A gyermekkori bántalmazás hosszú távú következményei

A gyermekkori bántalmazás hatására testi tünetek alakulhatnak ki

A gyermekkori bántalmazás hosszú távú következményei

Jelen írásomban a gyermekkori el nem fogadottság („baj van velem”) élmény kapcsolatát vizsgálom a felnőttkorban jelentkező depresszióval és testi betegségekkel. Az ember előbb utóbb belebetegszik, ha elhiszi, hogy azt érzi, amit éreznie kellene és fáradhatatlanul próbálja nem azt érezni, amit tilos éreznie. Ezen kívül a saját gyerekeivel fizetteti meg a számlát, akik projekciós felületként szolgálnak a fel nem vállalt érzelmek számára. Nagyon gyakori, hogy testünk betegséggel reagál arra, ha tagadjuk a gyermekkori bántalmazást, vagy elhanyagolást, nem ismerjük el az ezzel kapcsolatos valódi érzelmeinket. A szeretet érzés azonban spontán kialakul, ha nem kényszerítjük rá magunkat.

Hogyan fogadjuk el önmagunkat?

Önmagunk elfogadásához az út azon keresztül vezet, hogy nem fojtjuk el negatív érzéseinket és megbarátkozunk saját valódi élettörténetünkkel. Érdemes tudnunk azt, hogy minél kevesebb szeretetet kap egy gyermek, minél többször semmibe veszik a nevelői, annál jobban fog felnőtt korában is a szüleitől és azok helyettesítőitől (pl. drogoktól, alkoholtól) függni. Ez elménk normális reakciója, hiszen ott marad lelkünkben az űr, amely arra vár, hogy betöltsék. Minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb azonban ez. Sőt, lehetetlenség másoktól megkaptunk azt, amire vágyunk. Önmagunknak kell tennünk érte, hogy megismerjük és megszeressük önmagunkat. Ehhez szeretnünk kell azt a gyermeket is, akik valaha voltunk. Aki sok mindent megélt. Ha elnyomjuk erős érzéseinket, akkor a depresszióra jellemző fáradtság jelentkezik. Sokszor a legfájdalmasabb testi betegség is könnyebben elfogadható, mint lelkünk igazsága. Ideje azonban komolyan vennünk a gyermekkori bántásokat és azok következményeit. Olyannak kell látnunk szüleinket, amilyenek akkor voltak, amikor kisgyermekként bántak velük. Meg kell válnunk a belsővé vált szülőktől, akik bennünk folytatják tovább a romboló munkát! Csak így tudjuk tisztelni önmagunkat! Ahhoz, hogy a megfélemlítésen és testi erőszakon alapuló nevelést megállíthassuk, úgy kell látnunk a bántalmazót, amilyen valójában. Ez azért nem könnyű mert mindenki, akit gyermekként bántalmaztak a túlélése érdekében azt a hozzáállást vette fel, hogy a külső tényezőket jónak, míg önmagát rossznak lássa. Mivel a gyermek teljes mértékben függ szüleitől, muszáj őket idealizálnia. Ha megverik, túlélése érdekében azt kell gondolnia, hogy valami rosszat tett és megérdemelte az agressziót. Felnőttként úgy tudjuk ezt feldolgozni, ha a bántás teljes igazságát megismerjük és az ezzel járó érzelmeinket szabadjára engedjük. Ez az egyetlen hatékony ellenszere az ismétlési kényszernek.

Miért lesz a lelki fájdalomból testi tünet?

