ki aktivitást a cinguláris agykéregben, hanem különféle érzelmek és gondolatok is. Ilyen például a fájdalomtól való félelem is. Az orvosok régen megfigyelték már, hogy krónikus fájdalom szindrómában igen gyakori, hogy a beteg fájdalmai anélkül szűnnek meg, hogy ez feltűnne neki. Hirtelen észreveszi ezt, de az jut eszébe, hogy ez ismét jelentkezni fog és egycsapásra vissza is tér a fájdalom.

A traumák hatása a génekre: a trauma utáni stressz zavar

Egy benyomás képes pusztán az érzelmi intenzitása miatt agyi „heget” (nyomokat) okozni. Ezt a jelenséget meg kell vizsgálnunk közelebbről ahhoz, hogy megértsük a traumatikus események egészségre gyakorolt hatásait. Egy terápiás kliens esetén keresztül mutatjuk ezt be. Egy negyvenes éveiben járó gyógyszerész rémálmok miatt keresett kezelést. Ezekben egy hét évvel korábbi autóbaleset utolsó pillanata idéződött fel. Ez önhibáján kívül történt, de igen súlyos anyagi és egészségügyi következményekkel járt a számára. A poszttraumás stressz zavar igen gyakori és gyakran fel nem ismert egészségügyi probléma, melynek tünetei az alvászavarok, az érzelmi ingerlékenység, szorongás vagy pánikszerű állapotok és a hirtelen ötlettől vezérelt öngyilkossági gondolatok. Rendszerint napközben is jelentkeznek a rémképek (nem csak rémálmok formájában) és a figyelem összpontosításának nehézségei is előfordulnak. Nem ritka az elkerülő viselkedés és az érdeklődés elvesztése sem. A balesetet, súlyos testi bántalmazást, vagy megerőszakolást átélt emberek 45-65%-ának maradnak ilyen tünetei. Ha valaki „csak szemtanúja” ezeknek az eseményeknek, ennek valószínűsége mindössze 7%. A teljes népesség 8%-a szenved élete során poszttraumás stressz zavarban.

Mi jelent traumát az agynak?

Traumának nevezzük azt az érzelmileg megterelő helyzetet, melyből az ember nem tud elmenekülni. Erre adott tipikus lelki reakció, az úgynevezett disszociáció. Ez azt jelenti, hogy a páciens úgy érzi, mintha elvált volna a saját testétől, mintha kívülről látná önmagát. Az érzelmileg, vagy testileg túlzottan fájó, számunkra feldolgozhatatlan események kibírásának stratégiája ez, melynek azonban nagy ára van. Az agy idegsejthálózatai megjelenítik és tárolják a külvilágból az öt érzékszervünkön keresztül érkező ingereket. Az agy a külső képet belsővé fordítja a megfelelő idegsejtcsoportok egyszerre történő aktivációjának segítségével. A korábbi kellemetlen élményeink az amygdalában tárolódnak, ami a veszélyes tapasztalatainkat tárolja és az eredetihez hasonló veszélyhelyzetben az egész szervezetet képes aktiválni. Úgynevezett veszélygéneket hoznak működésbe. Az agytörzset és a hipotalamuszt a másodperc törtrésez alatt mozgósítja. A hormonális stressztengelyt CRH és kortizol kiválasztására serkenti. Ez a testi reakció teszi lehetővé a szervezet számára azt a különleges erőfeszítést, ami a helyzettel való megküzdést, vagy az ebből való minél gyorsabb elmenekülést szolgálja. Traumahelyzetben azonban nincs kiút! A trauma kapcsán tehát teljes kontrollvesztést szenved el az ember, ami beleég az amygdala emlékezetébe. Ezáltal a vészjelző sejtek válaszkészsége fokozódik, másrészt megerősödnek az idegsejtek közti kapcsolatok, melyek a stresszel összefüggő hormonok kiválasztásáért felelősek. Ez pedig fenntart egy fokozott érzékenységet. Ezt PET segítségével ki is lehet mutatni. A fentiekből következik, hogy a trauma minél korábban következik be, és minél később érkezik a segítség, annál súlyosabb károkkal kell szembe néznünk. A fenti reakciók egyébként tudat alatt is működnek, nem szükséges tehát a veszélyhelyzet tudatosítása a fiziológiai változások létrejöttéhez.

A trauma a gének aktivitását is megváltoztatja

A trauma által elszenvedett lelki élmények a központi stresszgén aktiválásán keresztül hatnak a génstruktúránkra. A CRH termelése ugyanis normál esetben nagyobb kortizol szinttel jár, poszttraumás stressz zavarnál azonban a kortizol szint alacsonyabb. A súlyos trauma hatására tehát összeomlik a stressztengely megszokott működése. A kezeletlen PTSD hatására pedig agyunk is károsodik. Ha ugyanis nem kerül sor idejében a pszichoterápiára, akkor járulékos neurobiológiai következmények lépnek fel. Egy éven belül csökkenni kezd az idegsejtek tömege és száma azokban a területekben (hippokampuszban), melyek szerepet játszanak az emlékezeti funkciókban.
Igen lényeges tehát a trauma utáni azonnali segítségnyújtás, melyet bízzunk szakemberre. A szakszerűtlen beavatkozás (túl korai vagy nem kellőképpen óvatos konfrontáció a fájdalmas érzésekkel) ugyanis akár újra traumatizálódáshoz is vezethet. A PTSD a traumát követően hónapokkal, vagy akár évekkel később is felléphet.
A disszociáció (ha nem dolgozzák fel az ezt kiváltó traumát) akár állandósulhat, mint stresszkezelő mechanizmus, aminek hatására a beteg társas kapcsolatai károsodnak. Akár önálló betegséggé válhat (pl valóságtól való teljes eltávolodás) Előfordulhatnak olyan lelki állapotok is, amikor valaki disszociáció miatt nem emlékszik impulzív, akár öncsonkítással, vagy mások bántalmazásával kapcsolatos cselekedeteire. A disszociáció állandósulása azzal magyarázható, hogy ez olyan géneket aktivál, melyek hatékony fájdalomcsillapító anyagokat szabadítanak fel pl. endorfinokat, endogén opiátokat. Ez pedig gyakran borderline személyiségzavarban, falásrohamokban (nőknél) vagy törvénybe ütköző cselekedetekben (férfiaknál) csúcsosodik ki.

A korai gyermekévek tapasztalatai kikövezik az utat a későbbi testi és lelki folyamatoknak. Ahogy itt is írtuk a korai szerető anyai törődés megvédi a csecsemő stresszgénjeit attól, hogy felnőttkorban túl aktívan reagáljanak. Gyermek és fiatalkorban alakulnak ugyanis azok az idegsejthálózatok, melyek később is mehgatározzák, milyennek éli meg és hogyan értelmezi az ember a környezetét, miképpen alakítja a társas kapcsolatait. Ezen túl pedig a fájdalmas testi-lelki élmények megfelelő feldolgozása létfontosságú.

Felhasznált irodalom:

Bauer, J. (2011) A testünk nem felejt. Kapcsolataink és életmódunk hatásai génjeink és idegrendszerünk működésére. Ursus Libris. Budapest

Hogyan kezeljük érzelmileg éretlen szüleinket

Hogyan kezeljük érzelmileg éretlen szüleinket?

Előző blogbejegyzésünkben arról volt szó, milyen jelekből következtethetünk arra, hogy a szüleink érzelmileg nem tudtak kellőképpen ránk hangolódni, amikor gyermekek voltunk. A mai bejegyzésben arról fogok írni, hogy mit tehetünk azért, hogy felnőttként megtaláljuk a közös hangot ezekkel a felmenőinkkel, mégis önmagunk lehessünk.

Az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekeinek kétféle stratégiája

Ahány gyermek annyiféle szerep én és gyógyító fantázia létezhet, ezek megértése mindig egyéni feladat. Az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekeinek kétféle alapvető stratégiája van az érzelmi elhanyagolással való megküzdésre. Ezek az externalizáló és az internalizáló mód, ami azt jelenti, hogy a problémákat (és a megoldást ezekre) önmagukban, vagy a külvilágban keresik.

Az externalizálók a nehézségek megoldását másoktól várják, impulzívak, a dolgokat túlreagálják. A körülményeket, vagy másokat hibáztatnak. Önbizalmuk vagy kórosan alacsony, vagy épp ellenkezőleg nagyon is magasnak tűnik, másoknál jobbnak állítják be magukat. Hajlamosak a függőségre legyen szó alkoholról, játék vagy internetfüggésről vagy párkapcsolati függőségről. Viselkedésüket a valóság elleni harc jellemzi, nem a problémákkal való szembenézés. Az önreflexió hiánya azonban megakadályozza az érzelmi érés folyamatát. Ráadásul az impulzív (hétköznapi szavakkal megfogalmazva agresszív vagy hisztis) viselkedés további büntetést és elutasítást vált ki a környezetből. Ahogy szembesülnek tetteik következményeivel, rövid de intenzív bűntudat lesz úrrá rajtuk. Ilyenkor szembesülnek azzal az érzéssel, hogy semmit sem érnek. Ezt azonban ürügyek gyártásával és mások hibáztatásával igyekeznek elfedni. Mivel nem láttak példát a direkt kommunikációra, vágyaikat manipulációval igyekeznek kielégíteni. Az externalizáló stratégia megkönnyíti, hogy összeolvadás (nem pedig valódi érzelmi kötődés) jöjjön létre a szülő és gyermeke között. Egy viselkedészavaros gyermek, vagy egy drogos kamasz ugyanis eltereli a figyelmet a szülő saját megoldatlan életfeladatairól, problémáiról. A szülők stratégiája gyakran az, hogy az engedetlen gyermeknek engedelmeskedve (és a többi testvért megértésre intve) megakadályozzák, hogy az externalizáló gyermekük még nagyobb bajba sodorja magát. Így a gyermek megtanulja, hogy ha valami nem az elvárásai szerint alakul, pokollá kell tennie mások életét és ezzel eléri, amit akar. Az ilyen emberek az eszközökben nem válogatnak. A megoldást az jelenti, ha az externalizálók hajlandóvá válnak felelősséget vállalni a saját életükért.
Ha valaki másokat okol a saját boldogtalanságáért és mellette erősen fél a konfliktustól, szinte biztosak lehetünk benne, hogy externalizáló stratégiával találkozunk.

Az internalizáló beállítódású emberek is érzékenyek, de ők igyekeznek a korábbi hibáikból okulni. Fontos számukra az ok-okozati kapcsolatok megértése. Hajlamosak a túlzott önfeláldozásra és tartanak tőle, hogy csalódást okoznak másoknak. Emiatt gyakran szorongnak, vagy depresszióssá válnak. Erős az igényük a másokhoz való kapcsolódásra. Roppant érzékenyek másik jelzéseire, lelki állapotaira. Ez idegrendszeri szinten is megmutatkozik. Az internalizáló stílusú személyek nem engedik rögtön felszínre az érzéseiket, így azoknak lehetőségük van felerősödni. Emiatt gyakran elfogja őket a sírás, vagy impulzív viselkedésben ölt testet a nyomasztó feszültség. Alapvető kételyeik vannak saját magukkal kapcsolatban, mélyen értéktelennek, abnormálisnak érzik magukat. Vágynak az intimitásra és a spontaneitásra, mégis ösztönösen vonzzák az érzelmileg éretlen embereket, akiktől ezt nem kaphatják meg. Kedvességük és bölcsességük szimpatikus lesz a saját maguk életéért felelősséget vállalni képtelen emberek számára, akik mellett megmentővé, vagy kizsákmányolt férfivá vagy nővé változhatnak. Saját igényeiket rendszerint elrejtik, mindig önzetlenül segítőkészek. Ezt a szüleikkel szemben is alkalmazzák, annyira vágyódnak a feltétel nélküli szeretetre. Az internalizálók ösztönösen felismerik az érzelmi bevonódást. Stresszhelyzetben keresik, a testkontaktust, vagy szemkontaktust. Érzelmi kapcsolataik a családon kívül jól működnek, olyan barátaik vannak akik mellett biztonságban érzik magukat. Empátiájuk tehát képessé teszi őket bensőséges kapcsolatok ápolására. Ha ilyet nem találnak, rendszerint a művészetekhez vagy a természet szépségeihez, esetleg spirituális vagy vallási közösségekhez csatlakoznak. Már egészen kicsi gyermekként megtanulnak saját magukra, belső erőforrásaikra hagyatkozni, szégyellik a segítségkérést. Sokáig viszonylag kevés figyelemmel is jól működnek, hiszen önállóak, tudnak gondoskodni önmagukról. Érzelmileg ezért láthatatlanok a szüleik szemében. Túlzottan hálásak, ha valaki elismeri őket. Kiteszik a lelküket másokért és cserébe nem várak el semmit. Nem ismerik fel, vagy természetesnek tartják a bántalmazást. Hajlamosak egyoldalúan dolgozni egy kapcsolaton, legyen szó párkapcsolatról vagy szülő gyermek viszonyról. Emiatt átvehetik saját szüleik szerepét és vigasztaló, tanácsadó szerepben tűnhetnek fel. Tudattalanul azt tanulták ugyanis, hogy az áldozatkészség és az önmagtagadás a szeretet előfeltétele.

Minden személyiségvonást dimenzióként érdemes felfognunk, melynek a végpontjain drasztikus viselkedések vannak. A legtöbb ember azonban a skála végpontjai között helyezkedik el. Ráadásul pozíciónk az aktuális élethelyzetünktől is függ. Például tartós stressz hatására egyesek még externalizálóbb, mások még internalizálóbb módon viselkednek. Érdemes azt is kihangsúlyoznunk, hogy bármely stratégia lehet előnyös vagy előnytelen az aktuális körülmények függvényében.

Mások hibáztatása, kritizálása és elnyomása tehát annak a jele, hogy az illető nem képes segítségért fordulni másokhoz, ezt pótolja ezekkel a konfliktusos viselkedésmódokkal. Egy externalizáló viselkedési stratégiájú ember amikor felzaklatva érzi magát, úgy viselkedhet mint akinek igénye van az érzelmi kötődésre. Nehéz azonban őket megnyugtatni, hiszen kissé mindig gyanakvók maradnak, mert érzik, hogy ez nem spontán, valódi érzelmi kapcsolat. Ugyanis érzelmi zsarolással, dührohammal, vagy hisztivel kényszerítették ki a másik figyelmét. A túlzott szarkazmus és a cinizmus azt mutatja, hogy az illető a negatívumokra való koncentrálással próbál falakat emelni maga köré.

Mi kell a változáshoz?

A problémára való ráébredés mindig fájdalmas, ahogy a változtatás sem nevezhető egyszerűnek. Gyakran valamilyen nehéz élethelyzet, (például valamilyen veszteség, vagy párkapcsolati probléma) illetve szorongás, depresszió, alvászavar jelzi azt, hogy korábbi megküzdésmódjaink kudarcba fulladtak. A krízis tehát a változás velejárója, melyből a motivációnkat nyerhetjük. Ahhoz, hogy valami újat tanuljunk le kell bontanunk a világról korábban alkotott elképzeléseinket,
Ha érzelmileg értetlen szülők mellett cseperedtünk fel, valódi énünk megtalálása nem kis feladat. Meg kell ugyanis találnunk énünknek azt a magját, ami a szüleink elvárásaitól mentesen, saját igényeinket tükrözi. Ami fejlődésre, elismerésre vágyik. Gyermekként azonban megtanultuk, hogy vágyainkat és igényeinket szégyellni, vagy legalábbis titkolni kell. Ilyenkor érdemes önismereti csoportba, vagy egyéni pszichoterápiába kezdeni, mert ami egy emberi kapcsolatban romlott el, az csakis egy másfajta, terápiás viszonyban jöhet teljesen helyre. Érdemes ennek során feltenni magunknak a következő kérdéseket: Milyen voltam gyermekként? Mit szerettem csinálni? Mi vonzott ekkor? Milyen volt számomra az ideális nap? Mi kapcsolt ki? Hogyan élek most? Mi az amit nem szívesen teszek meg? Mi az ami elszívja az energiámat? Mitől leszünk jó emberek? Mit szeretnénk, milyennek lássanak mások? Mi az amit a külvilág elől titkolni igyekszünk? Érdemes tudni, hogy ha egy érzést hosszabb ideig elnyomunk, előbb-utóbb úgyis felszínre fog törni olyan módon, aminek során nem kerülhetjük el a vele való szembenézést. A leggyakrabban szégyellt érzések a harag és a félelem. Az érzelmileg éretlen szülők ugyanis gyakran kétségbeeséssel, vagy erős indulattal reagálnak ezekre. Így megtanuljuk elfojtani azokat. Az érzelmileg éretlen szülők nem mutatnak reális képet a gyermekeik számára, ezért azok reális önbecsülése nem alakul ki. Számos kutatás igazolja azonban, hogy az, mi történt velünk a múltban kevésbé lényeges, lelki egészségünk és kapcsolataink minősége szempontjából, mint hogy ezeket mennyire dolgoztuk fel.

Az érzelmileg éretlen szülők nem fognak megváltozni

Ezért fontos, hogy ismerjük fel erősségeiket és gyengéiket is, ehhez igazítsuk a velük kapcsolatos elvárásainkat. Ne menjünk bele az általuk generált játszmákba (pl ne akarjuk megmenteni őket, ne várjunk tőlük elismerést). Tudnunk kell, hogy a valódi érzelmi közelség kialakításához érett személyiségre van szükség, ezért az érzelmileg éretlen felmenőinkkel kapcsolatban lejjebb kell tennünk a lécet. Feldolgozni annak fájdalmát, hogy nem kaphatjuk meg a felmenőnk szeretetét olyan formában, amire vágyunk. Nekünk kell tehát megváltoztatnunk a viselkedésünket: megfigyelni, felmérni mennyire érett szülőnk érzelmileg (ennek mentén meghatározni, hogy mit várhatunk el tőle) és hátrahagyni szerep-énünket. Hogyan kezeljük érzelmileg éretlen szüleinket?

Az érzelmileg éretlen családokban, ha valakinek problémája van egy adott családtaggal azt nem vele, hanem valaki mással beszéli meg, kerülve a konfrontációt. Ez azért káros, mert így a családtagok között szövetségek jönnek létre egyik, vagy másik családtaggal szemben, ráadásul a probléma megoldása is lehetetlenné válik. Érdemes tehát átlátni, hogy nem érdemes belefolyni ezekbe a családi játszmákba. Inkább figyeljük meg a résztvevők gesztusait, mimikáját. Hogyan kommunikálnak? Sokat segíthet, ha érzelemmentes megfigyelőként viselkedünk. Ha ez nem sikerül, túlzottan felidegesítjük magunkat, találjunk valami ürügyet a helyzetből való kilépésre. Az érzelmi összeolvadásnak ugyanis ilyenkor csak így tudunk véget vetni. Ha felmértük mire képes a szerettünk, akkor ennek megfelelően viszonyulhatunk mi is hozzá. Amennyiben tudjuk hogy az intimitással nem tud mit kezdeni, ne vonjuk be aktuális drámáinkba, hiszen megértést úgysem kaphatunk tőle. Kapcsolatban maradhatunk úgy is, hogy bár nem vonjuk őt be teljesen, mégis őszintén, saját érzéseink megfogalmazásával kommunikálunk vele. Ha higgadtan fejezzük ki gondolatainkat, akkor a fogadó fél reakciójától függetlenül sikert könyvelhetünk el. Gondoljuk végig, mik a céljaink és próbáljuk meg elengedni az elvárásaink beteljesüléséből fakadó neheztelésünket, szeretetre vagy elismerésre vonatkozó vágyunkat. A cél az, hogy felnőtt-felnőtt kapcsolat legyen köztünk. Legyünk óvatosak, ha a szüleink erre nyitottan, vagy szokatlan módon megértően viselkednek. Az érzelmi közelség fenyegetésére valószínűleg ismét kontroll igénnyel reagálnának. Az önálló gyermek ugyanis fenyegető egy érzelmileg éretlen szülő számára, hiszen aktiválja saját tudattalan elutasítástól és kritikától való rettegését. Ezek a szülők tudattalanul is az engedelmesség, tekintélytisztelet, bizonytalanság és a saját képességeink megkérdőjelezése, bűntudat és alárendelődés irányába befolyásolnak bennünket. Ezek az elvárások az évek során akkor is belénk ivódnak, egyfajta belső hangként működnek, amikor a szülő már nincs jelen, vagy akár már nem is él. Belső kritikusunk önismereti munka nélkül életünk végéig elkísérhet bennünket. Vannak szülők akikkel lehetetlen még a felszínes kapcsolattartás is, mert nem tisztelik a határokat, vagy folyamatosan megsértik az emberi méltóságunkat. Nem kötelességünk a vérségi kapcsolat miatt ezt elviselni! Vannak sajnos olyan szülők is, akik élvezik a fájdalmat, amit saját gyermekeiknek okoznak. Ebben az esetben a lelki egészségünk és a szüleinkkel való kapcsolat között kell választanunk. Egyéb esetben is hasznos lehet az egyértelmű határok meghúzása. Tisztázzuk például az elvárásokat: nem kell mindennap találkoznunk vagy telefonálnunk, ha az számunkra terhes. Egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban minden fél érdekei egyformán lényegesek!

Ahogy megfigyeljük és egyre inkább megértjük a családunk működését a gyász és a szomorúság érzései természetesek! Hagyjuk, hogy elöntsenek bennünket, ugyanis ez elengedhetetlen a veszteségek feldolgozásához! Érezzünk együtt önmagunkkal, ehhez hasznos, ha segítséget kérünk egy terapeutától az érzelmeink megértéséhez, személyiségünkbe való integrálásához. Ne ijedjünk meg a könnyektől, szervezetünk tudja hogyan kell sírni és gyászolni, idővel az érzéseink csillapodnak majd. Bár gyerekként valószínűleg rengeteg kiszolgáltatottság érzésben volt részünk, felnőttként tehetünk önmagunkért! Ne várjuk hogy mások majd a kedvünkben járjanak, hanem kérjünk! Ne várjuk meg, míg áldozattá válunk. Fejezzük ki mi nyomaszt bennünket és ezzel próbáljuk is meg elengedni. A szüleinkkel szemben legyünk udvariasak, de adjunk hangot a saját véleményünknek. Ilyenkor mindig csak a kívánatos végkimenetelre fókuszáljunk. El kell engedünk azt a vágyat, hogy érzelmileg mély kapcsolatunk legyen a szüleinkkel! Ha ez megtörténik, kevésbé valószínű hogy egy érzékeny pontjukra tapintunk. Nincs valójában szükségünk az elismerésükre, nélküle is boldogulunk. Ha ők nem a mi szüleink lennének, akkor várnánk tőlük megértést?

Miről ismerjük fel, ha valaki érett érzelmileg?

Megbízható és nem szakad el a valóságtól. A panaszkodás helyett a problémákat az adott lehetőségek keretei közt próbálja megoldani.
Egyszerre érez és gondolkodik.
Nyitott a másik fél álláspontjára, nem kérdőjelezi meg annak véleményét.
Tud nevetni a saját hibáin.
Tiszteli a határainkat.
Kíváncsi rá, milyen érzéseket vált ki belőlünk a viselkedése.
Tud adni és kapni is.
Igényi a figyelmet, segítséget, képes egy ideig többet adni, mint amennyit kap.
Rugalmasan reagál a helyzet változására.
A csalódást természetesnek tekinti, képes kárpótolni önmagát ezért.
Hajlik a kompromisszumra.
Kiegyensúlyozottnak tűnik, nem él szeretetmegvonással (duzzogás).
Kimondja mivel van problémája, megkér hogy valamit csináljak másképpen.
Hajlandó kezdeményezni.
Elismeri, ha nem tud valamit.
Vállalja a felelősséget a tetteiért. Ha hibázott, megpróbálja jóvá tenni.
Kíváncsi rá, mi bánt minket. A panaszunkat komolyan veszi.

Figyeljünk saját érzéseinkre! Mit vált ki belőlünk a másik? Miért? Ha nehezen találja a válaszokat ezekre a kérdésekre, vagy más jellegű támogatásra van szüksége, kérem keressen bizalommal elérhetőségeim valamelyikén.

Felhasznált irodalom:

Lindsay C. Gibson (2017) Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermeke

Mit él meg az, aki érzelmileg éretlen szülő mellett nő fel?

Érzelmileg éretlen szülő mellett felnőni magányos megtapasztalás, melyet gyermekként ráadásul még nem is tudunk szavakba önteni. Gyakran az utal vissza erre, hogy a kliensek felnőve is belső ürességre panaszkodnak. Klinikai munkám során tapasztalom, hogy az alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező szülők mellett felnőtt személyek tartanak az erős érzelmektől, lelkiállapotukat talán a fájdalmas szó írja le legjobban. Vonakodnak segítséget kérni, másokkal bizalmatlanok. Ez sokszor azért alakul ki, mert a nem kellőképpen kiegyensúlyozott szülő dühössé válik, ha gyermekét felzaklatja valami. Tehetetlensége miatt érzet haragját pedig gyermekébe vetíti. Így a gyermek hamar megtanulja, hogy csakis önmagára számíthat. Érzelmeit szégyelli. Mások igényeit rendszerint a sajátja elé helyezi és semmit sem vár el cserébe. Bűntudata van negatív érzései miatt, vagy eleve megtanulta, hogy bármiféle érzelem kimutatása a gyengeség jele. Párkapcsolataiban és baráti viszonyaiban is olyan partnereket választ, akik kihasználják. Az önismeret hiánya vagy a múltbéli fájó emlékek elfojtása (esetleg megtagadása) miatt pedig a múlt megismétli önmagát.

Az érzelmileg éretlen családokban tehát a gyerek megtanulja, hogy meg kell felelnie a szülők (és a világ) elvárásainak, ezért egy szerep személyiséget alakít ki. Szülőként folyton visszajelzéseket adunk gyermekeinknek, hiszen a gyermekek minden megnyilvánulásunkból leszűrik az érzelmeinket. Viszonyulásainkkal ezért észrevétlenül is formáljuk a viselkedésüket. Nem is kell kimondanunk a gondolatainkat, a gyerek akkor is érezni fogja, ha csalódottak vagyunk, amelyre viselkedésével reagál majd. Ha például kétségbeesünk, amikor gyermekünk szomorú, a fiatal megtanulja hogy negatív érzéseit elrejtse, ezzel biztosítva a szülő kiegyensúlyozott(abb) lelki állapotát. Jól oda kell tehát figyelnünk, ha azt éreztük, nem kaptunk elég feltétel nélküli elfogadást gyerekként, vagy ha a tágabb családunkban valamilyen lelki betegség, függőség vagy esetleg öngyilkosság van. A tudatosság az egyetlen út, ami segít jó szülővé válnunk, megadni a gyermekeinknek az érzelmi biztonságot és támogatást, melyre az egészséges lelki fejlődésükhöz szükségük van.