A testünk igazságunk őrzője, mivel önmagában hordozza életünk minden tapasztalatát. Tüneteink segítségével arra kényszerít bennünket, hogy összhangba kerüljünk a bennünk élő elhanyagolt, vagy megalázott gyermekkel. A legtöbb szülő nem szánt szándékkal bántalmazza gyermekét, leginkább az együttérzés és a tudatosság képessége hiányzik belőle, ezért a saját érzelmei okát a gyermekben találja meg. („Jaj, de felidegesített ez a vásott kölök!”) Elfelejtik azonban, hogy a saját érzéseinkért mi magunk (és a saját történetünk) is épp úgy okolhatóak vagyunk, mint a körülmények, vagy a másik fél. Társadalmunkban ráadásul az agresszió nagyon elfogadott: a különféle filmek hősként ábrázolják a bántalmazó figurákat. Emellett sajnos sok pszichológus is valamilyen szülőfigura szolgálatában áll. Ezért nem tudja kliensét sem hozzá segíteni az autonómiához. Csaknem az összes társadalmi intézmény részt vesz az igazság elől való menekülésben, hiszen ezeket is emberek vezetik.
A legtöbb ember számára már a gyermekkor szó is szorongást okoz, ezért nagyon sokan feljogosítva érzik magukat a szülői hatalommal való visszaélésre. Felmentik azt a szülőt, aki rákiabál a gyermekére, vagy lekever neki egy pofont. Ráadásul a múlt nem megváltoztatható, ami nagy nyomást jelent. A korábbi bántalmazások azonban elkerülhetetlenül ismétlési kényszerben érnek véget, ha nem gondoljuk át alaposan saját szenvedésünk történetét. A megvert, megalázott gyermekek, akik mellett nem állt védő figura később nagy türelmet gyakorolnak a szülő figurák okozta borzalmakkal szemben. Feltűnő közömbösséggel viszonyulnak a bántalmazott gyermekek szenvedéséhez. A megkínzott gyermek ezen kívül benne marad a zavarodottságban és túlterheltségben, ezért egész életében képtelen lesz felnőni. A függőség azonban kedvez a további gyűlöletnek. Ezt könnyű elfojtani, ilyenkor az ártatlanok elleni agresszióban tör utat magának. Sokan vannak, akik nem tagadják a saját gyermekkoruk nehézségeit. Más dolog azonban panaszkodni a szüleinkre, mint komolyan venni a tényeket és megélni az ezzel kapcsolatos szenvedésünket. Utóbbi felébreszti az egykori gyermek félelmét a büntetéstől, ezért legtöbben inkább elfojtva hagyják a legkorábbi érzéseiket és nem néznek szembe az igazsággal. Ez igaz sajnos a terapeutákra is. Utalnak ugyan az agresszió tilos voltára, de mégsem képesek arra, hogy ne alkalmazkodjanak mások elvárásaihoz és felmentik az agresszív szülőket.

Milyen lelki következményei vannak a gyermekkori elhanyagolásnak?

A bennünk lévő gátak azonban annak a történetnek az eredményei, amelyet a lehető legjobban meg kell ismernünk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor könnyen előfordulhat, hogy csak akkor leszünk képesek örömet érezni, ha egyúttal fájdalmat is okozunk önmagunknak. Az is gyakori, hogy valaki annyira blokkolja magában a negatív érzéseket, hogy ezzel a pozitívakról is le kell mondania. Sok terapeuta úgy gondolja, hogy a gyermeknek meg kell bocsátania a szüleitől elszenvedett bántalmazást, ez azonban korántsem olyan egyértelműen egészséges. Ha meggyőzöm magamat arról, hogy mást érezzek, mint amit valójában érzek, az testi tüneteket okozhat. Ha erőnek erejével próbálok szeretni valakit, aki károsan befolyásolta az életemet, akkor lemondok a saját magammal való hűségről. Az embernek azonban szüksége van a valódi önmagára! A szüleinket sem kényszeríthetjük rá a szeretetre. Vannak olyan szülők, akik csak a gyermekeik álarcán keresztül tudnak élni. Ha a gyermek felnőve leteszi az álarcot, akkor azt mondják nekik „bárcsak olyan lennél, mint amilyen voltál”. De miért is akarjuk becsapni magunkat? Az, hogy a szüleink hogyan alakítják a velünk való kapcsolatukat, nem rajtunk múlik. Arra azonban van esélyünk, hogy a saját testükkel és a gyermekeinkkel őszinték legyünk….