Mi az az érzelmi érettség?

Az érzelmi érettség alatt azt értem, hogy a szülő megfelelően rá tudjon hangolódni csecsemője szükségleteire, azokat kielégítse. Érzelmileg elég érett-e a gyermekvállalásra?Később megtanulja őt úgy támogatni, empatikusan megérteni hogy közben saját és társa, valamint a tágabb szociális környezet igényelit, valamint a társadalom elvárásait is figyelembe veszi. Érzelmeit nyíltan kifejezi, élvezi a bensőséges kapcsolatokat. Felméri viselkedésének hatását másokra, képes elvont módon, objektíven gondolkodni önmagáról és a világról, közben kapcsolatait ápolni.
Természetesen mindenkivel előfordul, hogy fáradtság, betegség, vagy valamilyen tartós stresszhatás (trauma) hatására kevésbé integrált (érett) módon viselkedik. Ez természetes. Ebben az írásban azonban a tartósan éretlen viselkedés hatásait részletezem.

Milyen jelekből tudhatjuk, hogy szüleink érzelmileg kellőképpen érettek voltak-e?

Tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket/mérlegeljük az állításokat és válaszoljunk rájuk elfogulatlanul. Gondoljuk végig mind az anyai, mind az apai oldalt.

Mennyire nyitott mások véleményére? El tudja fogadni a különbözőséget, vagy meg akar győzni arról, hogy ugyan azt gondoljuk, amit ő?
Általában kiegyensúlyozott, vagy gyakran válik indulatossá?
Hibáztat-e másokat?
Először cselekszik és utána gondolkodik?
Beszámol-e a saját bizonytalanságáról?
Kielégíti-e a saját igényeit, vagy ezt másoktól várja el?
Függ-e mások megerősítésétől?
Nagy figyelmet igényel?
Igaz-e rá, hogy gyakran gyerekesen viselkedik, de ezt nem veszi észre.
Kerüli a szoros, intim kapcsolatokat?
Igényeit nem fejezi ki nyíltan. Mások befolyásolásával igyekszik elérni, amit akar.
Viselkedése következetlen.
Intenzív, de felszínes érzelmek jellemzik.
Nincsenek ambivalens érzései.
Önmegvalósításra képtelen. (Vagy meg sem próbálta a saját útját járni.)
Gyakran ünneprontó.
Mindent szó szerint vesz. Stressz esetén nehézséget jelent számára az elvont gondolkodás.
Ha zaklatott, felidegesít másokat is.

A fent taglalt kérdések az érzelmi éretlenség jelei, így ha több jellemző illik a felmenőnkre, akkor feltételezhetjük, hogy ebből fakadóan adódhatnak nehézségeink. Szüleink érzelmi érettségének tisztázása azért is fontos, hogy tisztázzuk velük és a kapcsolatunkkal kapcsolatos elvárásainkat. Ha mi magunk is szülők vagyunk, érdemes szem előtt tartanunk még valamit: Először a saját érzelmeinkkel kell szülőként tisztában lennünk, csakis utána lehetünk képesek a gyermekünk igényeire ráhangolódni!

Milyen a kapcsolatunk a szüleinkkel?

Gondoljuk végig, mennyire igazak ránk az alábbi állítások.

Nehézkes a párbeszéd, a kommunikáció egyoldalúnak tűnik.
A harag nem kifejezhető.
Passzív-agresszív viselkedés jellemző.
Nem tesz erőfeszítést, hogy megértse a másik nézőpontját.
Érzelmi igényeit nem mondja ki.
Nehéz adni neki.
Gondolatolvasást vár el, vagy érzelmileg zsarol, ha valami nem a kedve szerint zajlik.
Azonnal megbocsátást vár el egy bocsánatkérés után.
Összeolvadás, nem pedig valódi közelség jellemzi.
Irányítani akarja mások viselkedését.

Milyen érzelmileg éretlen szülő típusok léteznek?

Általánosságban elmondható, hogy az érzelmileg éretlen szülő kapcsolatát a gyermekével az érzékenység/érzéketlenség, elfogadás/elutasítás, együttműködés/beavatkozás és elérhetőség/figyelmen kívül hagyás szempontjából lehet jól leírni. Ezek mentén a dimenziók mentén 4 szülőtípust különíthetünk el. Ennek végpontjai súlyos pszichés problémákat jeleznek, gyakoribbak azonban az átmenetek.Érzelmileg éretlen szülők

Az érzelmes szülő kiszámíthatatlan, erős szorongás jellemzi, ezért a gyermekének képtelen biztos támaszt nyújtani. Bár a külvilág felé fegyelmezett a viselkedése, intim igényeit a manipuláció segítségével elégíti ki. Gyermekei gyakran áldozat típusok, mert azt tanulják szüleiktől, hogy a saját vágyukat a másikénak kell alárendelni.
A céltudatos szülők mindig elfoglaltak és határozottak, igyekeznek mindent tökéletesebbé tenni maguk körül. Ennek érdekében gyerekeikkel gyakran kemények és elutasítóak, mindenbe beleszólnak. Vizsgáztatják és minősítik őket.
A passzív szülő gyakran a háttérbe húzódik, a többi típussal ellentétben egyáltalán nem agresszív. Akkor sem lép azonban, ha a partnere elhanyagolja, vagy bántalmazza a gyereket. A heves érzelmekre ugyanis visszahúzódással válaszol. A problémákat elbagatellizálja, gyakran a könnyebb utat választja (ha lehetősége adódik, elhagyja a családot). Nem állít megfelelő korlátokat és nem ad elég útmutatást a gyermekének.
Az elutasító szülők nem vágynak intim kapcsolatra, jobban szeretik ha békén hagyják őket. A szülők kívánságai irányítják a család életét, keveset vannak együtt. Fizikai bántalmazásra hajlamos ez a szülőtípus.

Hogyan reagál a gyermek az érzelmileg éretlen szülőre?

A gyermekek megtanulják, milyen szerepet várnak el tőlük a szüleik és igyekeznek a viselkedésükkel a kedvükre tenni, teljesíteni ez elvárásaikat. Mivel a szülőnek kielégítetlen érzelmi igényei vannak, próbálja ezeket a gyermek kielégíteni. Ezért azonban sokszor nem jár köszönet. Saját énjük elnyomása mellett gyógyító fantáziákat találnak ki a gyerekek, ami arról szól, mitől javulhatna a helyzet. Mikor áll vissza a világ rendje és fogja a szülő az ő érzelmi szükségleteiket kielégíteni. Ez megadja az erőt a nehéz helyzet átvészeléséhez, de egyúttal hamis illúziót is jelent. Sokan hiszik hogy kellő kitartással meg tudják változtatni az embereket maguk körül. A gyógyító fantáziák azonban nem működnek. Például sok gyerek azt gondolja, hogy ha érzelmileg elérhetetlen pl. depressziós anyja végre jól lesz, majd élheti a saját életét. Ez azonban sosem következik be, de a gyermek háttérbe szorítja saját vágyait, hogy a szülőn segíteni próbáljon. A gyógyító fantáziák forrása, hogy tudattalanul mindannyian vágyunk arra, hogy végre megkapjuk szüleinktől azt a szeretetet és elfogadást, amire mindig is szükségünk lett volna. Az érzelmileg éretlen szülő gyakran ráerősít a gyermeke szorongására, hogy azt érezhesse, valakinek végre szüksége van rá. Van, hogy a szülő azért szólja le a gyermekét, hogy hozzá képest erősnek érezhesse magát. Igen gyakori, hogy a szülő nem képes valamilyen érzelmet például haragot megélni, ezért azt a gyerekébe vetíti. Ezért pedig egy természetes reakció miatt is önzőnek, vagy tiszteletlennek címkézi őt. Sokszor tapasztalom, hogy a szülő-gyermek kapcsolat annyira kimerítő, hogy a felnőtt férfi vagy nő számára már nem is jut energia a párkapcsolat kialakítására.

A szerep-én ráadásul nem lehet egy bensőséges párkapcsolat alapja, mert hiányzik belőle a hitelesség és a mélység. Ezen túl még az is probléma vele, hogy senki sem képes a végtelenségig elfojtani a saját vágyait, azok előbb-utóbb így, vagy úgy előbukkannak.

Hogyan reagálnak a gyermekek az érzelmileg éretlen szülőre felnőttként? Mit tehetünk felnőve, hogy megszabaduljunk a szüleinkkel való megterhelő kapcsolat rabságából és végre önmagunk lehessünk? Erről szól majd a következő blogbejegyzésem. Szeptember 21-ikén várom vissza vele szeretettel!

Felhasznált irodalom:

Lindsay C. Gibson (2017) Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei. Kulcslyuk Kiadó: Budapest

Lelki tényezők a rák kialakulásában

Milyen lelki tényezők játszanak közre a rák kialakulásában?

Korábbi írásunkban kifejtettük, hogy hogyan hat a stressz az immunrendszerünkre. Ebben az írásban arra térünk ki részletesebben, hogy a lelki közérzetünk, tanult viselkedéseink miként befolyásolják a daganatos kórkép kifejlődését és fennmaradását. Hiszen rákos sejtek időnként mindannyiunk szervezetében keletkeznek. Mitől függ, hogy ezek kezelendő tumorrá fejlődnek, vagy szervezetünk egymaga is leküzdi azokat?

Ha a stresszhelyzetek során viselkedésünkkel reagálni tudunk, szervezetünk csak minimálisan károsodik. Amennyiben azonban ez lehetetlen, nem lehet elmenekülni vagy leküzdeni a stresszt okozó ingert, a testet halmozódó negatív hatás éri. Ezt krónikus stressznek nevezzük. Ez gyakran felborítja a hormonális egyensúlyt, ez magas vérnyomást, az vesekárosodást okozhat, fiziológiai szinten egy automatikusan működő ördögi kör alakul ki. A heves stressz pedig bizonyítottan növeli a betegségek iránti fogékonyságot, hiszen az immunrendszer gátlását okozza. A stresszel való megküzdés egy tanult folyamat. Egyénenként és helyzetenként változó ugyanis, hogy hogyan értelmezzük a stresszkeltő ingert ingert és hogy miként viselkedünk ennek hatására.

Milyen jellemzőket találtak azoknál a betegeknél, akiknél már kimutatható volt a daganat?

A depresszió és a lelki kimerültség növeli a rák kialakulásának kockázatát. Kutatások igazolják ugyanis, hogy a veszteség és a csalódás gyakran megelőzi a tumoros sejtek elburjánzását. A lelki tényezők megmagyarázhatják, miért olyan kiszámíthatatlan sokszor a betegség lefolyása, mitől térhet vissza a betegség sok évi tünetmentesség után egyes esetekben. A betegek rendszerint magányt, vagy súlyos veszteséget élnek meg a daganat felfedezését megelőző évben. Jellemző vonásnak találták, hogy a betegek mások igényeit a sajátjuk elé helyzeték. Evans meg van győződve arról, hogy a rák a beteg életében jelenlevő megoldatlan problémák tünete. Azóta több kutató alátámasztotta ezt a megfigyelést.

Rákos betegek lelkiállapotát vizsgálva kutatók a következő konkrét megállapításokra jutottak:

Kapaszkodók a rákból való gyógyuláshoz

A beteg fiatal korában elszigeteltnek, kétségbeesettnek vagy elhagyatottnak érezte magát. A mélyebb emberi kapcsolatok emiatt gátoltak voltak.
Fiatal felnőttként a betegnek volt egy erős kapcsolata, vagy munkájában talált elismerést. Ezért ebbe sok energiát fektetett, ez vált élete középpontjává.
Ez a kapcsolat véget ért (pl. haláleset, válás vagy nyugdíjba vonulás következtében). Erre ismét kétségbeeséssel reagált.
A kétségbeesését a beteg megpróbálta elfojtani, nem beszélt róla. Dühét, ellenséges érzelmeit leplezte. Mások előtt pozitív viselkedést és érzelmeket mutatott. Jótékony, segítőkész viselekdéssel kompenzálta elfojtott indulatait. Valójában már a daganat kifejlődése előtt is elhagyatottnak és kiszolgáltatottnak érezték magukat. Ezen érzések után legalább 6 hónap eltelt a daganat felfedezéséig. A problémáik megoldásában legbelül nem reménykedtek, de egyfajta nyugalmat erőltettek magukra.
Daganatos betegek körében azt találták, hogy az érzelmek kinyilvánításának képessége viszonylag gyengén fejlett. Nehezen fogadják el mások szeretetét, de ezért mindent megtesznek, például igyekeznek jó benyomást kelteni.

Milyen helyzetek támogatják a rák kialakulását?

A rák kialakulását gyakran az alábbi érzelmi folyamat előzi meg:

1, A beteg gyermekként megfogadja, hogy valamit másként csinál, mint a szülei, vagy olyanná válik, mint egy példakép. Ezzel egyfajta viselkedési stílus mellett kötelezi el magát. Ezt a döntést sokszor fájdalmas tapasztalatok előzik meg, melynek feldolgozatlansága a betegség szempontjából lényeges. Például a sokat, vagy túl hevesen veszekedő szülők gyerekei megfogadják, hogy sosem vitáznak, ezért ellenérzéseiket nem fejezik ki. Próbálnak ezért mindig jónak és vidámnak mutatkozni, a negatív érzéseket elfojtani. Ez az elhatározás azonban korlátozza a stresszel való megküzdés eszköztárát.
2. A stresszes élethelyzetek hatására a személy meginog. Sokszor többféle stresszhatás is tapasztalható rövid időn belül.
3. Ezzel nem tud megbirkózni a személy, mivel a korábbi megküzdésmódjai kudarcot vallanak. Az egyén nem lát reményt a változtatásra, tehetetlennek érzi magát. Azt érzik, nem képesek változtatni a kialakult helyzeten. Segítséget mégsem kér.
5. A problémától való eltávolodás, amit nem előz meg a nehézség feloldása. A túllépés a nehézségen szinte mindig csak látszólagos, a betegség, vagy a halál azonban a kiutat jelenti az áldozat szerepből.

Fontos kiemelni azonban, hogy ezek a lelki tényezők nem okozzák a rákot, hanem csupán megengedik a kifejlődését.

Fogódzók a gyógyulás útján…

A fentebb taglalt lelki folyamatoknak a beteg általában nincs tudatában, ezért ezeken változtatni sem képes egymaga. A testi-lelki gyógyulás felé vezető úton a pszichoterapeuták az alábbi 4 lépcsőfokot írják le.

1. A diagnózis megkapása után a beteg új perspektívából látja az életét: mer nemet mondani olyan dolgokra is, melyekre korábban nem tette volna. A halál közelsége miatt saját magával engedékenyebbé válik, jobban képviseli az érdekeit, nem fojtja el tovább a lelkében őrizgetett haragot.
2. Az egyén úgy dönt, hogy megváltoztatja a viselkedését, ezen érzelmileg is dolgozik. A betegség hatására a korábbi szabályok megkérdőjeleződnek. A beteg elkezdni látni, hogy amit addig megoldhatatlannak gondolt a lelki munka határása már másnak mutatkozik. A harag szabadjára engedése által változik a depresszió. Több szabadságot él meg, lelki erőt talál önmagában. A negatív érzelmeket már nem szükséges többé magába zárnia. A felépülés a rákból
3. A testi folyamatok reagálnak a valódi remény érzésére és fizikális javulás következik be. Természetesen a legtöbb esetben vannak hullámvölgyek is. Ha a korábbi konfliktus a munkával kapcsolatos, a testi javulás ismét munkába állással jár, a konfliktus ismét kiéleződhet.
4. Végül a gyógyult beteg lelkileg jobban érzi magát, mint a betegség kezdete előtt. A lelki változások kedvezően hatnak a beteg saját magáról kialakított képére, önbizalmára. Végleg kilép az áldozat szerepből, hiszen mostmár az életének aktív irányítójának érzi magát.

A rák visszafejlődésében legfontosabb szerepe az immunrendszer támogatásának (hogy ebben a lelki tényezők szerepe mennyire fontos, arról itt írtam) és a tumoros sejtek számának csökkentésének van. Utóbbiban a sugár, kemoterápia és a daganat műtéti eltávolítása lehet segítségünkre. (Általában onkológusokból és sebészekből álló team tesz javaslatot arra, hogy az adott tumor esetén mi javasolható.) Bár a pszichológiai folyamatok mindkettőre hatnak, a pszichoterápia mellett javasolt a hagyományos, szomatikus orvosi kezelésben való részvétel is.

Hangsúlyozzuk hogy az érzelmek szerepe bár fontos, de nem kizárólagos a rák kialakulásában! Emellett sok más biológiai (például hajlam), környezeti (például sugárzás) és életmódbeli (például egészségtelen táplálkozás, túlzásba vitt napozás) tényező is szükséges a betegség kifejlődéséhez! Ha tudomásul vesszük saját szerepünket a betegség kialakulásában, akkor egyúttal eszközöket kaphatunk a változtatáshoz is. A test és a lélek összefüggése ugyanis pozitív irányban is fennáll. Sosem késő tehát javítanunk az életminőségünkön! Ha igényli, hogy ebben négyszemközti keretek között segítsek Önnek, vagy szerettének, itt tudja a kapcsolatot felnenni velem.

Felhasznált irodalom:

Simonton, O.C., Matthews-Simonton, S., Creighton, J.L. (1990) A gyógyító képzelet. A rák legyőzése lépésről lépésre. Egészségforrás Kiadó

Hogyan viselkedem szülőként?

Hogyan viselkedem a szülőszerepben?

A konfliktusok, viták a családi életünkben is természetesek, hiszen nincs olyan pár, aki mindenben egyetértene. Nem mindegy azonban, hogy a gyermeket mennyire viselik meg az otthoni csatározások. Érdemes ezért a hevesebb vitákat nem a legkisebbek előtt folytatni, a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdéseket szülőtársunkkal négyszemközt megvitatni. Ha nem így teszünk, az a gyermekben szorongást okozhat. Hogyan viselkedünk a szülőszerepben? Mennyire egyeztethető ez össze a párkapcsolatunkban betöltött szerepünkkel?

Hogyan hatnak a szülőpár közti feszültségek a gyerekekre?

Igen káros – bár sok családban előfordul, hogy a gyermeket bevonják a konfliktusba, állást kell foglalnia valamelyik szülő mellett, vagy rajta keresztül üzennek egymásnak a szülőfelek. Ennek hosszú távú hatásai a gyermekre nézve a depresszió, a beilleszkedési problémák (vagy akár rossz társaságba kerülés) és a későbbi súlyosabb lelki problémák (személyiségzavarok) vagy alkohol illetve drogfüggés lehetnek. Érdemes tudnunk, hogy a szülők közti fagyos légkör is igen káros a gyermek számára. Ilyenkor gyakori, hogy az egyik szülő intimitásigényét a gyermek pótolja (például mindent együtt csinálnak, vagy túlfélti őt). A gyermekek könnyen hibáztatják önmagukat a szüleik ellentétei miatt. Különösen nehéz ez, amikor a szülők nincsenek tudatában a nézeteltéréseik valódi okának. Hajba kapnak a gyereknevelésen, de egymással kapcsolatos konfliktusaik nem kerülnek a felszínre. Ezeket a szituációkat szülői játszmáknak nevezzük. (Például az apuka csak későn jár haza, de beleszól a gyermek fürdetésébe, melyet rendszerint az anya végez.) Ilyenkor a sértett szülő fél a gyereken keresztül vehet revansot az őt ért igazságtalanságért. (Például a fenti példában a magányos anya nyíltan kritizálja férje “fürdetéstechnikáját”.) Ha a valódi sérelmek, vagy hiányérzetek nem kerülnek felszínre, ezek megoldása is lehetetlen, a feszültségek is egyre gyakoribbá válhatnak.

Mik a szülői játszmák leggyakoribb okai? Hogyan reagálhat ezekre a gyermek?

Ahány család, annyi szokás, ezért néhány igen gyakori példát említenék csak. Például gyakori sérelem, hogy az apákat zavarja, ha a feleségük többet keres náluk, vagy hogy az anyák magányosnak érezik magukat, amiért a párjuk sokat dolgozik/haverokkal lóg. Ezeket azonban nehéz felismerni, még nehezebb beismerni. Sokkal könnyebb haragudni inkább a másikra, amiért az nem tudja mire van szükségünk, vagy felemlegetni hátköznapi csetlés-botlásait, mint magunkba nézni.
Ha a szülők nem értenek egyet a gyermeknevelésben, azt az utódjuk könnyen észreveszi és akár vissza élhet vele. A túlzott közelség is kerülendő a gyermekkelAz egyik szülőt a másiknak fordítva elérheti, hogy ne kelljen teljesítenie a kötelezettségeit (pl. anya megígérte, hogy nem kell a szobámat kitakarítanom). Tudnunk kell, hogy amit a gyermekünk lát a családunkban, azt kapcsolati mintaként fogja majd tovább adni a saját gyermekei számára is. Gyakran hallom a klienseimtől, hogy a gyermek érdekében maradnak együtt a férjükkel/feleségükkel, de érdemes tudni hogy ez épp az ellenkező hatást váltja ki. Hiszen az a minta vésődik be, hogy nincs érzelmi közelség, melegség a párkapcsolatban! Ezért idegenekként ne éljünk együtt a társunkkal! Amennyiben a párkapcsolatban az egyik fél domináns, az elnyomottabb „megtorlásként” (ez többnyire nem tudatos) versenyre kel vele a gyermek szeretetéért. Így vonva be a gyermeket a konfliktusba (melyet mint fentebb említettem a szülőknek négyszemközt kellene lerendezni). Ha a gyermek nem tud kívül maradni a konfliktuson, az hamis hatalomérzettel, vagy szorongással töltheti el, hiszen a szüleinél erősebbnek érzi magát, amiből az következik, hogy nincs aki megvédje őt, ha olyan helyzet adódna, amikor ez szükséges volna. A gyermekek deviáns viselkedése gyakran határpróbálgatás, amivel a szülőből határozott fellépést próbál meg kiváltani. A szabályok ugyanis nem csak korlátokat, hanem biztonságot is adnak, ami még serdülőkorban is nagyon fontos. Érdemes tudnunk, hogy a gyermekek serdülő koruk előtt igyekeznek a szüleik kedvére tenni, ezért könnyen bevonódnak a felnőttek konfliktusába. Szívesen veszik fel a segítő szerepet, melyért azonban nagy árat fizetnek. Hogy miként, azt alább tárgyalom.

Milyen mintát adhatunk tovább a saját párkapcsolatunkkal?

Néhány példát említenék csak, hiszen a variációk száma végtelen, ezért nem volna értelme hosszan ragozni ezeket. Ha az anya vagy apa gyakran kritizál más embereket, akkor a gyerek is elsajátíthatja ezt. Negatívumként értékelheti a különbözőséget. A szülő ezzel a viselkedéssel mások tekintélyét is aláássa. Az is megemlítendő, hogy a gyermek lojalitáskonfliktust éli meg, ha az egyik szerette a másikat rossz színben tünteti fel előtte. Fájdalmas megtapasztalás tehát, ha a családtagok a gyermek előtt panaszkodnak egymásra.
Ha szülőként nem mutatjuk ki az érzéseinket, a gyermekünk könnyen válik távolságtartóvá, leendő párkapcsolatában hideggé.
Ha a férj nem tiszteli a nőket, a gyermek is tovább viheti ezt a mintát, ami nem csak a párkapcsolatában, hanem már az óvodában, iskolában (ahol a pedagógusok, akikre hallgatni kell többnyire nők) okozhat nehézségeket.
Igen gyakori, hogy a szülők a szeretetüket nem tudják megfelelően kimutatni a gyerek felé, gyakran irányítani próbálják csemetéjüket. (Például nem választhatja meg a gyermek, melyik ruhadarabot venné fel.) Ez hosszú távon gyakran lappangó dühhöz és tisztelethiányhoz vezet. Persze a másik véglet is kerülendő, hogy mindenben mi alkalmazkodjunk a gyermekhez.
Ha a szülők szőnyeg alá seprik a konfliktusokat, vagy a gyereket számára kellemetlen módon bevonják a megoldásba, a konfliktuskerülés válhat domináns mintázattá. Ennek ellenkezője sem ritka: hogy a szülőpár veszekedéssel tartja fent a kettejük közt feszülő érzelmi távolságot.
Ha az egyik szülő túlzott közelséget keres a gyermekkel, azzal azt tanítja neki, hogy az intimitás ijesztő, amire a felnőtt gyermek a saját párkapcsolatában távolságtartással reagálhat. Félelemkeltőnek élheti meg a szeretet kimutatásának természetes momentumait. Ha a szülők közt nagy az érzelmi távolság, arra a gyermekek rendszerint szélsőséges viselkedéssel (pl. lázadással) vagy bezárkózással reagálnak.

Mindannyian rejtett, automatikusan ismétlődő viselkedésminták segítségével boldogulunk a munkahelyünkön, a baráti és a házastársi, valamint a szüleinkkel való kapcsolatainkban is. Kevesen vannak vannak tudatában, hogy viszonyulásainkat a múltunkból hozott sémáink határozzák meg. Ezeken változtatni pedig csak ezek tudatosítása és alapos végiggondolása után lehetséges.

Mit tehetünk szülőként, hogy a gyermekünket megóvjuk a párkapcsolatunk hullámvölgyeitől?

Ha szomorúak vagyunk, vagy haragszunk a partnerünkre, azt neki mondjuk el. A gyermek előtt szülőtársunkat ne kritizáljuk. Gondoljuk végig, milyen volt a mi szüleink párkapcsolata, a saját korábbi családunk milyen elvek mentén működött. Ne akarjunk mindent másképp csinálni, mint a felmenőink! Ha sok rossz dolog ért minket gyermekként, kezdjünk inkább önismereti munkát, mert a görcsös akarás, hogy elérjünk a szülői mintáktól rendszerint visszaüt! Keressük meg a párhuzamokat a saját és a szüleink életében. A gyermekneveléssel kapcsolatos nehézségekből mit tanulhatunk? Fogjuk ezt fel megoldandó feladatként. Támogassuk a gyermekek önállóságát. A nagyobb döntések során jó ha megkérdezzük a (legalább óvodáskorú) gyermekek véleményét, és vegyük is figyelembe azt. Ha a gyermekünk központi szerepet játszik az életünkben, gondolkodjunk el a miérteken. Milyen volt az életünk gyerekként, amikor annyi idősek voltunk, mint most a mi gyermekünk? Mi a párunk véleménye a gyermeknevelési elveinkről? Milyen témákra reagálunk érzékenyen?

Felhasznált irodalom:

Block, J. D, Bartell, S. S (2007) Szülői játszmák. Hogyan kíméljük meg gyermekünket a házastársi konfliktusoktól? Pécsi Direkt Kft.

Hogyan értsünk szót serdülő gyermekünkkel?

Hogyan értsünk szót serdülő gyermekünkkel?