A bántalmazás nélküli életről

Azok az emberek, akiknek gyermekkorukban megadatott a szeretet és a megértés, együtt tudnak élni a saját igazságaikkal és ki tudják bontakoztatni a képességeiket, amikkel saját gyermekeiket tudják nevelni. Ők nem használják a megalázást (bűntudatkeltés, leszólás) és a pofont nevelő eszköznek. A megbocsátás álarca sokszor segít elfedni és felerősíteni a gyűlöletet, amit a szüleink iránt érzünk. Ez azonban testileg betegít meg. Amennyiben azonban ezt tudatosan megéljük és kifejezzük, akkor nem lehet ránk ilyen hatással. Felnőttként már csak olyan helyzetbe ragadunk bele, amelyben nem tudjuk szabadon kifejezni az érzéseinket. Ha azonban már kisgyermekként el kellett távolodnunk valódi érzéseitől, személyiségünk függővé válik. Nem az a kérdés, hogy megszakítjuk-e szüleinkkel a kapcsolatot vagy sem, a megoldás mindig mibennünk van. Előfordulhat, hogy azt érezzük, hogy csak a kapcsolat megszüntetése segít igazságosan bánni a saját szükségleteinkkel. Régi sebeink csak akkor tudnak begyógyulni, ha az egykori áldozat eldönti, hogy megváltozik, és mostantól tisztelni fogja önmagát, feladja a gyermeki elvárásait. A szülők ugyanis nem fognak automatikusan megváltozni a gyermekük új viselkedése által. Ameddig tagadjuk a korai sérülésből fakadó fájdalmunkat, addig az egészségünkkel fogjuk megfizetni ennek árát, vagy gyermekünkön fogunk észrevétlenül revansot venni. Igen gyakori, hogy valaki mindenben a jót akarja csak meglátni, hogy ne kelljen félnie a negatív érzésektől. Ez egy jó túlélési stratégia lehet átmenetileg, hosszú távon azonban nagy ára van.

Hogyan változtathatunk?

Először is jó, ha egy szakavatott segítővel átgondoljuk a régi szenvedéseinket, majd elkezdjük máshogy kezelni a szüleinket. Akár ki is mondhatunk olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tehettünk meg, ennek hatására a szüleik is bocsánatot kérhetnek. A kapcsolat rendezését azonban nem szabad siettetni! Előbb szabadjára kell engednünk erős érzelmeinket! Testünk egyértelműen visszaemlékszik a korábbi bántalmazásokra, ezért komolyan kell vennünk az üzeneteit. Nem kell hazugságra kényszeríteni önmagukat és ennek árát depresszióval megfizetni! Csak akkor leszünk képesek tisztelni önmagunkat, ha komolyan vesszük valódi érzelmeinket. A látszólagos jókedvet sokan kábítószerrel, vagy alkohollal tudják csak fenntartani. A függőség azonban csak tovább rombolja egészségünket. Semmilyen hálával és áldozattal nem tartozunk azoknak a szülőknek, akik súlyosan megsebeztek bennünket! Ezt az idealizált szülőknek szánjuk, akik csak a fantáziánkban léteznek.
A kikényszerített szeretet valójában a gyűlölet álarca. Hiszen az álságos kommunikáción alapuló kapcsolatok képtelenek a változásra. A valódi kapcsolat létrejötte csak akkor lehetséges, ha mindkét félnek sikerül szabadjára engednie az érzéseit. Ha félelem nélkül meg tudják osztani ezeket egymással. A megbocsátásról szóló prédikáció tehát haszontalan, sőt veszélyes is, mert eltakarja az ismétlési kényszert. Negatív érzéseink tehát a testünk által küldött fontos jelzések. Ha ezeket az üzeneteket figyelmen kívül hagyjuk, akkor a testünknek új üzenetet kell küldenie, melynek ára akár a testi-lelki egészségünk is lehet.

Felhasznált irodalom:

Miller, A (2017) A test kiáltása. A szülői bántás hosszú távú következményei. Ursus Libris

Share Button

Kérdése vagy véleménye van? Ossza meg velünk!

Az email címet nem tesszük közzé.