Ha végigsétálunk az utcán azt látjuk hogy, a legtöbb fiatal még egymás társaságában is a mobilján lóg. Mivel a fiatalok gyakran használnak okos eszközöket, ezek megváltoztatják az általuk használt kifejezéseket, szóhasználatot. A kortársak közt bevett dolog, hogy szlenges kifejezésekkel értetik meg magukat. Emellett a gyakori írásos kommunikáció miatt (pl messenger használata) megjelennek a lerövidített kifejezések, melyek az idősebb generáció számára legtöbbször megfejthetetlenek, vagy csak igen nehezen dekódolhatóak. Milyen félreértések és konfliktusok adódhatnak ebből? Mi segíthet megérteni és megoldani ezeket?

Mit él meg a szülő, amikor serdül a gyermeke?

Egy szülő számára korántsem könnyű kérdés, hogyan értsen szót a kamasz gyermekével, hiszen ez az életkor egészséges esetben a folyamatos lázadásról és a határok feszegetéséről szól. (Tételezzük fel, hogy az ennél fiatalabb gyermeknek a szülők csak nagyon kevés kütyünyomkodást engedélyeznek, mert tudják, hogy az a gyermekben függőséget okoz.) Ez már önmagában is megterhelheti a szülők idegrendszerét és akkor ott vannak még azok a fura kifejezések is… Érezhetjük, úgy mintha külön bolygón élnénk a gyermekünkkel. Érdemes ilyenkor visszagondolni saját kamaszkorunkra, hogy előcsalogathassuk magunkból a megértő és támogató szülőt. (Ha nekünk nem engedték meg a határok feszegetését a saját szüleink, erre bűntudatkeltéssel vagy büntetéssel reagáltak, akkor kifejezetten nehéz lehet nekünk saját gyermekünk kamaszodása.) Teljesen normális, hogy a fiatal nyíltan és élesen fogalmazza meg a véleményét a szülei életmódjával és párkapcsolatával szemben. Ilyenkor fontos, hogy szülőként higgadtak maradjunk és elgondolkodjunk a csemeténk visszajelzésén. A gyermek viselkedése legtöbbször az egész család működését tükrözi, ezért sokat tanulhatunk belőle.

Ha nem értjük, mit akar a gyermekünk közölni, egészen nyugodtan kérdezzünk vissza. Nem csak a közölt információ maga fontos, hanem a mögöttes motivációk, érzések is. Kérdezzünk rá ezekre is bátran! Ha mi magunk is nyíltan beszélünk az érzéseinkről gyermekünk nem fogja ezt rossz néven venni. A kamaszkor emellett a határok újra teremtéséről is szól, ezért legyünk rugalmasak. A nagyszülők számára még nehezebb lehet empátiát gyakorolni a fiatallal. Érdemes ilyenkor elbeszélgetni a serdülő vágyairól, hogy jobban megérthessük őt. Tévhit, hogy a kamaszok nem vágynak a figyelemre. Inkább arról van szó, hogy megváltozik a viselkedésük, nekünk szülőknek és nagyszülőknek még toleránsabbnak és figyelmesebbnek kell lennünk velük.

A nyelvi változás az iskolán belül is nehézségeket okozhat…

Vannak olyan intézmények, melyekben a generációs különbségek és a konzervatív hozzáállás miatt szintén kiütköznek a kommunikáció sajátosságaiból adódó konfliktusok. Nagyon fontos ilyenkor a tanár hozzáállása. Mennyire van rugalmasság ebben a közegben, vagy várnak el feltétel nélküli alkalmazkodást a gyermekektől? Van-e lehetőség négyszemközti beszélgetésre a nevelőkkel? Hogyan kezelik a tanár diák és diák-diák konfliktusokat?

Mi a helyzet a káromkodással?

Sok szülőtől hallom, hogy rossz néven veszik a gyermekük káromkodását, megharagszanak, ha a csemetéjük olyan viselkedést mutat, ami számukra nem elfogadható. Ilyen esetben érdemes azt szem előtt tartanunk, hogy a káromkodásssal rengeteg feszültségtől lehet megszabadulni és ha az ember megfelelően alkalmazza akkor egy ártatlan megoldás lehet a minket ért frusztráció levezetésére (nem egymás nyílt sértegetéséről beszélek!) Ezen túl pedig minden embernek szüksége van arra, hogy hibázhasson, megtapasztalja képességei és vágyai korlátait, a következményekből pedig következtetéseket szűrjön le a saját maga számára. Bár szülőként nem könnyű látnunk, hogy csemeténk „a vesztébe rohan”, bízzunk benne és önmagunkban. Ha a kapcsolatunk eddig bizalmas és jó volt, elég ha támogatóan állunk mellette továbbra is, segítünk neki az esetleges kudarc feldolgozásában. A korábban meg nem oldott családi konfliktusokat, ki nem mondott problémákat azonban a kamaszkor általában felszínre hozza, ezért legyünk figyelmesek!

Hogyan viselkedjünk a kamaszunkkal?

Ahogy fentebb is írtuk, a serdülőkor a konfliktusok időszaka. Hogyan viselkedjünk a serdülővel?Szülőként nem mindig könnyű elviselni, ahogy gyermekünk feszegeti a határokat, de ez szükséges ahhoz, hogy érzelmileg stabil, érett felnőtt váljék belőle. Engedjük eltávolodni, de ne hagyjuk magára! Tévhit, hogy a serdülők magányra vágynak. Persze, ez is elképzelhető, de ilyenkor is tartsuk nyitva a szemünket. Dacból vonul-e el, megbántottuk-e vagy egyszerűen egyedül szeretné éppen rendezni a gondolatait? Legyünk továbbra is nyitottak, hogy ha nehézsége adódik, megkereshessen (amennyiben kapcsolatuk korábban kellőképpen bizalmas volt, meg fogja tenni) Beszélgessünk vele, érdeklődjünk róla. Támogassuk a szárnypróbálgatásait, de az ésszerű határok továbbra is kellenek. Legyen világos, hogy milyen szabályai vannak az együttélésünknek (pl. ha éjszaka jön meg, nem zajong). Ne engedjük a lógást az iskolából, a kötelességeinek tegyen eleget, hiszen ez az ő felelőssége. Ha otthon hagyja a felszerelését, ne vigyük utána, amennyiben önállóságra szeretnénk nevelni őt. Vegyük be őt is a kevésbé életbe vágó szabályok kialakításába, értsük meg a vágyait, szempontjait! Ne csak mi várjuk el az alkalmazkodást, hanem legyünk mi is rugalmasak. Kezeljük őt partnerként a saját élete irányításában, engedjünk neki a képességeinek megfelelően egyre nagyobb kontrollt.

Mire figyeljünk oda szülőként?

Kamaszkorban különösen fontos, hogy milyen példát mutatunk. Legkésőbb serdülőkorban kiéleződik, mi magunk hogyan szeretnénk élni és hogyan élünk valójában, mások szerint. Egy lelkileg egészséges serdülő felhívja a figyelmünket a hiteltelenségünkre, gyengeségeinkre. Próbájuk ezt megértően, türelmesen és a saját fejlődési lehetőségünk szem előtt tartásával szemlélni. Minden nehézség egyben lehetőség is a változtatásra. Ne hagyjuk hogy az egónk megakadályozza ezt, eltávolítson a csemeténktől és fogadjuk higgadtan a kritikát. Hogyan kezeljük a konfliktusokat? Ha mi szülőként könnyen elvesztjük a türelmünket, a gyermekünktől sem várhatjuk el a higgadtságot! Ilyen esetben ne lepődjünk meg, ha a gyermekünk ajtó csapkodását kell elszenvednünk. Nekünk, szülőknek és nagyszülőknek kell minden esetben példát mutatnunk. Fontos, hogy a kamasz gyerekünk mindig tudja és érezze, hogy fontos nekünk. Ha el is zárkózik vagy elutasít minket, nem veszti el a támogatásunkat. Ha össze is veszünk, nem haragszunk örökké. Éljük meg és mutassuk ki a pozitív és a negatív érzéseinket is. Ebben az életszakaszban még nem olyan egyértelmű, hogy a harag és a szeretet megférnek egymás mellett. Éreztessük, hogy mindig készen állunk, ha szüksége van ránk. Fogadjuk el az új határokat (ne menjünk be a szobájába kopogás nélkül, ha hallgassuk ki a telefonbeszélgetését), tiszteljük az intim szféráját!
Ahogy gyermekünk változik, nekünk is változnunk kell. A gyermek növekedésével a korábbi családi hagyományok is átalakulnak. Viseljük higgadtan ha nem akar már velünk nyaralni, vagy máshogy szeretné tölteni a szabadidejét. Ne szóljuk le a hobbiját, legyünk nyitottak akkor is, ha minket az kevéssé vonz. Olyasmiről beszélgessünk vele, ami őt érdekli. Vonuljunk vissza, engedjünk teret, hogy kibontakozhasson. Inkább kérdezzük meg az ő véleményét a dolgokról, minthogy ráerőltessük a saját álláspontunkat. Ha valamiben elakad, nagyobb segítség neki, ha jó tanácsok helyett inkább megosztjuk vele azt, hogy ennyi idősen milyen hasonló gondokkal küzdöttünk, és miként lendültünk túl rajta. A kamasz gyermek általában nem a mindentudó, bölcs prédikátorra vágyik, hanem az emberi szülőjére, aki partnerként kezeli őt.

Mit él meg a serdülő?

Teljesen normális, hogy a serdülő több időt tölt a barátaival, osztálytársaival. Ha nem szimpatikusak nekünk a haverjai, akkor is ismerjük meg őket, tudjuk meg mit szeret bennük. Ha tiltani próbáljuk, azzal csak felesleges ellenállást szülnénk. Ha bízunk benne, előbb utóbb úgyis rájön, kikkel érzi jól magát. Ha a családunk kellőképpen támogató, de lehetőséget adj az egyéniség megőrzésére is, akkor azok nem a drogos, vagy alkoholfüggő kortársai lesznek. Ne akarjuk ellenőrizni őt, mert ezzel csak erősítjük a szorongását. A serdülőkor egyébként is nehéz sok testi-lelki változást hoz magával. Teljesen normális, hogy sokszor elbizonytalanodik, kétségbeesik a serdülő, legyünk ilyenkor mellette, érdeklődjünk arról, mi történik vele, benne. Ha kamasz gyermekünk szerelme/választottja nem tetszik nekünk, próbáljuk azt is nyitottan kezelni. Gondolkodjunk el mi taszít benne minket. Kérdezzük meg gyermekünket, ő milyennek látja. Érdekes megtapasztalás lehet összevetni a kettőt. Figyeljünk oda hogyan dicsérünk. A kamaszok megérzik a hamisságot!

A kamaszkor során normálisak lehetnek a drasztikus viselkedések, de ha egy problémás, vagy szélsőséges viselkedés elhúzódik, keressünk fel pszichológust és kérjük ki a véleményét.

Mit segíthet a szülőnek?

Serdülőkor támában javaslom korábbi blogbejegyzéseim átolvasását is.

Segítség, serdül a gyermekem!

Kirepült a gyermekem, mi lesz velem?

Alkohol és drog serdülőkorban … mitől függ hogy “kinő-e” belőle a csemeténk?

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

Mitől szenved, aki alkoholista családban nő fel?

Mitől szenved az, aki alkoholista családban nőtt fel?

Aki alkoholista apa vagy anya mellett nő fel rendszerint életre szóló lelki sebeket szerez. Ennek okai nem csak a fiatalon megélt traumák (pl. bántalmazások vagy fejetlenség), hanem az is, hogy már gyermekként felnőtt szerepbe kényszerül. Látnunk kell, hogy ha az egyik, vagy mindkét szülő alkalmatlan arra, hogy saját magáról, vagy a gyermekeiről gondoskodjon, akkor a kiskorú kerül a szülő szerepbe, aminek egyrészt életkora és helyzete miatt képtelen megfelelni ezért folyamatosan frusztrálódik. Másrészt pedig le kell mondania a felhőtlen gyermek és kamaszkorról, melynek évtizedek múlva érzi majd meg a káros hatásait. Ezt a jelenséget parentifikációak nevezzük (nem csak alkoholisták családjában, hanem más okok miatt is létrejöhet) és önmagában is káros hatásai vannak a parentifikált gyermek későbbi, felnőtt életre nézve, hiszen megfosztja a fiatalt a felhőtlen gyermek illetve kamaszkortól, a kísérletezés és önmaga megtalálásának lehetőségétől. Sok gyermek elhatározza, hogy megakadályozza, hogy anyja vagy apja alkoholt fogyasszon (például kiönti vagy eldugja a szeszt), hogy leszoktassa felmenőjét. Ezek azonban hiábavaló próbálkozások, hiszen senkit sem lehet a saját démonjaitól megmenteni. A gyermek azonban automatikusan a vállára veszi a felelősséget olyan dolgok miatt, amikre valójában nincsen ráhatása. Az iszákos szülő ezzel ráadásul duplán is visszaélhet, ha a saját frusztrációiért a kiskorút okolja. Ha sikerül is a gyereknek valamiben segítenie, azért az esetek túlnyomó részében nem jár köszönet. Ha nem, akkor a gyermek rendszerint bűntudatot érez.

Hogyan hatnak az alkoholista szülők gyermekük felnőtt életére?

Akinek valamelyik közeli családtagja alkohol vagy drogproblémákban szenved megszokhatta, hogy felelősséget vállaljon valakiért, átvéve annak minden érzelmi is anyagi terhét. A megmentő szerep a későbbi párválasztásunkra is rányomhatja a bélyegét. Akaratán kívül azonban senkit nem lehet sajnos megmenteni, sok-sok erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy az ember kirángassa magát a gödörből, és ez csakis szakember segítségével sikerülhet, ha alkoholról, vagy más tudatmódosító szerről van szó. Aki alkoholisták közt nő fel, nem tanulja meg a problémák megbeszélsését

A probléma tagadása a függő családok természetes velejárója. Mindenki tudja, hogy valami nem működik, de erről sem beszélni, sem pedig hathatós lépéseket tenni a probléma megoldásának irányába lehetetlenség. A titoktartás már önmagában is óriási érzelmi teher. A tagadás gyakran nem csak a szeszfogyasztóra, hanem az egész családra jellemző („Apa nem italozik, csak lazít egy kicsit.”)A valódi szenvedés ellenére a normalitás látszata uralja az ilyen családokat, ez lesz tehát felnőttként is a természetes. A problémákkal való szembenézés elodázása jellemzi az alkoholista szülők gyermekét, ami aztán újabb és újabb nehézségekhez és nem ritkán alkoholba vagy drogokba (gyógyszerekbe, játékba vagy egyéb függőségekbe) való meneküléshez vezet. Az önbizalomhiány is egyenes következménye annak, hogy a gyermek letagadja saját érzéseit, hamis képet mutat hogy fenntartsa a látszatot. Ráadásul félhet attól is, hogy elárulja a családot, ezért folyton résen kell lennie, biztonságosabbnak tarthatja ha kerüli mások társaságát, a lelepleződés veszélye miatt. Így azonban még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Elveszhet a valódi személyisége, hiszen nincs helye az önálló véleménynek.

Az alkoholista szülő nem mutat követhető mintát a gyermekeinek, azok így magukra maradnak.

Az alkoholproblémákkal küzdők családját jellemzi a féltékenység, gyanakvás és a birtoklási vágy, ami meghatározza az ilyen családban felnőtt gyermek későbbi párkapcsolatát is. Ha azt tanuljuk meg, hogy akit szeretünk bánthat minket, ösztönösen érzelmileg elérhetetlenek leszünk, ezzel védve törékeny identitásunkat. Hiszen kiben is bízhatnánk, ha a saját szüleinkben nem?

Mivel a szülő negatív képet alakít ki a gyermekéről, a gyermeknek sem alakulhat ki az egészséges önbecsülése. Hiszen mindannyian hiszünk a szüleinknek, gyermekként nincs okunk megkérdőjelezni azt, hogy reális képet alkotnak rólunk.

Nem ritka, hogy a családban fejetlenség uralkodik, vagy a szabályok folyton változnak, így hát nem egyértelmű, hogy a gyermeknek mihez kell alkalmazkodnia. Ezért a gyermek legtöbbször önmagát okolja a konfliktusokért. Előfordul az is, hogy mintagyerekként viselkedik az iszákos családban cseperedő gyermek, pedáns magtartásával és jó iskolai teljesítményével próbálja elérni a szülők figyelmét és szeretetét. Ez felnőttként gyakran maximalizmusban, a sorra bekövetkező sikerélményeknek örülni nem tudásban nyilvánul meg. Az önbecsülés forrásává így a másoktól kapott elismerés válik. Talán nem kell részletezni, hogy ez mennyire esetleges, így az alkoholisták felnőtt gyermeke folyton az alkalmatlanság, „kicsiség” érzését éli át. Ezen pedig nem segít a sokadik diploma, vagy a sok százezres fizetés sem. Az ösztönösen kialakult belső kritikust semmilyen küldő tényező sem győzheti le, ami sajnos gyakran az italozó felmenők halála után is megmarad.

Az alkoholisták gyermekének gyakran az ad biztonságot, ha minden körülményt kontroll alatt tarthatnak (hiszen infantilis szüleitől megtanulták, hogy csak önmagukra számíthatnak), ami egyrészt képtelenség, másrészt óriási energiákat vesz el.

Az italozó szülők visszaélnek a szeretettel, akkor is, ha valójában megfeleleőn gondoskodnak a gyermek testi szükségleteiről. Egy érzelmileg elérhetetlen szülő mellett az ember megtanulja, hogy a világ veszélyes hely, ezért gyakran elzárkózik az emberi kapcsolatoktól. A magány ugyanis megóvni látszik őt az újabb és újabb csalódásoktól. Az efféle családban felnőtt gyermek ugyanis megtanulja, hogy akit szeret, az előbb-utóbb bántani is fogja, ezért nehézséget okozhat számára hogy önmaga legyen. Folyton a rosszindulatot várja másoktól, ezért az akut stressz állapotában él. Mivel a szülők gondjaival kell törődni, a gyermek láthatatlanná válik.Az alkoholista családban a gyermek is szenved A gyermek tehernek érezheti magát a szülei számára. Sok alkoholista családban elhangzik, hogy a szülő a gyermek rossz viselkedése miatt piál, ami nem más mint a felelősség elhárítása. A saját érdekei elé a gyermek így másokét helyezi, ami a felnőtt kapcsolatokban kihasználáshoz vezet. Az alkoholista szülő(k) családjában felnőtt gyermek ösztönösen megtanulja hogy másokról gondoskodjon, és semmit se várjon el cserébe.

Gyakran felnőve is hasonlóan megmentendő társat választunk, így észrevétlenül ismételve meg múltbéli traumáinkat. Sokszor előfordul, hogy a házasságkötés után a partner is inni kezd. Ennek oka az ismétlési kényszer. Ez azt jelenti, hogy ösztönösen vonzódunk azokhoz az emberekhez, akik mellett hasonló érzéseket élhetünk át, mint amilyeneket az eredeti családunkban éreztünk. Ösztönösen bízunk abban, hogy most másként alakul majd, megmenthetünk egy elesett társat, vagy elejét vehetjük a másik agresszivitásának (esetleg leszoktatjuk majd a piáról vagy a drogokról).

Az italozó szülők ráadásul általában verbálisan vagy tettlegesen is agresszívek. Míg a verés gyorsan gyógyul, a lelki sebeknek ehhez sokkal több időre (és érzelmi munkára van szükségük). Ráadásul mindez a legtöbbször láthatatlan. Az éles kritika is épp olyan fájó és  destruktív az önbizalomra nézve, mint a fizikai bántalmazás.

Az egyenes kommunikáció az ilyen problémás családokban elképzelhetetlen, ezért bevett dolognak számít a manipuláció. Az, hogy “a másik érdekében” rávegyük őt valamire, hiszen biztosan tudjuk, mire van szüksége.

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy egy alkoholista apa mellett egy kodependens anya áll (és fordítva). A kodependens személy észrevétlenül is támogatja párját azzal, hogy megmenti őt az italozás következményei elől. Pl. kimenti a munkahelyén, vagy segít fenntartani a látszatot. A társfüggő személy maga is gyakran alkoholisták családjában nőtt fel, vagy más miatt sérül súlyosan az önbecsülése, ezért szüksége van egy gyenge férfira vagy nőre. Emiatt nem tud határozottan fellépni az italozás abbahagyásának érdekében sem.

Mit tehetünk azért, hogy kikerüljünk az alkoholista szülők befolyása alól?

Nem kell azonban beletörődnünk, hogy szüleink elrontották az életünket, ha dolgozunk az önismeretünkön, akkor tudunk változtatni berögzült viselkedésmintáinkon akkor is, ha a szüleink jottányit sem változnak. Felszabadulhatunk az érzelmi terhek alól, szabad választásaink mentén, nem pedig kényszerből, kínlódva élhetjük az életünket. És természetesen az emberi kapcsolatainkat is egyenrangúbbá tehetjük. Ehhez szükséges az egyéni pszichoterápia és igen hasznos tud lenni az anonim alkoholisták hozzátartozói csoportja is.

Felhasznált irodalom:

Forward, S. (2000) Mérgező szülők. Háttér Kiadó

Hogyan támogassuk gyermekünket a sportban?

Segítség, tehetségesen sportol a gyerekem!

Talán sokakban felmerül a kérdés, hogy miért is lehet az nehéz, ha jól sportol (vagy a tanulásban, zenében, vagy az élet más területén) tehetséges a gyermeke. Érdemes azonban belegondolnunk, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogyan támogathatjuk a gyermekünket leginkább abban, hogy a jó adottságait minél jobban kibontakoztathassa. Hogyan tudunk olyan körülményeket teremteni, amik egyaránt szolgálják a gyermek egészséges testi-lelki fejlődését és a sikeres sportkarriert egyaránt. Természetesen erre is igaz, hogy minden gyermek és minden szülő-gyermek kapcsolat más és más, ezért az igények eltérők, érdemes azonban az alább felsorolt szempontokat megfontolnunk.

Ha gyermekünk versenyszerűen sportol akkor érezhetjük, hogy napjainkban egyre nagyobb a teljesítménykényszer, az emiatt érzett nyomás a fiatalokon egyre erőteljesebb és ez életkortól függetlenül igaz. A gyerekek szoros napirend szerint élnek, kevés idő jut a pihenésre. A szülőnek fontos szerep jut abban, hogy segítsen a kevéske szabadidőt beosztani, folyamatosan fontossági sorrendet felállítani az iskola, az edzések és az egyéb teendők között. A szülők számára is nagy megterhelés az élsport, rengeteg időt, energiát és pénzt öl abba egy szülő, hogy gyermekének a legmegfelelőbb lehetőségeket biztosítsa. Ráadásul egy meccs vagy verseny mindenkiből érzelmeket vált ki. Érdemes tehát odafigyelnünk szülőként, hogy mit kommunikálunk észrevétlenül a gyermekünk számára. Mindannyian csalódottak vagyunk egy vereség után és sok múlik azon, hogy hogyan kezeljük ezt. A gyermeknek ugyanis éreznie kell, hogy a szeretetünk nem függ a sportban nyújtott teljesítményétől, feltétel nélkül ugyan úgy elismerjük akkor is, ha nem jönnek az elvárt eredmények. Ehhez fontos a szülő önismerete, hogy észrevegye saját rejtett motivációit, vágyait és viselkedése gyermekére gyakorolt hatását. Ha szülőként mi szerettünk volna sportolni, vagy jól ment valamilyen sportág, de egy sérülés vagy más ok miatt abba kellett hagynunk, akkor észrevétlenül is nyomást gyakorolhatunk emiatt a csemeténkre.

Milyen árulkodó jelei lehetnek annak, hogy a szülő túlzottan motivált, emiatt negatívan hat a gyermeke teljesítményére?

A legtöbb szülő jó szándékból, a saját elképzelései szerint támogatóan viselkedik gyermekével, észrevétlen azonban sok elvárást tehetünk a vállukra. Segítő megnyilvánulásainkat a gyermek félreértheti, észrevétlenül is fájdalmat okozhatunk vele. Különösen akkor igaz ez, ha gyermekként mi nem kaptunk elég támogatást a szüleinktől, vagy nem volt lehetőségünk megvalósítani az álmainkat. Sok szülő tagadja, hogy ezek a múltbeli élmények hatással vannak rá. Érdemes azonban tudnunk, hogy a gyermekünk fejlődésével újra és újra ösztönösen aktiválódnak bennünk azok az élmények, melyeket mi éltünk meg amikor annyi idősek voltunk, amennyi a gyermekünk éppen. A gyereket összezavarja, ha szavainkkal biztatjuk, de a viselkedésünk elvárást tükröz. Hiába mondjuk hogy nem baj a vereség, ha legbelül szomorúak vagyunk miatta. Ha dolgozunk az önismeretünkön, akkor olyan hatást tudunk gyakorolni a gyerekünkre, amilyet szeretnénk. Nyugodtan kérdezzük meg más szülőktől, vagy a gyerekünktől hogy milyennek érzi a viselkedésünket. Magunkat csak mások tükrében látjuk ugyanis reálisan! Meséljük el az emlékeinket a mi gyermekkorunkból. Nekünk milyen élmény volt a sport. Ha azt vesszük észre, hogy túlzott átéléssel beszélünk, akkor a gyermek ezt érezni fogja és ez félelmet kelthet benne. Rá nehezedő elvárásként élheti meg.

Mik a konkrét jelek?
A szülő részéről…

Gyakran előfordul hogy a szülő tudatosan vagy észrevétlenül arra vágyik, hogy élsportoló váljék a gyerekéből. Kié az érdem siker esetén?Érdemes azonban tudatosítanunk, hogy a tehetséges gyerekek kis része lesz csak híres focista (ez természetesen más sportágakra is igaz) és valójában a mozgás élvezete, a csapathoz való tartozás vágya kellene hogy alapvetően meghatározza a gyermek közérzetét az elért eredmény helyett.
Nagy a kihívás, hogy gyermekünket másokéhoz hasonlítsuk, ez azonban lelkileg nem jó hatású. Bár legtöbbször motiválni szeretnénk vele, a hatása éppen ellentétes. Jobb ha önmagához viszonyítjuk a gyermeket, az elért eredmény helyett a teljesítménybe fektetett energiát, erőfeszítést értékeljük. Ezzel biztatjuk őt fejlődésre, hogy minden edzésen a saját képességei korlátatit győzze le, ne csak az ellenfelet (abból ugyanis mindig jöhet erősebb, arra nem tud hatni és ez nem is szükséges a sikerhez). Gyanús, hogy a szülőnek fontosabb a gyerek sikere, mind magának a gyereknek, hogyha a rossz teljesítményt sokáig emlegeti. A gyerek sikerét a sajátjának éli meg, önmagára vonatkoztatja (többes számban beszél a győzelemről „győztünk”). Biztatja gyermekét hogy edzzen még többet, otthon is folyton a sportról szeretne beszélni. Megengedi, hogy sérülten is játsszon a gyerek, gyakran tanácsokat ad a játékához. Jobban élvezi a meccset, mint a csemetéje. A vereség után ideges, kevésbé mutatja ki szeretetét. Kritikus az edzővel. Bekiabál a versenyen. Eltiltja a gyereket más tevékenységektől. A kudarc miatt másokat okol.

A gyerek részéről…

Sportpszichológus bevonására lehet szükség, ha a gyermek szorong az eredmény miatt. Nem szívesen jár edzésre, meccsre. Sokat szabálytalankodik, káromkodik. Másra hárítja a kudarcért érzett felelősséget. Lehet hogy egy gyerek nagyon tehetséges például a vívásban, de más sportágban nagyobb örömet találna. Ilyenkor lehet, hogy jobb átgondolni, érdemes-e végigszenvedni az edzéseket, versenyeket. A tehetség ugyanis a sikerhez kevés.

Hogyan tudunk biztatóan hatni a gyerekre szülőként?

Érdemes tudni, hogy a legtöbb gyereknek minimális biztatás is elég. Érdeklődjünk finoman milyennek élte meg a mérkőzést. Persze nem közvetlenül a verseny után, akkor ugyanis kell egy kis idő, mire az érzelmek lecsillapodnak. Később higgadt fejjel kielemezhetjük a mérkőzést, ha a gyermek igényli. Az erőfeszítéséért mindig dicsérjük meg, ne az eredménytől függjön a véleményünk. Éreztessük, hogy akkor is büszkék vagyunk rá, ha éppen nem ért el sikert. Vannak gyerekek akik jobban tudnak teljesíteni ha a szülő nem figyeli őket a pálya mellett. Ilyenkor csak távolról kövessük az eseményeket. Beszélgessünk más szülőkkel. Jó hatású ha példát mutatunk gyermekünk számára a sportszerű viselkedésből: gratuláljunk az ellenfél szüleinek gyermekük jó teljesítményéhez. Köszönjük meg az edző(k) munkáját! Ha bajunk van az edzővel, azt lehetőleg vele négyszemközt beszéljük meg. (Ha kritizáljuk a gyermek előtt az edzőjét, azzal akaratlanul az Ő önbizalmát, saját teljesítményébe vetett hitét ássuk alá.) Beszélgessünk a tv-ben látott sporteseményekről. Pozitív és negatív véleményünket is fejtsük ki, indokoljuk meg. Mondjuk el a gyermekünknek, milyen volt, amikor mi is hasonló helyzetben voltunk, vereséget szenvedtünk el. Nem baj, ha nem kezeltük ezt jól, az együttérzésünk kimutatása fontosabb. Ráadásul ha kevésbé pozitív reakciónkról számolunk be, azzal azt is megtanítjuk neki, hogy, nem szégyen ezeket felvállalni, sőt a hibáinkból okulni is lehet

Szülőként akkor támogatjuk legjobban gyermekünket, ha az első számú szurkolói leszünk.

 

Felhasznált irodalom:

Gyömbér N., Kovács K., Ruzits É. (2016) Gyermeklélek sportcipőben. Noran libro: Budapest

A fejfájás lelki okai

A fejfájás pszichológiája

Nem nagyon van olyan felnőtt ember, aki életében ne érzett volna még fejfájást. Legtöbbször mégsem vesszük ezt komolyan, életünk természetes velejárójaként tekintünk rá. Ha már nagyon elviselhetetlennek érezzük, bekapunk egy fájdalomcsillapító tablettát. Nézzük meg milyen tényezők állhatnak eme hétköznapi, mégis igen kínzó tünet mögött.

A fejfájás gyakran más betegségek kísérőtünete, de előfordul önállóan is. Fejfájást okozó testi betegségek például a különféle szembetegségek, gyulladásos betegségek, a magas vérnyomás, bármilyen lázzal járó állapot, vagy a fejet ért ütés. Ezeket most nem tárgyaljuk részletesebben. Leggyakrabban azonban a stressz, a fizikai vagy lelki kimerültség, az alváshiány vagy a kevés folyadék fogyasztása okozza. Manapság igen elterjedtek az önálló fejfájásbetegségek: a tenziós fejfájás, a migrén és a cluster fejfájás.

Mik azok az önálló fejfájásbetegségek?

Ahogy az előbb említettem legtöbbször (az esetek kb. 80-90%-ában) a fejfájás nem valamilyen betegség, hanem a helytelen életmód következtében alakul ki. Alább a leggyakoribb fejfájásbetegségek legtipikusabb tüneteit, majd azok kezelését részletezem. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy ahogy a fájdalom tünetek általában, ezek is igen egyéniek és változatosak mind megjelenésükben, mind pedig lefolyásukban.
A cluster-fejfájás a fejfájás betegségek közül a legritkább, ezért gyakran nem ismerik fel. Általában a szem körül lokalizálódik és nagyon erős fájdalmat okoz. Könnyezés, orrdugulás, orrfolyás, a homlok vagy arc verejtékezése, szemhéj duzzanata, vagy akár pupillaszűkület is kísérheti. A tenziós fejfájás általában kétoldali, abroncs-szerű nyomó érzéssel jár.

Mi az a migrén?

A migrénes fejfájás tipikus esetben bizonyos időközönként jelentkező, rohamszerűen kezdődő fejfájás. Ez jellemzően féloldali, lüktető érzés. Kísérheti hányinger, hányás fény- és hangérzékenység. A migrénes fejfájás előtt előfordulhatnak bevezető tünetek (úgynevezett aura). Ez érzékcsalódással, leggyakrabban optikai csalódással járó érzés. Akár hangulatváltozás, fáradtság, ásítási kényszer, hangérzékenység, étvágynövekedés, vagy akár székrekedés is lehet egy migrénes roham előjele. Migrénes fejfájása a lakosság közel 10%-ának van. Jellemzően 25-45 éves korban fordul elő. A tüneteket az erőkifejtés súlyosbíthatja. A migrén nőknél háromszor gyakoribb, mint férfiaknál (ezt hormonális okokkal magyarázzák).

Figyelem! Azonnali orvosi segítségre/mentő hívására van szükség, ha a fejfájás hirtelen, ütésszerűen kezdődött. Amennyiben beszédzavar, tudatzavar, izomgyengeség, bénulás kíséri, vagy ha nagy erőkifejtést, illetve fejsérülést követően jelentkezik. A rendszeresen visszatérő fejfájást is érdemes kivizsgáltatni és orvosi segítséggel kezelni! Igen gyakori hogy ennek lelki okai vannak, melyekről alább bővebben is szólok.

Kihez forduljunk a fejfájással?

Legelőször hasznos a háziorvosunkhoz fordulnunk, aki a vizsgálatot követően segít a megfelelő szakember kiválasztásában. Fontos, hogy megfigyeljük és az orvosnak is elmondjuk, milyen a fájdalom jellege, gyakorisága, időtartama. Általában melyik napszakban jelenik meg, vannak-e kiváltó tényezők, vagy egyéb kísérő tünetek. Régebb óta tartó fejfájás esetén hasznos, ha fejfájásnaplót vezetünk. Ebbe írjuk fel, hogy mikor volt a fejfájás, milyen erős volt, milyen jellegű, milyen időtartamú, mi válthatta ki, mi enyhítette. A panaszok részletes átbeszélése után ki lehet választani azokat a képalkotó eljárásokat, vagy szakorvosi vizsgálatokat (pl. szemészorvos felkeresése) melyek a fejfájás okát nagy valószínűséggel feltárják. Ha nincs semmilyen kimutatható agyi elváltozás, fájdalmunkat nagy valószínűséggel pszichológiai vagy életmódbeli tényezők okozzák. Ha találnak valamilyen testi betegséget, akkor  annak kezelése elengedhetetlen akkor is, ha a lelki nyomás szerepe jelentős a tünet megjelensébében.

Mik a fejfájás leggyakoribb okai?

A fejfájásnak, mint a legtöbb betegségnek biológiai, lelki és környezeti (életmódbeli) okai is vannak. A migrénes betegek megfigyelései szerint hormonális változások (pl. menstruáció, terhesség), stressz, fáradtság, erős érzelmi megterhelés, bizonyos élelmiszerek fogyasztása (pl. alkohol, csokoládé, kávé, sajtok) és környezeti hatások (pl. frontok, légnyomás-változás) provokálhatják a rohamokat.A fejfájás ellen fogyasszunk sok folyadékot! Kutatások igazolják, hogy a migrén esetében jelentős a családi halmozódás, ami az örökletes tényezők szerepét húzza alá. Ezek igen magas száma és egyéni jellege miatt nem lehet konkrétan meghatározni, hogy pontosan milyen környezeti tényezők váltják ki a fejfájásokat. A rendszertelen étkezés, az elégtelen folyadékfogyasztás és az alváshiány talán ezek közül a legalapvetőbb. (Az alvásszakértők legalább napi 8-9 óra egybefüggő pihenést javasolnak.) Ha sokat nézzük a monitort, vagy az okostelefonunkat, az a nyaki izmok bekeményedését, gerincünk deformációját okozhatja, ami önmagában is elég indok rá, hogy fájjon a fejünk. Klasszikus kiváltó tényezők a fokozott stressz és a rendszeres mozgás hiánya is.

Milyen lelki tényezők állnak összefüggésben a fejfájással?

Sokféle lelki probléma mentén kialakulhat a fejfájás. A szorongás vezető tünete lehet a rendszeresen jelentkező fájdalom. Akár a depresszió menyilvánulása is lehet. Kialakulhat akár különféle munkahelyi vagy családi konfliktusok mentén is. (Például egy vitába „belefájdul a fejünk”.) A pszichodinamikus elmélet a migrént az elfojtott (ki nem mutatott és le nem vezetett) agresszióval hozza összefüggésbe. Ezt úgy kell érteni, hogy a fejfájásra hajlamos személy igyekszik racionálisan gondolkodni, az érzelmeket gyakran nem megfelelően kezeli (például nem veszi őket kellőképpen komolyan). A le nem vezetett feszültség ezért testi tünetben tör utat magának (ezt a jelenséget nevezzük szomtaizációnak). Gyakori, hogy a fejfájástól rendszeresen szenvedő személyt a görcsös megfelelni akarás, elismerés utáni vágy és a kudarctól való félelem jellemzi. Önmagával túlzottan kritikus. Különösen a migrénben szenvedők közt mindennapos, hogy alárendelik igényeinket a másik félnek, nem mondják ki a bennünk kavargó érzéseket. Próbálnak nem szembenézni a problémákkal, kerülik a konfrontációt.

Hogyan kezelhető hatékonyan fejfájás?

A tüneti kezelés része lehet különféle fájdalomcsillapító gyógyszerek szedése. A fejfájásban szenvedő betegeknek jelentős részének segít a megfelelő mennyiségű alvás, a friss levegő, a bőséges napi folyadékfogyasztás, és a relaxáció. Javasolt a rendszeres (legalább heti 3x végzett kiadós) testmozgás, ami segít kordában tartani a stresszt.

A migrén sajátossága, hogy megfelelő kezelés híján a rohamok egyre sűrűbben jöhetnek elő és tovább tarthatnak. Ebben az esetben valamilyen migrénspecifikus gyógyszert és mellé nem szteroid gyulladáscsökkentőt javasolhatnak a neurológusok.

A másodlagos fejfájások (amikor valamilyen szervi probléma, pl. magas vérnyomás, vagy látásproblémák tünete a fájdalom) kezelése minden esetben az azt kiváltó betegségek gyógyítását, kezelését jelenti. Amennyiben stresszel, vagy egyéb lelki tényezőkkel (például szorongással) függ össze a fejfájás, a kezelés elsősorban választandó módja a pszichoterápia.

Habis Melinda klinikai szakpszichológus, személyközpontú terapeuta, pár- és családterapeuta jelölt

Segítség, hazudik a gyerekem!

Segítség, hazudik a gyerekem!

Bármely szülővel előfordulhat (és rendszerint elő is fordul) hogy hazugságon kapja a gyermekét. Érdemes tehát előre átgondolnunk mi állhat a gyermeki füllentések hátterében és mit tehetünk azért, hogy őszinteségre neveljük a csemeténket.

Mi van a gyermeki fünnetések mögtt?

Képzeljük el, hogy a gyermekünk óvodai zsákjában vagy az otthoni játékos dobozban észreveszünk egy idegen játékot. Mit érdemes tenni ilyenkor? Mindenképp érdemes megkérdezni, honnan van, ha nekünk nem ismerős. Elképzelhető, hogy ajándékba kapta, de jó esetben egy gyermek ezt elújságolja a szülőnek a többi, nap közben vele történő, számára izgalmas (vagy éppen nyomasztó) dologgal együtt. Ha feszültté válunk, amikor kiderül, hogy gyermekünk ellopta a tárgyat, akkor megakadályozzuk, hogy az utódunk őszinte legyen velünk, megtaníthassuk Őt a becsületességre. Ezért érdemes megpróbálni megőrizni a hidegvérünket és szem előtt tartanunk, hogy a gyermeknevelés egy olyan feladat, ami napról napra új kihívás elé állít bennünket szülőket. A gyermekek, ahogy cseperednek egyre több mindent ismernek meg a világból és egyre több mindenre vágynak, de az eszköztáruk még nem elég fejlett ezek megvalósításához, a kívánt tárgy megszerzéséhez. Érdemes tehát finoman megtudnunk a gyermek motivációját. Körültekintően megfogalmaznunk a kérdéseinket. Mi lehet a füllentés mögött? Például „Nagyon aranyos ez a kis plüssmackó, igaz? Nekem is tetszik. Elkérted a játékot, mielőtt betetted a zsákba?” Ez a stratégia iskolás korban és később is jól működik. Ahelyett, hogy serdülő gyermekünket fenyegetnénk, hogy megbukik, ha nem tanul az érettségire, indulatmentesen (!) megkérdezhetjük tőle, hogyan tervezi a felkészülést, mikor szeretne nekilátni a munkának. Ez igaz más ígéretek betartására vagy feladatok elvégzésére is. A szemrehányásnál sokkal célravezetőbb, ha a gyermekünk belátására próbálunk hatni. Motiváljuk Őt arra, hogy ha akar valamit, akkor tennie kell érte, hogy elérje azt. Mindeközben vegye figyelembe mások érzéseit és képviselje a sajátjait. „Tudod, ha Bandi keresi a mackóját és nem találja, nagyon szomorú lesz.”

Sok gyerek azért nem mondja meg az igazat, mert fél a büntetéstől, megszégyenüléstől, vagy a tette más következményétől.

Ebben az esetben érdemes átgondolnunk, hogy szülőként milyen nevelési elveket követünk, milyen eszközeink vannak a szabályok betartatására. A büntetés általában rontja a gyermek önbizalmát, ráadásul nem kínál helyes alternatívát sem a gyermek számára. Ha tehát beállítjuk őt a sarokba, vagy eltiltjuk a számítógépezéstől, azzal csak magunkra haragítjuk. Ha nem segítünk neki azzal, hogy elmondjuk, milyen viselkedést tartunk kívánatosnak egy ilyen helyzetben, nem várhatjuk el, hogy magától megoldja azt. Ráadásul a szülő-gyermek kapcsolatot, a belénk vetett bizalmát is észrevétlenül romboljuk a büntetéssel. Nem várhatjuk el, hogy a csemeténk őszinte legyen velünk, ha cserébe pusztán megtorlást alkalmazunk! Persze ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek a tettének következményei. Az elcsent mackót vissza kell adni és elkérni. Ha minket túl szigorúan vagy bűntudatkeltés segítségével neveltek, előfordulhat hogy szégyelljük a hazugságot. Nem szabad, hogy a gyermekünk viselkedése miatt túlzottan kellemetlenül érezzük magunkat. Példát kell mutatnunk a gyermek számára a negatív érzések elviselésével. Fejezzük ki, hogy értékeljük az őszinteségét és segíteni fogunk neki kijavítani a hibát, amit elkövetett!

Mit tehetünk szülőként, hogy őszinteségre neveljük a gyermekünket?

Ne akarjunk mindent egyszerre megtanítani neki (főleg ha még kicsi). Elég lehet, ha értékeljük az őszinteségét. (Például “Nehéz néha elmondani az igazságot, ugye?”) Aztán érdemes lehet fokozni az empátiáját (ha például bántott valakit, de tagadja, vagy nem akar bocsánatot kérni, akkor segítsünk neki a másik helyébe képzelni magát). Mit érezne akkor, ha vele tennének hasonlót? Közösen gondoljuk át, mit lehet tenni, ha már elkövettünk egy hibát. Ha elég türelmesek vagyunk (és a gyermekünk már iskoláskorú, vagy annál idősebb) önmagától is rájöhet, mi a teendő, csak vele kell lennünk amíg végiggondolja ezt. Empátiánk és jelenlétünk a legtöbbször önmagában is elég egy egészséges gyermek számára ahhoz, hogy meg tudja oldani ezt a konfliktushelyzetet. Őrizzük meg a hidegvérünket!

Előfordul, hogy a gyermek nem akar valójában füllenteni, de meggondolatlan volt, vagy a kortársai rávették. Próbáljunk meg a gyermekünk helyébe képzelni magunkat. Még ha nem is értünk egyet a viselkedésével, hallgassuk végig az egész történetet! Lehet, hogy már meg is bánta amit tett és maga is jóvátenné valahogy, ha tudná, csak szégyelli, vagy más ok miatt képtelen erre.

Normális az, hogy a gyermek néha fantáziál, összemossa a valóságot a vágyaival! Óvodáscsoportokban igen gyakori, hogy ártalmatlan füllentések hangzanak el a gyermekek közt. („Nekem van egy igazi pónim.”) Minél elégedetlenebb valaki a saját életével, gyakran annál nagyobb a szerepe a képzeletbeli, vagy virtuális világnak. Ilyen esetben is érdemes megérteni a kívánságokat, elbeszélgetni a csemeténkkel a vágyairól, félelmeiről. Talán azért szeretne Ő is pónit, hogy könnyebben teremthessen kapcsolatot egy másik kislánnyal. Ha tudjuk mi van a füllentés mögött, könnyebb segítenünk elérni a vágyott dolgot. Ha pónit nem is tudunk venni, de meghívhatjuk például a barátját, vagy szervezhetünk valamilyen vele közös programot, ezzel segítve a barátkozásukat.

Mi mennyire vagyunk őszinték?

Ha tapintatból rendszeresen nem mondjuk meg az igazságot a szomszéd néninek a frizurájáról, vagy a szeretteinknek, akkor nem várhatjuk el, hogy kisgyermekünk őszinte legyen velünk. Már a legfiatalabb gyermek is mrgérzi az őszintétlenséget, hiteltelenséget! Ha tévedünk, ismerjük el, kérjünk bocsánatot és javítsuk ki a hibánkat. Ne kerüljük el a konfrontációt. Merjünk a vágyainkról és a rossz érzéseinkről is beszélni a gyermek előtt, hogy ő se féljen ezektől. Ha látja, hogy mi megbeszéljük a párunkkal a problémákat, megkérdezzük csemeténktől hogy milyen élményei voltak aznap, el fogja mondani azt is, ami nehéz a számára. A kapcsolatunk bizalmas és bensőséges lesz. A meggondolatlanságból fakadó hibák pedig kijavíthatóak. Mutassunk példát viselkedésünkkel!

 

Karácsonykor is dolgozik?

Mi lehet az oka annak, hogy nem várom az ünnepet, nem tudok kikapcsolni hétvégén?

Modern világunkban a legtöbb munkaadó szemében alapvető, hogy lelkiismeretesen végezzük a munkánkat, sőt, ha kell munkaidőn túl is bent maradunk, hogy határidőre befejezzük a feladatainkat. Nem ritka az sem, hogy egy multinál akár napi 10-16 órás munkavégzést is elvárnak, ami hosszú távon egészségromláshoz, kiégéshez vezethet. Mi van olyankor, amikor a munka lesz a legfőbb elfoglaltságunk és háttérbe szorul a magánéletünk? Könnyen előfordulhat hogy a mindennapos pörgésben elvesznek a hobbijaink, egyéb örömforrásaink, a házasságunk, vagy a barátaink szerepe is lecsökken. Könnyen izolálódhatunk ördögi kört alakítva ki, melyben a munka lesz a legbiztosabb örömforrásunk, ebből származik a legtöbb sikerélményünk.

Mi az a munka-alkoholizmus?

A munkaalkoholizmus sok mindenben hasonlít a többi függőséghez, (alkohol, drog, gyógyszer vagy számítógép-függőség) még testi tünetei is lehetnek. Ezek például az alvászavar, a folyamatos kimerültség, gyakori fejfájás, vagy a különböző stressz-betegségek. Bár társadalmunk elismeri a dolgos embereket, a jelenség nem új keletű: a „vasárnapi neurózist” már egy évszázada leírták. A legszembeötlőbb tünet, hogy a munkafüggő személy nem tart napközben szünetet, hétvégén hiányzik neki a munka, nem élvezi a néhány napnál hosszabb pihenőt. Ha nem a munkára gondol, szorong. Ezért aztán betegen is dolgozik, inkább marokszám szedi a fájdalomcsillapítókat, minthogy beiktatna egy kis pihenőt. A szabadság ráadásul azért is jelent plusz stresszforrást a munkamániás személynek, mert lelassulást hoz magával, melynek során egyedül maradna önmagával. Együtt kellene lennie a családjával, barátokkal, melytől a nagy rohanásban elszokhatott, vagy esetleg eleve nem érezte elég fontosnak magát a társaságukban.

Mik a tünetei?

A legszembetűnőbb tünete a munkaalkoholizmusnak, hogy az ebben szenvedő személy képtelen a munkán kívül másra gondolni. Folyton a munkahelyi feladatok járnak a fejében még akkor is, amikor nincs a munkahelyén. A telefonja mindig be van kapcsolva, gyakran ellenőrzi az e-mailjeit. A családjával is főként a feladatairól szeret beszélgetni. Munkájában nélkülözhetetlennek érzi magát (azt éli meg, más nem dolgozik olyan jól, mint ő), ezért nem szívesen ad át feladatot másnak. Nem ritka hogy a családtagokat is bevonja az üzletbe, például adminisztratív feladatokat ad nekik. A közös vacsoránál vagy a gyerek bemutatójánál fontosabbak a munkahelyi kötelességek, a családi programokról távol marad ezek miatt.

A fejfájás lehet akár a munkafüggőség tünete is
A fejfájás lehet akár a munkafüggőség tünete is

Nem ritka, hogy amennyiben a munka a legfőbb örömforrásunk, akár önként bevállalhatjuk a pluszfeladatokat. Nem is érezzük ezt problémának.
A leginkább veszélyeztetettek a munka-alkoholizmusra a családi problémákkal küzdő, alacsony önbecsülésű emberek. Különös helyzet alakulhat ki, ha a munkahelyen ráadásul értékelik a munkavállaló erőfeszítéseit. Ilyenkor még nehezebb belátni hogy túlzott a munkakedvünk, hiszen el is ismerik a teljesítményünket, végre fontos embernek érezhetjük magunkat. A pihenés hiánya hosszú távon azonban rosszabb teljesítményhez (kevésbé hatékony munkavégzéshez) vezet. A folyamat vége pedig az érzelmi elsivárosodás, depresszió, alkohol vagy drogfüggés, vagy akár testi betegség is lehet.

Mi van a munkaalkoholizmus mögött?

Gyakran megfigyelhető, hogy a munkafüggők eredeti családjaiban is van valamilyen (legtöbbször alkohol) függőség. Ennek mentén alacsony önértékelés alakul ki a gyermekben, aki felnőve szintén a függőség útjára lép. A munkamánia sokszor a kontrollról szól, ennek segítségével próbálja meg a beteg irányítás alá vonni életének minden területét. (Ez nyilvánvalóan képtelenség, kivéve ha beszűkítjük az életterünket, csak a feladatainkra fókuszálunk.)
Sokszor megfigyelhetjük, hogy a „szükség van rám” érzés bújik meg a munkafüggőség mögött. A személynek a többi (házastársi, szülő stb.) szerepéhez képest kiemelten fontossá válik a dolgozó szerep. Ebben talál leginkább önigazolást. Az önbizalom gyakran igen alacsony, ezért szükség van a folyamatos sikerélményre a viszonylagos jó közérzethez. A fokozott terhelés vállalásával pedig ez akár meg is valósulhat, munkaadónk valóban elismerhet és kiemelhet a kollégák közül.
A folyamatos munka ezenkívül kimenekülést jelenthet a házastársi feszültségek elől. Ha az érezzük, a párunk jobban tud vitázni, vagy ügyesebb a gyermeknevelésben, könnyen ráhagyhatjuk a döntéseket. Az érezhetjük, hogy valójában nincs is szükség ránk otthon.
A munkamánia elfedheti, hogy nem vagyunk elégedettek társas készségeinkkel. Nem kell szembenéznünk azzal, hogy nem keresnek minket a barátaink, a találkozások szép lassan elmaradoznak, a folyamatos munka kiváló mentség lehet erre. Hiszen ha hívnának se mennénk…

Mit tehetünk, ha már megérintett minket a munkafüggőség?

 

A munkamánia legnagyobb nehézsége, hogy a többi függőséghez hasonlóan itt is hiányzik a betegségbelátás.

Érdemes elgondolkodnunk saját motivációinkon.
Érdemes elgondolkodnunk saját motivációinkon.

Általában a hozzátartozó szenvedése erősebb, például a munkamániás férfi felesége érzi magát magányosnak. (Ilyenkor jó megoldás lehet családterápiás segítséget kérni. A lelki munka hatására a folyton dolgozó férj ugyanis rádöbbenhet a saját tudattalan motivációira, a közös munka hatására megszűnhet a munkába menekülés oka.) Ráadásul könnyen megindokolható a túlzott munkakedv, hiszen egy férfinak hagyományosan el kell tartania a családját. Gyakran halljuk, hogy egyszerűen szereti a munkáját, s így felmenti magát a következmények alól. Amikor egy családtag szembesíteni próbálja a függőt a helyzetével, az indulatossá válhat, agresszíven nyilvánulhat meg.

A probléma megoldásához javasolt önismereti munka megkezdése, akár csoportos, akár egyéni formában. Ez segít, hogy rájöjjünk, mit jelent nekünk a munka, milyen szerepe(ke)t tölt be az életünkben. Mért fontos ez a számunkra? Milyen az életünk egyébként? Hogyan érezzük magunkat a szeretteink körében? Mi elől menekülünk a munkahelyi sikerekbe? Meg kell tanulnunk reagálni testünk jelzéseire, nem túlhajtani magunkat. Felvállalni minden körülmények között a véleményünket, beleállni a konfliktushelyzetekbe. Ez azonban a legtöbb esetben nem megy egyedül.

Ha felismerte a problémát önmagán, vagy valamelyik családtagján, itt kérhet személyre szabott segítséget tőlem.